Az elmúlt években sokszor hallhattuk, hogy a szurkolók tartják vissza a családokat, „békés polgárokat” a magyar bajnoki mérkőzések látogatásától. Sorozatunkban korabeli tudósításokra támaszkodva mutatjuk be, hogy az erőszak a kezdetektől fogva része volt a magyar futball mindennapjainak. Az embereket ez mégsem tartotta távol a stadionoktól, hisz még igazi futballt láthattak...

Egy héttel ezelőtt Szabolcsba látogattunk, s megismerkedhettünk a nagykállói publikum viselt dolgaival. A régióban azonban nem a kállóiak számítottak a legvérmesebb drukkereknek, erre a címre a kisvárdaiak pályázhattak legnagyobb eséllyel. De nem csak északkeleten szerzett kétes hírnevet a település, botrányaikról az országos sportsajtó is többször beszámolt, a források alapján úgy tűnik, hogy Kisvárdán volt legmagasabb az egy főre eső megzabolázhatatlan futballhuligánok száma.

Történetünk egyik főszereplője a Kisvárdai Sport Egyesület volt, az 1912-ben alapított (bár nem előzmények nélküli) klub vezetőinek nagy része a helyi zsidó polgárok közül került ki (Kisvárda lakosságának megközelítőleg harmada tartozott e felekezethez). Az 1919-ben megalakult Kisvárdai Testedző Egyesület pedig a keresztény-nemzeti eszme letéteményeseként definiálta magát: a két rivális hívei nem is kedvelték egymást (amikor 1921-ben kölcsönösen feljelentették egymást játékoscsábítás miatt, a régió sportlapja meg is jegyezte, hogy „kevés olyan helyet ismerünk, ahol annyi gyűlölettel állanának egymással szemben az egyesületek, mint e kis városkában”). Ennek ellenére a botrányok nem az egymás elleni meccseiken robbantak ki, hiszen, ha gyűlölték is egymást, azért a nyíregyháziakat és debrecenieket még egymásnál is sokkal jobban…

A két klub közül az elsőként alapított KSE volt a népszerűbb és eredményesebb, s hívei – sőt vezetői! – is gyakrabban nyúltak erőszakos eszközökhöz. Elsőként 1920 augusztusában írt róluk a Nyírvidék, a nyíregyházi lapot vélhetően az incidenst elszenvedő NYTVE felháborodott vezetői tájékoztathatták az eseményekről:

„A mérkőzés ocsmány verekedéssé fajult. Pofonok és súlyos ütegek csattanása vegyült a közönség rettenetes lármájába, amelyből záporeső módra hullottak a szitkok és gúnyolódások a szegény nyíregyházi fiúkra. (...) Mindenesetre ajánljuk figyelmébe az összes sportegyesületnek, hogy óvakodjanak a Kisvárdai Sport Egylettel barátságos mérkőzésbe keveredni, vagy ha ezt megteszik, akkor megfelelő egészségügyi és orvosi különítményt is vigyenek magukkal.”

Két évvel később már a budapesti Sportlap figyelmét is felkeltették a kisvárdai állapotok, a lap egyik 1921. szeptemberi számában megjegyezte, hogy a KSE „sovén és harcias közönségére” már több egyesület is panaszt tett az MLSZ-nél. Ezúttal a Debreceni VSC játékosai tapasztalhatták meg a helyiek sajátos vendégszeretetét, melyről a lap „A kisvárdai pokol” cikkében számolt be:

„A DVSC játékosai közül csak ketten mentek épen haza a bajnoki mérkőzésről, a többi a legdurvábban összerugdalva, hatalmas sérülések árán menekült meg a kisvárdai közönség által feltüzelt KSE játékosok karmai közül. A mérkőzést vezető bíró – aki maga is sápadt volt az izzó hangulattól – a KSE elnökét kivezettette a pályáról, mert a legvadabb szitkokkal illette a debrecenieket. Magát a bírót annyira befolyásolta a közönség lehetetlen viselkedése, hogy képtelen volt teljes tudását kifejteni. Mérkőzés után pedig a kisvárdai közönség kevés híján, a győzelmi mámorban majd meglincselte a debrecenieket. A mérkőzésen jelenvolt egy debreceni államrendőrségi tisztviselő is, aki egyenest a kultuszminiszterhez fog fordulni, hogy a KSE-től vonja meg a játékjogot, mert amit játszik, az inkább bikaviadal és nem futball.”

Egy évvel később, 1922 júniusában újra egy debreceni klub, a DKASE keveredett nem várt kalandokba Felső-Szabolcs központjában. A hatalmas érdeklődéssel kísért találkozó – a tízezer lakosú városban 2000 néző volt kíváncsi a meccsre – különös pikantériáját adta, hogy a két klubot saját településén sokan zsidó egyesületként tartották számon, ennek ellenére szokatlan verbális inzultusok is történtek, ha hihetünk a Tiszántúli Hírlap cikkének: „A Kisvárdai SE publikuma – amelyiknek keresztény tagja csak elvétve akad – illette »piszkos zsidó« és más hasonló jelzőkkel ellátott »zsidó« szavakkal a DKASE–KSE meccs bíróját, Bródit.” 1922-ben persze ez nem számított rendkívülinek, az viszont már korántsem volt megszokott, hogy komolyabb fizikai atrocitások történjenek, amelyekben ráadásul sportvezetők is részt vegyenek. A lefújás előtt 7 perccel még 1:1-re állt a találkozó, amikor a debreceniek megszerezték a vezetést. Ez komoly hibának bizonyult. De adjuk át a szót a Kelet-magyarországi Sporthírlap újságírójának:

„A csapatok már felállottak kezdéshez, amikor Berger a KSE túlideges játékosa, offside-ot reklamált. Az egész csapat ágálni kezdett a gól megadása ellen, a közönség pedig a határvonalak felé türemlett. A játékosok látva, hogy közönségük milyen izgága módon viselkedik, vérszemet kaptak, és ilyen vádakat repítettek a bíró felé:

– Megint nem enged bennünket győzni!

– Mennyit kap a DKASE-től?

– Megint le van kenyerezve?

Bródi Barna bíró Bergert, Herczeget, Grünert egymás után állítja ki, azonban ezek nem engedelmeskednek. A játék szünetel.

A tomboló, hullámzó, ordítozó tömegből egyszerre csak egy éles hang vág bele:

– Lincseljétek meg a bírót!

A bíró erre a tömeg felé megy, és követeli a közbekiáltótól, hogy nevezze meg magát, azonban az illető gyáva nyúl módjára háttérbe húzódik. (amennyiben a Debreceni Független Újság állítása pontos, úgy a lincselésre biztató szurkoló a kisvárdai kórház igazgató-főorvosa volt, ami jelzi, hogy a nézőtéri, akár csak verbális attrocitásokban magasabb státuszú urak is részt vehettek – Sz. P.)

– Törődjön a mérkőzéssel – zúgja a fanatizált tömeg, miközben 50-60 bot és kar emelkedett fenyegetőleg feléje. A botrány akkor hágott legmagasabbra, amikor Neumann Ármin a DKASE intézője fel akart menni a pályára, hogy a játékosokat a mérkőzés folytatására bírja. Elébe állott a KSE Reismann nevű vezetőségi tagja, visszarántotta, és botjával arcába sújtott.”

A KSE helyi riválisa, a KTE szurkolói ritkábban keveredtek összecsapásokba, de erre is akadt példa. Először 1920 októberében a Nyírvidék írt róluk, miután a nyíregyházi iparosok klubja, a Törekvés, 0:0-s döntetlent ért el a KTE vendégeként:

„Habár a Törekvés mindkét félidőben állandóan fölényben volt, ellenfele erőszakos játéka miatt eredményt elérni nem tudott, amihez még nagyban hozzájárult a kisvárdai nézőközönség arrogáns viselkedése is, amely minden mérkőzésen, ha vendégcsapat van, meg szokott nyilvánulni.”

Kisvárdai mércével mérve ez nem számított különösebben súlyos vétségnek, nem úgy az 1923. július 1-jén rendezett találkozó, amelyen a nyíregyházi kereskedők klubja, az NYKSE 4:2-re győzött. A Nyírvidék borúlátóan patetikus sorait csak annak fényében tudjuk értelmezni, ha tudjuk, a hazatérő nyíregyházi labdarúgók közül kettőt azonnal kórházba kellett szállítani, a többiek sebesülését a mentők látták el:

„Hol a magyar lovagiasság, hol a vendégszeretet, hol a bajtársiasság, kérdezzük a kisvárdai sport egyleteket. Nem gondoljuk, hogy a mi fiaink testi épsége drágább nekünk mint egy kalandos kirándulás a mindig veszélyes Kisvárdára. Mi nem akarjuk elmondani, még egy ilyen győzelem, aztán elvesztünk.”

Ezen a meccsen volt minden: először a helyi játékosok támadtak a győzni merészelő nyíregyháziakra, ezután a szurkolók következtek bottal, fokossal, majd a csendőrök kardlapjai is szorgalmasan dolgoztak.

„A mérkőzés lefújása után, a gyanútlanul az öltözőbe vonuló játékosokat a KTE játékosai hátulról megtámadták, összerugdalták. A játékosok eme vakmerőségére vérszemet kapott a mintegy ezer főnyi közönség s felrohant a pályára bottal, fokossal ütlegelni kezdte a játékosokat és a csapat kísérőit. A csendőrség kivont karddal verte szét a tömeget s csak ennek köszönhető, hogy néhány zúzott seb és betört homloknál súlyosabb szerencsétlenség nem történt. (...) Reméljük, hogy a sportegyletek és a kerület sport-társadalma levonja konzekvenciáját a duhajkodó kisvárdai sportegyletekkel szemben, s ez az újabb eset példát statuál arra, hogy Kisvárdára nem menjünk többet.”

A mérkőzés után a kisvárdai járás főszolgabírója megvonta az egyesület mérkőzés-rendezési jogát. A kerületi labdarúgó szövetség fegyelmi bizottsága három kisvárdai játékost tiltott el 3, 4 illetve 6 hónapra, egy nézőt pedig fél évre tiltott el a mérkőzések látogatásától. A példás büntetések sem tudták azonban lecsitítani a kisvárdai szurkolókban lángoló harci tüzet, hiszen továbbra is rendszeresen rendbontások tarkították mérkőzéseiket.

Jövő héten folytatjuk sorozatunkat, de addig is szeretnénk olvasóink figyelmébe ajánlani jelen írás szerzőjének idén megjelent, Riválisok című könyvét, amelyről blogunkban már tavasszal írtunk, Facebook oldala pedig itt található.