Nehéz feladat a magyar női válogatott szereplésének értékelése a 2015-ös világbajnokság után. Nehéz, mert talán egyetlen olyan mérkőzés sincs, amely a jól vagy éppen rosszul megválasztott taktikán, az egyes játékosok jó, vagy éppen nem jó teljesítményén dőlt volna el. 

Fotó: MKSZ, Kovács Anikó

De mégsem kerülhetjük el, hogy megpróbáljuk megtalálni a kudarc okait. Megpróbáljuk, de nem biztos, hogy meg is találjuk. 

Ha az edző elcseréli magát, ha a balátlövő végig gyengén játszik, ha elrontjuk a taktikát, azokat könnyű kielemezni, és könnyű meghozni az ítéletet. Ha a játékosok nem tudnak elég jól kézilabdázni, azt is elég könnyű észrevenni. De a mostani kudarc (mert a világbajnokságon elért 11. hely mindenképpen az) legfőbb okai alighanem a színfalak mögött keresendőek, oda pedig mi nem mindig látunk be. 

Ami tény: a válogatott a csoportban a második helyezést érte el, egyetlen (igaz, nagyon megalázó) vereséggel. Ezután a nyolcaddöntőben Lengyelország ellen léptünk pályára, ahol egy góllal kikaptunk. Ezzel nem jutottunk a VB-n a legjobb nyolc közé, és elúszott a 2016-os riói olimpián való részvétel lehetősége. 

Ezért is nehezebb egy VB-t elemezni, mint egy Európa-bajnokságot. Tavaly hat mérkőzésen dőlt el, hogy az 5-6. helyért játszhatunk, és egy további, hetedik találkozón, hogy végül a 6. helyre futottunk be. Itt a sorsunk, ahogy azt előzetesen is kitárgyaltuk már, egyetlen találkozón, hatvan perc alatt dőlt el. Talán épp ez volt a baj? Nem is olyan hülye kérdésfeltevés ez. De azért érdemes átnézni a csoportmeccseket is. Nem azért, mintha azoknak különösebb jelentősége lett volna, de talán megfigyelhetjük ugyanazokat a problémákat, amelyek utóbb a bukáshoz vezettek. 

Annyival viszont könnyebb dolgunk van, mint egy éve ilyenkor, hogy most nem kell vitába szállnunk az azóta lemondott szövetségi kapitánnyal, Németh Andrással. Ő ugyanis most azt nyilatkozta, ő alkalmatlan a szövetségi kapitányi posztra. És ezzel mi sem szállunk vitába. De mindenképpen felmerül bennünk a kérdés, ha annyian (közte a mi blogunk is) rájöttek erre már korábban, akkor maga Németh, ha tényleg annyira jó szakember, amilyennek sokan tartják, miért nem jött rá? És miért nem jutott el ugyanerre a megállapításra a szövetség elnöksége egy évvel ezelőtt, amikor simán elfogadták Németh beszámolóját az Európa-bajnokság után? Csupa olyan kérdés amire aligha várhatunk választ. És mivel már sem Németh, sem az akkori elnökség nincs hivatalban, igazából így, utólag, már mindegy is. Ez a hajó már elment, és biztosan nem is jön vissza. 

Németh eleve alapvető hibákat ejtett a válogatásnál. Túlságosan is mereven ragaszkodott a saját csapatához, olyan játékosok esetében is, akiket rajta kívül senki nem vitt volna el Dániába (ott rendezték a világbajnokságot). Ez talán kissé össze is függ azzal a végre Németh által is beismert problémával, miszerint ő szövetségi kapitányként is egy klubedző fejével gondolkodik, nem tudott ráállni arra, hogy több, mint száz játékosból válogathatott akár még ősszel, pár héttel a VB előtt is. Az egyébként is harmatos őszt futó Bulath Anita a felkészülés során még meg is sérült, ennek ellenére bekerült a keretbe - igazolhatatlan hiba. 

Planéta Szimonettát már komolyan megsajnáltuk, annyi, fogalmazzunk finoman, kritikát kapott a világbajnokság folyamán. A nagyra nőtt játékost már két évvel ezelőtt is a válogatottba vártuk, pedig akkor még húsz éves sem volt. Mire Németh beválogatta, addigra Planéta Győrbe került, ahol másfél év alatt nyilvánvalóan jelentősen leromlott a teljesítménye, vélhetően az önbizalmával párhuzamos spirálban futva. Planéta a gyenge VB-szereplés szimbóluma lett, a szurkolói véleményeket olvasva néha már úgy éreztük, ha Planéta helyett a takarítónő került volna a válogatottba, meg is nyertük volna a VB-t. Nem vág cikkünk témájába az átlövő pályájának és lehetőségeinek részletes elemzése, az viszont muszáj megemlítenünk, hogy a világbajnokságon valóban borzasztó gyengén játszott. 14 lövésből 3 gól, úgy, hogy 8 olyan lövése volt, ami a kaput sem találta el. Emellé kiosztott ugyan 3 gólpasszt, de volt 5 technikai hibája és 2 kiállítása is, tragikus teljesítmény. Az egészben a legrosszabb, hogy ez nagyjából előre látható volt. De Némethnek kellett egy balkezes lövő, Soós Viktóriában csalódott, hát jöjjön Planéta. Sajnos nem állunk olyan jól játékosállománnyal, hogy egy 16 fős keretben két helyet is teljesen használhatatlan játékosok kapjanak. Nem szeretnénk Hornyák Dórát agyondicsérni, egyetlen mérkőzés alapján nem is volna helyes, de tény, hogy az utolsó meccsre becserélve, ott is csak szakaszonként pályára lépve, ugyanannyi gólt lőtt, mint Planéta és Bulath az egész világbajnokságon összesen. És ez leginkább annak a szövetségi kapitánynak a kritikája, aki ezt a két játékost beválogatta (Hornyák aztán a nyolcaddöntő hajrájában nem bírta el a terhet, hogy neki kellett volna élete első válogatott tétmeccsén megnyernie a mérkőzést, de ez nem az ő hibája). 

Planétától persze nem várhattuk el, hogy 21-22 évesen (a világbajnokság alatt töltötte be a 22-t) húzóember legyen egy jó válogatottban. De láthattunk a VB-n több, nála fiatalabb játékostól is kifejezetten jó teljesítményeket, más válogatottakból. Egy húszéves lány nagyon ritkán lesz meghatározó egy éremért küzdő csapatban, de egy jobb válogatottban hasznos kiegészítő ember, vagy egy közepesben húzóember lehet valaki ennyi idősen is. Ezt elérte, egyebek mellett, a dán Anne Mette Hansen, a német Xenia Smits, a montenegrói Đurđina Jauković, a holland Kelly Dulfer, a lengyel Monika Kobylińska, a román Gabriela Perianu vagy az orosz Anna Vjahireva is. Mind fiatalabbak Planétánál. 

Más posztokon Némethnek nehezebb volt a dolga, jó beállósok és jobbszélsők nem tolonganak manapság. Itt a Ferencvárosnak is van némi felelőssége, hiszen a még csak 26 éves (azaz elvileg bőven felfelé ívelő pályán lévő) Cifra Anita, aki évekkel ezelőtt a válogatott erőssége volt, az utóbbi időben annyira leépült, hogy józan ember fel sem vethette a nevét. Pedig, ha nem is többet, csak a három évvel ezelőtti formáját hozni tudta volna, talán most kevésbé lenne siratóének hangulatú az elemzésünk. Szamoránsky Piroska terhelhetőségi problémáin már évekkel ezelőtt is elmélkedtünk, és Kovacsicz Mónika sem lett fiatalabb az évek során. Mindketten kifejezetten rosszul játszottak a világbajnokságon, amin nem segített, hogy a sorsdöntő nyolcaddöntőn Szamoránsky helyére beálló Mayer szintén átlag alattit nyújtott. De a balszél is problémás volt. Erdősi Ildikó talán a mai magyar mezőny legjobban induló balszélsője. De miután Németh (némi fáziskéséssel) rájött, hogy ezzel a kerettel gyors indításokra alapuló játékot nem fog tudni játszani, Erdősi helyett olyan játékost kellett volna keresnie, aki felállt fal ellen használhatóbb. Nem sikerült, így aztán a siófoki balszélső is inkább csak ballasztként szerepelt a csapatban. 

Ennyi mellényúlás a keretben nem fogadható el. Főleg azért nem, mert két olyan játékosunk is volt, Zácsik Szandra és Görbicz Anita, akik szülés után fizikálisan még nincsenek csúcsformában (ez nem kritika feléjük, csupán ténymegállapítás). Bár mindketten elég jók ahhoz, hogy így is keretbe kerüljenek, és ezt a világbajnokságon a teljesítményükkel is igazolták, nyilvánvalóan nem lehetett velük teljes értékű játékosként számolni. Zácsik nagyjából a kulcsmeccsre fogyott el (ide még visszatérünk), ha a sok használhatatlan játékos helyett olyanok lettek volna a keretben, akik őt jobban tudják tehermentesíteni, talán jobb teljesítményre lett volna képes Lengyelország ellen. 

Fotó: MKSZ, Kovács Anikó

Komoly gond volt a mentális felkészítéssel is. Eredetileg a VB-t a szakmai stáb úgy tervezte meg, hogy a csoportban a második hely lenne a cél, amivel könnyebb ellenfelet kapunk a 16 között. Ehhez valamiért Dániát verhetetlennek ítélték, Montenegrót viszont (különösen azután, hogy ők a nyitómeccsen döntetlent játszottak Szerbiával) verhetőnek. Így a csapat elé két kritikus mérkőzést állítottak: a Montenegró elleni csoportmeccset és a nyolcaddöntőt. A csapat ezen a két mérkőzésen mélyen a saját tudása alatt szerepelt, bénultan játszották végig a mérkőzéseket, láthatóan komoly pszichés nyomás alatt. Úgy tűnik, az egész csapaton rajta volt az "itt kell nyerni, különben baj lesz" hangulat, ami agyonnyomta a teljesítményt. Mert, bár a világbajnokság legtöbb mérkőzését látva úgy véljük, nincs most a magyar válogatott a világ négy legjobbja közt, az erről szóló értékelések túl jó színben mutatják be a magyar játékosállományt, de Montenegró nem jobb nálunk 17 góllal, a lengyelek pedig semennyivel sem. 

Egy kézilabdaedzőnek, aki évtizedek óta női játékosokkal foglalkozik, ezt éreznie kellett volna, fel kellett volna tudnia oldani. Nem is hiányzott sok... Persze van, amire ő sem készülhet fel. Miután a lengyelek elleni meccsen két játékosunk is térdszalag-sérülést szenvedett, a még pályán lévők már féltették a saját épségüket. Az pedig a sportban, még ha teljesen érthető is, sosem jó tanácsadó. Kár, hogy nem vezettünk ekkor négy-öt góllal, akkor ez is belefért volna. 

Németh a tavalyi EB után nyilatkozta, hogy felismerték az erőnlét karbantartásának fontosságát. Nagyszerű felismerés, így, a negyedik válogatott világverseny után. De úgy látszik, ez a felismerés odáig már nem vezetett el, hogy akkor megfelelő edzésmódszereket is alkalmazzanak. Pedig az idén még könnyebb dolguk is lett volna, mint tavaly, hiszen a legtöbb játékos (nem számítva a friss anyukákat) jobb kondicionális állapotban érkezett a válogatottba, mint egy éve. Ennek ellenére nem sikerült eredményt elérni, a csapat látványosan fáradt meccsről meccsre. Főleg a tavalyi nagy felismerés után ezzel most igen nehéz lenne elszámolni. A VB alatt már maga Németh is rájött, hogy rosszul válogatott, a fél csapat élesben használhatatlan. Emiatt aztán még jobban kizsigerelte azokat, akiktől várhatott valamit, hogy ők a sorsdöntő meccsre teljesen kifulladjanak. Borzasztó rossz erőbeosztás. 

Az se tett jót, hogy Némethben ott voltak a nyolc évvel ezelőtti emlékek. Akkor őt a játékosai megbuktatták (még ha ezt hivatalosan soha, senki nem is mondta persze ki). Ezt szerette volna most elkerülni, és ezért feltűnően puha volt a játékosaival, nem volt velük szemben kritikus, nem korlátozta őket, olyan edzést vezényelt, amire nem volt kötelező elmenni, mindenki akkor ment le reggelizni, amikor kedve tartotta. Nem kell szakembernek lenni, hogy belássuk, ez nem tesz jót a kapitány tekintélyének. 

Teljesen komolytalan edzőmeccseket játszottunk, nem alkalmaztuk a modern technika által nyújtott lehetőségeket, amikkel más csapatok már rutinból dolgoztak, rémisztően gyenge a videóelemzésünk és az erőnléti felkészítésünk. Más sportághoz hasonlóan itt is meghirdették, hogy bizony mi most majd megmutatjuk, hogy nem kell ide külföldi edző, majd a magyar Szakma, a magyar módszereivel... Hát, megmutatták. Köszönjük, láttuk. Elég volt. Sok is. Lehet, hogy ez a sok-sok betű, amit itt összeírtam, mind felesleges, mert igazából elég lett volna egy kicsivel több alázat és nyitottság? 

És még az se biztos, hogy a VB-n van minden baj oka. A világbajnok norvég válogatottban szó szerint nem volt 180 feletti mezőnyjátékos (ironikus módon a legmagasabb egy szélső, Sanna Solberg, ő 178 centi). A VB legjobb irányítója, Stine Oftedal, 168 centiméter, a legjobb jobbátlövő, Nora Mørk, szintén 170 alatt van. Magyarországon tudok irányítóról, akit ezzel a magassággal elzavartak az NB I-ből, mondván, ide kicsi. Nem is csak a válogatottnál folyó szakmai munka rekedt meg tizenöt évvel ezelőtti szinten. 2009-ben a junior EB-n az látszott, hogy a magyar és a norvég csapat tudásban kb. azonos szinten van, fejben a norvégok erősebbek, meg is nyerték az EB-t, mi másodikak lettünk. Abból az U19-es Európa-bajnok csapatból ma Nora Mørk, Amanda Kurtovic, Stine Oftedal, Mari Molid, Veronica Kristiansen, Silje és Sanna Solberg világbajnok, Maja Jacobsen pedig ott volt a tavalyi Európa-bajnok együttesben. Valahol nagyon megelőztek minket. 

Soha nem volt még ennyi pénz a magyar női kézilabdában. Lehet, hogy ez a baj. Annyi a pénz, hogy a legtöbb fontos szereplő nem is a sportsikerekre koncentrál, hanem arra, hogy hogyan lehetne az állami húsosfazékhoz a legközelebb kerülni. Nem az számít, mivel leszünk eredményesek, hanem, hogy mivel tudok sok pénzt keresni. Igaz ez a szövetségi kapitányra is, de nem csak őrá, nem szabad ezt így leszűkítenünk. Igaz a játékosokra, a teljes stábra, a szövetség illetékeseire éppúgy. 

A VB előtt többen is felháborodtak, hogy milyen megalázóan alacsony összeggel jutalmazná a játékosokat az MKSZ, ha kivívják az olimpiai selejtezőn való részvétel jogát. Bezzeg a futballisták mennyivel többet kapnak. Nos, hölgyeim, a futballisták szállítottak, ők kijutottak. Ti nem. Megérdemlitek-e vajon a milliós fizetéseket az adófizetők pénzéből, ha hétvégenként 4-500 néző kíváncsi a produkciótokra, címeres mezben meg nem vagytok képesek igazából még a becsületetek megvédésére sem? Rá lehet kenni most mindent a szövetségi kapitányra. Neki már mindegy. De ti bele tudtok nézni a tükörbe minden reggel? Hogy Montenegró laposra vert minket, abban nektek semmi felelősségetek? Milliókért nem volna elvárható, hogy akkor is teljesítsétek az edzésmunkát, ha a kapitány ezt nem várja el, hogy egy világbajnokságon úgy alakítsátok a napirendeteket, hogy a legjobb állapotban kerüljetek a mérkőzésekre? Végülis nem vagytok már gyerekek. 

Azt mondja Németh András, alaposan elgyakoroltuk a lengyelek alapvető támadó-figurája elleni hatékony védekezést, erre rögtön a meccs elején ebből kaptunk gólt. Nincs okunk kételkedni a kapitány kijelentésében. De tényleg ennyire labilis minden játékosunk, hogy, ha nem állítunk melléjük egy pszichológust, nem képesek lejátszani, amit alapvetően tudnak? Németh András az oka annak, hogy a védekezésben folyamatosan egy helyben állva vártuk, hogy mi fog történni? Egyetlen kiállítással játszottuk le a mérkőzést (az is inkább egy butaság miatt), mert egyszerűen sose értünk oda, hogy erősebben szabálytalankodhassunk. Montenegró ellen ugyanez. Tessék ezt összevetni a norvég válogatottal, ők egyetlen kivédekezett támadásba több lábmunkát tettek, mint a magyar csapat egy komplett félidőbe. Tényleg ennyire gyerek itt mindenki, hogy, ha nem ordít velük a kapitány, nem képesek összekapni magukat egy kulcsmérkőzésre? Esetleg nem is annyira fontos nekik az olimpia mert az nem fizet olyan jól, összevetve a kluboknál kapott fizetésekkel? 

A norvég válogatott, miután nem jutott ki az athéni olimpiára, alapjaiban megújult, és azóta kb. folyamatosan verik a világot. Pedig a mostani világbajnok, és a 2004-es Európa-bajnok csapatban már nincs átfedés, teljesen kicserélődött a keret. Közhelyszerű ez már a női kézilabdában, annyit ismételgeti mindenki. Négy éve elszalasztottuk a lehetőséget, hogy kövessük a példájukat. Most itt van előttünk ez a helyzet ismét. Tessék élni vele! És már most szólunk: nem lesz ehhez elég egy új szövetségi kapitány.