Ahogy várható volt, a péntek 13 órás indulásból nem lett semmi, de ez senkit sem lepett meg különösebben. Mindenhonnan szállingóztak a drukkerek, ki nemzeti színekben, ki klubcsapata felségjeleiben. Régi ismerősök üdvözölték egymást, már itt előkerültek az első sörök, a szervezők pedig fel-alá rohangáltak, hogy névsort egyeztessenek, mindenkit buszra tegyenek, és kezdetét vegye a balkáni kaland. Nem irigylem Kiss Peti barátomat, de ezúton is megemelem kalapomat, hogy bevállalta a hárombusznyi drukker utaztatásának megszervezését. A sofőrök arcán sem látható aggodalom, ők is tudják, hogy itt nem Zánkára visznek kisiskolásokat. Bár az egyikük okoskodik, hogy mit tűr el és mit nem, de ügyet sem vetünk rá.

Ez a három busz és a még útra kelő százötven-kétszáz honfitársunk a hazánkba hosszú idő után beköszönő fociláz igazi indikátorai. Futballáz? Bár a dánok elleni 0-0 és a stockholmi 1-2 után úgy tűnt, hogy már a rajtnál elbuknak Koeman fiai. Albánia ellen mégis húszezren tomboltak a Puskás Stadionban a 2-0-ás győzelmünknek. A Nemzet Sanyija Valettában is betalált, a körbeveréseknek és a gyengélkedő portugáloknak hála magabiztosan álltunk a csoportunk második helyén. Ha győzünk Tiranában, hét pontra nő az előnyünk a csoportharmadik Portugália előtt. A tiranai kiruccanás után pár nappal például jegyüzérektől lehetett csak jegyet kapni a Málta elleni hazai meccs napján.

 A sörök mellé töményes üvegek tartalma érkezik, legott dalra fakad a Boci Travels 1-es számú autóbusza, indul a sztorizgatás, és a véget nem érő röhögés. Kiváló alkalom, hogy különböző csapatok drukkerei verbális úton inzultálják a rivális együttesek híveit. Mi az újpestieket, a mosonmagyaróváriak a BKV-s csapatot „találják meg”, a többi utas nagy gyönyörűségére, de a Fradi sem marad ki az osztásból. Szilaj a jókedv, az alkohol káros hatásait sporttal kívánják ellensúlyozni az utasok, minden megállónál előkerül a labda.

 A szabályok egyszerűek: az a szerencsés, akihez a játékszer éppen pattan, belerúghat egyet, a többiek pedig olléznak. 150 torokból harsog a Ria-ria-Hungária, és persze Jan Slota és Mohácsi Viktória is megkapja, ami neki jár.

 Lemegyek cigizni az udvarra

 Egy izmosabb lövés után a pettyes a benzinkút tetején landol. A vétkes a busz tetejét is igénybe véve szerzi vissza, vastaps, és újabb ollézás a jutalma.

 Már esteledik, amikor elérjük a szerb határt. Sese, a jamaikai rum kábulatából felriadt Vasas-hívő „Lemegyek cigizni az udvarra!” felkiáltással akar kirontani az átkelőbe, de még időben megállítják.

 Előkerülnek a szurkolói és foci témájú filmek – Football Factory, Puskás Hungary, Green Street Hooligans – a nótázás folyik rendületlenül. Csupán akkor lesz síri csend, amikor a jégkorongosok tavalyi hőstettét nézzük meg. A tragikusan elhunyt Ocskay Gábor góljainál vastaps töri meg a némaságot.

 Kevés lehangolóbb dolog van, mint a szerb-montenegrói határátkelőn ébredni. Kosz, szürkeség, köd, és néhány frissiben lerakott bódé jelzi az új államhatárt. Kóbor kutyák verekednek, csupán ezért nem mondhatjuk, hogy a kutya sem mozdul. A határőrök ugyanis nem erőltetik meg magukat, a buszon kívül meg megvesz az Isten hidege. A kettes busz ötven eurós bírságot fizet „tiltott határátlépésért”, ami egy tíz méteres előregurulást jelentett. Ellenben egészen a következő határig rendőri felvezetést kapunk.

 Végre továbbindulunk, és szemünk-szánk tátva marad a táj láttán: Montenegró gyönyörű! Hófödte hegycsúcsok, vadregényes szakadékok, vízesések, nem túl bizalomgerjesztő szerpentinek, de sofőrjeink észnél vannak, baj nélkül ereszkedünk le a ciprusfák, ragyogó napsütés honába, Podgoricába. Tetszik a fiatal állam fővárosa. Nagy parkok, rendezett közterek, és alapvetően tisztaság. Megváltozik a táj képe, mihelyst közelítünk az albán határhoz.

 Az oszlopokon albán nyelvű plakátok hirdetik a következő választásokat, egyre több a szemét, a földeken népviseletbe öltözött asszonyok robotolnak. No és mindenütt legelésző birkák. Ránézésre egy majorsági bekötőútra lépünk rá, a buszok kínkeservesen maradnak az aszfaltcsíkon, a kísérő seriffek is eltűnnek mellőlünk, közeleg az utolsó megálló. Igen ám, csak addig el is kell jutnunk. Felbukkan az Ohridi tó, bár meglepő módon a parttól jó messze egy villanyoszlop, és két futballkapu kandikál ki a vízből. A táj tehát szép, ám az út semmit nem szélesedett, csupán magasabbra vezet, magyarán egyre mélyebb szakadék szegélyezi. Természetesen szembe jön egy teherautó, de egy manőverezési csoda folytán, némi hezitálást követően elfér egymás mellett a konvoj, és a bajkeverő. Az út mentén pár kereszt emlékeztet kevésbé ügyes, vagy szerencsés autóvezetőkre, kimondhatatlanul hálás vagyok tehát, amikor leérünk a síkságra. Isten hozott bennünket Albániában!

 Méregdrága a Becks

 A helyi erők kedvesek, bár láthatólag szeretnek sürögni-forogni. Egy kedves határőr hölgy ragaszkodik hozzá, hogy ő olvassa fel az útlevelek tulajdonosainak a nevét, majd albán győzelmet jósolva távozik. Irány Tirana!

 Egy benzinkúti megállónál sikerül minden helyi fiatalt körénk csődíteni, de a hangulat baráti. Kissé méregdrágán adják a Beckset (két euró), és lelkesen csatlakoznak a labda rugdosásához – sikeresen fel is rúgják a benzinkút tetejére. Becsületükre legyen mondva, le is szedik. Mint a kisgyerekek, úgy rohannak létra után. Velünk együtt skandálják a később szállóigévé vált csatakiáltást, miszerint „Sün!Sün!Sün!”. Ez pont akkortájt volt aktuális.

 Végül az egész falu kivonul a fogadásunkra. Az elsőnek hozzánk csapódó négy srác a videó tanulsága szerint is igen extravagánsan jelent meg, főleg a napszemüvegük okozott általános meglepetést köreinkben.

Igazság szerint nem nagyon bánom, hogy nem kell közöttük maradnom. A vidéki Albánia hihetetlen mennyiségű szemét alatt nyög, a helybéliek pedig autómosók, autósiskolák, és szervizek működtetéséből éldegélnek. A fenti intézményekből több tucatot számoltunk össze a főút mellett. Érdekesség, hogy műfüves, világítással ellátott edzőpályákból is van jó pár, nesze neked egyedülálló OLLÉ program…ezen kívül az út mentén kiaggatott méretes cubákok lépik át az ingerküszöbünket. Mikor érünk már oda? Már 24 órája úton vagyunk.

 Koldusok hada rohan meg minket, agresszív kisgyerekek kunyerálnak aprót. Élelmesebbek olcsó cigarettát, és albán zászlókat, sálakat kínálnak eladásra. Alkudni érdemes, mert öt helyett két euróért cserél gazdát a nemzeti lobogó.

 Öblítés a kagyló melletti vödörből

 Milyen Tirana? Tömören: jó kis hely! Abszolút kellemesen csalódunk a városban, a nem túl biztató kéregető-sereg ellenére. Viszonylag tiszta, a forgalom a jelzőlámpák, és a sípoló rendőrök ellenére is kaotikus, de semmi harmadik világbéli érzés. A tiranaiak többsége igényes, a körülményekhez képest módos, és ami a legfontosabb: barátságos, pedig el sem tudnánk titkolni, hogy kik vagyunk, és miért jöttünk – nem is akarjuk!

 Se egy rossz szó, se egy csúnya nézés, bár páran peckesen kidüllesztik mellüket, és vérmérséklet szerint mutatják, hogy két, három, vagy négy gólt fogunk kapni. Vételezek egy Koszovó sálat is, majd irány a belváros! Az árak a budapesti 60-70%-a körül mozognak. Egyik társunkat kergetni kezdi egy koldus baksis reményében, de egyre inkább unjuk jelenlétét, arrébb taszigáljuk. Kanizsa, újpesti cimboránk angolvécét talál – az öblítés a kagyló melletti vödörből való meregetéssel oldható meg – sebaj, megteszi! Ideje ajándékokat vásárolni, a meccsig pedig beülni valahová.

 – Izéé…sheep – próbálunk bárányt rendelni egy kimondottan igényes étteremben

– He? – bizony, az angol nem erőssége a helyieknek.

– Beeeeee! – telitalálat! Gyermeki öröm a tulajdonos arcán, jöhet a lakoma, újabb helyi sörök, bár a tömény rendelése közös nyelv nélkül nehezen halad előre, de megoldjuk. Méretes adag, méregerős raki landol az asztalunkon, szilaj szittya tekintet kölcsönözve a bátraknak, akik nekifeszülnek elfogyasztásának.

 Lassan idő van, irány a stadion. Éktelen autódudálás, fiatalok lengetik hazájuk zászlaját az ablakból kihajolva, ezrével hömpölyögnek a mérkőzés irányába. Félhetnénk, de továbbra sincs kitől.

 Pár pocakos közeg választ el húszezer albántól

 Lelkes albánok beszélnek hozzánk anyanyelvükön, ami akár odamondogatás is lehetne, de kézfogással távoznak, tehát nem lehet nagy a baj. A motozás komolytalan, egy kétkezes pallost is bevihetnék. Kissé zavarban vagyunk, mert sehol nem látok elkerített részt vendégeknek. Több szigorú közeg is kéri az útlevelünket, és továbbenged, de ezzel a módszerrel sikeresen körbejárjuk a stadiont, kizárólag albánokat találva. Pár helyi fiatal megszán minket, eszmecserébe kezdünk – végre valaki beszél angolul! – és ingyen hajlandóak megmutatni, hová kell mennünk.

 Kissé meghökkenünk, amikor látjuk, hogy velünk egy szektorba szól a jegyük, de még inkább akkor, amikor látjuk, hogy a rendőrök is egyfelé terelnek. Egyelőre ez senkit nem izgat hazai oldalról, pedig egyetlen lépcső, és pár pocakos közeg választ el húszezer albántól.

 Gyűlik a vendégtábor, kezdésre ötszázan is összejövünk. Pécs, Mosonmagyaróvár, Miskolc, Békéscsaba, Hódmezővásárhely, Kispest, stb… olvasható a magyar zászlókon. Együtt vagyunk, Magyarországnak szurkolunk a Balkán mélyén. Vállaltunk egy napnyi utazást, a határátkelők viszontagságait, hogy szurkolhassunk a Koeman fiúknak. A mi fiainknak! Kifut a pályára a magyar válogatott, felharsan a 500 torokból a „Hajrá Magyarország!”, fülsiketítő füttykoncert kontrázza: kezdődik az extázis.

 Elvégre mi egyebet csinálhatnánk hétvégén? Albánia, idegenben…szeretem!

(A második rész a meccsen történtekről és a hazaútról a következő részben!)