A német válogatott egy komoly meglepetéssel kezdte az Európa-bajnokságot, rögtön az elején megverték Norvégiát. Azóta nagyjából azt hozták, amit várni lehetett tőlük. Mi simán kikaptunk a norvégoktól. Na, de ahogy két nappal ezelőtt is írtam, ez nem matematika. Szerencsére, mondhatjuk a mai mérkőzés után.

© kolektiff

A két edző nagy csatáját is hozta ez a találkozó. Mindkét válogatottat külföldi edzőre bízták, a németeket a holland válogatottal jó eredményeket elérő Henk Groener irányítja. Igaz, neki van annyi előnye a magyar lányokat irányító dán kollégájával szemben, hogy kiválóan beszél németül, így nincsenek kommunikációs nehézségei.

A magyar csapat a mérkőzést egy aszimmetrikus 5-1-es védekezéssel kezdte, a balátlövőre fókuszálva. Emily Bölk, aki ugyanúgy 1998-as születésű, mint a magyar csapatban ezen a poszton játszó Háfra Noémi, jól játszott a német csapat eddigi mérkőzésein, jó döntésnek tűnt őrá kihegyezni a védelmet. Ez be is jött, Bölk első öt megmozdulása hibás volt, az egész találkozón csak egy gólt szerzett, nagyon rosszul játszott. A németeknek némi időre volt szükségük, mire reagálni tudtak, a második találatukat a mérkőzés 12. percében szerezték. Persze kézilabdában ez nem jelenti azt, hogy máris eldőlt volna a meccs.

Ezután a német válogatott egy fokkal szorosabbra tudta húzni a védekezését, és a magyarok maradtak hosszú percekig gólképtelenek. Eközben támadásban megpróbálták kihasználni, hogy az átlövőre előrébb lépő kettes védő helyén, Planéta Szimonetta mellett, több hely van. Planéta, méreteinél fogva, eleve a magyar fal leglassabban mozduló játékosa, egy gyorslábú játékos, mint Xenia Smits vagy Alina Grijseels viszonylag sűrűn veri meg, és ez konkrétan oda vezetett, hogy a németek átvették a vezetést. Ettől viszont talán kicsit megnyugodtak, és kiengedtek, az első játékrész hajrájában megint négy gyors magyar gól következett, így szünetre kétgólos előnnyel mehettünk.

A második félidő első felét leginkább Alicia Stolle lövései határozták meg, a másik kapu előtt pedig az, hogy a németek a védekezést jobban középre húzták. Pedig a balszélsők, különösen Franziska Müller, elég gyenge védők. A magyar támadások ezt kihasználták, folyamatosan ment le a labda a szélsőkhöz, ők pedig elég magabiztosan értékesítették a helyzeteiket. Lukács Viktória ellen Dinah Eckerle tehetetlen volt, a magyar jobbszélső mind a hét lövését gólra váltotta. Ez különösen annak fényében feltűnő, hogy a német válogatott a szélekről nem lőtt kapura. Mindent középen próbáltak megoldani, ha lement a szélre a labda, onnét vissza is jött. Ha a holland meccsre az első fordulóban azt mondtuk, hogy azt a széleken veszítettük el, akkor a maira azt kell mondanunk, ezt ott nyertük meg. 

A második harminc perc szinte folyamatos ütésváltásokból állt. Az egész félidőben összesen háromszor tudott valamely csapat két találatot szerezni úgy, hogy közben nem kapott. Eközben egyre nőtt a feszültség, hiszen utoljára a 44. percben, Lukács góljával, 19-17 állásnál volt két gól a különbség. Az utolsó negyedórára a német védelem középen még keményebb lett, mint addig, hét magyar gólból öt a szélsőktől jött, nyugodtan kijelenthetjük, ekkor ők tartották meccsben a magyar válogatottat. Védekezésben döntő volt, hogy sikerült Stollét megállítani: az utolsó negyedórában csak egyszer lőtt kapura. 

Henk Groener, látva, hogy kapusa semmit nem véd a szélekről (12 szélsőlövés, 1 védés) pár perccel a vége előtt a padról becserélte Isabell Rocht. Ez mindig dupla vagy semmi húzás, ha bejön ezzel nyersz, ha nem jön be, megkérdik, mégis miért cseréltél. Ezúttal nem jött be: Roch ugya kivédte Háfra egy kényszerlövését, de a kritikus labdákból mind gólt kapott. A magyar csapat a félidőben egyetlen alkalommal lőtt két gólt egymás után: a mérkőzés legvégén, 24-25-ös német vezetés után. Pont, amikor kell. Háfra Noémi vállalta a felelősséget. Sok más lehetősége nem volt, rá volt kijátszva a figura, minden kedvezett, el kellett lőni. Tíz másodperc volt hátra, ha nem lövi el, nem sok esélyünk maradt volna a győzelemre. Ellőtte, ennél jobban helyezni nem lehetett volna, a kapufa alsó éléről pattant a labda a gólvonal mögé.

Voltak idők, amikor ezzel eldőlt volna a mérkőzés, manapság már bőven benne van még egy lerohanás, ezt a magyar csapatnak ismét sikerült egy jó visszarendeződéssel megállítania, így megnyertük a mérkőzést. 

© kolektiff

A csapat ezúttal kiválóan volt taktikailag felkészítve. Tökéletes példa volt, amikor a németek sok munkával kivédekeztek egy magyar támadást, majd utána a német indítást a jobbszélső felé egyből leszedtük: három magyar védő jutott az induló Amelie Bergerre, védül Schatzl Nadine kapta el a labdát. Tudtuk, mi fog következni, és meg is csináltuk, amit meg kell, visszaértünk. Hibátlan. Akárcsak az, ahogy Kim Rasmussen mindig reagálni tudott a német kapitány húzásaira, az, ahogy a támadásokat sorra a szélsőkre játszottuk ki, és ahogy ők meg is oldották. 

Míg a svéd válogatott minden eddigi meccse az utolsó percben dőlt el, nekünk ez volt az első. És ebből is jól vizsgáztunk. Tudtuk, mit kell csinálni és meg is csináltuk. Háfra Noémi ma is rengeteget hibázott (na, annyit azért nem, mint két napja Norvégia ellen, de majdnem), de így sem bizonytalanodott el a legvégére, elvállalta, amit el kellett vállalni. 

Nincsenek klasszisaink, nincsenek olyan játékosaink, akik meg tudnának nyerni egy Európa-bajnokságot. De van egy olyan csapatunk, amelyik az ilyen mérkőzéseken, mint a mai, győzni tud.

Most két nap szünet következik a magyarok számára, a következő, egyben minden bizonnyal utolsó meccsünket Románia ellen vívjuk majd, szerdán 18 órától.