Válogatott okosságok

Ahogy a blogban már többször írtunk róla, az utóbbi években a magyar kézilabdás közéletet a Magyarországon játszó külföldi játékosok témája uralja. Sokan a külföldi játékosokat okolják a magyar kézilabdázás kudarcaiért. Ugyanakkor a vitákat feltűnően uralja az érzelmi szál, objektív elemzés a kérdésről pedig vagy nem készült, vagy mi nem tudunk róla. 

A Siófok új külföldi igazolásai (Fotó: Siófok KC)

Érdekes megfigyelni, hogy a külföldiekről vitázó felek sokszor alapvető nézeteltérésekbe keverednek - és ezt akár észre sem veszik. Egyesek úgy vélik, az még rendben van, hogy a Győr vagy a Veszprém a Bajnokok Ligájának megnyerését tűzték ki célul, és ehhez igyekeznek leigazolni a világ legjobb játékosait. Úgy a harmadik helyezettektől lefelé viszont, mondják, nem volna szabad ennyi külföldi játékost engedni. Mások ellenben éppen a két élklubban szeretnének a külföldiek helyett fiatal magyarokat látni. Ez utóbbi szemlélet egy kicsit logikátlan is: ha a Veszprémben 20-22 éves magyar fiúk játszanák a főszerepet, nemhogy a BL-ben, de a magyar bajnokságban is visszacsúsznának a középmezőnybe, annak meg így igen kevés értelme volna. 

De, tényleg, miért mindenki a fiatal magyarokat akarja látni? Hol kellene a rutinos magyaroknak játszaniuk? A kérdés csak látszólag kötözködés, valójában egy nagyon is fontos problémára irányítja rá a figyelmet: a női válogatottból leginkább a 25 feletti játékosok hiányoznak, a férfiaknál ennél is nagyobb az űr, a 28-34 éves korosztályból, akiknek húzóembereknek kellene most lenniük, még mennyiségre is alig lehetne feltölteni a keretet, nemhogy minőségre. Most, hogy Görbicz Anita visszavonult a nemzeti csapattól, és rövid idő alatt három, egyaránt 1987-es születésű játékos (Szucsánszki Zita, Szekeres Klára, Tomori Zsuzsanna) esett ki hosszabb-rövidebb időre, egészen feltűnő, hogy a női csapatban mennyire hiányzik az a korosztály, akik most lehetnének a pályafutásuk csúcspontján. A legutóbb Eindhovenben Hollandia ellen vívott győztes mérkőzésre nevezett keretből csak a kapus Kiss Éva született a nyolcvanas években, ellenben öten is 1996-ban, vagy az után. Pedig az 1994 előtt született korosztályoknak még nem nagyon kellett a külföldi konkurrenciával megbirkózniuk. Úgy tűnik, mintha, amióta sok a külföldi, jobban szerepelnének a fiatal magyar játékosok, mint azok, akik még "szebb" időkben jártak felnőtt pályafutásuk elején.

Abban se feltétlenül teljes a megegyezés, hogy ki is a külföldi. Ez látszólag teljesen sima ügy, de igazából mégse. A Magyar Kézilabda Szövetség szabályai alapján külföldi az, aki magyar állampolgársággal nem rendelkezik. De nézzünk pár példát! A férfiaknál a veszprémi Momir Ilić, vagy a nőknél az érdi Katarina Krpež-Šlezak, eredendően mindketten szerbek, egyaránt felvették a magyar állampolgárságot.

Momir Ilić friss magyar állampolgárként (Fotó: Handball Veszprém)

A magyar válogatottban viszont nem kívánnak játszani. A 36 éves Ilić esetében talán kicsit kései is lenne, Krpež pedig a legutóbbi világbajnokságon is részt vett hazája válogatottjával, így nála akkor is 2021 elejéig kellene várni, ha amúgy szíve vágya lenne a magyar címeres mez viselése - ami ráadásul nincs is így. Azaz ők, és még pár társuk, papíron ugyan magyarok, de a válogatott szempontjából pont ugyanúgy nézhetünk rájuk, mint magyar útlevéllel nem rendelkező társaikra. 

A tunéziai Asma El-Ghaoui, a Siófok játékosa, nem csak magyar állampolgár, de elővigyázatosan évek óta mindig elpasszolta a válogatottban való részvételt, így már a szabályok szerint szerepelhetne a magyar csapatban, és ő maga is nyitott volna erre. Mérkőzésen még nem, válogatott edzésen már vett részt. 

Asma El-Ghaoui a magyar válogatott edzésén (Fotó: Ricsováry Takács László)

Ennek ellenére a megkérdezettek zöme külföldinek minősítené az arab, magyarul inkább csak makogó, mint rendesen beszélő játékost. Talán, ha lejátszana pár meccset a válogatottban, akkor változna ez a kép. Ennek pont az ellenkezőjét látjuk Kovács Patrícia esetében. Kovács magyar nemzetiségű, a zsebében magyar útlevél. A 21 esztendős kézilabdázó viszont az osztrák válogatott stabil tagja (édesapja, Kovács Ferenc, évtizedek óta a Hypo csapatánál edzősködik), így pont ugyanúgy foglalja a helyet a jelenlegi vagy potenciális magyar válogatott játékosok elől, mintha a családja negyvennyolc generációra visszamenőleg osztrák volna, ő pedig egy szót se tudna magyarul. Abban mégis a legtöbben egyetértenek, hogy Patrícia bizony nem külföldi. 

A fenti példák mutatják leginkább, hogy ez a többségnél inkább érzelmi, illetve világnézeti-politikai kérdés, mintsem szakmai, vagy a magyar válogatott iránti féltésből fakadó felvetés. A magyar szurkolói közeg közismerten jobboldali, nacionalista, és ez visszatükröződik a külföldi játékosokhoz való viszonyában is. Helyenként egészen szélsőségesen: aligha van még egy ország, ahol egy klub leigazol egy nemzetközileg magasan jegyzett játékost, és az adott klub szurkolói fanyalogni kezdenek, hogy miért nem inkább egy fiatal magyart. Nem tudok elképzelni egy francia vagy dán klubot, ahol, ha öt egymást követő évből háromszor megnyernék a Bajnokok Ligáját és négyszer a bajnokságot, a klub szurkolóinak egy része nyilvánosan kritizálná a vezetőedzőt, amiért külföldi játékosokat foglalkoztat - márpedig a győri Ambros Martínt rendszeresen érik ilyen bírálatok még a győri drukkerek részéről is. Ezekkel az érzelmi, világnézeti jellegű észrevételekkel blogunk nem tud, és nem is akar vitába szállni. 

Amikor a külföldiek témája szóba kerül, alig-alig merül fel a női és a férfi mezőny közti megkülönböztetés. Igaz, a vita túlnyomórészt a női csapatok kapcsán merül fel - és ennek is megvan a maga oka. A férfi utánpótlás egy bő évtizeden keresztül olyan gyengén muzsikált, hogy külföldiek nélkül nemhogy a Veszprém, de a középmezőny se tudna még kiállni sem. Ezért ott a külföldiek vitája általánosságban jön elő. A nőknél ellenben némely csapat ideológiát csinált abból, hogy ott kevés külföldi játékos szerepel, esetleg egyáltalán nem, és ezen csapatok drukkerei rendszeresen gúnyolják a több külföldi játékossal felálló riválisokat - a férfiaknál ilyesmi elképzelhetetlen volna. 

A férfiaknál viszont valóban túlnyomórészt tucatkülföldiek érkeznek (a Veszprém, és részben a Szeged ez alól kivételt képez), a nőknél ellenben világbajnok játékosok szerepelnek a magyar középmezőnyben is, jegyzett külföldiek játszanak a hatodik, nyolcadik helyezettnél. Ennek okait már kitárgyaltuk: a kluboknak juttatott állami támogatások összege csak részlegesen idomul a férfi és a női szakág közt a világban meglévő finanszírozási különbségekhez, a férfi klubok a nekik juttatott pénzből nem képesek sztárokat igazolni, a nőiek igen. Ez egyben le is határolja a magyar játékosok lehetőségeit: a férfiaknál akik háromból kétszer emberhez tud passzolni, már be fog kerülni az NB I-be, a nőknél ennél kicsit többre van szükség, mivel a magyar egyértelműen a világ legjobban finanszírozott, és ennek megfelelően legerősebb játékosállománnyal rendelkező bajnoksága. 

Ezzel együtt a helyzet korántsem annyira rossz, amennyire a kritikusok láttatni szeretnék. A fiúknál és a lányoknál is, akik ügyesebbek, az utánpótlásból kikerülve stabilan be fognak kerülni az első osztályba. A fiúknál ideális lenne az utánpótlás korhatárát még egy évvel feljebb tolni (jelenleg a fiúk 20, a lányok 19 évesen kerülnek ki az ifiből), a húszéves srácok sokszor fizikálisan még túl gyengék az élvonalhoz, de így is elég sokan kerülnek be az NB I-be a frissen végzettek közül. Amint fentebb is láttuk, a válogatottból leginkább nem ezek a korosztályok hiányoznak. 

Tovább menve: a világ természetes rendje az volna, hogy a nagyon fiatal játékosok ne egyből az élmezőnybe kerüljenek, hanem a kiscsapatoknál ismerkedjenek meg az első osztállyal. Aki nem tud fejlődni, ott is marad, aki képes a fejlődésre, később előrébb léphet. Ezzel az a probléma, hogy a férfi és a női mezőnynél is a tabella alsó felében található klubok jelentős részénél tragikusan gyenge színvonalú edzői munkát láthatunk. Arról nem is beszélve, ahol (női csapatokra tessék főként gondolni) a csapatba kerülésnek nem a teljesítmény az első számú kritériuma  - és lehet, hogy a második se. Csak egyetérteni tudunk azokkal, akik szerint a fiatal játékosoknak lehetőség szerint el kellene kerülniük ezeket a csapatokat - feljebb viszont nehezen igazolnak, mert ott jó nevű külföldieket kellene kiszorítaniuk. De erre a kétségkívül valós problémára nem az volna-e inkább a megoldás, hogy gatyába rázzuk az edzőképzést, az oda nem való edzőket elkergetjük, és korrekt viszonyokat teremtünk? Valóban az a megoldás, hogy gondolatban eltemetjük ezeket a klubokat, úgy tekintünk rájuk, mintha nem is lennének, az előttük lévőkből meg eltakarítjuk a külföldieket?

Mielőtt lezárnánk a cikket, mégis meg kell állapítanunk, hogy amit látunk, az viszonylag rendben van, de van egy elég erős, nem látható rétege is a kérdésnek. 

- Azok a játékosok, akik az ifiben nem kiemelkedőek, de később jó játékosokká válhatnának. Mondhatni, a nagyon későn érő típusok. Heidi Løke közel egy évtizeden át volt a világ legjobb beállósa, 24-25 éves koráig pedig a nagyközönség azt se tudta, hogy a világon van. Az orosz válogatottban kiváló teljesítményt nyújtó Vladlena Bobrovnyikova is a húszas évei második felében robbant be. Szucsánszki Zita sosem volt korosztályos válogatott. Ha van ilyen játékos a most fiatal magyarok közt, az elveszik: bekerül a másodosztályba, onnét pedig az NB I-be nemigen van visszaút. 

- Hasonló, de kritikusabb, intenzívebb azok helyzete, akik az utolsó ifjúsági évükben szenvednek súlyos sérülést. Egy keresztszalag-szakadásból manapság jó eséllyel tökéletesen fel lehet épülni. Csakhogy, ha épp a lábadozás idején öregszel ki az ifiből, nem lesz NB I-es csapat, amelyik szerződést kínálna. Utána pedig ez a lehetőség általában már nem is jön vissza. 

- Ide sorolhatjuk azokat is, akik ügyesek, tehetségesek, de nem élsportolóhoz méltó az életmódjuk. Kiemelkedő tehetségű játékost is ismerünk, aki még büszkélkedett is vele, hogy átmulatott éjszaka után, némi alkoholos befolyásoltság alatt jelentkezett másnap a reggeli edzésre - és ez nem volt egyedi eset. Más körülmények közt az edző megpróbálná ezeket a játékosokat kezelni, és, ha nem is mindegyikükből, de időnként egyikből, másikból akár jó válogatott játékos válhatna. Most viszont lemondanak róluk, repülnek, jöhet a helyükre egy külföldi. Nettó veszteség a válogatottnak. 

A magyar Løkét nem fogjuk megismeni

Sőt, van egy egészen paradox vonal is, elsősorban a nőknél. Mivel egy-két klub deklarálta, hogy korlátozza a külföldi játékosok számát, az itt játszó magyarok kényelmes helyzetbe kerültek. Ha nem teljesítenek túl jól, akkor se fogják őket elküldeni, mivel hasonló képességű magyart nem találnak, külföldit pedig nem akarnak hozni. Előrelépési lehetőség viszont nincs, mert ahhoz világklasszisoknál kellene jobbnak lenni, és az nem fog összejönni. Ez a szituáció, alkattól függően, néhány játékosnak láthatóan nem tesz jót, elvesztik a motivációjukat, és az visszahat a válogatottbeli szereplésre is.

A kép jobb szélét tessék figyelni (a Veszprém új igazolásai)

Hasonló, amikor egyes klubok úgymond "kvótamagyar"-ként igazolnak le játékosokat, hogy ne mondhassák rájuk, csak külföldieket szerződtetnek. Aztán őket nem, vagy csak alig játszatják. Szerencsés volt, hogy Fodor Csenge a másodosztályból rögtön a világ egyik legjobb klubjához igazolt? Meglepő, hogy ott szinte egyáltalán nem kap lehetőséget? Az én válaszom elég határozott. És ezek a jelenségek egy csapásra eltűnnének, ha nem lenne ennyire tele külföldiekkel a mezőny. 

Szóval igenis volna ráció a külföldiek legalább részbeni kiszorításában - még ha nem is tartozik ez momentán a magyar kézilabda legfőbb problémái közé, én legalábbis az első háromba nem sorolnám be. 

Szerzőtársam egy fél évvel ezelőtt (igaz, a labdarúgás kapcsán, de ez mindegy is) "komcsi reflex"-nek minősítette a külföldi játékosok szerződtetésére vonatkozó korlátozások felvetését. Bár ezt a kifejezést én nem használnám (nem vagyunk mi se egyformák a blogon belül...), lényegileg egyetértek vele. Csakhogy, a hivatkozott kifejezést használva, a teljes magyar sportirányítás "komcsi" módon működik, miért pont ezt az egy elemet emelnénk ki? Ha volna egy egészséges, a piacra és az érdeklődésre alapozott magyar kézilabda-élet, nem jutna eszembe bármiféle korlátozás felvetése. Ennek viszont nyomát se látjuk. Határozottabban fogalmazva: éppen azért van ennyi külföldi a magyar bajnokságban, mert "komcsi" módon kitömték a csapatokat állami támogatásokkal, amiből ezeket a játékosok le tudták szerződtetni. 

Én a magam részéről így sem támogatok semmilyen adminisztratív tiltást, korlátozást. A jelenleg meglévő, csekély visszatartó erővel rendelkező szabályozást is eltörölném. Ellenben kicsit elengedném a klubok kezét. Egyetlen tollvonással, bármiféle jogi intézkedés nélkül, gyakorlatilag azonnali hatállyal fel lehetne számolni azt a helyzetet, hogy a klubok a nagyvonalú állami támogatásokból szerződtetett külföldieket állítják a magyar játékosok útjába. Igaz, utána nem nagyon kellene majd a magyar csapatokat keresnünk a Bajnokok Ligája négyes döntőjének környékén, sem Kölnben, sem Budapesten - ez utóbbi helyszín valószínűleg nem is volna tartható. Lehet, hogy megérne ennyit a történet.