Válogatott okosságok

Szurkolói gondolatok, elemzések, mélázások a válogatottainkról, válogatás nélkül.

Ajánlataink

Sztancsik Richárd: Városok, stadionok, kocsmák

Rendelje meg közvetlenül a szerzőtől!

varosok.stadionok@gmail.com

Ár 2999 Ft.Részletek itt


kupanap.jpg



hungarianultras.jpg

Friss topikok

Facebook oldalunk

Az elfelejtett ezüstcsapat

2018.06.19. 00:59 Szegedi.Péter

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1938. június 19-én rendezték a párizsi Colombes stadionban a III. labdarúgó-világbajnokság döntőjét. Olaszország megvédte négy évvel korábban szerzett címét, de nekünk nem ezért igazán fontos a finálé: a magyar válogatott ekkor játszott először világbajnoki döntőben. 1938-as és 1954-es pozíciónk azonban lényegesen különbözött, 1938-ban az olaszok voltak a torna esélyesei, 16 évvel később viszont a magyar válogatott négy éve tartó veretlenséget maga mögött tudva, favoritként utazott a világbajnokságra, s lett végül csak második. Vagyis míg 1954-ben elveszítettük a döntőt, 1938-ban ezüstérmet nyertünk.

vb38_donto.png

A két csapatkapitány, Silvio Piola és Sárosi György között a bíró, Georges Capdeville (utólag színezett fotó)

Minden összejött

Persze, tekinthetünk kudarcként is döntőre, hiszen vesztettünk, de reálisan nézve magyar szempontból az 1938-as maga a tökéletes világbajnokság volt. Lehetséges riválisaink közül a nemzetközi szövetséggel régóta rossz viszonyt ápoló angol és skót szövetség ahogy korábban, úgy erre a világbajnokságra sem nevezett. A szintén élmezőnybe tartozó Uruguay és Argentína azért maradt távol a tornától, mert sérelmezték, hogy a világbajnokságot ismét Európában és nem Dél-Amerikában rendezik. Az 1930-as évek elejéhez képest ekkorra visszaesett, de még így is az elitbe tartozó Ausztria az anschluss, míg Spanyolország a polgárháború miatt nem vehetett részt a tornán.

A világbajnokság első számú favoritja egyértelműen Olaszország volt, az esélyesek közé rajtunk kívül az 1934-es ezüstérmes Csehszlovákia és az Európában ismeretlen játékerőt képviselő Brazília tartozott. Nagy kérdés volt Németország szereplése, akik négy évvel korábban bronzérmet nyertek, ekkor pedig már osztrák játékosok is erősítették keretüket.

piola-e-meazza-insieme-maxw-644.jpg

Silvio Piola (Lazio) és Giuseppe Meazza (Inter), az olaszok két legnagyobb sztárja (forrás: Fox Sports)

Kétségtelen, hogy sorsolásunk és riválisaink eredményei is nekünk kedveztek. Németország már az első fordulóban kiesett, a másodikban Brazília kiverte Csehszlovákiát, majd a döntőbe jutásért Olaszország Brazíliát. Eközben a mi águnk jóval kedvezőbb volt. Míg 1954-ben az Aranycsapat a döntő előtti utolsó három mérkőzését Németország, Brazília és Uruguay (vagyis az 1950-es, 1954-es és 1958-as világbajnok) ellen vívta, addig 1938-ban Holland-India (a mai Indonézia), Svájc és Svédország volt az ellenfelünk a döntőig vezető úton. Csapatunk meggyőző játékkal szállította a győzelmeket, Holland-Indiát 6:0-ra, Svájcot 2:0-ra, Svédországot 5:1-re legyőzve jutottunk a fináléba (ha nincs anschluss, úgy Ausztria az első fordulóban Svédországgal játszik, és valószínűleg magyar–svéd helyett egy számunkra sokkal nehezebb, magyar–osztrák elődöntőre kerül sor).

Csak a döntőben kerültünk szembe igazán magasan jegyzett ellenféllel, az 1935 novembere óta veretlen olasz válogatottat ráadásul 1925 óta, 11 meccsen sem tudtunk legyőzni. Mégis, bizakodásra adhatott okot a csapat kiváló hangulata, hiszen magabiztosan jutottunk a döntőbe, a finálét megelőző egy évben pedig tíz meccsünkből nyolcat megnyertünk. Ilyen előzmények után készültünk a Colombes stadionban rendezett döntőre, ahol 14 évvel korábban Jim Abrahams megnyerte a 100 méteres síkfutás olimipiai döntőjét. Ahogy azt az 1981-es, négy Oscar díjjal jutalmazott Tűzszekerek című filmből ismerhetjük, különös körülmények között, hiszen fő vetélytársa, Eric Liddell vallásos meggyőződése miatt hiányzott a vasárnapi döntőről. 1938-ban a magyar csapatból hiányzott három alapember, akik nem kevésbé furcsa módon maradtak távol a finálétól...

nevtelen-1.jpg

A ferencvárosi Sárosi György és az újpesti Zsengellér Gyula a magyar csapat 15 világbajnoki góljából 5-5 találatot szerzett

 

Bundavád

Dietz Károly szövetségi kapitány a döntőre váratlanul felforgatta a csapatot. Toldi helyett Vinczét nevezte a jobbösszekötő helyére, döntéséről elsőként a csapatkapitány Sárosit tájékoztatta, aki erre le akarta mondani a játékot, de a szövetségi kapitány kérésére mégis vállalta a szereplést. A középpályás Turay fáradtságra hivatkozva – lényegében tiltakozásul Toldi kihagyása miatt – lemondta a mérkőzést, Dietz pedig megbontotta a hátvédsort is, a torna addigi három mérkőzésén játszó Korányit a válogatottból már több mint egy éve kihagyott Polgárra cserélte. A gyanú szerint valamilyen módon az olaszok befolyásolhatták a kapitány döntését, amire csak ráerősít az a tény, hogy a brazilok az olaszok elleni elődöntőn – megmagyarázhatatlanul, de találgatásokra okot adó módon – két legjobb csatárukat, Leônidast és Timet nem játszatták, továbbá elérték, hogy ne a belga John Langenus (a korszak leghíresebb, az 1930-as világbajnoki döntőt is vezető bírója), hanem a francia Georges Capdeville bíráskodjon a finálén.

Ma már nem tudjuk pontosan rekonstruálni, miért küldött ki egy lényegében tartalékos csapatot a pályára Dietz. Az olasz politikai ukáz kizárható, hiszen Magyarország nem volt függő viszonyban Olaszországgal szemben. De az is felmerült, hogy a magyar szakvezető Budapestről kapott utasítást a mérkőzés leadására, hogy a magyar politika megőrizze a revíziós törekvések iránti olasz jóindulatot. Mindezekre semmilyen bizonyíték nem került elő, és nem is valószínű, hogy a politika ilyen direkten szólt volna bele az eseményekbe. Arról nem is beszélve, hogy joggal merül fel a kérdés: ha az olaszokkal "meg kellett nyeretni" a meccset, akkor miért nem a legjobb magyar csatárt, Sárosit, vagy a tornán addig öt gólt szerző Zsengellért hagyta ki a kapitány?

dietz_karoly_1_csaladi_hagyatek.jpg

Dietz Károly (forrás: családi hagyaték)


Évtizedekkel később több játékos is úgy emlékezett vissza, hogy az olaszok a két nép barátságára hivatkozva azt kérték, hogy a kemény játékáról ismert Toldi Géza ne lépjen pályára a döntőben, mert a meccs eldurvulása károsan érintené mindkét ország megítélését. Ez már könnyebben elképzelhető, mint a közvetlen politikai befolyásolás, bár különös, hogy egy ilyen kérésnek a kapitány feltétel nélkül eleget is tett (vagyis egyoldalúan, semmit sem kérve cserébe, például, hogy az olaszok is mellőzzék valamelyik játékosukat). Figyelembe véve a szintén nehezen megmagyarázható Korányi-Polgár cserét is, a leginkább logikus verzió az lehet, hogy Dietz – talán, hogy látványosan kivegye részét a remélt sikerből – zsenialitását akarta bizonyítani a meglepő húzásokkal. Vagyis ugyanúgy eltaktikázta a világbajnoki döntőt, mint 16 évvel később a csapatát szintén felforgató Sebes Gusztáv. Akármi is motiválta Dietz lépését, ez vezetett Turay lemondásához és a csapatszellemre is rendkívül károsan hatott döntése. Az olaszok győzelme lényegében nem forgott veszélyben, gyors vezető góljukra ugyan még válaszolni tudtunk, de 3:1-es félidő után 4:2-es vereséget szenvedtünk.

lisncobqma-lml9despa9viloc7pxgfwlryiv5uwcl8.jpg

Itt még reménykedtünk: a 8. percben Titkos Pál egyenlít, 1:1!

 

Mondjon le, mondjon le!

A Keleti pályaudvaron többezer fős tömeg várta a csapatot. Amikor a játékosok leszálltak a vonatról, óriási éljenzés fogadta őket. A Nemzeti Sport tudósítása azonban érzékletesen szemléltette a hangulat változását:

Hiszen itt ünnepelnek! A játékosok és a vezetők vidáman néznek össze: Gyerekek, nincs baj! A közönség lelkesedése határtalan, a rendőrök alig tudnak helyet szorítani a leszállóknak.

– Tol-di! Tol-di! Gyurka! Gyurka! Króni! Króni! Turay!...

Boldog mindenki, a fogadók és az érkezők egyaránt. És amikor felhangzik a Himnusz, néhány szemből kicsordul a könny… Dietzéből is… Aztán vége a Himnusznak s várjuk, hogy következzék az ünnepség, a beszédek sorozata…

Egyszerre, mint derült égből a villám, kitör a botrány. Zsarnóczay torkát köszörüli és hozzá akar kezdeni a beszédhez, amikor felharsan:

– Mond-jon le! Mond-jon le!

Név nélkül, de mindenki tudja, hogy ez a szövetségi kapitánynak szól. Először csak tíz-tizenöt ember kiáltja, de aztán – mint ez már történni szokott – egyre többen kiabálnak. Csak úgy reng a csarnok. Ránézünk Dietzre. Sápadt. Valami fájdalmas mosoly suhan át az arcán, átöleli könnyező feleségét...

A tüntetés kirobbanásához valószínűleg nagyban hozzájárult, hogy a csapatból az exfradista Turay mellett a Ferencváros két meghatározó játékosát hagyta ki Dietz, vagyis pont a legvérmesebb szurkolótábort bőszítette fel döntésével. A Pesti Hírlap beszámolója szerint „a tüntetés nem ült el egyhamar, mert a szétoszlatott sportrajongók egyes csapatai részben a Rákóczi úton, részben pedig a Fiumei úton újabb tüntetésbe kezdtek, de a rendőrök megjelenésére szétoszlottak”. A fogadtatás a kapitányban különösen mély nyomot hagyott, amikor idős korában megírta visszaemlékezéseit, az egyik, végül el nem készült fejezetnek a „Mondjon le! Mondjon le!” címet adta (a kapitány végül egy évvel a döntő után mondott le).

 28363-az_1938_as_magyar_vb_ezust_denes_tamas_szegedi_peter-w_800x0.jpg

Az Akadémiai Kiadó gondozásában a közelmúltban megjelent könyv az 1938-as labdarúgó világbajnokságról

A közvélemény elsősorban Dietzet és a hibás csapatösszeállítást hibáztatta a vereségért, ám a futball világát jól ismerő szakírók arra figyelmeztettek, hogy a probléma sokkal mélyebb. Mamusich Mihály a Nemzeti Sportban kifejtette, értelmetlen azon vitázni, hogy más összeállításban legyőzhettük volna az olaszokat. „Lássuk be, hogy nem ilyen apróságokon múlt, hogy a VB döntőjében vereséget szenvedtünk. A legjobban összeállított magyar csapat is vereséget szenvedett volna vasárnap Colombes-ban ettől az olasz együttestől.” Mamusich szerint a magyar játékosok lassúak, nemcsak a játék sebességében, hanem gondolkozásban is. Másrészt taktikailag is le vagyunk maradva, labdarúgóink nincsenek tisztában azzal, melyik ellenfelüket kellene fogniuk, nem tudják, hogy kell helyezkedni a pályán. Egyéni képességeket tekintve a magyar játékosok kitűnőek, többnyire magasan ellenfelük fölött állnak, de amikor az olaszokkal kell felvenni a versenyt, kiütköznek a taktikai hiányosságok.

magyar-olasz_stilus_ns_34_7_26_8_o.jpg

Régi probléma: a magyarok varázsolnak, de a kapura veszélytelenek, és az olaszok rúgják a gólokat (a Nemzeti Sport karikatúrája, 1934. július 26.)

 

Elfelejtve

Az ezüstérmet szerencsétlen történelmi korban szereztük, a háború miatt esély sem volt arra, hogy a hibákból tanulva 1942-ben felkerüljünk a dobogó legfelső fokára. Pedig életkoruk alapján többen is bizonyíthattak volna négy év múlva, így azonban a háború utáni csapatban már alig maradtak a 38-asok közül. Ugyanakkor az ezüstcsapat sikerét elhalványította az 1950-es évek első felére összeálló, új, minden korábbinál sikeresebb válogatott. Másrészt a Rákosi-korszak szerencsétlen történelmi helyzetet teremtett, nem csak a 38-as gárda, de a régi magyar futballkultúra megítélése szempontjából is. Az akkori uralkodó diskurzus szerint a fejlődés forrása elsősorban nem a tradícióinkból, hanem a kommunista elvek érvényesüléséből fakad. Labdarúgásunk egykori sikereit így elhallgatták, esetleg csak kritikával illették, a Rákosi-korszak nyilvánosságában értelmezhetetlen volt, hogy „Horthy-Magyarország” valamiben világszínvonalon teljesített. 1938 hősei eltűntek a magyar szurkolók szeme elől. Nem csak a múltat nem volt illő felidézni, de az egykori hősök friss sikereit sem, így a drukkerek például arról sem értesülhettek, hogy az 1930-as évek legnagyobb futballsztárja, Sárosi György 1952-ben olasz bajnoki címet szerzett a Juventus edzőjeként. A kapitány sorsa pedig jelképes. A következő világbajnokságot, amelyen Magyarország részt vett, 16 évvel később rendezték, ahol a válogatottat az a Sebes Gusztáv vezette – szintén az ezüstéremig – aki játékosként egyetlen válogatott mérkőzését 1936-ban játszotta, Dietz Károly állította a csapatba. 1954-ben azonban Dietz még csak megbecsült szaktekintély sem lehetett, csak egy osztályellenség volt, aki visszatérve az internálásból épp Piliscsabán dolgozott éjjeliőrként…

A totális diktatúra erjedésével az 1950-es évek közepétől már feltünedeztek a régi sztárok nevei a sportlapokban, 1955-ben az Aranycsapat kapitánya, Sebes Gusztáv arról írt, hogy a jelen sikei összefüggenek hatvanéves labdarúgó kultúránkkal. Az 1960-as évektől, ha piedesztálra nem is emelték az egykori csillagokat, de mind gyakrabban szerepeltek a nyilvánosság előtt. Ugyanakkor a mai napig nem töltik be azt a kitüntetett szerepet az emlékezetben, melyre egykori sikereik  – különösen az 1938-as vb-ezüst – feljogosítanák őket.

Szólj hozzá! · 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

https://valogatott.blog.hu/api/trackback/id/tr8414057182

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Napikispest 2018.06.19. 2018.06.19. 09:53:32

Marco Rossi // a csakfoci volt az a bátor, és bedobta a köztudatba a hetek óta keringő pletykát, hogy Leekens még a nyáron távozik, és a helyére Rossi kerül(het). A pletyi másik része egyébként az, hogy az elmúlt időben vadul keresték az MLSZ-ben annak…

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.