Válogatott okosságok

Könnyen elképzelhető, hogy ha nem gólokra, hanem arcra és szájra játszanák ezt a labdarúgás nevezetű sportágat, akkor a FIFA holnapután nyilvánosságra kerülő világranglistájának élén nem Belgium válogatottja állna majd. Sőt, még az is valószínűsíthető, hogy az európai kupaporondon is a mostanában megszokott, azaz nullánál több magyar klubcsapatért szoríthatnánk augusztus után. Mert hát „duma, az van!”. Na de teljesítmény?

A magyar labdarúgó-válogatott persze abban is egyedülálló, hogy már időtlen idők óta a mieink játsszák a legtöbb „sorsdöntő mérkőzést”. Mi aztán soha nem nézünk hátra (elvégre nem azért vannak a hibák, hogy tanuljunk belőlük…), mi mindig csak a soron következő meccsel foglalkozunk, ahol most már aztán biztos, hogy kettéharapjuk az ellenfelet. Aztán ha véletlenül mégsem így történik, az sem baj, mert akkor a következő meccsen viszont most már aztán tényleg!

Az össznépi fogadkozás ismét ezer fokon lángol. Az mondjuk kétségtelen, hogy még (legalább) bő egy hétig – elvileg - valóban ugyanannyi az esélyünk az EB-re való kijutásra, mint amennyi a norvég válogatotté. Csak hát néhány, futballnagyhatalomnak aztán igazán nem nevezhető ország (Izland, Albánia, Észak-Írország, Wales) nemzeti csapatánál mégis jóval kevesebb az esélyünk, hiszen ők már hetek óta a franciaországi szállás- és repülőjegy foglalásokkal tölthetik az idejüket. Mert ők már kijutottak. Egy olyan eseményre, ahonnan kis túlzással nehezebb kimaradni, mint kijutni oda. (Tudom-tudom, a hollandok, na és ha nincs a végén az a török szabadrúgásgól, vagy egyenlítettek volna a lettek, akkor…) Persze én is abban bízom, hogy végül és végre már mi is ott leszünk, hiszen a királylindai klasszikust elschmittelve hát magyarok vagyunk, neeeem?

Igen, jussunk ki! De ne azért, hogy némileg megtérültnek érezhessük az utóbbi években a sportágba betalicskázott súlyos milliárdokat. Ne is azért, hogy ettől kezdve egészen jövő nyárig a folyamatos önigazolást, öntömjénezést és fogadkozás-cunamit hallgassuk, és egy esetleges EB-kudarc után pedig újra az ígérgetéseké legyen a főszerep. Azért jussunk ki, mert 30 éve nem jutottunk ki EB-re vagy VB-re, és már az ezeknél az eseményeknél lényegesen kisebb jelentőségű olimpiai szereplésünk óta is majdnem két évtized telt el. Azért jussunk ki, mert a magyar szurkolók végre magyar játékosokat akarnak látni egy nagy nemzetközi tornán, hiszen ilyen élményben sokaknak még soha nem lehetett részük!

A magyar labdarúgás színvonala persze attól még semmivel sem lesz jobb, ha kijutunk. Nem gyógyulna meg varázsütésre az évtizedek óta agonizáló beteg, sőt, „jó” szokás szerint akár még abba a csapdába is bele lehetne zuhanni, hogy az orvosok többsége ettől kezdve azt hangoztatná, hogy a kezelés használt, a páciens már teljesen egészséges.

Nekünk nem ígérgetésekre és nem fogadkozásokra van szükségünk. Nekünk az kell, hogy a mindenkori magyar válogatott tagjai megbecsüljék a címeres mezt, és átérezzék annak jelentőségét, hogy a hazájuk képviseletében húzhatják magukra. És ha az kell, hát akkor dögöljenek meg benne. Tudom, hogy ez most patetikusnak tűnhet, de hiszem, hogy egyszerűen nem lehet(ne) másképp.

Az utánpótlásunk állapota továbbra sincs még köszönőviszonyban sem a megteremtett lehetőségekkel. Pedig a feltételek adottak – egyes akadémiákon már-már világszínvonalúak -, és ha azt mondanánk erre, hogy mindez hiába, hiszen nincsenek nagy tehetségeink és jól felkészült szakembereink, akkor egyszerűen nem mondanánk igazat. Az esély gyakorlatilag mindenki számára adott, úgyhogy aki jó játékos akar lenni, az akár még jó játékos is lehet(ne). És nem az okostelefonokkal, a hajzselékkel és a tetoválásokkal van itt a probléma, ezek a kellékek ugyanis nem csak a Kárpát-medencében fordulnak elő. Más helyeken valahogy mégis jobban megy minden…

De ha már a zselénél tartunk: a fiatal labdarúgó bizony a hajára kenheti a tehetségét, ha ez nem párosul kitartással, szorgalommal, lelkesedéssel, győzni akarással és alázattal. Egyes szakemberek késhegyre menő vitákat folytatnak arról, hogy az utánpótlás szintjén számít-e az eredményesség. Vannak, akik azt mondják, hogy ennek nincs jelentősége (ők azért nem biztos, hogy igazat mondanak, mert sajnos szinte mindenhol az eredménykényszer dominál, építkezésre nincs idő), mások szerint viszont a sikerélményekre igenis szükség van.

Én nem vagyok szakember, de az általam végignézett utánpótlás-meccsek száma minimum többszázas nagyságrendű. Úgy látom, hogy a viszonylagos eredményesség akár a legnagyobb tehetségeket is rövid idő alatt önjelölt világsztárokká változtathatja. Sajnos számtalan óriási tehetséget láttam már elkallódni, mert hajlamosak voltak elhinni saját magukról, hogy ettől kezdve már a kevesebb is elég lesz, és még ezzel a kevesebbel is megállhatják majd a helyüket a felnőttek között. Ehhez képest azt kell néha látni, hogy lelkes és alázatos, tanulás és munka mellett focizgató harmadosztályú amatőrök felmossák a pályát a jól képzett akadémistákkal. Véleményem szerint az utánpótlásban elért eredményeknek az égvilágon semmilyen jelentőségük nincs. Én elhiszem, hogy nagyon jó érzés győzni egy másik, 16 évesekből álló csapat ellen, de az egésznek csakis akkor van értelme, ha valaki később a felnőttek között is képes lesz majd megállni a helyét. Azon a szinten pedig már nem lehet megélni a múltból, még ebben a szürke, magyar futballposványban sem. Szorgalom és alázat nélkül teljesen felesleges NB I-es, pláne nemzetközi ambíciókat dédelgetni, ráadásul külföldön aztán tényleg senkinek sincs bérelt helye a csapatban. És ha valaki nem kap játéklehetőséget, akkor nem feltétlenül minden esetben az edző a hibás, aki „valami miatt nem szereti a magyarokat”. Hát hülye lenne bárkit is kihagyni a csapatából, ha vele nagyobb esély lenne egy jobb eredmény elérésére. Úgyhogy valami más lehet a probléma itt is…

Hozzáállás, szorgalom, akarat, alázat, kitartás, ugyanezeket a szavakat lehet csak ismételgetni. És ha mindezek meglennének a legnagyobb fiatal tehetségeinkben, akkor végre ismét magyar labdarúgó(ka)t láthatnánk egy európai topcsapat színeiben, mert lássuk be, már erre is nagyon régen volt példa…

Sajnos az a probléma, hogy ezeket a tulajdonságokat nem igazán lehet tanulni, felnőttkorban pedig már különösen nem. Mégis azt kérjük most a pótselejtezőre készülő keret tagjaitól, hogy ezúttal pozitív értelemben is lepjenek meg bennünket. Mutassanak követendő példát a következő generációknak, nekünk pedig szerezzenek már végre némi örömöt.

Hajrá, magyarok!