Válogatott okosságok

Alig több, mint egy óra múlva - ráadásul egyszerre mindjárt két mérkőzéssel - kezdetét veszi az OTP Bank Liga 2016/17-es kiírása. Az Újpest-Honvéd párosítás – elsősorban az életkor függvényében - többekben még akár kisebb-nagyobb nosztalgiát is képes ébreszteni, de a Mezőkövesd-Gyirmót összecsapás esetében azért enyhén szólva is szoknunk kell, hogy első osztályú bajnoki labdarúgó mérkőzésről beszélünk. Már ha ehhez hozzá lehet szokni egyáltalán…

                                               Ennél azért remélhetőleg többen lesznek...

Természetesen nincs itt szó semmiféle gonosz varázslatról. Miután a másodosztály elmúlt szezonjában ez a két csapat végzett a feljutásra jogosító helyeken, kiérdemelték a legmagasabb osztályban való indulást. A korábbi magyar bajnok Zalaegerszeg mellett sorrendben olyan nagy múltú csapatokat megelőzve, mint a Kisvárda, a Balmazújváros, a Csákvár, a Soroksár és a Budaörs. Ezt a névsort ízlelgetve  igazság szerint teljesen mindegy, hogy most kik jutottak fel, és – a ZTE kivételével - éppen melyik két csapat produkálja majd ebben a szezonban a néhány százas, de még a legoptimistább jóslat szerint is csak legfeljebb egy-két ezres átlagos nézőszámot.

A sikeres EB-szereplés (mert bárki bármit mond, ez bizony sikernek tekinthető) után az MLSZ vezetői, és a labdarúgás egyéb szereplői közül többen is csillogó szemekkel ecsetelték, hogy szemmel láthatóan kezd beérni a gyümölcs. Talán még sosem volt ennyire jó érzés a magyar labdarúgásban dolgozni, a színvonal emelkedése most már kikerülhetetlen lesz, ezekkel párhuzamosan továbbra is épülnek majd a stadionok, az akadémiák most már aztán tényleg ontani fogják magukból a tehetségeket, a nézők pedig újra visszatérnek majd a lelátókra. Nos, ez utóbbi biztosan várat még magára egy ideig, de ezen a hétvégén ez még gond nélkül megmagyarázható lesz a több mint gusztustalan időjárással.

A kontinensbajnokság valóban sokat adott a magyar foci iránt érdeklődőknek. Közelebb hozta egymáshoz és felejthetetlen élményekkel gazdagította őket, akár a helyszínen, akár egy nyilvános hazai helyen, akár otthonukban nézték a mérkőzéseket. Erről beszélt szinte mindenki, még azok is, akik egyébként korábban talán három (?) játékost sem tudtak volna név szerint megnevezni a válogatott keretéből. Természetesen olyanok is akadtak, akik még ebbe is belevonták a politikát, vagy saját személyes frusztráltságukat és sikertelenségüket próbálták kiélni a válogatottat és azok szurkolóit ócsárló megnyilvánulásaikban, de ezek az emberek még ezt az egy mondatnyi terjedelmet sem érdemlik meg.

A magyar válogatott jól teljesített, néhány játékos számára pedig megnyílt az út, hogy meghatározó külföldi bajnokságokban léphessen pályára. Reményeink szerint rendszeresen, nem pedig időhúzó csereként, nem harmadosztályba kölcsönadogatva, végül pedig egy-két év múlva nem valamelyik hazai játékostemetőbe visszakullogva. A tehetségüket elismerték, a lehetőséget megkapták, most már „csak” élniük kell vele. A magyar labdarúgás visszakerült a világ futballtérképére, a ma 75. születésnapját ünneplő Mészöly Kálmán szavaival élve újra „mi lettünk a főkolomposok”. Ezt a pozíciót azonban nehéz lesz megtartanunk, hiszen ahhoz, hogy a soron következő világversenyen is részt vehessünk, az újdonsült Európa-bajnok és a szintén jóval előttünk járó svájci válogatott testén kellene átrágnunk magunkat. Legalábbis minimum az egyik csapatot meg kellene előznünk, és még ez sem jelentené automatikusan a világbajnokságra való kijutást. Nem tudhatjuk, mikor jutunk ki legközelebb fontos világeseményre, de reményeink szerint nem kell ismét 30 évig böjtölnünk.

Egy nemzeti válogatott elsősorban akkor lehet erős, ha a keret tagjainak nagy része komoly bajnokságokban lép pályára, rendszeres játéklehetőséget kapva. Ehhez az egyik út mindenképpen az, hogy az igazán tehetséges fiatalok (mert igenis vannak ilyenek) már a lehető leghamarabb kiszakadjanak a hazai közegből. Úgy tűnik, ezen a téren is történt előrelépés. Egyre több magyar fiatal szerződik neves külföldi csapatok utánpótlásához, és ha valóban szorgalmasan és jól végzik a munkájukat, akkor előbb-utóbb semmi sem óvja meg őket attól, hogy az adott klub nagycsapatában is bemutatkozhassanak, vagy esetleg valahol máshol kerüljenek magasabb szintre. Attól kezdve pedig már újra csak rajtuk múlik majd minden.

A másik kézenfekvő lehetőség, hogy egy - akadémista kort már kinőtt - játékos „eladja magát”, ha a válogatott mérkőzések mellett - vagy azokon kívül, hiszen nem lehet azért mindenki válogatott - , a nemzetközi kupaporondon hívja fel magára a figyelmet. Lássuk be, ezen a téren rövid távon azért nem túl biztató a helyzet, hiszen ugyan még bármi megtörténhet a visszavágókon (mert mint tudjuk, a fű zöld, a labda pedig gömbölyű …), de jelenleg úgy tűnik, hogy a négy kupacsapatunkból kettőnek, a Ferencvárosnak és a Videotonnak van reális esélye arra, hogy augusztustól ne csak a magyar bajnokságra és a hazai kupaküzdelmekre kelljen koncentrálniuk. Természetesen ennek is több összetevője van, de azért figyeljünk fel egy tényre, ami talán nem lehet véletlen: ennél a két csapatnál külföldi edzők dolgoznak. Más mentalitás, más felfogás, és egyáltalán: jóval komolyabb szakemberektől leshették el A Szakmát, mint a magyar edzők többsége. (Igen, tudom, Thomas Dollék tavaly még egy nevesincs bosnyák csapaton sem jutottak túl, Pintér Attila vezetésével viszont még a legendás Montpellier is a kiesésig tolódott a Győr ellen.)

 De hol van azóta a Győr, és hol van Pintér Attila...?

Természetesen Mezőkövesden, ahol nemsokára a Gyirmót ellen lépnek pályára. Első osztályú, magyar bajnoki mérkőzésen. Szörnyű, na!

De persze azt kívánom, alakuljon úgy, hogy ebből a két csapatból is kerüljenek ki olyan játékosok, akik később a nemzetközi színtéren is örömet okozhatnak nekünk.

Hiszen szeretnénk örülni, mert szeretjük a magyar focit.

Hát akkor, kezdődjön a bajnokság!