Az elmúlt években sokszor hallhattuk, hogy a szurkolók tartják vissza a családokat, „békés polgárokat” a magyar bajnoki mérkőzések látogatásától. Sorozatunkban korabeli tudósításokra támaszkodva mutatjuk be, hogy az erőszak a kezdetektől fogva része volt a magyar futball mindennapjainak. Az embereket ez mégsem tartotta távol a stadionoktól, hisz még igazi futballt láthattak...

1924 nyarán az ország sportszerető közvéleménye a párizsi olimpiára figyelt. 1920-as kizárásunk miatt 1912 után először szerepeltünk az ötkarikás játékokon, ráadásul a trianoni béke miatt igencsak felértékelődött a rendezvény szimbolikus értéke. Az olimpiára ugyanis sokan olyan nemzetközi eseményként tekintettek, amelyen Csonka-Magyarország megmutathatja kultúrfölényét. Első komoly eredményünket július 7-én érte el a kiváló atléta, Somfay Elemér ezüstérmet szerzett az ekkor még pentatlonnak nevezett, csak pár évvel később magyarosított öttusában. Így a héten első ízben kedden, július 8-án megjelenő Nemzeti Sport is elsősorban ezzel a versennyel foglalkozott, nem elfeledkezve Harold Abrahams fantasztikus futásáról a 100 méteres síkfutás döntőjében.

Abrahams neve bizonyára sokaknak ismerősen cseng a négy Oscar-díjat nyert, zenéjéről is ismert Tűzszekerek című filmből. 100 méteren Eric Liddell indult volna angol színekben, de mivel az előfutamot vasárnap rendezték, a mélyen vallásos futó lelkiismereti okokból Abrahams-nek adta át a lehetőséget. Ezen a vasárnapon nem csak Abrahams készült élete nagy eseményére, hanem a Diósgyőri VTK játékosai is: kijavítva a két évvel korábbi fiaskót, első alkalommal szerették volna elhódítani a vidéki bajnok címet. 1926-ig a bajnokságban csak fővárosi klubok vettek részt, a vidékiek kerületi pontvadászatokban indultak, melynek győztesei kuparendszerben mérték össze erejüket. Az 1920-as évek első felének két kiemelkedő csapata a két SZAK volt, a Szegedi AK és a Szombathelyi AK. A szegediek 1921-ben a Miskolci VSC-t, 1922-ben Diósgyőri VTK verték meg a döntőben, 1923-ban a szombathelyiek a Kecskeméti AC elleni mérkőzésen szerezték meg a vidéki bajnoki címet. 1924-ben a szombathelyiek újra döntőt játszhattak, ellenfelük az északi bajnok, a Diósgyőri VTK csapata volt.

A DVTK csapata 1924-ben. Az ülő sorban balról a második cikkünk főhőse, Vrbata Ferenc (forrás)

A találkozót a pesti Lóversenytéren rendezték, 4-5 ezer néző előtt, de a mérkőzés nem „sportértéke” miatt keltette fel a közéleti lapok figyelmét. A mérkőzésen, ahogy telt az idő, nem esett gól, mire

„Borzasztó idegesség vett erőt a játékosokon. A csatársorok kapkodva dolgoztak és így a védelmeknek könnyű dolguk volt. A közönség zajongva gólt követelt a tribünön. Különösen Diósgyőr hatalmas tábora volt lármás.”

A rendes játékidő 0:0-s döntetlennel zárult, a hosszabbítás első percében azonban a címvédő szombathelyiek megszerezték a vezetést.

„A váratlan eredmény természetesen idegessé telte a játékosokat, akik közül a hatalmas termetű Vrbata hátvéd a bíróhoz lépett és indignálódva magyarázta, hogy a gól offside helyzetből esett, aki ezt vágta a bíró fejéhez: Így nem lehet egy mérkőzést igazságosan megnyerni. Vértes Imre figyelmeztette Vrbatát, hogy ilyen kijelentésektől tartózkodjék, mert különben kénytelen lesz őt kiállítani.”

Erre csak pár percet kellett várni, bár az esetről különbözőképpen tudósítottak a lapok. A szombathelyiek vezettek támadást, egy beadást Holzbauer várt a büntetőterületen belül. A Sporthírlap szerint

„A kapunak háttal álló Holzbauer az alacsony labdát lehajolva fejjel továbbítani akarja, amikor Vrbata lábát felemelve beletalpalással akarja tisztázni a veszélyesnek ígérkező szituációt. Vrbata lába a feléje háttal álló Holzbauer nyakát éri, mire Vértes bíró túl szigorúan 11-est diktál.”

Az Est ezzel szemben brutális fejrúgásról írt:

„Holzbauer center a felmagas labdát hátrafelé akarta fejelni, de ebben a pillanatban a hátulról rárohanó Vrbata olyan erővel talpait a nyakszirtjére, hogy a csattanás a tribünre is fölhangzott.”

Abban azonban minden lap egyetértett, hogy az eset után botrányos jeleneteknek lehettek szemtanúi a nézők. A 8 órai újság szerint, amikor Vértes bíró büntetőt ítélt, Vrbata megfenyegette:

„Innen élve nem megy ki - ráemelte kezét. Társai azonban félretolták, de már a következő pillanatban oldalról öklével olyan erővel sújtott a bíró arcába, hogy az nyelvét és ajkait összeharapta és azonnal vérezni kezdett. Rögtön nagy kavarodás támadt, a játékosok izgatottan csoportosultak a bíró körül, a korláton keresztül pedig néhány diósgyőri kísérő berontott a pályára és megtámadta a szombathelyi játékosokat, akik közül azonban a „vörös” Szabó, a ferencvárosiak volt kiváló játékosa egyszerűen kirugdalta a pályáról a betolakodókat. Közben Kiss Árpád rendőrkapitány kivezényelt rendőreivel a pályán pillanatok alatt rendet teremtett.”

A lapok a verekedésről a lehető legszínesebben számoltak be. Az Est szerint a diósgyőri szurkolók egy csoportja gumibotokkal rohant a pályára, és veréssel fenyegették a bírót, miközben a nézőtéren is alkalmi bokszpárbajokat vívtak a drukkerek. A Sporthírlap is megemlítette, hogy a szombathelyi Szabó tett rendet a betolakodók között, a sportújság hozzátette, hogy köztük volt Pletyka a pályára keveredő diósgyőri cserejátékos is, akinek „hat foga ingott meg helyében Szabó pofonjától”.

A folytatás a papírforma szerint történ. A bíró lefújta a meccset, a diósgyőri játékosok, élükön Vrbatával, bocsánatot kértek a botrányért, a szövetség a szombathelyieket hirdette ki győztesnek. A szabályok szerint a bírót fizikailag inzultáló játékosra örökös eltiltás várt, így az MLSZ-ben sem tétlenkedtek sokáig, a legmagasabb büntetési tételt szabták ki a diósgyőri hátvédre.

A DVTK csapata 1925-ben. A jobb szélen ül civilben az örökre eltiltott Vrbata. (forrás)

A meccs utóéletéhez tartozik, hogy a DVTK fellebbezését követően az északi labdarúgó kerületi tanács „lélektani indokokra” (!) hivatkozva fél évre szállította le Vrbata büntetését. Vértes bíró megtámadta a döntést, amely kétségtelenül szabályellenes volt, hiszen örökös eltiltást legfeljebb két évre lehetett volna enyhíteni. Így Vrbata sem kerülhette el hosszú büntetését, sőt, ügye az igazságszolgáltatás figyelmét is felkeltette: 1925 júniusában a bíróság kétheti fogságra és félmillió korona pénzbüntetésre ítélte az egykori hátvédet. Vrbata azonban még így sem távolodott el a futballtól. 1933 nyarán ugyanis meglepő hírt közölt a Nemzeti Sport:

„A DVTK kérdést intézett az MLSZ-hez, hogy Vrbata Ferenc, akit annakidején örökre eltiltottak a játéktól, lehet-e e választmányi tag az egyesületben. A válasz: lehet, mert az eltiltás csak a játékra és a szövetséggel szemben viselendő tisztségekre vonatkozik.”

Szerzőnk új könyvében a sorozatunk korábbi részeiben megismert történetek is helyet kaptak (további részletek itt)