Van olyan, hogy az íróember vért izzad, hogy megfelelő terjedelmű legyen műve. Illetve van az úgy, hogy vért izzad, hogy beleférjen az adott terjedelmi korlátok közé. Egyik sem hálás feladat. A múlt héten megjelent Városok, stadionok, kocsmák c. regény végleges verziójába sajnos nem fért bele minden, hiszen tízen-akárhány év emlékeit lehetetlen belezsúfolni 400 oldalba. Ugyanakkor voltak olyan részek, amiket kár lett volna a kukába dobni, mert a nosztalgikus emlékek mellett nem minden tanulság nélküliek. Tudják önök, hogy valaha egyszer volt, holt nem volt egy csapat, amit úgy hívtak, hogy Szeged LC?

Vác FC Zollner –Szeged LC…az egész bajnokság, és magyar foci minden betegségét magában hordozta ez a párosítás. A hazaiak már évek óta a kiesés határán billegnek, ötszáz fizető nézőjük előtt. 

A szegediek a sokak által csodált „vidéki fellegvár” kategória, több ezres hazai nézőszámmal, kideríthetetlen tulajdonviszonyokkal, és pár forduló után garantálható súlyos anyagi problémákkal. Tulajdonosaik kivétel nélkül a Balkánról érkeznek titokban, feltűnésmentesen, majd a rendőrség, az adóhatóság, vagy rivális gengszterek érdeklődésére ugyanolyan angolosan lépnek le a belgrádi forgatagba, vagy a boszniai hegyek közé. Még magyar szinten is riasztó a helyzetük, de a nyitómeccsre 15 ezren mentek ki pár hete. Táboruk pedig kiváló, bármelyik magyar brigáddal felveszik a versenyt. Egyedülálló módon senki sem utálja őket, teljesítményükkel kapcsolatban pedig nincs ott a „…DE…” kitétel. Irány a Dunakanyar, lássuk őket a saját szemünkkel!

Két üveg sörrel hűsölünk az árnyékban a Duna-parton. Néha köveket dobok a lomha folyóba, amely méla csobbanással kebelezi be a sódert. Szép idő van, igazi kora őszi szép idő, amely illataiban és a korai sötétedésben azért már jelzi, hogy a nyár véget ért. De még nem hullanak a falevelek, a kenusok is félmeztelenül teszik közszemlére csokibarna felsőtestüket. Na igen, nekik már áprilisban ugyanilyen barna a testük. Tovább egyszerűen már képtelenek barnulni. Az esték azért már hűvösek, jól fog jönni a fejünk alá gyömöszölt pulóver. De az este, és a meccskezdet még odébb van. Még sok eldobott kavics, és sok loccsanás.

Kissé korán érkeztünk. Vác pedig legyen bár szép kisváros, még fiatal vagyok ahhoz, hogy befogadjam értékeit. Városnézés helyett ezért sörözünk. Ebben a korban ezt még olcsón meg lehet úszni, egy-két sörrel vígan elvagyok egy meccsen

A Duna néha loccsan egyet, a stadion körül néma csend honol. Időnk az tényleg van. Még jó egy óra múlva is lenne, de úgy döntöttünk, hogy a stadionban ugyanilyen tartalmasan lehet ücsörögni, és beszélgetni jövetelünk motivációiról. Jöttünknek megörvendenek a tagbaszakadt narancssárga mellényesek, mert azonmód elkezdik demonstrálni erejüket.

- Szegediek vagytok, mi? –röffen az egyik hájas ajtónálló a vendégszektor bejáratánál. A szokásos kinézet: valamikor nyilván gyúrt, de most már inkább hájas. Az erőgépek helyett inkább már az energiaitalokkal és különféle szintetikus hallucinogén szerekkel ápol komolyabb barátságot. Persze még mindig erősnek hiszi magát, és így lesz ez tíz év múlva is, amikor a vizesedő térdei már nem fogják elbírni a rájuk nehezedő nyomást. Vagy a folyamatos éjszakázás után nyújtja be a számlát a szervezete. Gyönyörű pillanat lesz, már alig várom!

Pár hasonszőrű cimborájával hordába verődve elég szép látványt nyújtanak, ezért az elmúlt tíz évben még senki sem kötött belé. Főleg nem egy ilyen kisvárosban. Erre föl határtalan az önbizalma, pedig eddig megélt harminc éve alatt valószínűleg csak pár szerencsétlen suhancot vágott ki a dizsiből szombat éjjel –ha éppen ehhez támadt kedve. Gondolom a Fradi, vagy az Újpest ellen már nem ekkora mellénnyel osztja az észt, szívesebben engedi előre a hozzá hasonló értelmi képességekkel megáldott rohamrendőröket.

- A haverom hajdúböszörményi, én meg tolnai sváb gyerek vagyok.

- He? Hát csak vegyetek vissza! Most hívtak, hogy már úton vannak a haverjaitok, és kicsit be vannak szeszelve. Szóljatok nekik, hogy nem kell a műsor! –harákol egyet és sercint.

Béci felröhög, én legyintek, és belépünk az üres lelátóra. Majd okvetlenül szólunk. Mit csináljon az ember Szegedtől Vácig? Még szép, hogy inni fog. A dagadt hentest pedig alkalmasint majd megcsinálják a szegediekkel mindig jó viszonyt ápoló vásárhelyiek, ha velük is ebben a stílusban fog társalogni.

Ez a viselkedés nem feltétlenül általános mellényes-körökben, más pályákon. Ha unatkoztam, némelyik szívesen beszélgetett velem, vagy mesélt a nyolcvanas-kilencvenes évekről. Ez meg játssza itt nekem a Rambot…és még szerencsém is volt, hogy nem csavart le egy fülest.

***

A három busz természetesen majdnem a kezdő sípszóra gördül be a stadion elé. És a röfi biztonsági őr igazat szólt: a fiúk valóban be vannak szeszelve.

„Szeeeged LC, a győzelemre fel! Mögötted a kanyar énekel!”

Valóságos néprajzi kincsesbányát jelent az egymás közötti beszélgetésük hallgatása. Úgy látszik, tényleg nem csak a Rózsa Sándorban ő-znek a Tisza alsó folyásánál. Imádok tájszólást hallgatni. Sajnálatos, hogy felénk már szinte teljesen kiveszett, de Béci eddig bőségesen kárpótolt a debreceni „í”i-zésével, és fura „a” betűivel. De az „ő”-zést semmi sem überelheti! Az újonnan érkezett négy-ötszáz utazó kifejezetten bizakodó, ittas és igen hangos. Figyelem a beléptetésüket, igen simán zajlik, a koca nem keresi velük a kontaktust. Gondolom úgy van vele, hogy rajtunk keresztül már üzent, feleslegesen nem fogja jártatni a száját.

Vele ellentétben a szegediek roppant barátságosak. Minden érdekli őket a két jövevényről.

- Tényleg pécsi vagy? – kérdi egy nyúzott arcú, borostás utazó.

- Hát nem egészen, de arra felé lakok.

- Egyszer voltam Pécsen. De már nem tudom miért. Pécsről ismertem még egy gyerököt, de már e’felejtettem, hogy hívják.

- A gyerök pécsi? – kapja fel a fejét egy véreres szemű, kék-fekete mezes harmincas útitársa –Tudod te, hogy én honnan gyüttem? – lép közelebb véreres szemeit forgatva. Megrázom a fejemet, erre ő egészen közel hajol:

- Ahonnan gyüttem…az Kübekháza! Ott még az öregembör is mögemeli előtted a kalapját! –biccent, és távozik. Kezembe nyomnak egy rudas zászlót, egy sört, és hátba veregetnek: - Rendes gyerök vagy! –biztosítanak a körülöttem állók.

- Éhös vagyok! Lösz valami kaja abba’ a büfébe? –zúgolódnak többen is. Egy élelmes helyi alakított ki egy kis standot egy kempingágyból, de az érdeklődői kör nagyon kis hányada vevő a Balaton szeletre és a kólára. Végül a pult alól előkerül pár doboz sör, de hamar elfogy, ami tovább növeli a csalódottságot. A kevés fémdoboz egyike mindenesetre hozzám kerül.

 Szabadkozom, de „igyál, gyerök!” - jön a felszólítás. Valahonnan előkerül a pálinka, majd rázendítenek.

„ Nincs kedvem tanulni, Inkább meccsre menni!

Alkoholt inni, füves cigit szívni!

Télen és nyáron, Szeged meccsét várom,

Szarok a világra, ha őket győzni látom, Áléáléééé…”

Tizennyolc életévem alatt gyakorlatilag csak a nyári szünetben tudtam meccsekre járni, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy a szurkolói dalok nyolcvan százalékát elsajátítsam. Néha belezavarodtam, hogy hol viszik föl, vagy le a hangot a mindenhol megtalálható „Óóóóééééééá, áléééé” típusú nótáknál, de a szövegvilág gyakorlatilag ugyanaz volt: mindenki Újpestről, vagy Kispestről koppintott dalokat, ők pedig Olaszországból merítettek ihletet. A szegedi performance ellenben teljesen egyedi volt.

Nemcsak a dalok, hanem a csoportnevek is. Kinek jutna egyébként eszébe, a Déli Beerodalom elnevezés, vagy az, hogy Őfelsége ultráinak (Majestic Ultras) nevezze magát? Feltűnően sokat vigyorognak, a negyventagú váci táborral egyáltalán nem foglalkoznak. Béci szeme is csillog, a félezer kék-fekete szurkoló megjelenése a legszebb elvárásait is felülmúlta. Természetesen most is csendben nézelődik, de a szája szegletében bujkáló mosolyból tudom, hogy kiválóan szórakozik.

További látványelem, hogy a Kispestről hiányzó kopasz-osztag itt megtalálható, egyen-narancssárga mellényben. Ők a hódmezővásárhelyiek, a szegediek kiváló barátai, akikkel együtt utazgatták be az országot, vagy néha Európát a férfi kézilabda-csapattal tartva. Elképesztően nagyra nőtt mindegyikük! Kevesen gondolnák róluk, hogy alapvetően női kézilabdameccseken találhatóak meg.

Sokak szerint az egyetlen valódi táborok közötti barátság Magyarországon a Szeged-Hódmezővásárhely szövetség. Az összes többi jó viszony hamar megrepedezett, mihelyst a csapatok valódi riválisai lettek egymásnak. Vagy éppen a generációváltásnak estek áldozatául –például a fiatalok már nem tartották szükségesnek a régi jó barátság további ápolását. Esetleg pár nagypofájú, vagy részeg egyén hőbörgése vezetett olyan konfliktushoz, amely a jóból semleges, vagy rossz viszony felé sodorta a két adott felet. De ez itt elképzelhetetlen. A kék-sárgák és a kék-feketék barátsága örök és megbonthatatlan!

A csapatok rivalizálása alapvetően kizárt, mert különböző sportágakban érdekeltek a felek. Sőt, mivel az ősi ellenség Békéscsaba mind a sportcsarnokban, mind a gyepen érdekelt, így a viharsarki lilák utálata is szorosabbra fonja kettejük barátságát.

- Ezök hárman kipakoltak egy cigánykocsmát Veszprémbe menet – bök rájuk az egyik újdonsült szegedi cimborám. Tényleg, a bakonyiak sem túlzottan népszerűek, hiszen kézilabda vonalon régóta törnek borsot a Pick-Szeged orra alá.

- Mög egy busznyian mög’baszták a csabaiakat –egészíti ki a dicsőséglistát valaki az előttünk lévő sorból.

Nem csodálom, hármasával kitesznek egy kisebb falut. Béci is elismerően bólint a narancsszínű hegyomlások felé, ez már a böszörményi hajdúk mértékével is méretes példányok gyülekezete.

A kedvenc meccsre járó embertípusom, a Mindentudó Nagy Öreg itt is megtalálható, aki kéretlenül is elmeséli harmincadjára, hogy 78-ban mit játszott a SZEOL, vagy mi történt azon az emlékezetes osztályozón, amikor a Vasas elcsalta a meccset, a Szeged pedig lent maradt a másodosztályban.

Erősen dohányos hang, fél centis borosta, atléta, acélkemény tekintet némi Darth Vederes hörgés-imitáció kíséretében. Mindez hatvan kilóban. Mellette áll régi barátja, és harcostársa -szigorúan ingben-zakóban, vasalt nadrágban, makkos cipőben, kalapban. Nem egészen ugyanaz a társadalmi osztály, de a több évtizedes meccsre járás hidat vert mindenféle árok és szakadék közé. Kezdek túlzásokba esni.

A pálinka az előbb végigégette a nyelőcsövemet, most a gyomromat fűti kellemesen a hűvös őszi estén. Valószínűleg nem én vagyok az egyedüli, aki ivott a Sligovicából, mert az atlétás öregúr termetéhez képest túlságosan is bátran torkol le egy másik szegedit.

- Az az egy szerencséd, hogy ismerlek, ezért nem ütlek le! – hörgi egy tőle kétszer nagyobb kopasznak – Hogy ne zúzánk be ezt a Vácot? Faragó fejesével nyerünk, nem mögmondtam?

A kopasz mosolyog, bólint. Minden bizonnyal nem az első eset a szegedi táborban, amikor Rekedtes Hang jósolt a csillagok állásából. Kisvártatva a Faragó fejesgól tényleg mögvan, nagy az öröm.

A gólöröm egyébként egy petárdadurrantást is vont maga után, ami arra ingerelt egy bedrogozott szekust, hogy valakit kicibáljon a táborból, miután keresztülkönyökölte magát a vásárhelyieken. Ők ettől nincsenek elragadtatva, és a mellényesnek ugranak. Ütések csattannak a húsz forintosnyi pupilla környékén is, de a cucc tényleg jó lehet, mert szájrángását leszámítva meg sem rezdül. Sőt, viperát húz elő, amitől szétrebben a narancsszínű embergyűrű.

- Kiiii ütöööttt háááátbaaa??? – egyenesen rám néz. A szája még mindig furcsán rángatózik, de amúgy kutya baja. Jesszus, ennek tényleg folyik a nyála! Méghozzá nem is akárhogyan: a securitys mellényén is hosszú csíkokban csorog lefelé. Amilyen szerencsém van, én fogok kapni az alföldi bikák helyett. De nem, nem…megragad egy szegedit, és kifelé taszigálja –senki sem áll az útjába. 

Alföldi bikák és váci viperák - a képért köszönet kommentelőnknek!

Bécivel most már kifejezetten szurkolunk annak, hogy a csongrádiak kihúzzák sovány előnyükkel a lefújásig, és hazavihessék a három pontot. De megbosszulja magát edzőjük hülyesége: a hajrában lecseréli egyik védőjét, az ő helyéről pedig gólt fejelnek a váciak. A kilencvenharmadik percben. Dühítő! Már akinek persze, mert a túloldalon tombol a mintegy ötszáz főt számláló hazai publikum.

- Mekkora sügér az edzőtök! A gól előtt hozta le a jobbhátvédet? –szakmázok egy kicsit a bosszús vendégeknek. Ők mellőzik az ő-betűket, de érdekes információkat osztanak meg velünk.

- Edző…nincs edzőnk. Ő jobb híján a tulajdonosunk, alapvetően a szakosztály elnöke volt. A szerb lelépett, azóta a saját pénzéből csinálja a csapatot. Addig, amíg van pénze –márpedig nem sokáig van. Még edzőre sincs pénz, azért ül ő a kispadon. Talán az önkormányzat beszáll, vagy beszélnek egy másik szerbről…

Bármennyire is csalódottak, a buszon nekünk is szorítanak helyet Pestig. Indulás előtt eldurrantanak egy kilós petárdát a parkolóban miheztartás végett–szabályosan érzem a légnyomást az arcomon. A korábban a stadionból eltávolított szurkoló az ablakon kihajolva skandálja a rendőröknek az akkoriban divatos rendőr-bosszantó „Hol a Whiskys? Hol a Whiskys?” csasztuskát.

Néhány robotrendőr egyértelmű kézmozdulatokkal jelzi, hogy ezt egyrészt nem találják viccesnek, másrészt ha nagyon szeretné, átvizsgálhatják a buszt a közkedvelt bankrabló után kutatva. Némi izmozás úton elindul a karaván, Pestnél elbúcsúzunk tőlük.

- Szervusztok, szegediek!

- Szevasz, pécsi gyerök! Aztán majd el ne felejts mögvendégelni minket, ha nálatok játszunk!

Le is sülne a pofámról a bőr! A legjobb tolnai borokat fogják kapni, arra mérget vehetnek! Na meg a törkölyt, azt biztosan jobban bírják, mint én.

Hosszú lesz így az út hazáig. Kevés dolog lehet rosszabb annál, mint átutazni a fél országot egy olyan meccs után, amelyen kiéneklik a csapat szájából a három pontot jelentő sajtot. Őszintén reméltük, hogy végül kiharcolják valahogy a bennmaradást, de soha nem derült ki, hogy sikerült volna-e a vonal fölött maradniuk a bajnokság végén.

Pár hónap múlva elfogyott a fanatikus és szavatartó tulajdonos pénze, a szegedi csapat eltűnt a focitérképről, eredményeit törölték. Ekkor ébredtem rá, hogy ez a csapat és szurkoló közötti szerelem sem biztos, hogy sírig tartó. Csak itt nem a csalfa leány, vagy a kihűlő érzelmek, hanem a magyar valóság a szakító ok. Bezárnak a gyárak, megszűnik a kedvenc discód, a biliárdozó helyedből cukrászdát vagy kínai boltot csinálnak. A grundot, ahol kisgyerekkorodban fociztál beépítik. Ugyanígy eltűnhet egy nagy múltú vidéki csapat egyik hónapról a másikra. Hol van már a Salgótarján, Nagykanizsa, Dorog, Tatabánya? Egy nagy múltú pesti csapat is történelemmé válhat, a III. Kerület, Csepel, vagy a BVSC nevét is kezdi belepni a por. Az ugyanis már vegetálás, ha a BLASZ I-ben kergetik a labdát, vagy jó esetben is az NBIII langyos posványában nosztalgiáznak az évtizedekkel korábban játszott nagy meccsekről a Fradi, vagy a Real Madrid ellen. Ki emlékszik már arra, hogy a spanyolok kikaptak a Bányásztól a Vértesalján?

Valahol szomorú, hogy sok embernél még egy vállrándítást sem ért egy csapat csendes kimúlása. Régen tízezrek jártak a meccseikre, de temetésükre már csak a legszűkebb családi kör ment el.

„Messze délen született egy harcos legenda,
dicsőséget hoz majd neked Szeged városa.
Spartan Army a neve és azzurri a szín,
Kék-fekete istenekért harcol, aki bír.

Sálat pörget, zászlót lenget az Ultras Szeged,
Folyó felől a kanyarban Te is megleled.
Fújhat szél és eshet eső, jöhet hóvihar,
Tisza partján hétről-hétre felcsendül e dal...”

 Hát nem fog hétről-hétre felcsendülni a dal. A hóviharok belepte pályát nem takarítják szorgos kezek, előbb-utóbb majd valaki ráépít egy lakóparkot, vagy plázát. Még mondja valaki, hogy Magyarországon nincs fejlődés!