Válogatott okosságok

Szerkesztőségünk megsárgult fényképeket kapott a háború utáni idők egyik legendás csatárának, Virág Kálmánnak egykori fotóalbumából. Ezeknek a régi felvételeknek a segítségével most bemutatunk egy csapatot az 50-es évek elejéről, akik - részben a politika segítségével - a semmiből érkeztek a magyar bajnokság élvonalába. Régi idők voltak ezek, ilyesmi természetesen ma már nem fordulhatna elő...

A Vasas Izzó 1953-as csapata, amely 28 fordulón át nem talált legyőzőre

Virág Kálmán, még a Vasas csatáraként a Honvéd védelem ellen (1:1, 1950)

A bohém természetéről ismert Virág az Aranycsapat keretéhez tartozott egy ideig, a címeres mezt azonban végül csak edzőmérkőzéseken húzhatta magára. Visszaemlékezése szerint ebben az a körülmény is szerepet játszhatott, hogy egyszer néhány nappal egy válogatott mérkőzés előtt még lejátszottak egy felkészülési meccset, ahol Hidegkuti helyén játszva háromszor is eredményes volt, azonban az edzőtáborban később elmesélt egy politikai viccet... 1951-ben még Illovszkyval, Bundzsákkal és Szilágyival vetélkedett, hogy bekerüljön a Vasas csatársorába, és még fogalma sem volt arról, hogy a következő tavasszal már az Izzó színeiben ontja majd a gólokat. Többek között azért sem lehetett erről fogalma, mert a kérdéses időpontban a Vasas Izzó még nem is létezett...

Fura idők voltak azok, talán jó is, hogy már régen elmúltak. A sajtó a baráti Szovjetuniót és bölcs vezérét dicsőítette, a tankönyvekben a hanyatló Nyugatról tanulhattak a nebulók, Rákosi Mátyás születésnapjára sorban érkeztek a felajánlások, a csapatok élén pedig jórészt az állampárt apparatcsikjai ültek. Egy-egy ambiciózus, megfelelő kapcsolatokkal rendelkező párttitkár egy-két év alatt akár az NB I-be is juttathatta a gyári sportkör csapatát.    

Márpedig az égőiről világhírű Egyesült Izzóban ambiciózus elvtársak ültek, akik 1951-ben úgy határoztak, hogy a gyár csapatának a legjobbak között a helye. A legfelső politikai vezetés támogatását bírva, 1951-52 fordulóján elsősorban a környékhez kötődő, magasabb osztályú múlttal is rendelkező játékosokat toboroztak, akiknek természetesen a gyár megélhetést is biztosított. Így került Újpestre a korábbi válogatott kapus Aknavölgyi mellett Hires, Ónódi, Kirádi, Fürjes, Krajcs, illetve a már említett Virág Kálmán is. A kispadra a Bocskai és az Újpest egykori csillaga, Vincze Jenő ült le, aki néhány évvel korábban már az Újpestet is irányította.

Az 1952-ben rekordlétszámúvá duzzasztott második vonalban – négy csoportban 72 csapat küzdött – hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az Izzó az alapos erősítésnek köszöntően toronymagas esélyese a déli csoportnak. Annak ellenére, hogy hét, korábban az élvonalban is megfordult csapat volt a vetélytársak között, nem is beszélve a Budapesti Szikráról - leánykori nevén Kőbányai Lombik -, amely később elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar testápolásban (Fabulon).

Néhány téli felkészülési meccs után, 1952. február 24-én máris egy rangadóval nyitottak a piros-kékek az éppen Petőfi név alatt futó Szeged ellen. Az Izzó csapata Aknavölgyi – Hires, Zalai, Ónódi – Karádi, Fürjes – Suhai, Zele, Szabó, Virág, Sörös összeállításban Virág góljával értékes pontot szerzett a szegedi katlanban. Vincze Jenő fiai már a negyedik fordulóban az élre álltak, és nem kevesebb, mint 107 gólt szerezve mindössze 3 vereséggel (Építők, Előre, Kecskemét) jutottak az osztályozókba. A csapat gólkirálya Virág Kálmán lett, de Zele és Krajcs is több mint egy tucat gólt szerzett. A számos nagyarányú győzelem közül is kiemelkedik a Kiskunfélegyháza elleni diadal, ennek során nem kevesebb mint 13 góllal terhelték meg a vendégek hálóját. A Megyeri úton 15000 néző (!) előtt lejátszott találkozón Zele 4, Virág 3, Kincses 3, illetve Krajcs, Sörös és Fürjes egy-egy gólt rúgott Polgár Gyula csapatának.

Az osztályozón a 4 NB II-es csoport győztese (Sztálinváros, SORTEX, Izzó, Miskolci Honvéd) mérte össze tudását (és politikai támogatását). Az Izzóhoz hasonlóan szintén ebben az évben gründolt Sztálinvárosi Vasmű (ma Dunaújváros), mint országos élüzem élvonalba jutására volt talán a legnagyobb esély. A másik még feljutó helyre a Soroksár és az Izzó nagyjából egyenlő eséllyel indult. A miskolci katonacsapat, a későbbi Papp József SE feljutására kevesen fogadtak volna.

Az osztályozókra semleges pályákon decemberben került sor. Először a Sztálinváros Győrött fogadta az Izzót. Hideg, de napsütéses időben 5000 néző előtt az újpesti csapat kezdett jobban és annak ellenére, hogy Virág egy időre kiállni kényszerült, Sörös labdájával a vezetést is megszerezték. A második félidőre azonban egy új Vasmű lépett a pályára és fokozatosan átvéve az irányítást megfordították a találkozó állását. Azt ma már nehéz rekonstruálni, hogy mi történt a szünetben az öltözőben, de az tény, hogy az egyenlítő gól előtti szabadrúgásnál Aknavölgyi úgy döntött, hogy nem állít sorfalat a tizenhatos sarkáról érkező lövéssel szemben… A meccs később is a hihetetlen gólok mérkőzése maradt, mert 5 perc múlva a sztálinvárosi Krasznai szögletből szerezte meg a két pontot jelentő gólt. A másik meccsen a Soroksár a várakozásoknak megfelelően 4:0-ra leiskolázta a miskolciakat, ezzel alaposan feladva a leckét a dunaparti legénységnek. A következő héten a sors valamit visszaadott a piros-kékeknek. A népligeti Vasas pályán 20000 (szerencsére még nem klubkártya-köteles) néző előtt a Soroksár szerzett vezetést, de most a sors (a pártvezetés, a bíró) az Izzó mellé állt. Egy lesgyanús helyzetben a lest jelző és teljesen leálló soroksári védelem mellett hagyták, hogy Krajcs begyalogoljon a kapuba. Pár percre rá Krajcs hosszú labdájával Virág lépett ki az összekötő helyén, és a rosszul kimozduló Zsikla mellett elgurította a labdát, amely éppen csak keresztüldöcögött a gólvonalon. Az utolsó forduló előtt a Vasmű vezetett, és már a Soroksár botlására is szükség volt a feljutáshoz. A már egy döntetlennel is NB I-es Vasmű nem erőltette meg magát, és egy könnyed 2:2-vel lépett feljebb, az Izzó azonban nem tudta átugrani a lécet, és ugyan egy erősen vitatható góllal (Reiter lécről lepattanó lövését a védők kivágták, a bíró azonban gólt ítélt), de ugyancsak egálra végeztek, és így nem jutottak fel. Az újonc – szinte NB I-es játékoskeretével – egy újabb évig az Alföld kies pályáit járta a Déli csoportban.

A Vasas Izzó csapata 1952-ben (Vízmű pálya)

Hiába nyert az Izzó, a feljutás még nem sikerült. Vasas Izzó - Sortex, osztályozó mérkőzés az NB I-ért (1952. december, Népliget)

 Vasas Izzó - Sztálinváros 1:2 (1:0), 1952. december. A furcsa gólok mérkőzése...

Az 1953-as szezonban az egyetlen igazi rivális az ugyancsak erős politikai hátszéllel rendelkező volt mátyásföldi együttes, az ekkor Szolnoki Légierő néven szereplő csapat volt. Vincze Jenő és fiai azonban semmit sem bíztak a véletlenre, és 28 fordulón keresztül veretlenek maradtak. Már csak a bajnokság biztos megnyerése után, az osztályozóra készülve engedtek ki a két szolnoki csapat ellen. 

A Vasas Izzó elnökségi választása (1953)

Az osztályozóra készülődő Vasas Izzó csapata és vezetői (1953. december, Vörös Csillag Szálloda)

Újabb osztályozó: Vasas Izzó - Gázművek 3:0 (1953. december, Kinizsi pálya)

Ismét egy négycsapatos osztályozó, ismét egy favorit (Diósgyőr) és három másik csapat (Gázművek, Izzó, Pécsi Lokomotív), ezek közül talán az Izzónak volt a legerősebb kerete. A papírforma be is jött: a Diósgyőr mindhárom ellenfelén könnyedén jutott túl, és az Izzónak sem okozott immár megoldhatatlan feladatot az óbudaiak és a pécsiek legyőzése.

A feljutó csapat erejét jelzi, hogy a következő évben a 30-as évek sztárcsatárának, dr. Kalocsay Gézának vezetésével kevés erősítéssel is simán a középmezőnyben végeztek. Ám nem hiába mondják, hogy a feljutás után a második szezon a legnehezebb, az időközben visszatért Vincze Jenőnek nem sikerült benntartania a gárdát, amely utána közel két évtizedre még az NB II-től is távolra került.

A feljutás után az Izzó a legjobbakkal is partiban volt. Vasas Izzó - Bp. Vörös Lobogó 0:0 (1954. március)

Virág Kálmán nem várta meg a kiesést, hanem 1954 telén bölcsen Diósgyőrbe igazolt. Később még évekig az NB II-ben szereplő BKV-nál vezetett le, mielőtt még a mai napig is emlegetett humorával elkezdte tanítani a következő nemzedékeket a futball minden szépségére. Hosszú éveken át a Volán SC-ben oktatta a fiatalokat, itt egy időben az első csapat vezetőedzőjeként is tevékenykedett. 1981 novemberében, néhány nappal az 56. születésnapja előtt hunyt el.

(A cikk Kárpáti Tamás nélkül nem jöhetett volna létre, a szöveges részt szinte teljes egészében ő írta.)