George F. Hemingway a legutóbbi blogbejegyzésében többek között az alábbi gondolatokat is megosztotta velünk:

„Nehéz edzőink dolga, és nem irigylem őket. Meg kell hozni a döntést, hogy egy kipróbált veteránnak vagy egy ígéretes fiatalnak szavazzanak bizalmat.”

Mindezek alapján én pedig azt mondom, hogy bizony a szurkolók dolga sem könnyű és irigylésre méltó. Nekünk kell ugyanis valahogy feldolgozni azt a megdöbbenést, hogy ez egyáltalán kérdés lehet nálunk...

De nézzük, mit írt még a klubtulajdonos:

„Sok ígéretes fiatal játékosunk van, akik ugyan még nem feltétlenül érettek az NB I-es szereplésre, de már ott kopogtatnak az első csapat háza táján.”

Na most ezzel a megállapítással önmagában semmi baj sem lenne, csak hát van egy olyan érzésünk, hogy hiába kopogtat lelkesen az a szegény gyerek, ha utána általában jó erősen rábasszák az ajtót. Azt most hagyjuk is, hogy bizonyos – nem annyira akadémista – játékosok különböző információnk szerint miért kapnak állandó lehetőséget az „első csapat háza táján”, mert kézzelfogható bizonyítékunk nincsen, hangulatot pedig minek keltsünk? Hallunk, látunk, tapasztalunk ezt-azt, de úgy tűnik, néha egy (?) disznó is képes arra, hogy legyőzze a ludakat.

                                                           Saller a fiataloknak?

De most igyuk inkább tovább GFH szavait:

„Ezen kívül kb. 20 kölcsönjátékosunk játszik Ausztráliától Kecskeméten keresztül Mezőkövesdig, akiknek egy része egy nap valószínűleg szintén első csapatunkat erősíti majd.”

Korrekt a megfogalmazás, hiszen a „valószínűleg” szó arra utal, hogy erre azért semmilyen garancia nincsen, azaz vagy így lesz, vagy pedig abszolút nem. Nézzük hát a kölcsönjátékosaink listáját, az nso.hu rendszeresen frissülő táblázata alapján:

Bobál Dávid (Soproni VSE), Botka Endre (Kecskeméti TE), Csábi Mihály (Soproni VSE), Csemer Gyula (Gyirmót), Czuczi Márton (Békéscsaba), Daru Bence (Siófok), Délczeg Gergely (MVM-Paks után ZTE), Erdélyi László (Soproni VSE), Kozma Richárd (Siófok), Lőrinczy Attila (Békéscsaba), Emanuel Mensah (ghánai, FK Bodva – Szlovákia), Nagy Mihály Krisztián (Kozármisleny), Pantovics Nikola (szerb, Mezőkövesd), Szemerédi Norbert (Paks), Varga Máté (Putnok után Cigánd), Vernes Richárd (Central Coast Mariners – Ausztrália), Vólent Roland (Balmazújváros után Békéscsaba)

Ez itten kérem egy 17 tagú keret, két kapussal. Persze saját magunkat ne csapjuk be legalább azzal, hogy ezek a játékosok valamennyien erősítést jelentenének az NB I-es csapatunknak, de bizony néhányan közülük egyértelműen igen. És akkor még azokról a fiatalokról szót sem ejtettünk, akiket többnyire az NB III-as csapatban vagy egy-két jelentéktelenebb kupameccsen dugdosunk el a világ elől, azzal az indokkal, hogy „ők még nem érettek a nagyobb feladatokra”.

Neveket most szándékosan nem akarok említeni. Na de azért akik életükben kettőnél többször látták ezeket a fiatalokat játszani, nyugodt szívvel képesek lennének megnevezni néhány olyan párost, ahol az egyikük egy saját nevelésű, kölcsönben vagy a harmadosztályban játszó fiatal akadémistánk, a duó másik tagja pedig az ő posztján az első osztályban játsz(ogat)ó, de nem feltétlenül fiatal és nem is annyira magyar játékos. A képességek összehasonlítását pedig most talán szintén hagyjuk…

Tulajdonosunk ír még ilyet is:

„De kétség ne férjen hozzá, azért van minőségi akadémiánk, hogy a jövőben az innen kikerült labdarúgók alkossák a Budapest Honvéd minőségi csapatát.”

Ebbe se nagyon lehet belekötni, hiszen a „jövőben”, mint időpont, szintén nem határozható meg közelebbről. Lehet, hogy már jövőre, de az is lehet, hogy csak hat-nyolc-tizenhat év múlva. Lehet, hogy majd csak akkor, amikor a - jelek szerint még mindig - nagyon éhesek végre már jóllaktak, de az is lehet, hogy ehhez majd az kell, hogy egyszer egy szálka megakadjon a torkukon. Ki tudja...?

Nyilván nem árulok el újdonságot azzal, hogy az akadémiai és a felnőttfoci között nagyjából akkora a különbség, mintha Testardit és Bottonét hasonlítanánk össze Puskással és Tichyvel. Az a tény, hogy valaki 16-17 évesen a fülén állítja meg a labdát egy szintén 16-17 évesekből álló ellenfél ellen, önmagában még semmit sem jelent. Egyszer majd ugyanis eljön az az idő, amikor egy minden hájjal megkent, harmincas éveiben járó NB III-as belső védő nemes egyszerűséggel kiteszi majd őt az oldalvonalon túlra. Ehhez aztán majd vagy hozzászokik és felveszi a versenyt, vagy jobb is, ha megszökik. Mindezekből az is következik, hogy a különböző korosztályos bajnokságok végeredményeinek túl nagy jelentősége szintén nincsen, hiszen csakis az számít, hogy a későbbiek során kik állják majd meg a helyüket a felnőttek között is. (Jó, most azonnal saját magamnak mondok ellent, de persze számít egy kicsit az eredmény is, hiszen a sikerélményekre és a győzelem ízére nyilvánvalóan szükség van.)

                                                         Beszéljünk egyenesen!

Mit olvashattunk még?

„Szóval igazából a Budapest Honvédnál az egyensúlyt nem a magyarok és a légiósok között kell megtalálni, hanem az idősebbek és a fiatalok között, ellentétben több magyar csapattal.”

Ezzel is egyetértünk. Nyilvánvaló, hogy nem lehet az akadémistákat csoportosan és kizárólagosan ráengedni az NB I-re, mert annak akár csúnya vége is lehetne. (Mondjuk azért abban sem vagyok ezer százalékosan biztos, hogy egy színtiszta akadémista csapat csont nélkül kihullana.) Az viszont meggyőződésem, hogy mindenki sokkal szívesebben látna egy meccsről-meccsre rutint és tapasztalatot szerző, többségében saját nevelésű fiatalokból álló csapatot játszani, mint hogy kiöregedett, az utóbbi éveiket gyakran a sérültlistán töltő, vagy megmagyarázhatatlan (?) okokból a csapatban szereplő zsoldosokat nézegessenek. Meg aztán az sem elhanyagolható tény, hogy talán a fiatalokat is jobban inspirálná, ha egyértelműbb jövőkép körvonalazódhatna előttük...

Attól tartok, hogy a keret összeállításával kapcsolatban senki sem fog megkérdezni engem, de ha megtennék, akkor én a jelenleg rendelkezésünkre álló állományból (tehát szó sincs máshonnan, pénzért vagy puszira igazolt újabb játékosokról) az alábbi keretet használnám az első csapat „környékén”:

Kemenes, Vereckei, Szemerédi, Botka, Bobál D., Bobál G., Dékány, Erdős, Fejes, Lőrinczy, Csábi, Varga M., Vernes, Pantovic, Kozma, Kristi, Daru, Vólent, Ignjatovic, Baráth, Szabados, Prosser, Koszta, Nagy G., Gazdag, Hidi, Vécsei, Kapacina, Alcibiade, Youla, Holender

Ez harmincegy név, majdnem három csapatnyi játékos, 26 saját nevelésű fiatal. Nem hiszem, hogy velük most sokkal hátrébb lennénk, már ha egyáltalán... A rutin és a tapasztalat pedig csak gyűlne és gyűlne, hiszen már Virág elvtárs is megmondta, hogy "Menet közben kell az önbizalmat megszerezni!".

Na jó, Del Piero azért jöhet. Az öregfiúk-csapatunk néha csak tíz játékossal tud kiállni, pláne, ha a meccs elején megsérül valaki…