Válogatott okosságok

A blogolás sok szempontból hasonlít a költészethez. Persze nagy különbségek is vannak, bele is őrülnék, ha rímekbe kellene szednem a kézilabda-válogatottról alkotott meglátásaimat (bár manapság ez már a verseknél sem feltétlenül elvárás, úgy mondják, vers az, ahol a sorok nem érnek ki a lap széléig). 

De közös mindkettőben, hogy az ember megírja a saját gondolatait, úgy, hogy azt másoknak, az olvasóközönségnek szánja. És ideális esetben az is, hogy a várható reakciókra való tekintet nélkül ír. El tudjuk képzelni, amint Petőfi leírja, hogy "ez a kérdés, válasszatok", majd átgondolja, arra jut, hogy ez az olvasók többségének nem tetszene, ezért inkább újra tintába mártja a tollat, és az egészet áthúzza? Számomra a blogolás is valami ilyesmi. Azt írni, amit látok, amit gondolok. 

Persze azért időnként irigylem szerkesztőtársaimat. Elég ritkán köt bele bárki is az Időkapszulába, hogy mondjuk az ott közöltekkel ellentétben Ali Hasszán al-Szajjadi budapesti látogatása 1979. november 42-én rövid volt ugyan, de semmiképpen sem baráti. 

Az én műfajomnál ez kicsit bonyolultabb. Itt volt például a budapesti vizes világbajnokság. Ha azt írtam volna, hogy tetszett, egyből kiderülne, hogy Orbán-csicska vagyok, ha azt, hogy nem, akkor meg Soros-bérenc. Ha meg, szokásomnak megfelelően, esetleg árnyaltabban fejtem ki a véleményemet, akad, ami tetszik, és akad, ami nem, akkor mindkettő lehetnék egyszerre. Szerencse, hogy azokban a hetekben épp' csak azért nem haltam meg, mert ahhoz is túl fáradt voltam, így ezt megúszták Önök is, meg én is. Talán majd harminc év múlva, ugyanezen blog egy másik rovatában.

A sportban persze már régóta megvannak az alapvető korlátok. Nem tud olyan meccset játszani a kézilabda-válogatott, amelyik után a fradisták szerint Görbicz Anita ne csak lefelé húzta volna a válogatott teljesítményét, a győriek szerint pedig ne ő lett volna magasan a legjobb. Szóval még el se kezdődött a meccs, és már biztos (hacsak nincs olyan szerencsém, hogy Görbicz kihagyja a mérkőzést), hogy az olvasóim egy része csúnya elfogultsággal fog vádolni. És itt is viszonylag könnyen tudok olyat írni, hogy mindkét tábor így vélekedjen. 

Ezekhez már hozzászoktam, ez ezzel jár. A politikai szorítás egy kicsit még zavar. Azt hiszem, vért izzadva se tudnék úgy írni a kormány sporttámogatási rendszeréről, hogy olvasóim egy részének ne támadjon az a benyomása, migránsok millióit szeretném Magyarországra telepíteni, vagy pont egy másik csoportjuk jusson arra a következtetésre, a blogot alighanem megvásárolta Mészáros Lőrinc. Esetleg mindkettő egyszerre. 

Elijeszthet-e ez engem? A mai magyar kézilabdát alapjaiban határozza meg a kormányzati sportfinanszírozás, praktice lehetetlen a sportágról írni anélkül, hogy erre kitérjünk. Igazság szerint a magyar labdarúgás helyzetéről sem lehet őszintén írni a kormány és a miniszterelnök megemlítése nélkül. Hátráljak meg, és hagyjam az egészet a csodába? 

Mondjuk egy nagy előnyöm van. Nem ma kezdtem ezt a műfajt. Sokan ismernek. Olyanok, akikről fogalmam nincs, hogy kicsodák, akikről egy kihallgatáson eskü alatt vallanám, hogy soha nem láttam őket, a nevemen szólítanak, és hivatkoznak az írásaimra. Ismert edző idézi kedvenc szófordulatomat, anélkül, hogy előtte bemutatkoztam volna. És mire a Népligetben megszoktam volna, hogy ismeretlenül is ismerőse vagyok mindenkinek (ebben is eltér a blogger a költőtől, aki közismerten nem ismerőse senkinek), addigra Leverkusenben is teljesen ismeretlen emberek szóltak hozzám úgy, hogy nyilvánvalóan tudták, ki vagyok. 

Szóval bármilyen vad dolgokat találnék írni, amíg ez a felhasználónév van a szöveg fölé írva, addig az olvasók igen jelentős részének reakcióját befolyásolja, hogy "ismerjük, ez az ács fia Názáretből" (ill. az mondjuk pont nem én vagyok, hanem egy nálam nyilvánvalóan nagyobb hatású és bölcsebb egyéniség), szóval "ismerjük, ez az a hülye, aki ott szokott ülni a D-szektorban, tudod, az a kopasz", és ezzel a háttérrel azért egy fokkal hitelesebb az ember. 

Szóval, Kedves Olvasók, én továbbra is vállalnám ezeket a kihívásokat. Akárcsak az ezzel járó népszerűségvesztést, azt, hogy kézilabdás körökben ismert emberek, akikkel egykor jóban voltam, már nem annyira barátkozósak, hogy időnként akár nyíltan vádolnak abszurd politikai elfogultsággal, esetleg a (már felhasználónevemben is vállalt) klub-orientációm miatti elvakultsággal. Önök számára két lehetőség marad: elolvassák, vagy nem olvassák. 

Ez a kérdés, válasszatok!