Válogatott okosságok

Szurkolói gondolatok, elemzések, mélázások a válogatottainkról, válogatás nélkül.

Ajánlataink

Sztancsik Richárd: Városok, stadionok, kocsmák

Rendelje meg közvetlenül a szerzőtől!

varosok.stadionok@gmail.com

Ár 2999 Ft.Részletek itt


kupanap.jpg



hungarianultras.jpg

Friss topikok

Facebook oldalunk

Minden rossz, ha a vége rossz

2015.09.09. 11:00 Fradista Utazó

Bár a selejtezősorozat kezdetén aligha gondolta bárki is, hogy az ötödik kalapból sorsolt ellenfél elleni mérkőzés kulcsfontosságú lesz, az előző forduló után már tisztán látszott, hogy ezen a megnyújtott hétvégén lényegében eldől a magyar válogatott sorsa, legalábbis ami a 2016-os EB-re való kijutást illeti.

Románia ellen odahaza, majd Észak-Írország ellen idegenben. Két győzelemmel rámehetünk a csoport megnyerésére, két vereséggel meg kezdhetjük nézni, hogy mennyivel is állnak mögöttünk a finnek.

nir_hun.jpg

Fotó: MTI, Illyés Tibor

Az előjelek nem voltak éppen a legkedvezőbbek. Új szövetségi kapitányunk lett, a magyar futballba alig néhány hónapja berobbanó, majd az U20 válogatottat meglepetésszerű hirtelenséggel átvevő, és a felnőtt csapat élére legalább ugyanennyire váratlanul kerülő Bernd Storck személyében. Róla tavaly ilyenkor még azt se tudtuk, hogy a világon van, ennél valamivel rosszabb, hogy feltehetőleg ő is így volt a magyar válogatottnál egyáltalán szóba jöhető játékosok többségével. Ráadásul nem is beszél magyarul, ami a játékosokkal való kommunikációt nem könnyíti meg. Korábban is voltak külföldi edzők a magyar válogatottnál, de ők azért tipikusan nem ilyen éles helyzetben vették át a csapatot.

Nagyon valószínű, hogy a keret összeállításánál súgtak neki, vélhetően elődje, az azóta főállásban a Herthánál edzősködő Dárdai Pál volt a legfőbb tanácsadó. Már csak azért is valószínűsíthető ez, mert annak esélye, hogy Szalai Ádám vagy Stieber Zoltán a játékukkal győzték meg a kapitányt, konkrétan zéró, tekintve, hogy egyikőjük se lépett pályára hónapok óta értékelhető mérkőzésen. Kérdéses, mennyire jön át, mennyire érzik ezt a játékosok, és milyen hatásokat hoz magával, ha mindenki érzi, hogy a kapitány a keret összeállításában bizonytalan.

Nem volt még olyan nagyon régen, amikor vicces ötletnek számított volna az NB I-ből feltölteni a válogatottat, még annál is kevésbé volt régen, amikor Pintér Attilát ugyanezért kinevették. Most viszont eljutottunk odáig, hogy, ha mindenki bekerül a kezdőbe, aki külföldön, profi ligában játszik (és ez már nem Angliát vagy a Bundesligát jelenti, mint négy-öt éve, hanem Lengyelországot és, hogy süllyedhettünk idáig, Kínát), akkor sincs meg egy teljes csapat, azaz megkerülhetetlenné vált a hazai bajnokság. Ez pedig nyilvánvalóan nem erősíti a keretet, és sokat elárul, hogy a labdával még mindig a kiöregedőfélben lévő Gera Zoltán bánik a legjobban, és, hogy abból a Ferencvárosból kerültek be többen (és követeltek a keretbe még többeket), amely lejátszott két meccset a szarajevói Vasutas ellen, értékelhető támadások, és persze szerzett gól nélkül.

Na, ebből már látszik is, hogy mit ér a támadójátékunk. Dárdai Pál, és őt követve Storck is, a sutba dobta tehát a Sport televízió nagyokosai által heti rendszerességgel követelt magyaros támadó focit, ráment arra, hogy ne kapjunk gólt, elöl meg majd csak lesz valahogy. Ez részben bejött, 12 egymást követő félidőben nem kaptunk gólt, az öt egymást követő, kapott gól nélküli mérkőzés történelmi rekord. Elöl viszont a meccsek némelyikén nem lett igazából sehogy, a maradék meg ahhoz nem volt elég, hogy elérjünk a továbbjutó helyek valamelyikére.

Szóval, ebből kéne csodát csinálni. Világos volt, hogy valahol kockázatot is kell vállalni, mert az eddigi focival jó eséllyel ki lehet hozni két nulla-nullát, de azzal igazából nem jutunk előrébb. Storck úgy mérte fel (utólag nézve valószínűleg helyesen, még ha a szurkolói lélektannal ellentétesen is), hogy Belfastban van nagyobb esély a győzelemre, így a románok elleni hazain kitűztük célként a förtelmes meccsen elért 0-0-t, és ezt egy az egyben hoztuk is, hiba nem volt. A meccs nézhetetlen volt, de előrébb voltunk 1 ponttal, mehettünk Észak-Írországba.

Az alapfelállás itt is védekező jellegű volt, és a kezdőcsapat összeállítása nem is igazán érthető. Szalaira még rámondhatjuk, hogy Storck arra gondolt, ha többet támadunk, csak begyötör egy gólt (ez alaptalan feltételezés volt, Szalai teljesítményét a sokak által hiányolt Böde Dániel akkor is hozta volna, ha felszed időközben még tíz kilót, Radó András pedig csak elesett volna egyszer-kétszer úgy, hogy abból legalább kapjunk egy szabadrúgást), de, hogy Németh Krisztián hogy került a balszélre, azt tán még Dárdai se érti. Valószínűleg Storck se (neki tán előzetesen nem szóltak, hogy a Kansas játékosa nem szélső, de egy félidő alatt rájött erre), a szünet után behúzta őt középre, Kalmár Zsoltot pedig (aki az idén eddig az RB Leipzig játékosaként nem alkotott maradandót) ki a helyére a szélre, ez az egy változtatás önmagában egy klasszissal hatékonyabbá tette a támadójátékunkat, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy már láttuk a kaput. Bátrabban támadtunk, de mindig csak úgy, hogy vissza tudjunk zárni, ha kell.

Érdekes volt Nagy Ádám szerepeltetése Elek Ákos kényszerű cseréje után. Nagyot Storck vélhetően az U20 válogatottban kedvelte meg, és rendesen bedobta a mélyvízbe: egy kulcsfontosságú tétmeccsen, idegenben bemutatkozni nem könnyű feladat. A húszéves játékos nem váltotta meg a világot, de nem vallott igazából szégyent, pedig valószínűleg soha életében nem játszott még ilyen sebességű ellenféllel szemben, mint az északír válogatott.

A védelem jól teljesített, a széleket gyakorlatilag teljesen lezártuk. Kétségtelenül túl sok pontrúgást adtunk az ellenfélnek, de végül ezeket is mind elhárítottuk. Külön tiszteletet érdemel Guzmics Richárd, aki mára le tudta vetkőzni két évvel ezelőtti szereplésének szégyenét (megjegyzem, már két éve is írtunk ugyanerre a blogra a válogatottról), és akkor is a csapat legjobbja lett volna, ha nem pont ő kotorja be a vezető gólunkat. Ennyit számít már az is, ha valaki Lengyelországban játszik az NB I helyett (Kitérő: amikor Holman Dávid a Fradiból Poznanba igazolt, elmesélte, hogy az első edzésen majdnem kiköpte a tüdejét, annyival erősebb volt az edzésmunka intenzitása, mint az idei bajnokságot minden bizonnyal megnyerő budapesti csapatnál. Még egyszer: Lengyelországról van szó).

Aztán egyszer csak, ahogy már fentebb céloztam rá, támadásban mégiscsak lett valahogy, az északírek kapusa kiejtette a labdát, amit aztán Guzmics bekapart a kapuba jól, 0-1, mienk a világ.

Egy negyedóra van hátra, ennyit kellene kihúznia annak a válogatottnak, amelyik utoljára tavaly októberben, több, mint hat mérkőzéssel ezelőtt kapott gólt. Ráadásul pár perccel később Baird elköveti azt a páratlan bravúrt, hogy egy akción belül két sárga lapot kap, így még emberelőnybe is kerülünk. Egyáltalán nem volt megoldhatatlan feladat. Valószínűleg minden olvasó tudja, hogy ennek ellenére nem sikerült, a 90+3. percben a Királyról kijövő labdát Lafferty a hálóba lőtte, 1-1 a végeredmény.

Hogy mi hiányzott? Egy edző. Egy edző, aki képes uralni a szituációt, aki meg tudja nyugtatni mérkőzés közben is a fejben a feszültséget kezelni nem képes játékosait. Storcknak erre esélye sem volt, és nem azért, mintha nem volna jó szakember, de se nyelvtudás, se megfelelő kapcsolat a játékosokkal. Arról az emberről beszélünk, aki hosszú percekig mérlegelt, hogy Nikolicsot vagy Priskint küldje-e be a végképp használhatatlannak tűnő Szalai helyére - vélhetően egyikükről se tudott sokkal többet a nevüknél. Egy, a csapatát ismerő és uraló edző számára ez a döntés nem tart tovább tíz másodpercnél. Ilyen ember viszont nem volt Belfastban a válogatott mellett.

A játékosok a pályán nem bírtak higgadtak maradni, pedig, ha az megvan, most két ponttal gazdagabbak lennénk. Különösen a hosszabbítás perceiben (a török Cüneyt Çakır játékvezető 5 percet tett rá a rendes játékidőre, bár a döntés számunkra fájdalmas, de alapvetően korrekt volt) látszott, hogy senki nem képes nemhogy három, de egyetlen ütemet se előre gondolkodni, mindenki arra rúgja a labdát, amerre éppen áll, úgy játszunk, mintha nem percek, hanem másodpercek lennének hátra a találkozóból.

Egy csatár helyett egy védőt behozni nem szokatlan megoldás, de Vanczák Vilmos beállásával (hasonlóan ahhoz, amikor két éve a zártkapus meccsen Románia ellen Egervári Sándor becserélte Halmosi Pétert) olyan helyzet állt elő, amikor senki nem tudta igazán, hogy hol az ő helye, mi az ő feladata. A végül a gólt eredményező szöglet is elkerülhető lett volna, egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy az alapvonal mögé kell fejelni azt a labdát. Közvetlenül a gólnál pedig, ha figyeljük a játékosokat, azt fogjuk látni, hogy szinte senki nem helyezkedik jól, senki nem mozog jó irányba és ütemben, azaz gyakorlatilag mindenki benne volt a gólban, leszámítva azokat a szerencséseket, akik a túlsó saroknál helyezkedtek. 1-1, innentől kezdve tiszta matematika az egész, meg persze szerencse kérdése, hiszen, ha pótselejtezőt játszunk (aminek most elég nagy a valószínűsége), akkor nem mindegy, hogy Hollandia vagy Észtország jön szembe (nem mintha bármelyikük ellen biztosra mehetnénk, de az esélyek azért nem egyformák).

Bár még simán kijuthatunk az EB-re (a csoport első két helyére inkább már csak matematikai esély van, de a legjobb harmadikként való kijutás nem lehetetlen, a pótselejtezőt érő hely pedig szinte biztos), az már most látszik, hogy mennyit vesztettünk Pintér Attila kapitányi kinevezésével. Egyrészt közvetlenül, egy hazai vereség (mindmostanáig a válogatott egyetlen veresége ebben a sorozatban), két kapott góllal (a következő hét meccsen összesen kaptunk ennyit). Másrészt azzal, hogy elvesztegettünk egy csomó felkészülési mérkőzést (a tavaly nyári, Albánia és Kazahsztán elleni meccsek kezdőcsapataiból most a selejtezőn mindössze két játékos, Dzsudzsák Balázs és Stieber Zoltán lépett pályára, a tavalyi kazah és a mostani északír meccs kezdőcsapatai között pedig konkrétan nincs átfedés). Ha egy selejtezősorozat folyamán kétszer kell kapitányt váltani, mindkétszer sebtében, úgy, hogy az új edzőnek nincs lehetősége komoly felkészülésre, annak biztosan megvan a böjtje, és ez alól a mostani eset sem kivétel.

Nincsenek klasszis labdarúgóink, de a célunk nem is az volt, hogy megnyerjük az EB-t. És a sorstól a kedvező sorsolás, valamint a 24 csapatosra bővített mezőny által komoly segítséget is kaptunk. De persze továbbra is a világ leghülyébb kérdése, hogy mi lett volna, ha...

Címkék: válogatott


1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://valogatott.blog.hu/api/trackback/id/tr177771102

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hami · http://toriblog.blog.hu 2015.09.09. 13:53:48

Németh úgy került bal szélre, hogy ott játszik a Kansasban.