Válogatott okosságok

Többször is írtunk a magyar válogatott szerepléséről a decemberi női világbajnokságon. Most azt tekintjük át, hogyan hatott a VB a rendező ország, Németország női kézilabdájára.

A VB kabalafigurája

Közismert, hogy a német a világ legnagyobb kézilabda-szövetsége, több, mint hétszázezer igazolt játékossal. A női mezőnyben ugyan jóval kevesebb a csapat, mint a férfiaknál de még így is, tartományonként eltérően, 8-11 bajnoki osztályban versenyeznek a csapatok (a negyedosztálytól lefelé tartományi szinten rendezik a bajnokságokat, így még az egyes osztályok struktúrája sem egységes). Ez nyilván részben az ország méreteiből fakad, de lakosságarányosan is sokkal többen kézilabdáznak, mint például Magyarországon. 

Ennek ellenére a világbajnokság szinte észrevétlenül zajlott az országban. Bár a német szövetség próbálkozott némi hírveréssel, ennek hatékonysága eléggé korlátozott volt. A lakosság nagy része nem is hallott róla, hogy világbajnokságot rendeznek Németországban. Egy, a mérkőzésekre utazó újságíró mesélte, hogy amikor a trieri vasútállomáson taxiba szállt, és a sportcsarnokot mondta be, a taxis visszakérdezett, hogy milyen rendezvény van a csarnokban. Márpedig amiről a taxisok nem tudnak, az nem is létezik, úgy mondják.

Érdekes módon a két délnyugati helyszínen, Bietigheim-Bissingenben (itt játszott a magyar válogatott is) és Trierben az esti csoportmeccsekre általában elkelt minden jegy (igaz, nagyrészt külföldi szurkolók vásárolták meg a tiketteket). Közép-Németországban viszont a hazai csapatra se voltak túl sokan kíváncsiak. Igaz, a pont a kamerával szemben üresen tátongó blokkok, mint amit három éve Győrben láthattunk, itt nem voltak jellemzőek, de így is inkább csak négyezren voltak a hatezer férőhelyes lipcsei arénában. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy amikor a lipcsei helyszínt kiválasztották, még itt működött az ország egyik legnagyobb hagyományú női klubja, az NDK rekordbajnoka. Azóta a HC Leipzig csődbe ment, visszasorolták a harmadosztályba, a helyi érdeklődők pedig főként az RB Leipzig, ill. a helyi férfi kézilabdázók meccseire járnak. 

Az RB futballcsapata a meccsek időpontjait is átrendezte. Az egyik játéknapon ugyanis hazai pályán játszottak a Bajnokok Ligájában. A rendőrség pedig nem engedélyezte, hogy a futballmeccsel egy időben kézilabdamérkőzést is rendezzenek a stadiontól nem messze található sportcsarnokban. Így a világbajnokság aznapi lipcsei meccseit a tervezettnél két órával korábbi időpontban kellett lejátszani. 

Különösen kínos volt a nyolcaddöntő, ahol Magdeburgban alig félház előtt játszott a hazai válogatott. A Dánia ellen játszott meccsre 4.100 néző váltott jegyet - a helyi férficsapat két héttel korábban ugyanitt játszott bajnoki találkozójára ennél kétezerrel többen látogatottak ki. 

A házigazda csapata - nem a nyolcaddöntő után

A televíziós nézőszámok sem döntögettek rekordokat. A Sport 1 televízió (semmi köze az ugyanilyen nevű magyarországi csatornához) a csoportkörben csak a német válogatott meccseit közvetítette, majd a negyeddöntőtől már majdnem minden találkozót. Bár magukhoz, és a női kézilabdához képest nem volt rossz a nézettség, az azért árulkodó, hogy a már említett német-dán meccset Dániában többen nézték a tévében, mint Németországban, holott a két ország népessége közt kb. 14-szeres különbség van a németek javára. A meccseket a tévében kevesebben nézték, mint a januári férfi VB-t, pedig azt nem is közvetítette a televízió, csak internetes streamen lehetett követni.  Sőt, a világbajnokság utolsó napjaiban kezdődött darts-VB nézettsége is jelentősen meghaladta a kézilabdáét. A Sport 1 egyébként ezt előre sejthette is, mert ehhez igazították a munkaszervezést: a dartsra, Londonba, küldtek ki tudósítót, míg a Lipcsében, Magdeburgban és Hamburgban rendezett kézilabdameccseket az állandó riporter, Peter Kohl, a tévétársaság müncheni stúdiójából közvetítette. 

De ezek a kulisszák, hogy egyáltalán benne voltak a tévében, hogy több ezer szurkoló előtt játszhattak, így is óriási élményt jelentettek a válogatott játékosai számára. A szóba jöhető játékosok akár évek óta erre az eseményre készültek, többen kifejezetten a hazai világbajnokság miatt hosszabbították meg a pályafutásukat. Két játékost emelnék ki: a korábbi lipcsei kapus, Katja Kramarczyk (leánykori nevén Schülke) a klub csődje után nehéz helyzetbe került, hiszen civil élete a városhoz kötötte, ott viszont már nem volt első osztályú csapat. Más körülmények közt 32 évesen talán abba is hagyta volna, de mindenképpen ott akart lenni a világbajnokságon. Ezért végül elfogadta a Rajna mellől érkező hívást, és leszerződött a Bayer Leverkusen csapatához, Lipcséből hetente egyszer-kétszer Leverkusenbe ingázva. Ne nézzék meg a térképen, nagyon messze van...

Kerstin Wohlbold, a Thüringer HC irányítója, volt Jakob Vestergaard kapitányságának egyik legnagyobb áldozata. A dán edző nem csupán kihagyta a pályafutása végéhez közelítő játékost a válogatottból, de ezt elég udvariatlan módon, Wohlbold hangpostájára rámondva tudatta vele. A játékos általános iskolai tanárként dolgozik Erfurtban, Vestergaard pedig reggel hívta fel, amikor a tanítónő nem tudja felvenni a telefont. 

Kerstin Wohlbold (Fotó: Thüringer Allgemeine)

Wohlbold számára komoly elégtétel volt, hogy Vestergaard bukása után ismét visszakerült a válogatottba. Több sérülés után is főként azért tartott még ki, mert részt szeretett volna venni a hazai VB-n (a világbajnokság után be is jelentette, hogy a szezon végén befejezi az élsportot).

Ezek, és még egy-két hasonló történet viszont kényszerhelyzetbe is hozta a szövetségi kapitányt: egyszerűen nem teheti meg, hogy ezeket a játékosokat kihagyja a keretből. Akkor sem, ha esetleg más, steril körülmények közt, nem őket választotta volna. Mondhatni, a hazai VB kapcsán érvényesült a német válogatottban az olimpiai eszme: nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Nem is meglepő, hogy a német volt a VB legmagasabb átlagéletkorú válogatottja. A nyitómeccsre benevezett 15 fős keret több, mint fele, 8 játékos, elmúlt már harminc éves. 

Bár az első meccsre nem volt nevezve, a továbbiakban eléggé lefelé húzta az átlagot Emily Bölk. Ő a német női kézilabda ügyeletes üdvöskéje, bár még húsz éves sincs, már korszakos tehetségként emlegetik. A jelző alapvetően nem túlzás, de Emi Bölk azért egyelőre inkább tehetség, mintsem bizonyított, eredményes felnőtt játékos. A médiában viszont úgy szerepeltették, mintha már most is sztár lenne. Ráadásul jó témát szolgáltat, hogy az anyja és a nagyanyja is válogatott kézilabdázók voltak, Andrea Bölk 1993-ban világbajnok is lett. Bölk szerepelt a médiában a VB előtt messze kimagaslóan a legtöbbet a játékosok közül, ezzel lényegében ő is kihagyhatatlanná vált - pedig még egy kisebb sérüléssel is küzdött. 

Németországban a női kézilabda, amikor nincs VB, végképp nem viszi át a sajtó ingerküszöbét. Ennek megfelelően a VB előtt sok olyan újságíró vette elő a témát, akik egyáltalán nem voltak képben, nem ismerték a játékosokat, nem ismerték az erőviszonyokat. Ebben a helyzetben különösen rosszul jött ki a "100 év kézilabda" rendezvény, amit a sportág első szabálykönyve kiadásának centenáriumára időzítettek. A német férfi válogatott Spanyolország, a nők pedig Hollandia ellen játszottak barátságos mérkőzést, egymás után, azonos helyszínen. Csakhogy míg a férfiak versenynaptárában az a hét a válogatott programok számára volt fenntartva, a nőknél elvileg bajnoki hét volt. A Bundesliga szünetelt, így a német keretből csak a két, egyaránt Franciaországban játszó idegenlégiós hiányzott. A hollandok viszont alig tudtak kiállni, mivel a válogatottjukból szó szerint senki nem játszik a hazai bajnokságban, a dán, román, francia és magyar pontvadászatban viszont nem tartottak szünetet. Így aztán az Oranje egy erősen szedett-vedett, a német és a hazai ligából összeszedett kerettel állt ki. Sokatmondó, hogy egyrészt még a szövetségi kapitány, Helle Thomsen sem jött el, másrészt az itt pályára lépő holland válogatottból mindössze ketten kerültek be a világbajnoki keretbe. 

A német sajtó viszont ezt nem érzékelte, a válogatott sima győzelmét az előző EB és VB ezüstérmese ellen úgy kezelték, mintha az ellenfél a legerősebb gárdájával érkezett volna, és pár lap egyenesen világbajnoki esélyesnek kiáltotta ki a hazai válogatottat. Az "Emily Bölk is világbajnok lehet, mint az anyja" szalagcím tökéletes összefoglalója a VB-t megelőző felvezetésnek. 

Bár a német csapat ideális körülmények közt sem tartozott volna a világbajnokság esélyesei közé, a kényszerpályára terelt keretöszeállítás még egy kicsit rontott a lehetőségeken. És erre jött, rögtön a nyitómeccs harmadik percében, a mélyütés: a válogatott kiemelkedően legjobb játékosa, Kim Naidzinavicius, súlyosan megsérült. Őt pótolni teljes képtelenség volt. 

A Hollandia ellen játszott utolsó csoportmeccs, majd a Dánia elleni nyolcaddöntő pedig minden várakozást alulmúlt. Ezeken a mérkőzéseken a német csapat nem csupán esélytelen volt, de a kihagyott tiszta helyzetek és technikai hibák végeláthatatlan sorával egészen szánalmas képet festett. A nézőknek a szövetségi kapitány, Michael Biegler, két évvel ezelőtti, hasonló léptékű leégése juthatott eszébe: akkor a lengyel férfi válogatott szövetségi kapitányaként a hazai rendezésű EB-n bukott óriásit, miközben előtte nem szerepelt rosszul. Úgy látszik, az amúgy szakmai vonalon elismert Biegler nem alkalmas az ilyen helyzet által keltett pszichés nyomás feldolgozására. Az, hogy a német lányok élén töltött másfél évet megelőzően mindig férfi csapatoknál dolgozott, nyilván nem segített ebben a helyzetben. Nem vártunk csodát, de ezen a két meccsen kimaradt kb. harminc tiszta gólhelyzet, ami Paraguay vagy Tunézia válogatottjai számára is kínos lett volna. 

Aki ritkán néz női meccseket, de a hazai VB miatt mégis kiment a mérkőzésre, vagy legalábbis leült a tévé elé, valószínűleg azzal a gondolattal hajtotta le az utolsó korsó sört, hogy márpedig ő női meccset az életben többet nem néz. A csapat egy-egy meccsen több technikai hibát követett el, mint amennyit egy komplett férfi Bundesliga-fordulóban láthatunk, a kihagyott helyzeteket a férfi megyei bajnokságban is szégyellnék a játékosok. 

A hazai világbajnokságot a női kézilabda hírverésének szánta a német szövetség. Ebből szinte semmi nem lett - és a válogatott meccsei után azt gondolhatják a szervezők: jobb is így. Ha többen látták volna a német-holland és a német-dán meccseket, sokkal nagyobb lett volna az égés. Így azért jó eséllyel sikerülni fog csendben elfelejteni az egészet.

Hogyan tovább? A körülmények megkönnyítik a világbajnokság feldolgozását. Biegler jó előre bejelentette, hogy a VB után nem vállalja a folytatást, a lipcsei férficsapatot veszi át (annak eddigi edzője lett nemrég a német férfiak szövetségi kapitánya). Így elkerülhető a szerződéséről szóló vita. Utódja a holland lányokkal szép eredményeket elérő Henk Groener lesz. Groener a narancsmezesekkel nem tudta átlépni az utolsó küszöböt, nem tudott egy címet sem megnyerni, a német csapattal belátható időn belül ilyen problémái nem lesznek. A válogatott megfiatalítása sem fog sok konfliktust okozni: több játékos is lemondta a VB után a válogatottságot, volt, aki a teljes visszavonulását is bejelentette. Kopogtat az ajtón pár tehetség (a teljesség igénye nélkül: Dinah Eckerle, Alicia Stolle, és a már említett Emily Bölk), velük, és a már kicsit rutinosabb, de még bőven jó korban lévő játékosokkal azért ki lehet alakítani egy erős középcsapatot. Ha itt-ott jön egy-két botlás, az is belefér. 

A női szakág iránti érdeklődés várhatóan nem változik jelentősen. A VB után rendezett két bajnoki fordulóból (Németországban, egyedüliként, alig hat nappal a világbajnoki döntő után már fordulót rendeztek) nem érdemes következtetéseket levonni, a Bundesligában a karácsonyi fordulók mindig nagyon magas nézőszámmal mentek, hogy aztán januárban visszatérjen minden a rendes menetébe. Jön a férfi EB, Németország a címvédő, minden adott a női VB emlékén való túllépésére. Talán ezzel járnak az érintettek a legjobban.