Válogatott okosságok

Miután két nappal ezelőtt a csehek, óriási meglepetésre, megverték a dán válogatottat, a mieink helyzete élesre fordult. Már nem volt elég simán megverni Csehországot, hanem a biztos továbbjutáshoz négygólos győzelemre volt szükség. Ez már önmagában is nehezítő tényező, ráadásul a játékosaink azzal a tudattal léptek pályára, hogy az ellenfél megverte Dániát, aki ellen nekünk nem volt esélyünk. 

© HRS / Sasa Pahic Szabo

Ljubomir Vranjes szövetségi kapitány a mérkőzés előtt kihasználta a két cserelehetőségünket, Iman Jamali és Uroš Vilovski helyére (na ja, képben kell lenni, hogy elsőre is tudd, két magyar válogatott játékosról van szó) becserélte az EB előtt a keretből utolsóként kiszűrt két szélsőt, Országh Ádámot és Fekete Dávidot. Annyiban logikusnak tűnt a lépés, hogy az első két meccsen nulla körül teljesítettünk a szélekről, szóval volt igény a változtatásra. De utólag azért nehéz volna megmagyarázni, mi értelme is volt becserélni Országhot, akit egy másodpercre sem állított be a mai mérkőzésen, ellenben a cserével elveszítettünk egy játékost, aki talán használható lett volna. 

Az első játékrészben többé-kevésbé azt láttuk, amit az előző két meccsen, csak éppen lassított kiadásban. Holott ez a cseh védelem azért nem nyújtott semmi extrát, ha hozzuk azt a Tempohandballt, amit az elején Dánia ellen, akkor szereztünk volna egy olyan előnyt, ami megnyugtatja a pályán lévőket. Ehhez képest a második negyedórában összesen három gólt lőttünk. Pavel Horákot, a cseh védelem alapemberét, tizenhárom perc alatt kétszer kiállították. Ezután meg kellett volna próbálni folyamatosan őrá játszani. A szünet után Lékai, feltehetőleg tudatosan, élt is ezzel az eszközzel, és ahányszor ott ment be, mindig tisztán lőhetett is - az már más kérdés, hogy ehhez képest kevés gólt ért el. De az első játékrészben ezt a lehetőséget egyáltalán nem használtuk ki. Meg sem próbáltunk középen betörni, vagy a beállóst megjátszani. Az egész meccsen beállóból egy kapuralövésünk volt - az sem lett gól.

Ha pedig elöl hibáztunk, leindítottak minket. A visszarendeződésünkről beszélni sem érdemes. Ebben nyilván szerepet kapott az is, hogy a két hármas védőt cseréltük. Manapság már ez nem számít lehetetlen feladatnak, hogy ne menjünk messzire, a cseh válogatott is így játszott a meccs jelentős részében. Mi mégis igen távol voltunk úgy a sikeres visszazárástól, mint attól, hogy megpróbáljuk gyors játékkal kihasználni a kettős cseh cserét. Pedig épp négy napja mutattuk meg, hogy tudunk mi úgy is játszani. 

A védelmünk atomstabil volt 7-8 méteren, csak a cseheknek senki nem szólt, hogy szíveskedjenek olyan közel jönni, és a szaggatotton kívülről háborítatlanul lövöldöztek, ami a férfi kézilabdában azért általában gólt jelent. Pláne, ha a kapusod maximum véletlenül fog néha valamit. Félidőben már négy volt oda, ami azt jelentette, hogy a továbbjutás esélyéhez is ötöt kellett volna hozni a második félidőben (ekkor egy másik mérkőzés eredményétől függött volna a továbbjutásunk), a biztos továbbjutáshoz pedig nyolcat. Valószínűsíthető, hogy ennek szinte reménytelen volta hatott bénítólag néhány játékosunkra. 

Ljubomir Vranjes kiváló szakember. De a nyelvi korlátok miatt, a női válogatottat irányító kollégájához, Kim Rasmussenhez hasonlóan, nem képes pszichésen hatni a csapatra. Annyit pedig szakmailag nem tud hozzátenni, hogy önmagában ez felspannolja a játékosokat. 

A második félidőre még könnyebb dolgunk is lehetett volna, hiszen még a fordulás előtt kipirosozták a játékvezetők a csehek kezdő beállósát, Leoš Petrovskýt, és a helyére beálló fiatal Štěpán Zeman teljesítménye elmaradt az övétől. Zeman egyszer sem lőtt kapura a mérkőzésen, és a zárásokban sem jeleskedett. Ennek ellenére szinte mindig lemaradtunk. A legtöbbször Ondřej Zdráhala használta ki ezt a lehetőséget, futószalagon lőtte a gólokat. Képtelenek voltunk megállítani, bármit is próbáltunk. A támadásaink is teljesen szétestek, mintha Lékain és Balogh Zsolton kívül már senki nem hitt volna komolyan a győzelem és a továbbjutás lehetőségében. 

Sima vereség lett a vége, számunkra végetért az EB, utazhat haza a válogatott. Legalább nem lesz hosszú utazás. Lehet persze itt vicceskedni olyanokkal, hogy például az utolsó három Európa-bajnokságon (két férfi, egy női) csak két meccset tudtunk nyerni, mindkettőt Montenegró ellen - labdarúgóink mintha sikeresebbek volnának az európai színtéren. Meg azzal, hogy, ha valaki három éve azt mondja, a férfi és a női EB-n is ki fogun kapni a cseh válogatottól, nem hiszem el. Az biztos, hogy Vranjes kapitányi bemutatkozása nem volt sikeres, öt mérkőzésből egyet sem sikerült megnyerni, az egyetlen döntetlen is egy felkészülési találkozón született. 

Természetesen nem a kapitány felelőssége, hogy ilyen a keretünk minősége, amilyen. Az már inkább, hogy nem tudta a csapatot arra a mérkőzésre kihegyezni, ami a leginkább kecsegtetett a győzelemmel. A cseréit is nehéz megmagyarázni. Mondhatjuk úgy, hogy lehet valaki bármekkora koponya, ha nem beszéli a játékosok nyelvét, és egy EB előtt két hete van a felkészítésre összesen úgy, hogy némelyik játékosról a nevén kívül alig tud valamit, úgy nagyon nehéz, és ezzel az akadállyal Vranjes nem tudott megküzdeni. Mindenesetre Rasmussen, korábban Dujshebaev, most Vranjes kapitányságát látva úgy tűnik, mintha nem az lenne a válogatott szereplésének kulcsa, hogy hozzunk egy nagyon jól megfizetett sztáredzőt, aki amúgy ilyen gyenge képességű játékosokkal még soha életében nem dolgozott (Vranjesnek edzőként a Veszprém a második klubja, ő egyből a Bundesliga egyik élcsapatánál kezdett), és tőle várjuk a csodát. 

A folytatásról meg most gondolkodhatunk. Nehéz lesz, mert három vereséggel kiszállva jó eséllyel az alsó kalapba fogunk kerülni a világbajnoki selejetezőn nyár elején. És akkor könnyen úszhat a VB-részvétel is. Onnan meg már elég nehéz visszakapaszkodni.