Válogatott okosságok

Szurkolói gondolatok, elemzések, mélázások a válogatottainkról, válogatás nélkül.

Ajánlataink

Sztancsik Richárd: Városok, stadionok, kocsmák

Rendelje meg közvetlenül a szerzőtől!

varosok.stadionok@gmail.com

Ár 2999 Ft.Részletek itt


kupanap.jpg



hungarianultras.jpg

Friss topikok

Facebook oldalunk

Nem tervezett szereplés

2018.12.27. 15:00 Fradista Utazó

Egy kézilabda-EB kegyetlen műfaj. A világbajnokságok korábbi rendszerére (a néhány hét múlva kezdődő férfi VB-n már új, az Európa-bajnokságokhoz hasonló lebonyolítást fognak alkalmazni) azt mondják, igazságtalan, mert egy jó csapat akár egyetlen rossz mérkőzéssel, például a legjobb 16 közt, kieshet, és nincs lehetősége korrigálni. 

eb_noi_2018_hun1.jpg

 © Anze Malovrh / kolektiff

De vajon miben különbözik ettől egy EB? Egy rossz meccsen ugyanúgy elúszhat a szereplésed, de míg a VB-n a lefújáskor tudod, hogy vége, ennyi volt, az EB-n utána még meccseken át reménykedhetsz, hogy aztán a középdöntő végén ugyanúgy sírásra görbüljön a szád. Így járt például Norvégia: a harmadik fordulóban kikaptak nyolc góllal Romániától. Ha ez csak hét, akkor a norvégok bejutottak volna az elődöntőbe, és, látván a középdöntős formájukat, lehet, hogy meg is nyerték volna az EB-t. Ez befolyásolta a magyar csapat eredményeit is: a norvégok pont a csoportkörből hozott rossz eredményeiket próbálták korrigálni azzal, hogy a középdöntőben rommá vernek mindenkit, akit lehet, és a végén csak egy hajszál választotta el őket a sikertől: ha a magyar válogatottat nem 13 hanem 14 góllal verik, elérték volna ez elődöntőt, utána pedig - ld., mint fent. 

Máskor pedig még ennél is tehetetlenebb vagy. A VB-ken az utóbbi években alkalmazott egyenes kieséses rendszerben senki nem panaszkodhatott: ha nyert továbbjutott, ha veszített, kiesett. Persze az EB-n is igaz, hogy aki minden meccset megnyer, garantáltan aranyéremel távozik, de ha csak egyszer is hibáztál, alapvetően befolyásolhatják a sorsodat más csapatok, más napokon, más helyszínen játszott mérkőzései. Akár úgy, hogy ellened próbálnak meg javítani, de akár úgy is, hogy tényleg csak néző vagy: ha például a német válogatott meg tudta volna verni Hollandiát, akkor a magyar csapat, hajszálra ugyanezzel az eredménysorral, nem hetedik lett volna, hanem két hellyel hátrébb végez. Ahogy a mi, Románia elleni mérkőzésünket is három válogatott izgulta végig a nézőtéren, az ő további sorsuk pedig mitőlünk függött. Ugyanez másként nézve: a magyar csapat máig utolsó érmes helyezését 2012-ben úgy érte el, hogy a csoportkörben és a középdöntőben a hat találkozóból csak hármat nyert meg. Akkor ez elég volt az elődöntőhöz, most négy győzelemmel is csak a hetedik helyezés jutott. 

Bár elvileg az egész EB a helyezéskről szól, mégis, a helyezés viszonylag keveset segít a szereplés értékelésében. Bár még ez a hetedik hely is magasan a legjobb, amit a magyar csapat elért, amióta a szinte megváltóként fogadott Kim Rasmussen a szövetségi kapitány. De talán pontosabb, ha így nézzük: a két évvel ezelőtti EB-n egyetlen mérkőzést sikerült megnyerni, az akkor elég gyengén szereplő Montenegró ellen, Janurik Kinga bravúrjaival, tavaly pedig, a világbajnokságon, a cseh és a lengyel válogatott ellen nyertünk (valamint a mienkkel nem azonos kategóriába tartozó Argentína ellen), most tehát több, mint kétszeresére növeltük az európai csapatok ellen nagy tornákon Rasmussen vezetésével elért győzelmek számát. 

Bár régi dicsőségünk fényében a hetedik hely is eléggé lehangoló, valójában az utóbbi bő évtizedet tekintve nem számít rossz szereplésnek, az EB végére, véleményem szerint, nem lehetünk igazán csalódottak, még ha nem is egészen felhőtlen az örömünk. 

De minek köszönhetjük ezt a jó szereplést? Részben egyértelműen külső tényezőknek. A csoportunkba került Horvátország, az EB egyértelműen leggyengébb válogatottja. Véleményem szerint ellenük játszottunk a leggyengébben, helyenként kifejezetten rosszul, de így is simán nyertünk. Másik csoportellenfelünk, Spanyolország is kissé túl lett értékelve: támadásban már a felkészülési meccseken sem mutattak semmi kiemelkedőt, a Hollandia ellen szó szerint a legutolsó másodpercben elveszített találkozó pedig pszichésen is annyira leterhelte őket, hogy a védekezésük is csődöt mondott, és minden hátralévő meccsüket (köztük elsőként  magyar válogatott ellenit) elveszítették. 

Biztosan nem jártunk rosszul azzal sem, hogy Ambros Martín kicsit elszámította a csapata teljesítőképességét, így a csoportkörben kiemelkedően teljesítő román válogatott a középdöntő utolsó meccsére kifulladt, a második félidőre annyira lelassult, és ezáltal kiszámíthatóvá vált a játékuk, hogy a magyar csapat, különösen a kapuban remeklő Kiss Éva, sok támadásukat tudta hatástalanítani. 

De persze mindezek csak a lehetőségeket teremtették meg. A felsorolt meccsek egyikét sem lehetett volna megnyerni (na jó, a horvátok ellenit talán), ha a magyar csapat nem hozza ki magából a lehető legjobb teljesítményt. És ez úgy négy és fél meccsen át sikerült is. Pedig nem várhattunk sokat, véleményem szerint a kilencvenes évek első fele óta, amióta én követem ezt a sportágat, ilyen gyenge kerete a magyar válogatottnak sosem volt, mint most. Kim Rasmussen pedig, aki az előző években inkább csalódást okozott, ezúttal többet tudott ezekből a lányokból kihozni, mint a korábbi években elődei akár lényegesen erősebb keretekből. 

Ez egyébként szépen rámutat arra is hogy a politika és a Magyar Kézilabda Szövetség (a kettő egy és ugyanaz) miért a klubokat preferálja a válogatottal szemben: a kluboknál rövid idő alatt lehet jó eredményeket elérni, egy válogatottnál ez tíz évig is eltarthat. A magyar válogatottak most a kétezres évek végének, a tízes évek elejének hibáit nyögik, és fogják is még pár évig. Sokáig tart, mire a ma az utánpótlásnál és a fiatal játékosoknál végzett jó munka válogatott sikerekre lesz váltható. 

Az eredmény fényében hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy bizony Rasmussen hibázott bőven a keret összeállításánál. Pedig több esetben még "szerencsé"-je is volt, még ha például Kisfaludy Anett súlyos sérülésére ez a kifejezés egyáltalán nem is illik. Kim Rasmussen szakmailag igazán kiemelkedően ért a kézilabdához, ezt komolyan senki nem vonhatja kétségbe. Előző munkahelyén, a lengyel válogatottnál viszont nem sokat kellett a keret összeállításán törnie a fejét. A lengyel mezőny elég gyenge volt, öt-hat igazán kiemelkedő játékos mögött a nagy űr. Kudłaczot vagy Achrukot épeszű ember nem hagyhatta ki, az meg szinte mindegy is volt, kiket rak még be. A magyar mezőny tele van közepes és annál kicsit jobb játékosokkal, nem magától értetődő a keret összeállítása. Ezzel együtt Rasmussen valószínűleg soha nem tudna elszámolni Kazai Anita és Orbán Adrienn beválogatásával. A kapitány arra hivatkozott, hogy kell a fiatal szélsők mellé két idősebb játékos is, ez azonban nehezen magyarázható megközelítés. Már csak azért is, mert Schatzl Nadine már huszonöt éves, azaz ugyan rutinosnak még nem mondanánk, de feltűnően fiatalnak sem, már legalábbis, ami a sport viszonyait illeti. Másrészt az életkor igazából nem érdem. A tapasztalat talán az lehetne, de Kazainak ez volt az első nagy világversenye (és minden bizonnyal egyben az utolsó is), Orbán se volt hasonló nagy tornán sok éve, a két kezdő szélső rutinosabb volt, mint azok, akiknek mellettük a kapitány szerint a rutint kellett volna képviselniük. Nem véletlen, hogy nem is jutottak komoly szerephez. Dicsérhetjük Rasmussent, amiért a gyenge kezdés után (Hollandia ellen kifejezetten gyenge volt a szélsőjátékunk) a végére stabilizálta a szélsők teljesítményét, sőt, az utolsó két meccsen Lukács Viktória és Schatzl is klasszisteljesítményt mutatott, de még ha ez tisztán a szövetségi kapitány érdeme volna is, az sem menthetné a keret két potyautasának beválogatását. A Ferencváros két játékosa azonban el tudta viselni a terhet, hogy akármilyen gyengén kezdtek (és akármennyire ki is kapcsolta őket a norvég védelem), nekik kell ezt a feladatot megoldaniuk, és végül meg is oldották, nem középiskolás fokon. 

Hasonlóan nehezen volt értelmezhető Pálos-Bognár Barbara beválogatása is, az EB hat mérkőzésén sem tudta megcáfolni a kétkedőket. Alapvetően nincs azzal baj, ha harmincéves játékosokat válogatunk be. Egyes szurkolók szeretik ezt kritizálni, arra hivatkozva, hogy az olimpiára kellene csapatot építeni. Még ha azt a nyilván lényegtelen szempontot, miszerint oda azért ki is kell jutni, és ez mostanában nem szokott sikerülni, egy pillanatra félre is tesszük: másfél év van a következő olimpiág, nem pedig másfél évtized; és a női kézilabda azért nem torna, főleg nem manapság, hogy csak tinédzserekkel lehetne versenyezni. A mostani magyar keret legidősebb játékosa, Orbán Adrienn 33 éves lesz az olimpia idején. Ezzel simán ott lehet a keretben - ha a teljesítménye ennek megfelel. Viszont önmagában az, hogy ki hány éves, nem lehet alap a beválogatására. 

mal2663_37672_5c116f395a.jpg

© Anze Malovrh / kolektiff

És akkor itt térhetünk vissza a már említett faktorra. Sokat beszéltünk az EB kapcsán három fiatal játékosról: Szabó Laura (1997), Lakatos Rita (1999) és Tóvizi Petra (szintén 1999) azok látókörébe is bekerült, akik kevésbé követik a magyar női kézilabdát. A két beállós, Szabó és Tóvizi, a végére eléggé ki is szorították az EB elején még a poszton első számúnak számító Mészáros Reát. Csakhogy az említett játékosok valószínűleg a keretbe se kerültek volna, ha nem esik ki onnét négy stabil tag is. Szöllősi-Zácsik Szandra még az őszi idény elején, Hornyák Dóra a legvégén jelentette be, hogy gyereket vár (Hornyák valószínűleg csak azért hozta előrébb pár nappal a közlést, mert Rasmussen keretet akart hirdetni az EB-re, és abban ő is benne lett volna), Kisfaludy Anettnek pedig elszakadt a keresztszalagja. Ha mindezek nem jönnek közbe, Rasmussen bizonyára kiment vona az EB-re Kisfaludyval és Zácsikkal. Jobb eredményeket velük sem ért volna el, maradjunk ennyiben. 

Szintén kényszerből, Kisfaludy és Hornyák kiesése után tette Rasmussen a védelem oszlopává Planéta Szimonettát. A szurkolók számára, akik Planétát a francia bajnokságban nemigen látták, ez elég kockázatos húzásnak tűnt, de végül tökéletesen bevált, Planéta nagyon jól oldotta meg ezt a feladatot. Úgy látszik, Franciaországban megtanították, hogyan kell az ő, még kézilabdázók közt is extrémnek számító testalkatával (a játékos 196 centiméter magas) kézilabdázni. Amikor támadásban pályára került, úgy tűnt, ott is bevethető volna, viszont a védelemben kihagyhatatlannak bizonyult, így támadásban általában pihenőt kapott. 

Örvendetes volt látni, hogy a magyar válogatott nem küzdött erőnléti problémákkal. Egyedül a francia csapatától a válogatottba érkező Planéta Szimonettánál láttuk ennek nyomait, a többiek rendben voltak. A magyar kluboknál láthatóan jobb az erőnléti munka, mint pár évvel ezelőtt volt, és a válogatottnál is sokkal jobb a regeneráció, mint Németh András idejében. Rasmussen ráadásul kifejezetten oda is figyelt, hogy jól ossza be játékosai erejét, a jól játszókat is lecserélte, hogy kímélje őket. Egy ilyen versenysorozatban ennek nem csak hosszú távú haszna van, nem csak a játékosok egészségét óvja (bár ez már önmagában is elegendő volna), de ahhoz is hozzájárul, hogy a csapat az ötödik és a hatodik meccsét egyaránt képes legyen a végjátékban hozni. 

Németország ellen ez egészen látványos volt, hiszen tíz másodperccel a vége előtt lőttük a győztes gólt, és utána még egy jó visszarendeződéssel sikerült is megállítani az ellenfelet, és bebiztosítani a győzelmet. De Románia ellen is döntetlenre álltunk nyolc perccel a vége előtt. 

A csapat főként ezen az utolsó két mérkőzésen bizonyította, hogy (a keret adottságaihoz képest) nagyon rendben van, küzdőképességben, fizikális állapotban, de, és ez a kapitány dicsérete leginkább, taktikai felkészültségben is. Amikor az ellenfeleket Henk Groenernek és Ambros Martínnak hívják, ez sem hangzik rosszul. 

Az egyetlen igazán kellemetlen meccset Norvégia ellen játszottuk, ott a védelmünk totális csődöt vallott, a támadásainkról pedig az világított, hogy félük az ellenféltől. Bár többen arra hivatkoztak, hogy lám, az U20-válogatottnak nem volt norvégfóbiája (kétszer is megverték a norvégokat), de azért itt világosan láttuk, hogy Háfra, Tóvizi és Lakatos, három U20-világbajnok, bizony élen járt a fóbia terén. Arra a meccsre nem lehetünk büszkék, még azzal együtt sem, hogy Norvégia akkor tényleg igazán kiemelkedően játszott, ráadásul fontos volt nekik a gólkülönbség is. A csoportkörben elszenvedett két vereség után a norvégok nyomás alatt játszottak, és a meccs alatt fokozatosan szabadultak fel ezalól, nekünk ez a meccs a lehető legrosszabbkor jött. Ha két másik meccsel szerencsénk volt, ezzel nagyon nem. De azért itt tegyük hozzá, hogy a hollandok is pont 13 góllal kaptak ki Norvégiától, mint mi, de a végén az Oranje megint éremmel tért haza. 

A másik vereségünket pont őellenük szenvedtük el, egyből a legelső meccsen. Szövetségi kapitányuk, a dán Helle Thomsen kerete szó szerint az utolsó napon állt össze, amikor mégis játékra jelentkezett Maura Visser, ők ráadásul csak egy, némileg komolytalan felkészülési meccset játszottak, szóval nem nagyon volt lehetőség a játékuk kielemzésére. Nem pont azt játszották, amire készülhettünk, ráadásul a végére igazán belejött két szélsőnk ezen a találkozón még nagyon nem találta a formáját, mondhatni náluk ment el a mérkőzés. Visszatekintve megállapíthatjuk: a magyar válogatott jelenleg nem tart ott, hogy némileg vakon, még igazán össze nem állva, meg tudjon verni egy érmes csapatot. De hát, őszintén, nem tudtuk ezt előre is? 

Akiket viszont meg lehet, meg tudunk verni, azokat megvertük. Máskor, más körülmények közt ugyanez talán, ha elődöntőhöz nem is, de egy 5-6. helyhez elég lehetett volna, most a 7. helyezéssel voltunk kénytelenek beérni. Ha csodát nem is láttunk, de határozott előrelépést mindenképpen (jó, hát volt honnét). Most ezt a csapatot kell tovább építeni. A VB-selejtezőkre Ausztriát kaptuk ellenfélnek, nem lesz könnyű párharc, de muszáj megnyerni, és akkor a jövő évi VB-n léphetünk megint egyet előre. Talán most már Kim Rasmussen is látja, az életkor önmagában nem lehet válogatási elv. Muszáj a fiatalabbakra építenünk, a nyolcvanas évek korosztályaitól sajnos már nemigen várhatunk semmit. Húszévesekkel sem lehet megverni bárkit, aki arra jár, ahogy ezt láthattuk is, de az út felfelé velük vezet. 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://valogatott.blog.hu/api/trackback/id/tr5714514958

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nahát???? 2018.12.27. 17:13:32

Hogy Rasmussen kapitány miként állítja össze a keretet, az az ő dolga! Elszámolnia az eredménnyel és a mutatott játékkal szükséges.
Egyébként emlékezzünk a topik szakértőire; a válogatott az ovisvilágbajnokokkal és az alkalmatlan Planétával bukik!

Megismétlem; a kapitány, szerintem minden bizonnyal - a lehetőségekhez képest - helyesen döntött. A sokak által leírt Planéta bizonyított; a fejlődéshez szakember és akarat szükséges!
Itthon valamelyik hibádzott! Ma pedig a válogatott oszlopa! Ha tizenéves korától melléje rendelt szakembergárda foglalkozik a mozgáskultúrája, az erőnléte, a technikája, stb csiszolásával, akkor ma esetleg lejátszaná a pályáról az amúgy szuperklasszis Amorimot. Persze a lehetett volna az közel sem a biztos! De mi alaposan elcsesztük!

Az ovis világbajnokok is bizonyítottak! Létezik magyar utánpótlás. Persze csak fiatalokból nem szabad csapatot összerakni tapasztaltak ellen!
Ezért írtam az EB előtt, hogy egy Görbicz - akár végig a padon ülve is - milyen jelentős, sőt, nélkülözhetetlen segítsége lehetett volna a mostani válogatottnak!

Itt a végén a legfontosabb; az eredmény és a mutatott játék azt bizonyítja, hogy a leghelyesebb hagyni a kapitányt dolgozni!
Hogy mi mit írogatunk össze, az olymindegy! A lényeg, hogy a szakma ne kezdje ki!
Mert utólag mindenki nagyon okos képes lenni!