Válogatott okosságok

Kalandozó, azaz nyugati megtorló hadjáratokat vezető őseink óta nem járt annyi magyar Nyugaton, mint manapság, igaz a derék lovak helyett gépjárművek szolgálják az inváziót.

Hosszas szervezés, létszámbeli lemorzsolódás után végül ketten vágtunk neki a régóta várt útnak, ami életünk túrájának bizonyult. Munkahelyi és családi kötelezettségek következtében az Ausztria és az Izland elleni meccseket terveztük, több sajnos nem fért bele.

Előzetesen én egy döntetlennel, rúgott góllal kiegyeztem volna, aztán nagy örömünkre teljesen máshogy alakult minden!

Volt bennünk némi félsz, hogy a terrorveszély tönkreteszi a hangulatot, de ilyesmi szerencsére nem történt. Az igazat megvallva egész Franciaországon úgy autóztunk át, hogy egyetlen rendőrrel nem találkoztunk, sőt meccsnapokon sem ütköztünk különösebben nagy, demonstratív rendőri jelenlétbe. Ebből mindenki vonja le a saját következtetését a biztonsággal kapcsolatban…

A „korrekt” jegyértékesítésről sokan tudnánk mesélni, szeretünk modern futball! Június 13-án reggel 7 órakor vágtunk neki a Bordeaux felé vezető útnak. Az osztrákok és a németek szeretik a sávszűkítést az autópályán…  Ennek és a rengeteg esőnek köszönhetően sok időt veszítettünk. 20 perc éjszakai pihenés után mentünk tovább, végül 24 órás út után érkeztünk meg Lacanau-ba, ahol az első szállásunk volt. Amint lehetett elfoglaltuk a számunkra kijelölt mobilházat, bevertünk két sört és mintegy másfél órára nyugovóra tértünk. Az ágyból kipattanva összeszedtük kellékeinket, kiballagtunk a buszmegállóba (kb. 4 km). Italainkat kortyolgatva vártuk a Bordeaux-ba tartó buszt, mikor egy szakállas francia által vezetett autó farolt be elénk. Az úriember elmagyarázta, hogy ennél a megállónál bizony nem várható busz feltűnése, menjünk tovább körülbelül 2 km-t egy másikhoz. Így is tettünk. Csak találgattunk, hogy a változásnak mi lehet az oka, végül letettük voksunkat a francia nép sztrájkoláshoz, tiltakozáshoz fűződő szívélyes viszonyánál. A busz pontosan gördült be, hátul 8 osztrák italozott, a szokásos, kissé pökhendi stílusukban. A hosszú zötykölődést kihasználva, félálomba merülve vártam, hogy végre a girondi (a név a francia forradalom idejéből a mérsékeltebb csoportosulásra utal, a jakobinusok irtották őket) tartomány fővárosába érjünk. A feszültség egyre nőtt bennünk, ahogy közeledett a meccs. A városban már sok magyar és osztrák szurkoló volt, egymás mellett italoztak, zengtek a szokásos rigmusok. A minimális rendőri jelenlétet látva érthetővé vált, hogy miért (is) volt ennyi balhé az EB-n. Kísérletet sem tettek a szurkolók elkülönítésére. 

Bordeaux

A közös szurkolói vonulást sajnos lekéstük, ennek hiányában is gyalog mentünk a Girondins Bordeaux új, városszéli stadionjába. A külvárosban egy kocsmába is betértünk, ahol itt kiderült, hogy a francia tényleg boros nép, a korsó sör nem is szerepelt a menün, csak a pohár. A két pultos hölgy némi tanakodás után végül csak lecsapolta a „derekas” fél litereket.

A beléptetés gördülékeny volt, egy jegyellenőrzésen és egy nagyjából alapos motozáson kellett átesni. A biztonságiak korrektek voltak, semmi itthon megszokott altesti fogdosást, kulturálatlan megnyilvánulást nem tapasztaltunk (de szép is lenne, ha a barettsapkás, itthon jól ismert security cég csak fele ilyen korrekt lenne…). Sok volt az ismerős a stadion környékén. Sört lehetett kapni, 0,5 százalékos Carlsberg volt a menü horror áron. A bordeaux-i stadion modern és elsődlegesen számomra praktikusságával, sterilségével nem pedig szépségével tűnt ki. Ahogy közeledett a kezdés, egyre nőtt bennünk a feszültség, bevallom féltem, izgultam, mint egy gyerek. Nem a csapatot féltettem, mert Storckék masszív brigádot raktak össze. Magamat féltettem a csalódástól, a megrázkódtatástól.   

Adtak a felvezetésre a szervezők, mindkét tábor kapott egy eléneklendő dalt (az osztrákok saját sramlijukat angol refrénnel vezették elő), hangerőverseny volt stb. Ha már osztrákok. Sok német nevű játékos nem szerepelt a keretükben. Aztán lassan elindult a mérkőzés, Alaba vert is gyorsan egy kapufát… Remekül játszottunk, jó sebességgel, a félidő végén nagy helyzettel. A szurkolás válogatott szinten igen jó volt, szóltak a jól ismert rigmusok, no meg a szurkolók által újra slágerré nemesített Az éjjel soha nem érhet véget. Parádés volt a hangulat! A copfos osztrák játékos könnyelmű esései, szimulálásai után 10 ezer magyar üvöltötte a Conchitát, le is fagytak a Lajtán túliak. Zseniális volt! Sok szurkolói csoportot láttunk egyenpólóban, az ország minden részéről.

Szalai Ádám... Nem játszott jól most sem. Nem tartotta jól a labdát. Lassú volt. Na de aztán… Iskolába illő passzjáték, majd Ádám hosszú lábaival bekotorta! Mintha lassított felvételt néztünk volna. Vártam, hogy visszafújják. De nem, bement, gól!! A futballszurkolók ismerik az érzést, mikor egy katartikus pillanat után jó ideig nem tudod, hogy mi történik, csak üvöltesz, őrjöngsz, haverokat és idegeneket ráncigálsz, ölelgetsz. Libabőrös vagyok most is.  Artikulálatlan „Mi vaaan,, mi vaaaaaan”-t üvöltök. Meg persze idézhetetlen dolgokat is… Nem szeretném magam viszontlátni egy videón. Ami itt kiszakadt belőlünk… Ebben minden benne volt. Az elátkozott Szalai Ádám (már a szurkoló közé mászva), a 30 éves sikertelenség, a világ legtöbbet csalódott emberei közé tartozó magyar futballszurkolók, általában a magyarok minden frusztrációja, keserűsége és most öröme.  Aztán a második. Kiugratás, alázós befejezés. Idegbajos voltam a lövés előtt is, de Stieber szerencsére nem. Újabb őrület.  Ez bizony meglesz, meglesz! Szürreális. Jó, a mi szintünkön tanári játékkal magyar győzelem, gratuláló sms-ek, gratuláló osztrákok és más nemzetbeliek. Hihetetlen ezt megérni, külföldön ünnepelnek futballsikert a magyarok. Nem olyan dolog ez, amit egyhamar feldolgozunk. Nagy nehezen elhagytuk a stadiont és elkezdtünk gondolkodni a hazaúton, mivel tömegközlekedés nem volt vissza szállásunkra, Lacanau-ba. Az ismerősök autóikba nem fértünk be, taxi hajnali 3-kor lett volna, persze aranyáron. Gondoltuk, hátha megy magyar autó felénk, ahova be is férünk. Némi sétálgatás után leszólítottam egy családot, akik éppen a mi kempingünkben laktak és el is vittek, miután a szurkolói zónában megnéztük a Portugália-Izland meccset. Velünk volt a magyarok Istene J. Ezúton is üdvözlet és köszönet Sándornak és családjának Szegedre, nélkülük nehéz helyzetbe kerültünk volna az endorfin elpárolgása után… Hazatérve az interneten láttuk, hogy Pesten utcabál van, megőrült az ország futballkedvelő része J Hajnali 1-kor sikerült lefeküdnünk, ekkorra a fenti endorfin és némi adrenalin kifogyott belőlünk, elájultunk.

Másnap ellátogattunk az Atlanti-óceánhoz. Az esős idő következtében nem voltak sokan, de több magyarral futottunk össze erre is. Apropó eső. Rendkívül változékony idő volt, ahogy egy helyi mondás tatja: „Mindig legyen nálad esernyő és napszemüveg.” Ez tökéletesen igaznak bizonyult. Este megnéztük a kemping bárját, ahol összehaverkodtunk két walesi szurkolóval. Igen jó kis társaság volt, sokat beszéltünk Magyarországról, Walesről, arrogáns angol szurkolókról és persze futballról. Sajnos Gareth Bale vendégszereplésében nem tudtak segíteni. Teljesen hasonlóan láttuk napjaink fő nemzetközi problémáit, üdvözölték a magyar bevándorlási politikát. Üdv Justinnak és Paulnak is, akik találkozásunk óta nekünk is szurkolnak, ahogy mi is Walesnek.   

Újabb ájulás után reggel összepakoltunk és nekivágtunk a Marseille-en túli Brignoles városába vezető útnak, ugyanis a következő támaszpontunkat a francia kisvárosban állítottuk fel. A röpke 750 km egészen hamar elrepült. A pihenőknél jókedvű magyar szurkolók csapataival találkozhatott az utazó, hihetetlen érzés volt ez is, teljesen valószerűtlen dolgok történnek manapság. Némi morgásra csak a pofátlanul drága francia útdíjak adtak okot. Még az olaszokat is simán felülmúlják ebben a kérdésben. 

Brignoles-ba érkezvén egy séta után konstatáltuk, hogy itt délen bizony már több a bevándorló, este nem tűnt túl szimpatikusnak a hely. Nappal azért más volt a helyzet. Egy helyi büfében a gőzerővel FIFA-zó srácok egzotikus turistaként fogadtak minket, Jules ingyen cigarettát is adott útitársamnak. A helyi trafik/kocsma/totózóban pedig egy valószínűtlen színű italra is meghívott bennünket az OM szurkoló pultos, akinek szintén jegye volt a Magyarország-Izland mérkőzésre. Délután épp a kicsi teraszon kortyolgattuk söreinket, mikor megérkezett egy 60 környéki autómentős, akit legkevésbé sem zavart, hogy nem értjük a franciát. Végül kapott egy hazai búzasört, amit meg is pattintottunk neki. Elégedetten kortyolgatta, majd az üveggel a kezében beszállt az autómentőbe és elhajtott.

Este szintén híreket olvastunk, többekkel egyeztettük a másnapi, marseille-i találkozó részleteit.

Marseille

Marseille… A gyönyörű helyen fekvő város északi részére az ismertetők szerint még nappal sem ajánlott betenni a lábunkat. Kár, hogy Európában létezik ilyen hely és sajnos Párizs vagy Brüsszel egyes kerületeiben sem jobb a helyzet. A kocsit ledobtuk egy P+R parkolóban, vigyorogtunk a gumikerekű metrókocsikon és a meghirdetett találkozó helyszínére, a régi kikötőbe siettünk. Gyűlt a magyar. A boltokban alkoholtilalom. Egy cukrászdás kaszált, egy hátsó helyiségből hozta a seritalt illegálisan. Nőtt a tömeg. Rohamrendőr volt bőven, de semmi felesleges okoskodás, hagyták az embereket énekelni, tüzezni, repültek a hanggránátok, távoztak a környékről a helyi családok. Kettő órakor megindult a tömeg. Hangorkán, füstök, ugrálás, szurkolás. A sokezer fős vonulás, ami bejárta az internetet, a nemzetközi sajtót, élén azokkal az orgánumokkal, akik kizárólag negatívan képesek írni a futballszurkolókról. Hiába, most ezt a hullámot kell meglovagolni, hogy aztán később megint gyalázhassanak minket. Kíváncsi vagyok, hogy mit érez egy francia, mikor több ezer magyart hall „trianonozni”.  Valószínűleg fogalmuk sincs mi lehet ez a rigmus. Ablakokból figyeltek a helyiek. Ez Marseille belvárosa, de itt is kevesebb volt az őslakos. A jó kétórás séta során bejártuk az ottani „Andrássy utat”, belvárost. A rendőrség csupán az irányt mutatta, semmi felesleges provokációt nem tapasztaltunk. A tábor pedig szervezett, nemzetközi szinten is hatalmas vonulást produkált, köszönjük a szervezőknek! Ha ez az embertömeg megindult volna, nincs aki megállítsa, ennek ellenére az erőszak nyoma sem volt érzékelhető. Fantasztikus élmény, örök emlék. Az óriástaps brutálisan szólt, ahogy néhány világbajnok rigmus t is elhangzott.   

4 óra környékén értünk a Velodrome-hoz. Szemben sötétbe burkolózó hegyeket láttunk és természetesen esni kezdett. A beléptetés csoportokban, egy helyen, lassan zajlott. Kevesebben motoztak, mint Bordeaux-ban, pedig ott nem voltunk ennyien,  a vége felé a hírek szerint csak hajtották be az embereket. A jegyértékesítési rendszer miatt nem tudtunk azonos szektorba menni és minden próbálkozásom ellenére maradnom kellett a helyemen. Óriási a Velodrome, a tető dob rajta a régi stadionhoz képest. 30 ezerre tippelem a magyarok számát, izlandiak is vannak szép számmal, kék blokkot alkotva. Sajnos nem mindenki odakapott jegyet, ahova akart. Sokan a táborba szerettek volna menni, de sajnos mehettünk a drága oldallelátóra, aki pedig ide akart, az a kapu mögé kapott. Köszi UEFA még egyszer! Kezdés előtt a tábor azon része, aki nem kapott a kapu mögé jegyet megpróbált átmászni a többiekhez. Ez sokaknak sikerül, majd bejönnek a kékek, akiket kiűztek a magyarok. Egy srác hatalmasat esett, de a hírek szerint semmi baja nem lett. A rohamosok érkeztével megnyugodtak a kedélyek, semmi további rendőrségi próbálkozás nem volt. Közös éneklés újra, a Firkin helyett a Soho Partyra énekelt a nép, én meg egyre idegesebb lettem. Néhány ősz hajszál biztosan helyet követelt magának a fejemen… Óriási volt a hangerő, bár ekkora tömeget nehéz összefogni, a szócsövet pedig nem engedték be a stadionba.

A játékban dominálunk, Storck több helyen is változtatott az összeállításon, az azóta kétes „mémsztárrá” vált orosz bíró nem volt velünk. 11-es Izlandnak. Apám küldte az sms-t, hogy jogtalan. Újra teljesen berekedtem. 3 csatárral nyomtunk, óriási volt a fölényünk a pályán. Mögöttem egy apuka nyugtatott mindenkit, hogy előbb-utóbb lesz gólunk.  Lett is, nem bírták a végét a bálnavadászok, felrobbant a stadion, újabb öntudatlan őrjöngés kezdődött. Előttem a lengyel pár is boldogságban úszik, róluk készítettem is közös képet, mélyüljön csak a lengyel-magyar barátság. 1-1 a vége, a szívrohammal fenyegető izlandi szabadrúgás kimaradt, Gudjonsen lövése is lepattant. Mámorban a csapat, a hűvös Király Gabi (az a láb közötti kidobás…) is megőrült. Dzsudzsák a szurkolók közé mászott, majd nemzeti színű kalapot húzott a fejébe, Böde a magyar szurkolók fekete pólójában, feszített. Ezek tényleg mi vagyunk?! Magyarok ünnepeltek megint az EB-n? A csapat fantasztikusan együtt van, összhangban a közönséggel! Hihetetlen.

Kifelé még találkozunk pár ismerőssel és metró helyett gyalog mentünk a kocsihoz. Ezt a napot megint nehezen dolgozzuk. Másnap pakoltunk és indultunk haza, ez csak 1200 km körüli út volt... Várt a család és a munka.

Nagy élmény volt a Szentpétervári jégkorong vb is, de a futball az valami más. Imádom a korongosokat is, de az ország egészét megmozgatni a foci képes.  

Közhelyes lenne a Liverpool ikonjának, Bill Shankly-nek futballt illető szavait idézni, de nekünk szurkolóknak a futball bizony néha tényleg több, mint élet-halál kérdése…

Köszönöm mindenkinek, aki segítette a magyar válogatottat az EB-re történő kijutásban! Köszönöm Dárdai és Storck csapatának (na meg Andy Möllernek, aki gyerekkorom egyik kedvence volt), hogy a német munkamorált, szorgalmat, szervezettséget, önbizalmat meghozta a srácoknak. Tehetséges nép a magyar, ha rendet tesznek a fejében, csodákra képes! Több, mint 4000 km-t vezettünk, de minden métere megérte!

Külön szeretnék megemlékezni a franciákról. Szinte közhelyes a francia nép inkorrekt viselkedésének felemlegetése. Mi is hallottuk másoktól a szokásos dolgokat. Nem beszélnek angolul, németül vagy ha igen nem akarnak. Nos nekünk túlnyomó többségében jó tapasztalatunk volt. A szállásokon folyékonyan beszéltek angolul, kedvesek voltak, előfordult, hogy kérdés nélkül segítettek. Persze arrafelé is akad nyers és kellemetlen ember, de tegyük a szívünkre a kezünket, velük sajnos itthon is elég jól állunk…