Kamaszkorom egyik legszebb intelme, melyet egy idősebb családtagomtól kaptam, hogy nem lehet minden nőt megszerezni, de törekedni kell rá. Nos, jelenleg - három évtized múltán - közel hasonló helyzetben vagyok. Szeretném a Tisztelt Olvasóknak bemutatni a hetvenes és nyolcvanas évek magyar kapusait. Az intelem analógiáját követve, bár lehetetlen lesz mindegyiküket, de törekszem rá. Listámra felkerültek olyanok is, akik többszörös válogatottak lettek, világbajnokságokon védhettek, és olyanok, akikre manapság már csak szűkebb pátriájukban, egykori csapataik szurkolói emlékeznek tisztelettel és szeretettel.

Lesznek olimpiai bajnokok, ezüstérmesek, valamint olyanok is, akik soha nem nyertek semmit. Lesznek olyanok, akik úgy lettek többszörös bajnokok, bajnoki érmesek, hogy a padról alig álltak fel, de ha kellett, mindig bevethetőek voltak. Lesznek olyanok, akik előbb védtek rangos nemzetközi kupameccsen, mint magyar bajnokikon. Lesznek olyanok, akik Európában is sztárok voltak és lesznek köztük olyanok is, akik csak a megyeszékhelyen. Lesznek olyanok, akik többszáz bajnoki meccset játszottak, meg akik sokkal kevesebbet - de annyi legalább jutott nekik, hogy csapatukat benntartották az első osztályban. Vagy nekik köszönhetően legalább emelt fővel estek ki. Lesznek teljesen kifutott pályák, és lesznek olyanok is, akiket tizennyolc évesen a jövő zálogának tartottak, ennek ellenére sorozatunk lesz pályafutásuk egyetlen lábjegyzete. Lesznek olyanok, akiknek a pályafutásáról zeng az internet, és lesznek olyanok is, akikről a szerző fellelhető források híján csak saját lexikális tudására, illetve emlékeire hagyatkozhat. Lesznek olyanok, akiknek a hetvenes évek eleje volt pályafutásuk befejezése, lesznek olyanok, akiknek a nyolcvanas évek végén kezdődött, lesznek olyanok, akiknek teljes pályája ebben a két évtizedben teljesedett ki.

Lesznek olyanok, akik..., nem is soroljuk tovább a lehetőségeket, olvassák szeretettel sorozatunkat!

Hajdú József

Az 1946-os születésű egykori hálóőr szerves része a Fradi-történelemnek, azonban kevesen tudják róla, hogy...

Hajdú József pályafutásával röviden már foglalkoztunk az Apáról fiúra sorozatunkban, hiszen fia, Attila később szintén labdarúgókapus lett. Lágymányoson, a Magyar Kábel SC-ben ismerkedett meg a kapustudomány alapjaival. Tehetségével, szorgalmával hamar helyet követelt magának a magyar ifjúsági labdarúgó-válogatottban. Tizenhét évesen az MTK igazolta le. Az ifiből kiöregedve még nem dobták mélyvízbe, két idényt védett a tartalékbajnokságban. Dr. Lakat Károly, a csapat akkori edzője nem rá tervezte építeni a csapatot, igaz, oka sem lett volna rá, hiszen Lanczkor Sándor, a hatvanas évek MTK-kapusikonja mellett nem volt indokolt bevetése.

Az élet néha furcsa fintorokat tud dobni emberi pályafutások elé. Legyen az illető szállítmányozó, elméleti fizikus, könyvelő, villanyszerelő, bölcsész, vagy akár labdarúgókapus.

Az idősebbik Lanczkor Sándor nem tartozik szervesen sorozatunkhoz. Húsz évesen, 1962-ben mutatkozott be az MTK kapusaként az első osztályban. Hét szezont védett végig, szinte kihagyhatatlanul, 119 bajnoki találkozóig jutott. Kapuskesztyűjébe rakhatott egy bajnoki bronzérmet és egy Magyar Kupa (MNK) győzelmet. A KEK-ben két mérkőzésen védett, nem rajta múlt, hogy az 1. FC Magdeburg 2:1-es összesítéssel továbbjuthatott. 1970 és 1972 között már csak percek jutottak neki, a Csepelben 5 bajnoki találkozón védett.

Idősebb Lanczkor Sándor és ifjabb Lanczkor Sándor

Az ifjabbik Lanczkor Sándor, aki 1966-ban született (csakúgy, mint a kor kapus tinisztárjai, Petry Zsolt, Rózsa Zsolt és Szeiler József), szintén nem része közvetlenül sorozatunknak. A Vasastól került a Ferencvároshoz 1984-ben, alig tizenkilenc évesen. Szeiler Józseftől a világmegváltást várták a Fradiban, aki épp akkor szenvedett egy nagyon súlyos autóbalesetet. Lanczkornak csak egy nemzetközi előkészületi mérkőzés jutott, a kuwaiti Salmiya ellen. Félidőben Vincze Géza küldte be Zsiborás Gábor cseréjeként.

Kapusedzőjét Hajdú Józsefnek hívták...

A rendszeres játéklehetőség miatt 1966-ban kölcsönadták a Fővárosi Autóbusz SK csapatának (a BKV Előre egyik jogelődje, a következő évben fuzionáltak a Budapesti Előre SC-vel, kialakítva a ma ismert klubnevet), itt Rothermel Ádámmal kellett megküzdenie, hogy kezdőkapus lehessen. Mindkettejük teljesítménye nagyban hozzájárult, hogy megnyerték a harmadosztályt, és feljebb léphettek.

A következő idényben visszahívta az MTK, sőt az NB I-ben is bemutatkozhatott - pont a Ferencváros ellen, csereként. Öt szezont töltött el a kék-fehéreknél, 106 bajnoki találkozóig jutott, tagja volt az 1968-ban Magyar Kupát (MNK) nyert csapatnak. 

Mikor Bicskei Bertalan Kispestről a Hungária körútra került, Hajdú továbbállt a VM Egyetértés csapatához.

Nem Hajdún múlt, hogy csapata az NB I pofozógépe volt

Másfél szezont (a második idény közepén, féltávnál, furcsa és érdekes eredményei miatt, az MLSZ egy adminisztratív intézkedéssel megszüntette a Vörös Meteort, a néhai klub beleolvadt az MTK-ba, így jött létre az MTK-VM) töltött Soroksáron, 34 bajnoki találkozón védett.

A csapata megszűnését követően más lehetőség után nézett, esze ágában nem volt visszamenni a Hungária körútra (volt benne némi sértettség egykori klubjával szemben), idény közben - 1975 elején - a Ferencváros kapusa lett, és ezzel beköszöntött nála az aranykor.

Hajdú József 1976-ban a Fradi kapusaként

Hajdú maga lett az átmenete a zöld-fehérek kapus-generációváltásának. Első félszezonjában kiszorította Domjánt Géczi mögül, az idény végén előbbi távozott a csapattól, utóbbi pedig szögre akasztotta a kesztyűjét. Hogy továbbra sem maradjon egyszerű dolga, előbb a Fradi leigazolta a Honvédból Kollár Józsefet, majd Dombai Andrást Tatabányáról. Mindkét igazolás teljesen logikus lépés volt a zöld-fehérek részéről, hiszen már Hajdú is a harmincadik évét taposta, mikor az Üllői útra került.

Öt és fél szezont töltött el az Üllői úton, 90 bajnoki találkozó jutott neki. Címlistája is impozáns: két-két bajnoki cím és Magyar Kupa (MNK) győzelem, egy-egy bajnoki ezüst- és bronzérem. Utolsó mérkőzését az 1980/81-es bajnokságban játszotta. Ezután még - hivatalosan Fradi játékosként - két szezont védett kölcsönben a Budafokban, pályafutását 1983-ban, harminchét évesen fejezte be.

1981-ben az FTC örökös bajnoka címet kapta meg. Aktív pályafutása befejezése után edzőként dolgozott a klub utánpótlás csapatainál, illetve a felnőtt keret kapusedzője is volt.

Búcsúja egy gálameccs keretében, 1985 augusztusában, a Nyilasival felálló Austria Wien ellen, 25 ezer néző előtt. Balról: Vépi Péter, Mucha József, Hajdú József, Pusztai László és Megyesi László 

Hajdú Lajos

Az 1947-es lentikápolnai születésű hálóőr, akit a focipályák környékén leginkább a Hippi becenéven ismertek, alig múlt huszonegy éves, amikor Nagykanizsáról Kispestre került. Eleinte a foci neki ugyanazt jelentette, mint minden más, korabeli srácnak. Amikor csak lehetett, játszottak egymás között. Tizenöt múlt, amikor Lentiben építőtáborban volt, ahol rendeztek egy sátrak közötti bajnokságot. Őt is hívták, és beállt a kapuba. A végén az ő sátruk nyerte az aranyérmet, megválasztottak a poszt legjobbjának, azaz ő lett a sátrak kapusa. Akkor szólt valaki, menjen el Nagykanizsára, biztosan helye lenne a csapatban. El is ment próbaképpen, és ott tartották. Felvették helyben középiskolába, lakhatott kollégiumban, enni kapott, másként nem is mehetett volna, mert a szülei nagyon szegények voltak. Tizenhat évesen már a felnőttcsapatban védett, megnyerték az NB III-at, két évet a másodosztályban szerepelt. A Budapesti Honvéd kapusaként bemutatkozhatott az élvonalban 1969-ben.

"Szerettem a szép ruhákat, de amikor a hatvanas évek végén Nagykanizsáról a Honvédhoz kerültem, még úgy néztem ki, mint egy rockénekes. Vállig érő, hosszú hajat viseltem, farmercuccban feszítettem, és amikor a csapat edzője, Preiner Kálmán meglátott, azt mondta: nna, szépen vagyunk, itt van nekünk egy hippi. Később a katonaságnál levágták a hajamat, de a Hippi név rajtam maradt."

A fénykorát élő Bicskei Bertalan, aki ekkor már az ötödik szezonját töltötte Kispesten, illetve az egykori ifjúsági válogatott, Lévay Tibor mögött, nem sok szerep jutott neki. Két szezon alatt mindössze 4 mérkőzésen szerepelt, igaz, ez arra pont elég volt, hogy a vitrinbe tehessen egy bajnoki ezüst- és bronzérmet.

1971-ben igazolt Csepelre, ami végeredményben meghozta neki az ismertséget és a rendszeres játéklehetőséget. Óriási szerencséje is volt. A távozással kacérkodó Fatér Károly mögé hozták tartalékkapusnak, de Fatér a bajnokság első meccsén megsérült, innentől kezdve Hajdút nem lehetett megállítani.

Hippi Csepelen gyakran húzta le a rolót

Tizenegy szezont védett a Csepelben, ebből egy idényt a másodosztályban. 155 NB I-es mérkőzésen védett, bohém, "bolondkapus" allűrjeivel végig a közönség nagy kedvence volt, bármerre is járt csapatával az országban.

1975-ben Csepelen - milyen az élet - újra Lévay Tiborral

Utolsó két szezonjára leigazolták mellé a Pécsi MSC-ből a nála majdnem kereken tíz évvel fiatalabb Kovács Attilát, aki amikor lehetőséget kapott, igazi bravúrkapus formában védett, így Hippinek előbb-utóbb végleg át kellett neki adni az első számú portás szerepét.

Utolsó szép mozdulatai egyike Csepelen

Az életben valóban flúgos volt, az egyik legkedvesebb időtöltése az volt, hogy a Moulin Rouge-ban a saját páholyában (!!) itta a pezsgőt. A magánéletben valóban csinált több bolondságot, de a pályán nem volt vele baj. A védők a magabiztossága miatt kimondottan szerettek előtte játszani, látták, sohasem félt, és ez nagyon fontos volt.

Amikor 1980 nyarán az NB II. Közép csoportjában a Csepel végzett az első helyen 62 ponttal, 2. lett a Bp. Vasas Izzó 56, míg a 3. helyen a SZEOL AK futott be a bronzéremre, 48 pontot szerezve. Így jutottak vissza az első osztályba. Hajdú az álló sor szélén, balról a második, tőle hárommal jobbra Kovács Attila

Hajdú Lajosról és viselt dolgairól a kor akkori meccsrejárói órákig tudnának mesélni. Egy apró történet pályafutásából, ami sok mindent elmond róla: valamikor a hetvenes évek közepén a Csepel Zalaegerszegen játszott. 1:0-ra vezettek a piros-kékek, Hajdúnak még dolga sem nagyon akadt, tipikusan az a meccs volt ez, amit ha hajnali kettőig játszanak, a hazaiak akkor sem rúgnak gólt. Jaczina Róbert, a kor egyik híres és hírhedt fekete ruhása azonban másképp gondolta. A 88. percben, mikor a zalaiak véletlen eljutottak a vendégek tizenhatosán belülre, egy egészen vitatható helyzetben büntetőt ítélt. Mihalecz István (a későbbi edző) futott a labdának, Hajdú megfogta. A spori újrarúgatta, mondván, Hippi elmozdult a lövés előtt (a kapusok akkoriban még szigorú mozdulatlanságra voltak ítélve). A Hajdú-Mihalecz csatát újra a kapus nyerte. Nem fogják elhinni, mi történt! Harmadszor is jöhetett kettejük csörtéje. Hajdú a harmadikat is megfogta. nem fokozzuk tovább, jöhetett a negyedik büntető is. Hajdú ekkor már nem állt rá a gólvonalra, karba font kézzel nekitámaszkodott a kapufának, mikor Jaczina jelt adott, Mihalecz az üres kapu közepébe gurított, ezzel alakítva 1:1-re a végeredményt.

Hajdú 2017-ben ugyanerről: "Azt tudnia kell rólam, hogy pályafutásom során rengeteg büntetőt hárítottam, valahogy a szemekből kiolvastam mindig, hová, melyik sarokba kell vetődnöm. Na, szóval, a bíró sípolt, én meg kivédtem a tizenegyest. Ugrottunk egymás nyakába a fiúkkal, de a bíró intett, elmozdultam, meg kell ismételni a lövést. A második kísérletet is hárítottam. Újra ölelkezés, csókolózás, de Jaczina Róbert megint elrendelte az újrarúgást azzal, hogy újra elmozdultam. Jött a harmadik löket, és ha hiszi, ha nem, azt is kivédtem, de ezzel még nem volt vége a drámának. A játékvezető negyedszer is újrarúgatta a büntetőt. Na, azt képzelje el, mi fellöktük, rángattuk, megtapostuk, talán még a jelvényét is leszedtük az ingéről, de hajthatatlan maradt. Kiállítani nem mert senkit közülünk, pedig alighanem a fél csapat megérdemelte volna."

Ő, és az élet nagyon szerették egymást. Egyszer Révfülöpön nyaraltak Bicskei Bertalannal és Tieber Lászlóval, mindhárman a Honvéd játékosai voltak. Bicskei nem volt kicsapongós, Tieberrel jártak el mulatni, és egy alkalommal megmondták a zenészeknek, hogy másnap jöjjenek be velünk a vízbe, ott zenéljenek nekik. Meg is jelentek szépen kiöltözve frakkban, és bementek a Balatonba, egyre mélyebbre. Hajdúék szóltak, akkor kapnak pénzt, ha a hangszerek szárazon maradnak, ami a három hegedű esetében nem volt gond, a nagybőgőnél annál inkább, de megoldották. Amikor a Honvéd vezetői megtudták, mit csináltak, alaposan megbüntettek őket, rezgett az eltiltás léce. A köztudatba pedig úgy épült be az eset, hogy szegény Várady Béla műve volt az egész történet.

Az 1982/83-as szezont a Vasasban töltötte, 5 bajnoki találkozón védett, ezután harminchat évesen a harmadosztályú Vecsésbe igazolt, majd újabb két év múltán befejezte aktív pályafutását.

A Vasas kapusaként a Fáy utcában, az álló sor közepén. Tőle hárommal jobbra Knotz László, a harmadik kapus, lent, középen az aktuális riválisa, Leboniczky Imre

Hajdú Lajos tudása és képességei alapján akár a válogatottságig is eljuthatott volna, de élete csúcsformájában csak a kerettagságig vitte - többször is. Talán ha nincs a bohém élete...

Ez a magyar válogatott járt 1975-ben Iránban. Álló sor balról: Baróti Lajos szövetségl kapitány, Tóth J., Nagy L., Horváth, Hajdú, Török, Kolár, Tóth A., Fazekas, Kovács J., Pető Gábor gyúró. Guggol: Májer, Bálint, Váradi, Kovács L., Nyilasi

Abban a pár évben, mikor odaérhetett volna, Baróti Lajos szövetségi kapitánynál minőségi túlkínálat volt. Ma is félelmetesen hangzik az akkori névsor: Rothermel Ádám, Kovács László, illetve a friss utánpótlás EB-győztesek, Gujdár Sándor és Mészáros Bubu.

Aktív pályafutásának befejezése után Hajdú Lajos az egyik legismertebb vállalkozó lett az országban, hosszú éveken keresztül üzemeltette a Gellérthegyen a Citadella Night Clubot. Szponzorként a befolyó összegből nagyon szépen csurgatott vissza a sportba. A Vasas női kézilabda csapata az általa mecénáskodott időben kétszer is BEK-döntőig jutott.

Hajdú az üzlet mellett a labdarúgással sem szakított. A TF-en edzői diplomát szerzett, edzőként dolgozott Vecsésen. Kapusedzőként pedig szintén Vecsésen, a Honvédnál, Tatabányán és a Vasasnál. Legutoljára Budapesten, a XVIII. kerületében az 1908 SZAC Budapest labdarúgó csapatának kapusedzője volt a 2000-es években.

2020-ban - 73 évesen - is szívesen pózol és bolondozik

Hegedűs Péter

Aki a londoni 6:3 napján születik, sokra lesz hivatott! Hege ötvözött magában mindent, ami ahhoz kell, hogy valaki jó kapus legyen. Kivételes reflexekkel rendelkezett, kellően őrült és közönségszórakoztató volt, cirkuszi zsonglőröket megszégyenítő mozdulatait nem felejtik el, akik látták.

Hegedűs Péter a ketrec igazi szerelmese volt már gyermekkorában is, predesztinálta őt a tény, hogy édesapja is labdarúgókapus volt. Az általános iskolai kézilabda és labdarúgás után tizennégy évesen lett a Kaposvári Vörös Lobogó igazolt labdarúgója. Itt egy nagyon rövid időre abbahagyta a futballt, ugyanis kiskamasz kapusként ütközött egy játékostársával, olyan súlyos belső sérüléseket szenvedve, hogy Pécsett egy műtéttel az utolsó pillanatban mentették meg életét. Újra már a Kaposvári Kinizsiben kezdte, annyira jól ment neki, hogy 1970-ben egy szakszervezeti tornán az ÉDOSZ-válogatottban nyújtott teljesítménye alapján a Kaposvári Rákóczinál is felfigyeltek teljesítményére.

Hegedűs Péter 1975-ben a Kaposvár kapusaként

Végigjárva a korosztályos és tartalék ranglétrákat, 1975-ben az NB I-ben is bemutatkozott, nem kisebb vetélytárssal kellett megküzdenie, mint Buús Györggyel. Két idény alatt 26 bajnoki találkozóig jutott, ami önmagában nem kevés ahhoz képest, hogy Hege elvesztett nyolc hónapot a katonaság miatt és további hónapokat amiatt, hogy egy Rába ETO-Kaposvár mérkőzésen Szokolai Lászlóval olyan szerencsétlenül ütközött, hogy homlokcsonttörést szenvedett.

1977-ben igazolt Szombathelyre, a Haladáshoz. Első idényében a 14. helyezéssel még bennmaradtak, következő évben viszont kiestek. Hegedűsnek döntő érdemei voltak abban, hogy a Haladás egy évvel később gond nélkül visszajutott.

1982-ből ismét egy Hegedűs-Szokolai csata, ezúttal az Üllői úton, csak itt már a kapus a Haladás, a csatár a Fradi játékosa

Összesen tizenkét szezont töltött el a Haladásban, 243 NB I-es mérkőzésen védett. Legjobb eredménye egy bajnoki hetedik helyezés. 1982-ben a Népsporttól 10-es osztályzatot kapott egy Fradi-Haladás mérkőzés után, ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szaklap osztályzatai alapján év végén az Év Kapusa címet kapta meg. 1983-ban Nehru Kupa győztes volt Indiában a Halival, amely magyar olimpiai válogatott néven szerepelt a rangos nemzetközi tornán.

1989-ben a Sabaria SE csapatába igazolt, ahol két szezon után, hivatalosan abbahagyta aktív pályafutását.

1991-ben a Sabaria SE kapusaként a felső sorban jobbról a második. A kép külön érdekessége, hogy az edző (középen, balról a második) az a Mihalecz István, aki fentebb Hajdú Lajosnak negyedikre berúgta a büntetőt 

Hegedűs Péterről nyilatkozta egyszer Mezey György szövetségi kapitány, hogy Andrusch József, Disztl Péter és Szendrei József mögött negyedik kapusként neve bekerült a noteszába. Tényleges kerettagságot, illetve lehetőséget, hogy leülhessen a válogatott kispadjára azonban csak az 1988-as labdarúgó EB-selejtezőin kapott Komora Imrétől. A címeres mezt hivatalos válogatott mérkőzésen sosem húzhatta magára.

1987-ben a válogatott keretben, a középső sor közepén. A másik kapus Szendrei József

Pályafutása befejezése után a szombathelyiek kapusedzője lett, nem mellesleg Király Gábor nevelőedzője is volt. Király a mai napig vallja, hogy Hegedűs volt a példaképe, miatta választotta a kapusposztot.

A Sabaria SE, illetve a kapusedzőség mellett 1990 és 2000 között alacsonyabb osztályú osztrák csapatoknál védett. 2010-ben, ötvenhét évesen (!!!) a megyei másodosztályú Püspökmolnári kapuját őrizte. Ezek mellett jelenleg is több osztrák csapat kapusedzője. Itthon manapság is foglalkozik fiatal kapustehetségek felfedezésével, és tudása átadásával.

Elképesztő! Ötvenhét évesen még aktív volt

Története röviden ennyi. De a további tények helyett jöjjön most a szerző megjegyzése. Az Osztálynaplóban, illetve ebben a sorozatban mindenki kedvenc játékos, függetlenül attól, melyik csapat(ok)ban játszott(ak) a szereplő(k). Bevallom, Hegedűssel nagyon elfogult vagyok. Magam is kapus voltam, ugyanilyen „bohóc”, és ugyanilyen „csibész” allűrökkel. Hege tipikusan az a labdarúgó volt, aki miatt mentem bármilyen Haladás-meccsre Budapesten, ha az épp nem ütközött az aktuális Dózsa-meccsel. Egy intézmény volt a pályán, amikor nála volt a labda, nem lehetett nem rá figyelni. Jobbra nézek, balra dobom, egykezes labdalehúzás, kapufára pattintott indítás, derék körül körbe-körbedobált labda, mezzel való labdalevétel és számos egyéb trükk igazi mestere. Edzésen talán az Higuita-féle skorpióvédést is megcsinálta. És hogy miért csibész? Régebben itt olvashattak a metrófogantyús esetről. Tegye mindenki a szívére a kezét, ki nem csinálta volna meg abban a szituációban? Köszönöm a válaszokat. És most tegye mindenki újra a szívére a kezét, ki vallotta volna be utólag az igazat? Köszönöm a válaszokat...

Nemrég több alkalommal is lehetőségem volt az akkori edzőjével, Török Péterrel beszélgetni. Szóba került Hegedűs is. Elmesélt egy érdekes esetet: amikor 1983-ban Indiában járt a csapat a Nehru Kupán, zsúfolt lelátók (ez 80-100 ezer embert jelentett) előtt kellett játszaniuk. Ez mindenkinek újdonság volt. A játékosok nagy részének megremegett első alkalommal a lába. Hegedűs volt szinte az egyetlen, aki nemhogy nem pánikolt be, hanem mintha vért ivott volna, úgy feltüzelte a szituáció, nem kellett a csapathoz pszichológus, transzban "aprította" játékostársait, mondván, ez az, srácok, itt a lehetőség, csináljuk meg, mutassuk meg!

Horváth II. László

Az alapvetően győri kötődésű hálóőr már a hetvenes évek vége felé megmutatta oroszlánkörmeit helyi csapatokban. Védett a MÁV DAC-ban, a Győri Dózsában, rövid ideig pedig Palla Antal tartalékja is volt a Rába ETO-ban. Az utóbbi csapattal részese volt a klub 1979-es Magyar Kupa (MNK) győzelmének.

Az MNK-győztes csapatban 1979-ben az álló sorban jobbról a harmadik 

Győrből Siófokra került az NB II-be. 

Horváth László a kupadöntőben 1984-ben a Siófok kapusaként

Öt szezont töltött el a Siófoki Bányászban. Fő részese volt, hogy a csapat 1984-ben, másodosztályú csapatként megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát, a következő évben pedig az NB II-es bajnoki címet. A görög Larissza ellen mindkét (1:1, 0:2) KEK (Kupagyőztesek Európa Kupája, az EL egyik elődje) mérkőzésen ő védett. A siófokiak első két NB I-es idényében is ő védett szinte mindegyik mérkőzésen.

A kupagyőztes siófoki csapatban, az álló sorban a bal szélen. A sor másik végén a veterán kapuslegenda, Málics Gyula

Siófok után visszakerült a Győri Dózsába, majd onnan Ausztriába igazolt, ahol közel tíz évig védett alacsonyabb osztályú csapatokban. 

Józsa Miklós

Az 1961-es születésű hálóőr mindig visszatért a Fradiba. Tizenegy évesen lett az FTC igazolt labdarúgója. Korosztályának egyik legnagyobb ígérete és tehetsége volt, Rákosi Gyula ifjúsági válogatottjában majdnem mindig ő védett.

Egy Józsa-védés az ifjúsági válogatott mezében

A korosztályos ranglétrákat végigjárva 1982 tűnt számára a bemutatkozás lehetőségének. Ekkor került a felnőtt keretbe, de akkor még előtte volt Zsiborás Gábor és Kakas László, illetve papíron még a kölcsönben lévő Hajdú József is. Legnagyobb pechére az MLSZ akkor szüntette meg a tartalékbajnokságot, így ha nem adták volna kölcsönbe a Budapesti Építőknek, az edzésen kívül teljesen játéklehetőség nélkül maradt volna. Az Építőkből Mezőtúrra került katonaként a Honvéd Szabó Lajos SE csapatába, leszerelése után pedig 1984-ben vissza a Ferencvároshoz.

Az 1984/85-ös bajnokságban Zsiborás tartalékjaként 4 mérkőzést kapott, abból az elsőt Tatabányán, Zsiga sérülése miatt csereként. Ezen a mérkőzésen annyira jól ment neki a védés, hogy az amúgy kapusiskolájáról méltán híres Tatabánya mindent elkövetett szezon végén, hogy leigazolhassa. Dombai András épp akkor maradt egyedül, hiszen Kiss Imre már hosszú ideje (1983 ősze óta) sérült volt, Gróf András pedig a bajnok Budapesti Honvédhoz igazolt.

1985 őszén Józsa épp a Fradi ellen az Üllői úton tizenegyest hárít

Dombaival felváltva védték végig az idényt, 13 mérkőzésen szerepelt, kellő elsőosztályú rutint szerezve.

Következő idényre ismét visszatért a Fradihoz. Szűk másfél évig a tartalékok kenyerét ette, de Zsiborás Gábor 1988 tavaszán az olimpiai válogatott kapusaként megsérült a szöuli előolimpiai tornán, mely után hosszabb kihagyásra kényszerült. Józsa elfoglalta a kaput, a sérüléséből felépült Zsiga pedig többé nem nem tudott első számú kapus lenni a Fradiban.

Józsa Miklós a Fradi kapusaként 1989-ben

Az 1988/89-es bajnokságban már végig Józsa védett, a Fradi ezüstérmet szerzett. Az idényben vezették be, hogy döntetlen esetén büntetők döntenek. A Fradi szinte mindegyik párbajt megnyerte, köszönhetően annak is, hogy az NB I. kapusai közül Józsának voltak a legjobbak a statisztikai mutatói. Az idény végén a Toldi-vándordíjat is megkapta. A következő két idényben még egy ezüst-, és egy bronzérem került a vitrinbe. Az utolsó ferencvárosi periódusában 89 bajnoki találkozón védhetett.

1991 tavaszán megsérült, helyét Balogh Tamás vette át. Felépülése után addigra Tonó már teljes egészében élvezte Nyilasi Tibor vezetőedző bizalmát, ezért Józsa újra Tatabányára igazolt. 15 meccsel szerepet vállalt a bányászcsapat kiesésében, a következő idényben viszont már a Videoton játékosa volt. Két szezont töltött el Fehérváron, de csak 7 bajnoki találkozóig jutott.

Pályafutását 1994-ben, harminchárom évesen fejezte be. 1995 és 2008 között a Fradi kapusedzője volt, majd hosszú évekig ugyanezt a pozíciót töltötte be az MTK-nál. Legutóbbi feladata Bicskén a 11 éves korosztálytól egészen a felnőtt I. és II. csapatig bezárólag az egyesület összes labdarúgó kapusának edzésvezetése, egyéni fejlesztése és képzése volt.

Az MTK kapusedzőjeként 2016-ban

Kakas László

Az 1954-es születésű egykori válogatott kapus tizenöt évesen kezdte a labdarúgást az Ecséd SK-ban, majd egy év múlva Petőfibányára igazolt - mint mezőnyjátékos. Életében először egy véletlennek köszönhetően (csapata kapus nélkül maradt), úgy állt kapuba, hogy előtte még életében nem védett. Innen következett a sorkatonaság, a megye I-es hatvani Honvéd Gáspár András SE-ben. 1976 nyarán az egyik előkészületi meccsükön az NB II-es Egri Dózsa volt az ellenfél. A 0:9-es eredmény dacára az egrieknek megtetszett a teljesítménye, a leszerelés után várta őt az Egri Dózsa, két év múlva pedig a Ferencváros.

Kakas egri kitérőjéről csak egy apró adalék. Mikor odakerült, az első számú kapusukat Csank Jánosnak hívták. Volt két tartalékja, Kakas kvázi negyedik kapusnak számított. Idény végére már Kakas volt Csank tartalékja, de pályára még nem léphetett. A következő idényben Komlón játszottak bajnokit, a szereposztás kettejük közt ugyanaz. A hazaiak úgy vezettek 3:1-re, hogy Csank Jánoson múlt, hogy nem hat vagy hét. A második félidő közepén Csank megsérült, hosszú ideig ápolták. Iszonyatos kínok között visszaállt a kapuba, nem kért cserét. Kakasnak csak évek múlva mesélte el, azért szenvedte végig a hátralévő játékidőt, mert a komlóiak végig iszonyatos nyomás alatt tartották az egriek kapuját, Csank pusztán meg akarta kímélni az ifjú Kakast, hogy az első bajnoki tétmeccsén megégesse magát.

1979-től négy szezont töltött el a Fradinál, összesen 62 NB I-es mérkőzésen védett. Ne feledjük, ez idő alatt végig Zsiborás Gáborral kellett megküzdenie az 1-es számú mezért. Az első szezonjában rögtön bemutatkozott a kezdőben, Zsiborás eltiltása miatt kapott lehetőséget. Az 1980/81-es bajnokcsapatban Zsigának csak egy mérkőzés jutott, a többin végig Kakas védett. Négy év alatt egy bajnoki címet és két bajnoki ezüstöt szerzett.

Kakas 1980-ban egy Fradi-Vasas bajnokin Kiss László elől szerzi meg a labdát

1983-ban eligazolt a Fradiból a Vasasba. Fájó szívvel hozta meg a döntést, de Zsiborás akkor sokkal jobb formában volt, és a közönség egyik legnagyobb kedvenceként tekintett rá, Kakas pedig rendszeres játéklehetőséget akart. Mészöly Kálmán, a Vasas edzője első számú kapusként számított rá.

Kakas az 1985/86-os, kupagyőztes Vasas csapatképén az álló sorban balról az első (a sor túlvégén Gulyás István)

A Vasasban is négy szezont töltött el, összesen 90 bajnoki meccsen védett és Magyar Kupa (MNK) győztes lett. 1985 áprilisában a Fradi elleni teljesítményéért 10-es osztályzatot kapott a Népsporttól.

Szakzsargon szerint, ha a mérkőzést éjfélig játsszák, akkor sem lehetett volna neki gólt lőni. Mindeközben kollégája a túloldalon ilyen pózban töltötte majdnem az egész mérkőzést

1987-ben egy év következett Újpesten 13 mérkőzéssel, itt Gróf Attilával védték felváltva a lila-fehérek kapuját (kettejük párharcáról már Gróf-cikkelyünknél megemlékeztünk), majd két szezont védett Veszprémben összesen 32 mérkőzésen. 1990-ben fejezte be aktív játékos-pályafutását.

Az Újpesti Dózsa kapusaként 1987 őszén a Megyeri úton

A magyar labdarúgó-válogatott mezét kétszer húzhatta magára, 1982-ben az óceániai túra alkalmával Új-Zéland ellen játszott mérkőzéseken.

A válogatott bő keretében 1981-ben a VB selejtezőkre készülve (kapusok: Kakas László, Katzirz Béla, Mészáros Ferenc, Disztl Péter)

Kakas László a későbbiekben és azóta is kapusedzőként tevékenykedik. Több alkalommal dolgozott hosszabb időt a labdarúgó-válogatottnál, de dolgozott Csepelen (Hajdú Attila dicséri Kakas keze munkáját), a BVSC-nél (Vezér Ádám a kapusedző eredménye), az MTK-nál és a Ferencvárosnál is.

A Ferencváros kapusedzőjeként 2012-ben

dr. Katzirz Béla

Az 1953-as születésű egykori klasszis kapus tízévesen kezdte a labdarúgást a Pécsi Ércbányász csapatában. Az akkor utánpótláskorú hálóőrt a Pécsi MSC igazolta le, ahol szükség volt egy tehetséges, fiatal kapusra, mivel időszerű volt Rapp Imre utódlását megoldani.

Előttem az utódom, avagy pécsi kapuscsendélet 1973-ból - Katzirz Béla és Rapp Imre

Tíz szezont töltött el Pécsett, 197 NB I-es mérkőzésen szerepelt. 1983-ban Portugáliába szerződött a Sporting Lisszabon csapatához. Vezérletével is, csapata két bajnoki bronzot, egy-egy ezüstérmet és portugál kupát szerzett.

Kupagyőztesként a Sportinggal

Katzirz Béla 1978 és 1983 között 3 olimpiai válogatott szereplésen felül 22 alkalommal húzhatta magára a magyar labdarúgó-válogatott címeres mezét. 

Katzirz Béla egyik magabiztos mozdulata 1979-ben az olimpiai válogatottban

Az 1982-es spanyolországi VB-selejtezőinek egy részén ő védett, tagja volt a VB-n résztvevő válogatott keretnek, de pályára nem lépett. Egyik legemlékezetesebb mérkőzése a válogatottban az 1981-es valenciai barátságos mérkőzés a spanyolok ellen. Válogatottunk 3:0-ra nyert idegenben. A neves spanyol szaklap, az El Mundo Deportivo másnap nagy terjedelemben emlékezett meg teljesítményéről.

Úszik a levegőben a valenciai éjszakában

1985-ben megszerezte jogi diplomáját, pályafutása befejezte után pedig nyitott egy jól működő ügyvédi irodát, azóta is a jogi pályán tevékenykedik. Egyszer egy rövid ideig a Pécsnél dolgozott sportvezetőként, de rájött, ez nem az ő világa. 

Kiss Imre

Sorozatunk talán legpechesebb szereplője az 1957-es születésű egykori hálóőr. Tizenhárom évesen szülővárosa csapatában, a Hajdúböszörményi Bocskaiban kezdte labdarúgó pályafutását. Tizenhét évesen, 1974-ben az egykori tatabányai kapusikon, Gelei József, mint többszörös ifjúsági válogatott játékost, a bányászvárosba invitálta.

Kiss Imre már a Tatabánya játékosaként az ifjúsági válogatottban 1975-ben, az álló sor közepén

A következő évben, 1975-ben már kiharcolta magának a felnőtt keret tagságát is. Olyan kapusokkal kellett hosszú időn át, nap mint nap megküzdenie a kezdőcsapatért, mint Csepecz János, Dombai András, vagy akár Brünyi Béla - váltakozó sikerrel.

Egy szomorúbb pillanat Kiss Imre életéből 1975-ben: gólt rúgott a Megyeri úton az Újpesti Dózsa

A végső áttörést az 1980/81-es szezon hozta meg neki, amikor is egy Videoton elleni meccs alkalmával a sérült Dombai helyére kellett csereként beállnia, első mozdulatával hárította is (a legendás Partizan Belgrád-ölő) Szabó József büntetőjét. Ebben a bajnokságban utána közel 900 percen (kilenc teljes mérkőzés) maradt érintetlen a hálója, csapatát azonnal a dobogó második helyére repítette.

A Real Madrid elleni UEFA Kupa párharc – melyen a királyi gárda csak nem kevés bírói segédlettel tudott továbbmenni, idegenben lőtt góllal – egyik főhőse volt. Bár sajnos az a nagy gyanúm, hogy a tatabányai Madrid-gólban erősen benne volt, a madridi visszavágón olyan teljesítményt nyújtott, hogy a spanyolok írásos ajánlattal bejelentkeztek érte.

A Real Madrid elleni győztes csapat, állnak balról: Fischer, Csapó, Lakatos, Emmer, Kovács, Kiss I., guggolnak: Szabó Gy., P. Nagy, Sándor Tubi, Fejes, Weimper, Hermann

Itt álljunk meg két gondolatra.

1, A Real olyan pénzügyi ajánlatot tett Kiss Imréért, hogy nem csak a Ságvári Endre utcai stadion kerítése, hanem a város összes portájának határa kolbászból lett volna fonva, arany szegecsekkel kiverve. Ha Kisst megkapták volna, ők intézték volna a pálya világításának kiépítését is. A spanyoloknak nagyon furcsa volt a 14:00 órakor kezdődő mérkőzés. Igaz, ez nem csak a világítás hiánya miatt volt. A nemzetközi kupákban aznap még egy mérkőzést kellett Magyarországon megrendezni: a BEK-ben Ferencváros-Banik Ostrava találkozó volt. Emiatt - akkoriban kezdődött, hogy igazodni kell országonként a televíziós közvetítésekhez (a Videoton Bécsben, a Vasas Cipruson játszott aznap) - figyelembe kellett venni a Banik miatt a többi csehszlovák, a Real miatt pedig a többi spanyol csapat mérkőzéseinek kezdési időpontjait. A világítás hiánya miatt kézenfekvő volt, hogy a Tatabánya tér ki mindenki elől, és kezdi a meccset nagyon korán.

2, A Real Madrid azokban az években elég speciális kapushelyzetben volt. Miguel Angel (amúgy mindkét meccsen ő védett), Garcia Remon és Augustin vetésforgóban védtek, tulajdonképpen alig lehetett tudni, ki is az első számú kapusuk. És hogy tegyünk még egy csavart a dologba, akkoriban ők hárman voltak a spanyol válogatott kapusai is. Volt, hogy Vujadin Boskov rendszeresen Augustinnak szavazott bizalmat a Realban, míg Jose Santamaria szövetségi kapitány a másik kettőt hívta be a válogatottba. Nem állítanám, hogy Kiss első számú kapus lett volna valaha Madridban, de ha akkor oda kikerült volna...

Kiss Imre a madridi visszavágón

Mivel csak 24 éves volt, és akkor még élt a szabály, hogy külföldre 30 év felett mehet egy labdarúgó, Buda Istvánék az OTSH-ban egy kézmozdulattal söpörték le a lehetőségét.

A következő évben, mikor Mészöly Kálmán szövetségi kapitány kihirdette 22-es keretét a spanyolországi világbajnokságra, már nem is volt akkora meglepetés, hogy Mészáros Bubu és Katzirz Béla mögött ő lehetett a harmadik számú kapus, kiszorítván olyan hálóőröket, mint Zsiborás Gábor, Kakas László, vagy akár Gáspár József.

Az 1982-es vb-n szerepelt magyar válogatott csapatképén az alsó sorban, középen

Örök szívfájdalma, hogy a címeres mezt egyszer sem húzhatta fel magára. A legközelebb akkor járt hozzá, amikor Mezey György az 1983. szeptemberi, NSZK elleni barátságos meccs félidejében elküldte melegíteni, hogy Zsiga helyett lehetőséget kap, de a debütáló kapitány végül úgy döntött, nem akarja teljesen felforgatni menet közben a csapatát.

1983 őszén a válogatott edzésén Zsiborás Gáborral

Cserébe ígéretet kapott, hogy az október 12-i, angolok elleni, Népstadionban rendezett EB-selejtezőn ő kapja az egyes számú mezt. Október elsején, egy bajnoki mérkőzésen Róth Antallal ütközött (a pécsi játékos teljesen vétlen volt az esetnél), nagyon súlyos térdsérülést szenvedett, azonnali műtétre szorult. A beavatkozás nyomán tüdőembóliát kapott, másfél hétig az intenzíven fekve élet és halál között lebegett.

A rehabilitáció miatt ideiglenesen befejezte aktív pályafutását. 1985-ben azonban a Münchenben praktizáló Tasnády professzor elsők között rajta hajtott végre egy teljesen újnak számító implantációs műtéti beavatkozást, melynek során szarvasmarha-térdszalagot (közkeletű nevén: bikaszalag) ültettek a sérült térdébe. Két és fél éves kihagyás után visszatért a pályára, de addigra már jobbára csak a rutinjával és jelenlétével tudott a fiatalabb csapattársainak a segítségére lenni. Ahogy annak idején ő szorított ki fiatalon nagyobb tapasztalatú kapusokat, az utánpótlás válogatott, ifjú bányász kapustitán, Mázi Tamás ugyanúgy küldte őt nyugállományba.

Elődök és utódok 1989-ből. A felső sorban Kiss Imre (balról az első), Dombai András (balról a harmadik), Tarlósi István (jobbról a harmadik) és Mázi Tamás (jobbról az első)

1990-ben Kiss Imre végleg befejezte aktív labdarúgó-pályafutását, megannyi felejthetetlen hazai és nemzetközi mérkőzés után. Ezek után még sokáig kapusedzőként dolgozott Tatabányán egészen addig, amíg beteg térde engedte ezt.

A Tatabánya kapusedzőjeként 2013-ban

Kiss Imréről tudni kell, edzéseken rendszeresen fogadásban állt mindenkori csapattársaival (pedig a társak közt mindig is voltak halálbiztos pontlövők, ítéletvégrehajtók, többek közt Schmidt, P. Nagy, Csapó, Weimper, Lakatos, Kiprich, Plotár, Vincze Pilu satöbbi), "tízből biztos, hogy nem rúgod be mind a tizet!"-alapon, az ötösről. Ez azért fontos, mert Kiss Imre is tudta, hogy az öt és felesről nem lehet lövést védeni, de a lövő egyet a fogadás tétje miatti idegessége, a koncentrációhiány okán biztosan elhibáz. Nem kellett konkrétan neki védenie a lövéseket, mehetett mellé, fölé, lehetett kapufa, vagy akár legalább egyet megfog egy ötös sorozatból, az öt és felesről ellőve. És a legenda szerint sohasem veszített.

Hallottak olyan kapusról, aki statisztikákat vezet nemcsak a saját mérkőzéseiről, hanem az ellenfelek elhibázott és sikeresen végrehajtott büntetőiről, szabadrúgásairól is? És mindezt precízen, éveken keresztül? Nos, Kiss Imre, a Tatabányai Bányász egykori remek képességű hálóőre ilyen kapus volt.

Strigulázott, karikázott, csillagozott, színezett, satírozott. S nem mellesleg: miután az újságokból „kiszemezgette", később pedig a televíziós gólösszefoglalók rögzítését követően videóján kikockázta, ami számára fontos volt, a gyepen szépen profitált is e háttéranyag összegyűjtéséből származó tudásból - a nyolcvanas évek első számú tizenegyesölőjét tisztelhették benne az ítéletvégrehajtók.

Az már csak a személyes megjegyzésem, hogy manapság már minden kapus ezt csinálja, de Imre 35 évvel (!!!) ezelőtt jegyzetelt meg videózott...

Az aktuális ünnepeltünk büntetőgyilkos statisztikája pedig így nézett ki:

Az 1976/77-es bajnokságban a kispesti Kocsisét fogta, 1979/80-ban a dunaújvárosi Kutiét. 1980/81-ben a már említett vidis Szabó József nem tudott túljárni az eszén, rajta kívül buktak még: Kádár a DVTK-ból, Csepregi a viharsarki liláktól, Gálhidi Csepelről. Következő évben a friss bajnok, Hannich Péter vérzett el vele szemben. 1982/83-ban a kispesti Varga Kacsa, a diósgyőri Oláh Ferenc, és az aktuális gólkirály, tavasszal immáron a vasi zöld-fehérek mezében, Dobány Lajos. 1983/84-ben megint Hannich Péter hibázott, 1986/87-ben a debreceni Szűcs és a pécsi Lutz Jakab. 1987/88-ban az angyalföldi Gubucz eszén jár túl. 1988/89-ben jön el az ő igazi ideje, akkor vezetik be, hogy nincs döntetlen, vagy ha igen, akkor büntetőpárbaj a rendes játékidő leteltével. Nos, itt a Tatabánya általa hozza a kötelezőket, egyaránt három büntetőt hárít a Veszprém és a Ferencváros ellen. Utolsó idényében, amúgy jutalomjáték gyanánt kivédi a pécsi Lovász Ferenc tizenegyesét is.

Kiss Imre pályafutása teljességgel üres frázissá tette azt, az egyébként nem minden alapot nélkülöző szakmai megállapítást, hogy tizenegyest nem lehet kivédeni, csak rosszul rúgni.

Kollár József

Az 1954-es születésű kapust magamban csak a „Minden Idők Egyik Legmegbízhatóbb Tartalékkapusa” titulussal illetném. Adottságaival sokkal többre lett volna hivatott, igazi bravúrkapusként, megbízható csapatjátékosként azonban mindenhol telibekapta a kapus generációváltást, jellemzően nem győztesként hagyva el a "pályát".

A Budapesti Honvéd nevelése, Kispestről lett sokszoros ifjúsági- és utánpótlás válogatott.

A Honvéd 1974-es ifjúsági csapatképén, az alsó sorban jobbról a negyedik. Mellette Varga József, az egykori válogatott balhátvéd

Faragó Lajos, aki 1950 és 1963 között volt a Honvéd kapusa, többszörös magyar bajnok és olimpiai bronzérmes volt, kapusedzője volt Kispesten. Ő mondta Kollárról, hogy "Tehetséges, megbízható srác, de rá is igaz, hogy nem lehet senki sem próféta saját hazájában, biztos, hogy szép jövő vár rá".

A felnőtt kerethez úgy került, hogy Bicskei Bertalan és Lévay Tibor álltak előtte. Mikor mindketten elmentek Kispestről, a szurkolók azt hitték, megnyílik előtte a lehetőség. Gujdár 1974-es érkezése azonban teljesen átírta lehetőségeit. Pedig addigra már bizonyított a touloni ifjúsági tornán a magyar korosztályos válogatottban. Czékus Lajos, az MLSZ későbbi főtitkára, akkor a magyar csapat technikai vezetője volt. Kollárt úgy jellemezte, "Párját ritkítja, amit művelt. Félelmetesen magabiztosan védett, szinte minden sikerült neki". A Honvéd csatárínségben szenvedett, Kollárt elcserélték Máté Jánosért a Fradival. És helyére hozták a másik ifjúsági válogatott kapust, Rabcsák Jánost Miskolcról. De ez már egy másik történet...

Azzal a jólfelfogott szándékkal hívták a Fradiba, hogy majd a pályafutásának végéhez közeledő Géczinek meglesz a megbízható pótlása, de mire a veterán kapus szögre akasztaná a kesztyűt, már a másik ferencvárosi kapuslegenda, Hajdú mögött találta magát.

Az első Fradi edzéseinek egyikén

Aztán még Dombai Andrást is a nyakába kapta Tatabányáról. Három szezont töltött el az FTC-ben, csak 6 bajnoki találkozóig jutott, részese egy bajnoki címnek, egy bajnoki bronzéremnek és egy Magyar Kupa (MNK) győzelemnek.

Hajdúval a Fradi csapatképén 1976-ban

Innen az Újpesti Dózsába vezetett az útja, ahol azidőtájt eléggé kaotikusak a kapusállapotok. Előtte több tehetséges portás „menekül” a Rothermel-Tóth Zoltán párharc elől. Mikoris Tóth váratlanul elhagyja csapatát (és hazáját), az edzők legnagyobb feladata, hogy az elkényelmesedett Rothermelt visszahozzák formájába és versenysúlyába. Ekkor érkezik Kollár, aki egy éven belül „nyugdíjazza” a szebb napokat látott, válogatott kapuvédőt.

Tóth Zoltán utáni kellemes és kellemetlen kapusgondok Újpesten 1980 nyarán. Alul: Rothermel Ádám, Piel Zoltán, Kollár József és Gendur László

Az 1980/81-s szezon tavaszi felében már övé az újpesti 1-s számú mez. És ki tudja, mire vihette volna és meddig, de hamar megszűnik a versenyhelyzet számára újra. Érkezik Temesvári Miklós edző Nyíregyházáról, aki hozta magával Szendrei Józsefet. Újpesten négy szezont védett, 64 bajnoki találkozón.

A Megyeri úton, egy Dózsa-Fradi meccs alkalmával 1981 tavaszán

Előbb-utóbb ráunt a tartalékok kenyerére és 1983 nyarán továbbállt Pécsre. Ahol a fentebb már említett Bodnárral feladatuk az időközben Portugáliába szerződött Katzirz pótlásának megoldása. Kollár itt is rövidebbet húzta, Bodnár élete legjobb formáját nyújtotta hosszú éveken át. Négy szezont játszott, tagja volt a pécsiek bajnoki ezüstérmet szerzett csapatának, illetve betehetett még a vitrinbe egy kupa ezüstérmet.

Az 1985/86-os ezüstérmes PMSC csapatképén az álló sorban jobbról a második, a sor másik szélén Bodnár László

Végül ismét költözött, ezúttal Kaposvárra, ahol pályafutása végéig játszott.

A Kaposvár 1987/88-as csapatképén, a középső sor bal szélén

És még egy érdekesség életében/pályafutásában, mikor a salvadoriak egy gálameccs keretében 2007-ben megemlékeztek a 10:1 25. évfordulójáról, meghívták az akkori magyar játékosokat. A ’82-s kapusok közül senki nem vállalta a túrát, ezért „vendégként” Kollárt hívták meg maguk közé a régi játékosok, így, tulajdonképpen jutalomjáték gyanánt, felhúzhatta magára a címeres mezt - persze, nem hivatalosan.

Címeres mezben - a jutalomjáték

Kollár József még hatvan felett is aktív, a Ferencváros öregfiúk csapatában rendszeresen véd és összejár a régi fradista játszótársakkal.

2018-ban a Ferencváros öregfiúk csapatában

Koszta János

Az 1959-es születésű cerberus (Ha valakire ráillik ez a titulus, akkor az maga Koszta volt. 198 centijével és 98 kilójával már önmagában impozáns jelenség volt, mikor beállta a kapuba - a szerkesztő megjegyzése) tizenhárom évesen lett a Borsodi Bányász igazolt labdarúgója, akkor már negyedik éve látogatta a csapat edzéseit. Még alig múlt tizenhét éves, mikor 1977-ben a harmadosztályban egy bajnoki találkozón be is mutatkozhatott a nagycsapatban. Az 1981/82-es bajnoki idény végével szinte csak az ő nevével kezdődött a borsodiak összeállítása. A következő szezonban katonaként a miskolci Honvéd Papp József SE kapusa volt, leszerelése után pedig a Videoton csapott le rá az 1983/84-es idénytől.

A Videoton kapusaként 1988-ban

Hat szezont töltött el Fehérváron, közel 50 bajnoki találkozón védett, jobbára Disztl Péter tartalékjaként. Részese volt két bajnoki bronzéremnek, tagja volt az UEFA Kupa döntőig menetelt csapatnak. A sorozat első körében a csehszlovák Dukla Prága elleni mindkét meccsen ő védett Disztl sérülése miatt, 180 perc alatt érintetlen maradt a hálója.

A Dukla Praha elleni mérkőzésen

1989-ben Vácra igazolt a Belgiumba távozó Gelei Károly helyére, meghozva az országos ismertséget és sikereket neki.

A bajnokcsapat kapusaként Vácon

Hat szezont alatt 154 bajnoki találkozón védett, gyakorlatilag csak sérülés miatt hiányzott a meccsekről. Sikerlistája: egy magyar bajnoki cím, két bajnoki ezüstérem, három Magyar Kupa második helyezés, illetve egy Szuperkupa győzelem. A bajnoki cím megszerzésekor 29 találkozón védett, tartalékjának, Hámori Istvánnak csak egy találkozó jutott.

1995-ben a BVSC-be igazolt, közel hasonló eredményességgel. Négy szezon, 90 bajnoki találkozó, egy magyar bajnoki ezüstérem és két Magyar Kupa második hely. Aktív, NB-s játékos pályafutását itt fejezte be 1999-ben, negyven évesen. Közel hatvan éves koráig még megyei csapatokban védett.

Koszta János 1991 és 1994 között a magyar labdarúgó válogatottban 3 alkalommal szerepelt előkészületi mérkőzéseken, mindháromszor csereként lépett pályára.

Pályafutása befejezése után kapusedző és kapus utánpótlás nevelő lett, a mai napig a "szakmában" dolgozik.

Utánpótlás kapusedzőként Újpesten 2016-ban 

A teljes sorozat fellelhető itt.

Szintén figyelmükbe ajánljuk:

Időkapszula: NB I. - 1980/81
Időkapszula: NB I. - 1981/82
Időkapszula: NB I. - 1982/83
Időkapszula: NB I. - 1983/84

Végül egy kis kötelező irodalom: 

Osztálynapló