Válogatott okosságok

Úgy tűnik, a magyar labdarúgásban tevékenykedő sportvezetők egy része valami miatt önkéntelenül is védekezési kényszerben szenved. Abban a pillanatban ugyanis, amikor valaki kiejti előttük az „idegenlégiós" kifejezést, hirtelen egy tizedmásodpercnyire összezavarodnak, de aztán kigyullad egy kislámpa az agyukban, és felcsillanó szemekkel rázendítenek ugyanarra a „Csak abban az esetben alkalmazunk külföldieket, ha azok egyértelműen jobbak, mint a magyarok" mantrára. A hitelesség kedvéért általában még buzgón bólogatnak is ilyenkor.

A mondat szép, azonban van egy kis szépséghibája: nem feltétlenül igaz. Vagyis fogalmazzunk úgy, hogy ez a vélemény azért gyakran okoz legalábbis némi kis fenntartást az egyszeri szurkoló számára. Mert az annyiszor megbélyegzett és elátkozott Szurkolónak ilyenkor bizony eszébe jut egy egészen egyszerűnek tűnő kis kérdés: „Az nem lehet, hogy ilyenkor azért a kisebb fizetési igények is számítanak?"

Üzletben nincs barátság?

Manapság a labdarúgás célja már nem kizárólag a széles tömegek szórakoztatása (bár némi mazochizmussal néha egy-két mérkőzésen szó szerint remekül lehet szórakozni), hanem bizony sokak számára ez már elsősorban kőkemény üzlet. Ez a tény persze a szurkolóknak általában nem tetszik, viszont kár lenne azt vitatni, hogy zömmel azért az rendeli a zenét, aki fizet is érte. Egyre több olyan szentnek tűnő őrült (vagy csak simán őrült?) tűnik fel a labdarúgás berkeiben, akik általában a magánvagyonukat fektetik be az „üzletbe", egyszerűbben szólva a saját pénzüket kockáztatják. És számukra ez a legfontosabb tényező, és ez többnyire messze fölötte áll annak az igénynek, hogy a néző jól szórakozzon, vagy mondjuk szeresse a csapatát. (Pedig ha a néző szíve együtt dobban a csapatáéval, és vele teljes mértékben azonosulni tud, akkor ki fog menni a meccsre. Ha pedig már kiment, akkor jegyet is vesz, ezzel pedig bevételt generál a klubnak, és így a profitban érdekelt üzletembernek is...)

A mai világban szinte mindenki ott próbál meg spórolni a költségeken, ahol csak tud. És bizony a bérköltségek, valamint annak járulékai meghatározó szerepet játszanak egy gazdasági társaság működésében. És ha X munkaerő kevesebb pénzért is hajlandó lesz elszegődni, mint Y munkavállaló, akkor a munkáltatók egy része inkább X munkaerőt fogja választani, gyakran „A lényeg, hogy jóval kevesebbet kér, a munkába meg majd úgyis belejön" gondolkodással. (Ha pedig mégsem jön bele, akkor X munkaerőt jóval könnyebb is szélnek ereszteni, és hasonló „utánpótlást" sem nehéz találni a helyére.)

Olcsó vagy magyar?

A probléma főként ott kezdődik, hogy ha a történetet átültetjük a sport világába, akkor az „X munkaerő" és az „olcsó külföldi labdarúgó" egymás szinonimái lesznek. A kevésbé fejlett területekről szinte az egyetlen kitörési lehetőség a mai napig is a sport (szerencsére nem lehet mindenütt önjelölt énekelgetőknek és celebeknek érvényesülniük – akkor talán nem is annyira fejletlenek???), és az innen kiszakadni szándékozók gyakran a kevesebb fizetésért is végtelenül hálásak. Mégis gyakran nevezik őket a Sport Zsoldosainak, és a sportcsatorna velük kapcsolatos műsorsorozatának sem véletlenül éppen ez az alcíme.

Azonban a hála kategóriája a sporttal sem igazán állítható párhuzamba. Abban az esetben pedig különösen nem, amikor a fiatal magyar tehetségek elsősorban azért szorulnak háttérbe, mert ők esetleg többet kérnek. (Persze az már egy másik történet, hogy néha egyáltalán van-e mire sokat kérni...)

De néha bizony van. Kis hazánkban is egyre több akadémia működik, és ez mindenképpen örvendetes tény. Ideális esetben a fiatalok megkaphatják a szükséges képzést, és biztosítják számukra a megfelelő feltételeket is. Az pedig egyszerűen nem igaz, hogy nekünk nincsenek tehetségeink. És még sokkal több is lehetne, ha néhányan az első részsikereket követően nem szállnának el annyira fejben, hogy azt már öt pszichológus túlórában sem tudja helyretenni.

Az akadémisták kis túlzással évekig vannak egymással összezárva, az persze már megint egy más kérdés, hogy ez hosszú távon vajon mennyiben szerencsés vagy egészséges. Egyre több helyen kísérleteznek a magánházaknál, nevelőszülőknél történő elhelyezéssel, és a hozzáértők szerint ez egyértelműen jobb módszer a „kollektív összezárásnál".

Magyar pályákra magyar fiatalokat!

De most csak abból induljunk ki, hogy adva van egy tehetséges magyar fiatal, aki labdarúgó szeretne lenni. Ezért küzd, ezért dolgozik, ezért vállalja a lemondásokat, ráadásul még akkor is, amikor már nem figyelik minden lépését a nevelőtanárok, és nincs szigorúan szabályozva a lámpaoltás vagy a leckeírás ideje.

Egyszerűen nem lenne szabad megtenni velük, hogy ne találják meg a helyüket a felnőtt csapatnál, és CSAK AZÉRT, mert éppen az „olcsóbb munkaerők" foglalják előlük a helye(ke)t. Ha egy akadémia négy éven keresztül etette-itatta-taníttatta-nevelte-képezte a fiatalokat, akkor nem lenne szabad ilyen könnyen lemondani róluk. Nem lenne szabad a tartalékcsapatba száműzni őket, pláne nem lenne szabad egy adott korosztályt esetleg a szélrózsa minden irányába szétszórva kölcsönadni, és nem lenne szabad őket már az első ajánlatnál eladni sem valahová. Legfeljebb akkor, ha az az ajánlat már valóban visszautasíthatatlan, és minden érintett félnek az érdekeit szolgálja.

Magyar pályákra magyar fiatalokat! És a külföldi tényleg csak akkor jöjjön, ha vitathatatlanul és egyértelműen jobb.

Nem OLCSÓBB, hanem JOBB!

Ez (IS) szolgálná ugyanis a magyar labdarúgás fejlődését.