Válogatott okosságok

Szurkolói gondolatok, elemzések, mélázások a válogatottainkról, válogatás nélkül.

Ajánlataink

Sztancsik Richárd: Városok, stadionok, kocsmák

Rendelje meg közvetlenül a szerzőtől!

varosok.stadionok@gmail.com

Ár 2999 Ft.Részletek itt


kupanap.jpg



hungarianultras.jpg

Friss topikok

Facebook oldalunk

Az eredmény, és ami mögötte van

2017.12.27. 17:00 Fradista Utazó

Nagyon rég nem szakadtak el egy női kézilabdás világverseny kapcsán a magyar válogatott szereplésére vonatkozó elvárások ennyire a realitásoktól, mint a 2017-ben, Németországban rendezett világbajnokság előtt. Részben ezért, részben az egyes szereplők jól felfogott érdekei miatt, utólag se nagyon volt, legalábbis mostanában biztosan nem, ennyire különböző a szereplésünk értékelése. 

hun_fra.jpg

Fotó: MKSZ, Kovács Anikó

Nekem itt elsősorban arról kellene írnom, hogyan láttam, hogyan értékelem én válogatottunk eredményét a világbajnokságon. A hivatalos eredményt nézve 15. helyezést értünk el, ennél hátrébb még VB-n sosem végeztünk - legalábbis, ha eltekintünk azoktól az alkalmaktól, amikor ki se jutottunk. Csakhogy van itt két buktató. Egyfelől a nyolcaddöntőben kiesett csapatok közt a 9-16. helyezéseket egy viszonylag absztrakt számítási módszerrel osztották ki, aminek a reális erősorrendhez elég kevés köze van. Másfelől már a világbajnokság előtt láttuk, hogy ritka nehéz csoportba kerültünk. Kíváncsiságból visszakerestem: az ideit megelőzően utoljára az 1999-es világbajnokságon szerepelt utoljára öt európai csapat azonos csoportban (érdekes módon Norvégia, Lengyelország és Csehország is ebben a csoportban szerepelt, csakúgy mint az idén). Márpedig a 9-16. helyek elosztása a csoportban elért eredményektől függ. 

Ráadásul az, hogy egy válogatott bejut-e a legjobb nyolc közé, egyetlen mérkőzésen dől el. Így fordulhatott elő, hogy a cseh válogatott, némi szerencsével felvértezve, a nyolcaddöntőben megverte Romániát, és ezáltal hét hellyel előttünk végzett - a csoportmeccsen pedig megvertük őket. Itt jegyeznénk meg, hogy a dobogós csapatok egyike sem nyerte meg a saját csoportját, így még csak azt sem mondhatjuk, hogy a csoportban mutatott jó forma segít könnyebb ellenfelet kapni a 16 közt...

Szerencsére ennek, hogy éppen 9. vagy 16. helyre rangsorolnak egy csapatot, semmi jelentősége nincsen. Én óvakodnék attól is, hogy bármilyen következtetést vonjak le belőle. 

Ami a konkrét szereplést illeti. Lejátszottunk hat mérkőzést, ebből hármat elveszítettünk. Női kézilabdában Norvégia mindennek a mércéje már több, mint tíz éve, és, ha így nézzük: vereséget szenvedtünk a norvég válogatottól, valamint attól a két csapattól, amelyek a torna folyamán legyőzték Norvégiát (a svéd válogatott az utolsó csoportmeccsen, a franciák pedig a döntőben). Ezen semmi szégyellnivalónk nincs. Az argentin válogatott felett aratott sima győzelmen túl pedig azt a két csapatot, akikkel nagyjából azonos súlycsoportba tartozunk, megvertük. 

Kezdjük a könnyebbik oldalról: Kellett-e valami extra ahhoz, hogy legyőzzük Csehország és Lengyelország csapatait? Alapvetően nem, mindkettőnél jobbak vagyunk. Ennek ellenére az előző éles meccseiket ellenük elveszítettük (Kim Rasmussen mindkettőnek része volt, az előző világbajnokság nyolcaddöntőjén ő irányította a mieinket legyőző lengyel válogatottat). Véleményem szerint ezeken a mérkőzéseken a csapaton látszott, amit tudunk, azt ténylegesen fel is tudjuk tenni a pályára. Hogy ténylegesen miért csak ennyit tudunk? Na, ez már egy nehezebb kérdés...

hun_cze_2017.jpg

Fotó: MKSZ, Kovács Anikó

Norvégia ellen, a nyitómeccsen, esélyünk sem volt. Ez sajnos manapság a realitás, a norvég válogatottnak a játékosaink egyéni képességek terén a közelébe se érnek, legalábbis a belső posztokon biztosan nem (Bódi Bernadett jobb, mint az igazából átlövő, a válogatottban kényszerből a szélen játszó Stine Skogrand). Itt lehetett volna bárki a magyar kapitány, azt a meccset nem nyertük volna meg. 

Meg lehetett volna verni Franciaországot vagy Svédországot? A francia meccsről többen úgy vélték, a későbbi világbajnok akkor még nem volt csúcsformában, verhetőek lettek volna. Én ezzel nem értek egyet. Persze a sportban nem értelmezhető a "mi lett volna ha..." kérdése, de én azt gondolom, ha kellett volna, a franciák tudták volna még növelni a teljesítményt. Összességében pedig, bár lehet bírálni Ramsussen válogatását (erre még visszatérünk), azért a franciákhoz mérhető játékosállományunk nincs. 

Az egyedüli mérkőzésünk, amiről azt gondolom, hogy alakulhatott volna másként is, a második, Svédország ellen játszott csoportmeccs volt. Az viszont már önmagában elég ahhoz, hogy elbizonytalanodjuk a válogatottunk értékelésében. 

Persze, ha mi vagyunk bizonytalanok, az nem olyan nagy baj. A kedves olvasó ezt bármiféle kockázat nélkül megengedheti magának, engem meg legfeljebb kinevetnek. De ha a szövetségi kapitány bizonytalan? Márpedig le sem tudná tagadni, mennyire az volt. Mindezt úgy, hogy több, mint egy éve semmi más dolga nincs, mint a magyar válogatottat felépíteni, és ezért kiemelt jövedelmet is kap. Ehhez képest a norvég meccs után négy ponton változtatott a kezdőn. Vajon a Norvégia elleni, a papírformát gyakorlatilag tökéletesen visszaadó meccsből vont le ilyen széleskörű következtetéseket?

A VB után a kézilabda-szövetség tiszteletbeli elnöke felvetette, fontos volna, hogy a válogatott többet készülhessen együtt. De vajon mi értelme volna ennek, ha a kapitány a felkészüléskor még nem tudja, ki fog játszani az egyes posztokon a válogatottban? Készülhettünk volna mi évi kétszáz napot is együtt Mayer Szabinával, ha Mayert az első csoportmeccs után már inkább mellőzte Kim Rasmussen. Háfra Noémi úgy került keretbe, hogy a VB előtti felkészülési tornát megelőzően mindössze kétszer volt válogatott, abból az egyik Koszovó ellen volt (nem megsértve az ellenfelet, az edzőmeccsnek is gyenge volt), a másikon meg fel sem állt a padról. Aztán a második csoportmeccstől kezdő lett. Háfra az utóbbi két évben hihetetlen tempóban fejlődött, érthető, ha Rasmussen egy kis fáziskéséssel reagált erre. De hogyan gondolhatta, hogy Mayer Szabina alkalmas lesz kezdő beállónak? És tényleg a norvég meccsen jött rá, hogy mégsem? Mi volt a terve Tóth Gabriellával? Azt hitte, ő, aki soha nem játszott jobbátlövőt, meg fogja tudni oldani ezt a posztot? Zácsik Szandra a Budaörsben nyújtott teljesítményével győzte meg, vagy mégis miből gondolta, hogy az évek óta saját maga árnyékaként szereplő játékos hirtelen megtáltosodik majd? 

A jobbátlövő a legkritikusabb posztunk, tény. A magyar első osztály csapatainak fele, hét klub, külföldi játékost szerepeltet kezdőként ezen a poszton, és csak egyetlen magyar, Planéta Szimonetta, játszik külföldön. Nem a szövetségi kapitány hibája, hogy a Győr, a Ferencváros vagy az Érd norvég, holland ill. spanyol válogatott játékosainak nem küldött behívót. 

Jelöljük meg Rasmussen érdemeként, hogy a látottakból általában le tudta vonni a tanulságot, és meccsről meccsre jobb csapatot tudott a pályára állítani. Ennek volt köszönhető, hogy azt a két meccset, amit igazán fontos volt megnyerni, Csehország és Lengyelország ellen, megnyerte a válogatott. Csodát viszont nem tudott tenni, a nyolcaddöntőben vereséget szenvedtünk és kiestünk. Számon kérhetjük ezt rajta? Két és négy évvel ezelőtt, a lengyel válogatottal, megvolt ez a csoda is (emlékeztetőül: két éve nem csak minket vertek ki, de utánunk az addig kiválóan játszó orosz válogatottat is). Most elmaradt. A csodát viszont elvárni, megkövetelni, nem szabad. 

Ellenben, aki nem tudja szállítani, azt felesleges is megváltóként kezelni. Arra, mondhatjuk így is, igazából nincs szükségünk. Rasmussen nem tudott semmi olyat hozzátenni a válogatotthoz, ami indokolná az ő szükségességét. Legalábbis, ha a magyarázkodást nem számítjuk. Mert abban kiváló. Amikor pedig a VB után olyat mond, hogy ez a válogatott majd egy év múlva lesz kész, akkor bizony elkerekedik a szemünk. Miről beszél? Bizonyára abban reménykedik, hogy miután Tomori Zsuzsanna és Szucsánszki Zita az ő kapitányságának két világversenyéből kettőt ill. másfelet kihagyott, talán jövőre bevethetőek lesznek, és akkor ő majd eldicsekedhet vele, hogy lám, ő megmondta. Ha meg mégse, akkor is még egy évig kapott olyan fizetést, amit ő sehol máshol nem érhetne el, a semmiért. 

A magyar kézilabdának pedig ideje lenne elgondolkodnia, hogy mégis mi a fenét szeretnének elérni. A sok mellébeszélés helyett, szembe kellene nézni a valósággal. Cserélgetjük a szövetségi kapitányokat, hívunk sztáredzőt, az eredmények meg mindig ugyanazok. Jah, hogy nincsenek megfelelő játékosaink, olyanok, akikkel előre lehetne lépni? Van egy rossz hírem: jövőre se lesznek. Válogatottat nem lehet összeigazolni, mint egy BL-győztes csapatot. Azért meg kellene dolgozni, az meg időbe telik. 

Ha semmi másban, abban egyet kell értenünk Mocsai Lajossal, hogy, ha szeretnénk eredményesebb válogatottat látni, akkor változtatnunk kell a hazai viszonyokon. De, még ha sikerül is, és minden intézkedés jó irányba halad, akkor se lesz egy vagy két év alatt olyan keretünk, amivel elődöntőket lehet vívni. A tokiói olimpiához is el vagyunk már kicsit késve. 

És mindennek az okai nem a válogatott körül és nem az elmúlt két hónapban keresendőek. 

Szólj hozzá! · 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

http://valogatott.blog.hu/api/trackback/id/tr1013523579

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Az én meccseim, 2017 2017.12.30. 17:47:17

Na jöjjön akkor 2017. Az.összbenyomás vegyes. Tulajdonképpen sok meccset láttam, de olyat, ami nagy benyomást tett volna rám, nem nagyon... Ráadásul olyan nagyon nem is volt jó évünk csapatsportokban, talán a kosarasokat lehet kivételként említeni. (A...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.