Válogatott okosságok

Eleinte leginkább a szomszédos Spanyolországon keresztül kaptak híreket a portugálok magyar futballklubokról és a magyar foci színvonaláról. A spanyol labdarúgást jól ismerő luzitánok számára fontos értékmérő lehetett, hogy a növekvő számban spanyol földre látogató magyar klubok ott milyen eredményeket érnek el. A magyar csapatok jó híre, spanyolországi sikere felkeltette érdeklődésüket. 1923 márciusának elején az éppen Spanyolországban túrázó Ferencváros meghívást kapott Lisszabonba, valamint két másik portugál városba, de a hosszú út miatt a zöld-fehérek nem tudták elfogadni az ajánlatot. Pár héttel később azonban egy másik magyar élvonalbeli egyesület, a III. kerületi Torna és Vívó Egylet késznek mutatkozott arra, hogy Portugáliába utazzon.

Portugál meló

Eredetileg pedig nem is Portugáliába, hanem Franciaországba készültek a patinás óbudai klub labdarúgói. A francia kupagyőztes Red Star F.C. invitálására Párizsba utaztak volna 1923 februárjában, ám egy kedvezőbb ajánlat hatására lemondtak a francia útról. A baszk Irún Húsvétra szerette volna vendégül látni őket, de kaptak meghívást Barcelonába és Lisszabonba is. Arról gyorsan sikerült dönteniük, hogy tavasszal az Ibériai-félszigetre látogatnak, a kérdés már csak az volt, hogy a három város közül melyiket válasszák. A legvonzóbb ajánlat a portugáloktól érkezett. Hamar híre ment, hogy a csapat márciusban a távoli ismeretlenbe indul: „A futballcipő úgy látszik Kászem papucsánál is nagyobb varázserőt rejt magában. Messzire eljutottak már idáig is a magyar labdarúgók, de valamennyin túltesz a III. ker. TVE, amely Portugáliába küldi el csapatát.” – írta a Budapesti Hírlap.

Mivel a Ferencváros elleni bajnoki meccset sikerült későbbre halasztani, a III. kerületi egyesület és a lisszaboni Sporting Club de Portugal vezetősége megegyezhetett, hogy március 25. és április 2. között a magyar gárda Portugáliába utazik és ott öt meccset játszik. Bátor elhatározás volt ennyi mérkőzést bevállalni, de a költséges utazás miatt gyaníthatóan elsődleges szempontnak számított, mennyi bevétel származik majd a találkozókból.

Portugália még fehér foltnak számított az európai futballtérképen a magyar focisták számára, így csupán találgatásokba bocsátkozhattak az ottani labdarúgás erejét illetően. Az előzetes esélylatolgatások vegyes képet mutattak. Már ekkor felmerült, hogy a kimerítő utat és a sok meccset bírják-e majd energiával a játékosok. Ismert volt - a III. ker. TVE vezetői előtt is -, hogy a nagyszerű cseh klub, az Union Žižkov egy évvel korábban megégette magát Lisszabonban; öt meccsből álló portyája utolsó mérkőzésén 2:1-re kikapott a Benfica együttesétől. A Nemzeti Sport arra is felhívta a figyelmet, hogy „a portugál futballsport nem áll sokkal a szomszédos spanyol futball mögött”. A Jövő című lap ugyanakkor például bizakodó volt, magyar győzelmeket tartott valószínűnek, „a portugál labdarúgósport fejletlen voltát tekintetbe véve”. A Vívók mindenesetre megerősítették Portugáliába készülő keretüket. A Budapest Sport Egyesületből gyorsan leigazolták a kitűnő balhalfot, Weiszhausz Ernőt.

Budapest – Párizs - Lisszabon

Pont aznap, amikor a III. ker. TVE útnak indult Lisszabon felé, felröppent a híre, hogy a Ferencváros egykori válogatott játékosa, Weisz Ferenc Portugáliába megy. Ő lett volna ott az első Magyarországról érkezett tréner. (Nem sikerült azonban megállapodásra jutni, Weisz itthon maradt és 1923 végén éppen a III. ker. TVE-nél helyezkedett el.)

A magyar élvonalbeli bajnokság hatodik helyén álló III. ker. TVE futballcsapata 1923. március 19-én, hétfőn, délután három órakor, a Keleti pályaudvarról indult el Portugáliába. Az együttest Dr. Varannai István, a klub alelnöke kis beszéddel, a megjelent számos klubtag „Tempó, Vívó!” kiáltással búcsúztatta. Vértes Imre főtitkár, intéző vezetésével a portugáliai túrán tizenöt játékos vett részt: Neuhaus János, Harrer Ferenc, Mayherr Ferenc, Szabó Jenő, Nagy Ferenc, Kléber Gábor, Steinfeld László, Weisshaus Ernő, Mengl Károly, Horváth László, Kovásznay János, Skvarek György, Schwitzer Endre, Kenyeres György, Göttler Gyula. Jó kis csapat volt, többnyire fiatal játékosokkal, jópáran közülük (Neuhaus, Kléber, Horváth, Skvarek, Szabó) szerepet kaptak a magyar válogatottban is.

Még Ausztriában jártak, amikor kis híján vasúti szerencsétlenség történt, a mozdonyvezető nem vett észre egy keresztben áthaladó vonatot, a kalauznak kellett vészfékeznie. Az ausztriai szakaszon még egy meglepetés érte a csapatot vezető Vértest. Komoly bírságot kellett fizetnie, amiért a másodosztályt kényelmetlennek találó Göttler és Steinfeld átvonult aludni az első osztályra. Baselen, Zürichen áthaladva bús magyar irredenta nótákat énekeltek a III. kerület focistái. Március 21-én reggel robogott be vonatuk Párizsba, a Gare de l’Est-re. A magyar futball iránti nemzetközi tiszteletet jelezte, hogy a vámvizsgálat Svájcban és Franciaországban is elmaradt, két varázsszó hatására: „Hongrie”, „Fussball”.

Párizsba érkezve Vértes nem lustálkodott. Előbb felkereste a Francia Úszószövetséget, hogy megpróbáljon lekötni egy francia-spanyol túrát klubja vízipólócsapatának, majd délután focistáival látogatást tett a neves francia sportlap, a L’Auto szerkesztőségében. Sikerült megállapodást kötnie, hogy a III. ker. TVE április 8-án, visszaúton Portugáliából, megáll Sète-ben és játszik egy mérkőzést Dél-Franciaország bajnokával, a francia bajnokság döntősével, az F.C. Cette-tel. Beugrottak még egy másik nagy francia sportlap, az Echo d’Sport szerkesztőségébe.

Párizsból Irún érintésével haladtak tovább Lisszabon felé. Vilar Formoso-nál lépték át a portugál határt. Ez volt az első hely az egész út során, ahol a vámőrök kíváncsiak voltak a csomagjaikra. A felszolgált ebéd drága volt és kevés, Vértes kénytelen volt még tojásokat rendelni a játékosoknak, mert éhesek maradtak. Kaptak viszont labdát a helyiektől, az állomás épülete előtt gyakorolták a passzolást. A következő szakaszon sivár, szegény, elhanyagolt vidéken vezetett útjuk. Pampilhosatól Lisszabonig nyugatiasabb emberekkel, tisztább környezettel találkoztak, megműveltebb földek látványa tárult a szemük elé. Öt nap utazás után, március 24-én reggel kilenckor, két órás késéssel érkeztek meg a portugál fővárosba. 

A sajtó, a közönség és a portugál sportkörök egyaránt nagy várakozással tekintettek a Sporting és a Benfica által meghívott budapesti klub mérkőzései elé. Úgy tudták, a III. ker. TVE a Törekvéshez, sőt az MTK-hoz is hasonló szintet képvisel és azt remélték, még jobb meccseket láthatnak, mint 1921 karácsonyán, a prágai Union Žižkov látogatásakor. Nem csoda, hogy a Vívók azonnal ízelítőt kaptak a portugál vendégszeretetből: „a pályaudvaron zászlók alatt fogadták őket a lisszaboni sportegyesületek”. Maga a Sporting elnöke, Júlio de Araújo köszöntötte a Budapestről érkezőket, francia nyelven. Mivel Vértes nem beszélt jól franciául, a későbbiekben a Sporting vízilabdacsapatának vezetője, egy svájci származású német fogorvos segített tolmácsolni. A III. kerületiek még aznap városnézésen vettek részt. Kocsikon elvitték őket Lisszabon nevezetességeihez, miközben hosszú kocsisorban követték őket a helyi klubok focistái is. A kimerítő utazást követően az óbudaiak este hatig aludtak az állomástól öt percre található Victoria Hotelben, kivéve Vértest, aki ezúttal sem pihent, hanem inkább felkereste a Sporting „rendkívül csinos, jól felszerelt”, 15.000 ember befogadására alkalmas pályáját. Terepszemléje során megfigyelte, hogy a „szélein füves, középen kemény talajú” pályán a Portugáliában megszokott, de magyarok számára túl könnyű labdák „hatalmasat ugranak”. Lenyűgözte a klubház, annak berendezése, az öltözők komfortja. Másnap külön villamos vitte a pályához a magyar csapatot.

MECCSEK

Casa Pia A.C. – III. ker. TVE 0:3

Bár a korabeli magyar sajtóban nemes egyszerűséggel „FC Portugal” vagy „FC Portugália” néven illetett alakulat fordul elő helyenként a történelmi, első portugál-magyar labdarúgó-mérkőzés portugál résztvevőjeként, a III. ker. TVE luzitán földön először valójában az 1920-ban alapított, lisszaboni Casa Pia Atlético Club együttesével találkozott.

Forrás: Nemzeti Sport, 1923. március 28., címlap / Arcanum DT

1925. március 25-én, vasárnap délután telt ház - a visszafogottabb Vértes szerint „9.000 főnyi előkelő közönség” - előtt léptek pályára a csapatok, rekkenő hőségben. A III. kerületiek tartottak attól, hogy a szokatlan melegben, a tűző napon hamar kifulladnak majd. Legerősebb összeállításban álltak fel, ahogy az MTK elleni bajnokin. Az első tíz percben meglepte a magyarokat a portugálok gyorsasága, akik azonban nem tudtak a kapuba találni. A Vívók rendezték soraikat és hamar átvették a mérkőzés irányítását. A lapos passzos játékra és ügyes taktikára az ellenfél nem talált ellenszert. Az első magyar gól a mérkőzés 15. percében született: „Horváth nehéz helyzetben kapja a labdát, két védőjátékost kicselez és kifelé futva, csavart éles labdát küld a kapura, amelyet a kapus nem tud fogni és kezei közt a hálóba perdül.” Tizenkét perc elteltével ugyancsak Horváth László - későbbi válogatott labdarúgó, az 1926/27-es bajnoki idény gólkirálya – volt eredményes: „Kovásznai passzába Horváth a középről kiszökik és hosszú éles lapos lövése menthetetlenül jut a háló sarkába.” A második félidőben az iram érzékelhetően lanyhult. A Casa Pia szépíthetett volna, de játékosuk elhibázta a megítélt büntetőt. A végeredményt azután a magyar középcsatár, Kovásznay állította be a 77. percben: „Horváth—Kovásznai gyönyörű belső összjátékkal viszik le a labdát a kapuig és Kovásznai a kifutó kapus mellett menthetetlenül a sarokba helyezi a labdát.” A meccs végéhez közeledve a portugál csapat erősen ostromolta a magyar kaput, de Neuhaus minden lövést hárított. A III. ker. TVE magabiztos győzelmet aratott.

Vértes Imre értékelése szerint csapata leghasznosabb tagja a végig hatalmas munkát végző, fáradhatatlan Kléber Gábor volt. Neuhaus biztos labdafogásával, jó helyezkedésével teljesen elbűvölte a portugál közönséget és az újságírókat. A klasszis spanyol kapushoz hasonlítva elnevezték „magyar Zamora”-nak. Azt írták róla, hogy kétségtelenül az egyik legjobb kapus a sok remek kapus közül, akik valaha megfordultak Portugáliában.

Neuhaus János, a III. ker. TVE kapusa és egyik nagyszerű hárítása Lisszabonban

(Forrás: Ilustração Portuguesa, 1923. április 7., 417. old. / Hemeroteca Digital de Lisboa)

Az ellenfél fő erényének Vértes a gyorsaságot tartotta. Megfigyelte azt is, hogy bár technikai téren kevésbé képzettek, „Keményen mennek bele ellenfelökbe, különösen a kapusra támadnak nagy vehemenciával.” Neuhaus többször döbbenten, ijedten állt a „vadul rárohanó csatárok ostromában”.

Másik részről, a portugáloknak pont az volt furcsa és érthetetlen, hogy a magyarok (a csehekhez hasonlóan) nem támadják a kapust, így számtalan gólszerzési lehetőséget szalasztanak el. Arra jutottak, hogy a kapus megrohamozása tisztán Ibér-félszigeti sajátosság lehet. Játékmód terén további különbségnek azt tartották, hogy a III. ker. TVE játékosai nagyon távolról lőnek kapura, helyezkedésben viszont jóval fegyelmezettebbek. Úgy látták, a magyarok a cseheknél lassabbak, de technikai tudás terén felettük állnak. Megemlékeztek arról is, hogy a Vívók rendkívüli energiával, tisztán, becsületesen játszottak, miközben a Casa Pia játékosai rájuk egyébként nem jellemző durvasággal. Leggyengébb magyar játékosnak a jobboldali védőt, legjobbnak Neuhaust ítélték. Portugál oldalon Alberto Loureiro volt a meccs embere, míg a kapus, Clemente Guerra a leghalványabb. A portugálok Loureirot dicsérve tréfásan megjegyezték, hogy ezen a meccsen úgy játszott, mint egy magyar.

A III. kerületiek ellen nem nyújtott emlékezetes teljesítményt, de a Casa Pia csapatának tagja (és a klub egyik alapítója) volt Cândido de Oliveira, a portugál labdarúgás megkerülhetetlen alakja, edző, játékvezető, újságíró. Róla nevezték el a portugál Szuperkupát, ő volt a máig népszerű portugál sportlap, az A Bola egyik alapítója, a portugál válogatott első nemzetközi mérkőzésének csapatkapitánya, majd több alkalommal szövetségi kapitánya.

Vértes úgy érezte, játékosai teljesítményükkel lenyűgözték, meghódították a „könnyen hevülő” portugál közönséget és a sajtót egyaránt. Ez azért nem teljesen volt így. A tagadhatatlan érdemek elismerése mellett a portugál lapok megemlítették azt is, hogy nem a III. ker. TVE a legjobb csapat, amely valaha Lisszabonban pályára lépett. Középpályás sora nagyon gyenge, alig járul hozzá a támadásokhoz, az első meccsen lényegében csak a kapus és a támadók mutattak lényegi játékot. Más kérdés, hogy ez is elegendő volt a győzelemhez...

A III. ker. TVE (ülő sor) kék-fehér mezben, a Casa Pia A.C. (álló sor) fekete mezben játszott. A kép jobb szélén az álló sorban a játékvezető, Jorge Vieira, a Sporting hátvédje, portugál válogatott. A portugál lapokban általában német elnevezéssel (III Bezirk T.V.E.) szerepelt a magyar klub.

Sport Lisboa e Benfica – III. ker. TVE 1:1

A Casa Pia elleni diadal híre a spanyol újságokban is megjelent, kisvártatva öt klub küldött meghívót Spanyolországból az óbudaiaknak, köztük az F.C. Madrid (a mai Real Madrid) és az F.C. Barcelona is.

Bár a Vívók a hőség és a tűző nap elleni védekezésül fehér ruhákat és vászonsapkákat vásároltak Lisszabonban, a kánikula nem tartott sokáig. Második meccsük előtt kiadós eső áztatta fel a pályát. A sáros, pocsolyás talajon külön művészet volt továbbadni a mélyebb tócsákban megrekedt vizes, nehéz labdákat. A magyarokra jellemző lapos passzos játék így kevésbé tudott kibontakozni, viszont a technikai fölény jobban érvényesült. A III. ker. TVE 6.000 főnyi fanatikus közönség előtt „a legnépszerűbb portugál csapattal”, „az erőszakos játékmodoráról nevezetes” Benficával mérkőzött 1923. március 27-én. Hétköznap ellenére sokan voltak kíváncsiak az összecsapásra, még a Sporting szurkolói is kilátogattak a meccsre. Eredetileg azért, hogy nagy riválisuk ellen drukkoljanak, ám végül a nemzeti érzések kerekedtek felül és ők is a Benficát biztatták. „A Benfica csupa szálas erős, legény, súlyra jóval nehezebbek a mi csapatunknál s már cinóbervörös ingük is gyújtó lelkesedést kelt az állóhely publikumában.” – írta úti levelében Vértes az ellenfélről, amelyet már csak azért sem lehetett lebecsülni, mert a portugál csapatok közül az egyetlen volt, amely korábban a cseh Union Žižkovot le tudta győzni.

A Benfica kemény, gyors támadásai meglepték a Vívók védelmét és Nagy helyezkedési hibájából a portugál balszélső már az első percekben négy méterről, lapos lövéssel menthetetlen gólt szerzett. (Talán a lisszaboni klub fiatal igazolása, Manuel Iglésias lőhette az első portugál gólt magyar csapat hálójába, de ez csupán találgatás.) A magyar együttes lassacskán magára talált, a Horváth-Kovásznay duó szép támadásokat vezetett, Skvarek hatalmas lövésekkel veszélyeztetett. A latyakos pálya nem feküdt a hazaiaknak, csetlettek-botlottak, elakadozva törtek kapura. A magyar egyenlítő gól egy kezezést követő tizenegyesből született a negyvenedik percben, Harrer révén. A második félidőben kiegyenlített játék folyt. A találkozó utolsó tíz percét fizikailag jobban bírták a Vívók, sikerült beszorítani ellenfelüket, újabb magyar találatra azonban nem került sor. Egyébként is, az óbudai csatárok végig sok helyzetet hagytak ki.  Egyrészt féltették testi épségüket, túlságosan tisztelték a határozottan odalépő Benfica-játékosokat, másrészt hatalmas ziccereket könnyelműsködtek el. A Benfica erőssége a gyorsaság és a keménység volt: „Mint a nyulak, oly fürgén szaladgálnak a pályán játékosaik és ha technika dolgában még nem is érnek fel hozzánk, hatalmas erővel és gyorsasággal pótolják ebbeli fogyatékosságaikat.”

A magyar élvonalbeli bajnokság egyik legjobb játékvezetője, a nemzetközi mérkőzéseken is bíráskodó Vértes Imre a meccset értékelve nem tudott elmenni szó nélkül a portugál bíró ténykedése mellett. Már önmagában az a tény, hogy a játékvezető - Silvestre Rosmaninho, a Casa Pia középcsatára – a csapatok előtt lépett a pályára, magyar szemmel szokatlan volt, bizalmatlanságot keltett benne. Nem elfogultsága miatt hibáztatta azonban elsősorban kollégáját, hanem határozatlansága miatt. Hab volt a tortán, hogy a lesről portugál támadásokat rendszeresen elengedő Rosmaninho a második félidőben egy olyan tizenegyest is befújt a hazaiaknak, hogy a Sporting vezetőségének Vértes mellett ülő tagjai pirulva fordították el arcukat. A portugál sajtó ezzel szemben nem talált kivetnivalót a játékvezető munkájában, talán csak annyit, hogy megítélt egy nézetük szerint véleményes tizenegyest a Benfica ellen…

Sporting – III. ker. TVE 3:1

A III. ker. TVE lisszaboni szereplésére közben Portóban is felfigyeltek. Az F.C. Porto táviratot küldött, hogy szívesen látnák városukban egy meccsre a magyarokat, ám egyre kimerültebb együttesével Vértes erre az útra nem akart már vállalkozni. Öt napon belül harmadik meccsük következett. Ellenfélként - egy furcsa elírás folytán - „Bjuoh Sporting Club” vagy „Bjuoh SC” jelent meg több helyen a magyar sajtóban. Valójában a Sporting Club de Portugal várta az óbudaiakat, akik erre a meccsre készültek a legjobban, mindenképpen győzni akartak az Oroszlánok ellen. A Sporting kétségtelenül Portugália legerősebb csapata volt 1923-ban, mely - története során először – meg is nyerte a portugál bajnokságot. Lisszabonban mindenhol plakátok hirdették a nagy meccset. Az időjárásra ezúttal nem lehetett panasz, gyönyörű napsütéses idő volt, a tenger felől érkező könnyű szél kellemesen hűtötte a levegőt. A találkozóról szóló tudósítások elég zavarosak és ellentmondóak, abban a tekintetben is, hogy melyik csapat szerezte az első gólt, majd melyik egyenlített ki. A Sporting oldalán található adatlap szerint a 7. percben, játékos-edzőjük, Francisco Stromp talált be elsőként, egy kitűnő fejessel. A második félidő elején Göttler tizenhat méterről eleresztett éles lövéssel kiegyenlített. A második portugál gólt Joaquim Ferreira szerezte, tizenegyesből. Érdekes körülmények között született Emílio Ramosnak köszönhetően a lisszaboniak harmadik gólja. A magyar kapus kivédett egy lövést, ám három portugál csatár is rárontott: „Az egyik térdével lépett Neuhaus gyomrába, a másik vesén boxolta, mire a földre esett, ugyanakkor a harmadik úgy rúgta meg felső karján, hogy a labdát kiejtette fájdalmában, amelyet aztán a kapuba gurítottak.” Neuhaus nem volt gyenge fizikumú játékos, a labdarúgás mellett úszott, az UTE vízipóló-csapatának kapusa is volt, de az eset után ölben kellett levinni a pályáról. A meccset kilenc emberrel fejezte be a III. kerület, mert Kléber sérülése is olyan súlyosnak bizonyult, hogy ki kellett állnia.

Jelenet a Sporting CP – III. ker. TVE mérkőzésről (Forrás: Ilustração Portuguesa, 1923. április 7., 418. old. / Hemeroteca Digital de Lisboa)

A Sporting néhány játékosának zabolátlan játékát a portugál lapok is elítélték, a nem mindennapi bíráskodás kapcsán pedig felvetették, hogy a sok büntető a magyar csapat ellen vajon igazságos volt-e. A játékvezető ugyanis három (!) tizenegyest ítélt meg a III. ker. TVE ellen, miközben hat magyar játékos sérült meg az ellenfél emberre menő akciói miatt. Vértes úti levelében természetesen részletesen megemlékezett a részrehajló „indiánus bíró”, „a barna bőrű, villogó fogú, göndör hajú néger” „garázdálkodásairól”, „aki a bírói síppal a szájában a legnagyobb hidegvérrel tette túl magát a futball szabályain.”

A vereség ellenére a Vívók ezen a mérkőzésen játszottak a legjobban. Ismét Kléber volt a meghatározó játékos. A csatárok sok helyzetet kihagytak, Neuhausnak pedig kicsit fejébe szállt a dicsőség, „sok felesleges pózzal játszotta a fiók Zamorrát”. Portugál oldalon Vértes a Sporting villámgyors támadósorát, fáradhatatlan fedezeteit dicsérte és külön méltatta a válogatott hátvéd, Jorge Vieira klasszis alakítását, aki szerinte Magyarországon is a legjobbak közé tartozna.

Jorge Vieira, a Sporting és a portugál válogatott hátvédje, a Casa Pia A.C. - III. ker. TVE mérkőzés játékvezetője (Forrás: WikiSporting)

A Sporting CP csapata, mely 1923-ban, története során első ízben, megnyerte a portugál bajnokságot (Campeonato de Portugal) (Forrás: Wikisporting)

Benfica – III. ker. TVE 3:2

Nagypénteken, 1923. március 30-án, a Vívók legyengült, megtépázott csapattal álltak ki a negyedik meccsre, melyen az összes tartalékjátékosuk szerepet kapott. Tartogatni kellett erőket a lisszaboni válogatott elleni utolsó mérkőzésre, azzal együtt, hogy a Sporting elleni találkozó erősen megtizedelte a gárdát. Neuhaus felkarján hosszú seb éktelenkedett, alig bírta megemelni. Harrer bokája bedagadt, de vállalta a játékot, így az első játékrészben Szabó legalább tudott pihenni. Mayherr és Kléber térdét egyaránt sebek borították.

Horváth László, a III. ker. TVE legeredményesebb támadójátékosa Lisszabonban (Forrás: Ilustração Portuguesa, 1923. április 7., 418. old. / Hemeroteca Digital de Lisboa)

A Sasok is változtattak az első találkozón pályára lépett együttesen, főleg kipróbált, rutinos focisták kaptak játéklehetőséget az első félidőben és ennek meg is lett az eredménye. Ribeiro dos Reis, José Simões, majd Fernando de Jesus góljaival 3:0-ra elhúztak az első játékrész végére. A III. kerületiek fáradtak voltak, merevek, nehezen mozogtak. Az ismét gyengén játszó Nagy és sérült Harrer oldalán folyamatosan eljöttek a Benfica támadói, az a csoda, hogy csak a 30. percben esett az első gól. Harrer a 43. percben kezezett a tizenhatoson belül. Az értékesített büntető után csupán egy perc telt el és – megint az elbambuló Nagy hibája miatt - a portugál balösszekötő tizennyolc méterről bevágta a harmadik gólt. A második félidőben Harrer helyére Szabó állt be. A 78. percben Skvareket felvágták a tizenhatoson belül, a tizenegyest Horváth belőtte. A 83. percben szabadrúgásból, 17-20 méterről Horváth újabb gólt lőtt. Hiába ostromolták az óbudaiak a meccs végén a Benfica kapuját, az egyenlítés nem sikerült, kapufánál többre nem futotta.

Érdekesség még, hogy a Benfica játékosai ezen a mérkőzésen gyász-karszalaggal léptek pályára, João Carvalho Persónio dos Santos, a Benfica egykori kapusa, a klub egyik legrégebbi tagja emlékére, aki a meccs előtti napon hunyt el.

Lisszabon válogatottja – III. ker. TVE 0:1

A III. kerületiek Húsvétvasárnap, április 2-án játszották a túra utolsó mérkőzését, a Sporting, a Benfica és a Casa Pia játékosaiból összeállított lisszaboni válogatott ellen. Remélték, hogy újra harcképesek lesznek és győzelemmel zárják lisszaboni útjukat.

A Sporting pályáján teltház előtt veszélyes portugál támadásokkal indult a meccs, ám gólt a Vívók értek el, a 18. percben. Az egyik tartalékjátékos, a jobbösszekötő helyén játszó Kenyeres szerezte a találatot, amely egyben a mérkőzést is eldöntötte: „Horváth passzából Kenyeres félmagasan az ellenkező sarokba lövi a labdát, s az nagy falssal a hálóba repül.” A szünetig eredménytelen támadások váltogatták egymást. A lisszaboniak a régi, jól bevált módszerhez folyamodtak. Általában magasan előrevágták a labdát és ha a kapus azt megfogta, a rárohanó csatárok megpróbálták azt - akár vele együtt - a hálóba tuszkolni. Neuhaus tanult azonban a korábbi esetekből, szokásos pózait nem csinálta végig, hanem mindig gyorsan kidobta a labdát a mezőnybe. A szünet után a III. ker. TVE gyorsabb sebességfokozatba kapcsolt, technikai, taktikai fölényét igyekezett érvényre juttatni, a befejezéseknél azonban rendre hibázott. Portugál tudósítás arról számol be, hogy Lisszabon válogatottjából hiányzott az a tűz és lelkesedés, ami az előző összecsapásokon a győzelem fő tényezője volt. Hiányzott az egyes részek közötti összeköttetés is, ami több klubból verbuvált csapat esetén gyakran előfordul. A közönség heves biztatása közben kemény támadásokat indítottak, negyed órán át erősen nyomtak, de a magyar védelem kitartott. A meccs hőse Kovásznay lett, aki tökéletes helyezkedésével és tar fejével minden labdát elfejelt az ellenfél elől. Mivel az előző, Benficával játszott mérkőzés után borotválta le hosszú haját, a portugál tudósítók azt hitték, hogy a magyarok egy kopasz, öreg, rutinos, de nagyon fiatalosan mozgó játékossal erősítették meg keretüket. Az utolsó percekben egy utolsó, félelmetes portugál roham következett. Különösen attól tartott Vértes, hogy ha eljutnak a portugálok magyar tizenhatosig, a bíró tizenegyest ítél a III. ker. TVE ellen. Szerencsére Neuhausnak sikerült kiöklöznie a beívelt labdát, Vértes félelme pedig alaptalannak bizonyult, a teljesen korrektül bíráskodó Rebelo da Silva lefújta a mérkőzést.

Vértes később - erősen túlozva - azzal büszkélkedett a magyar sportsajtóban, hogy egyenesen a portugál válogatottat győzték le, hiszen Lisszabon válogatottjában nyolc olyan játékos volt, aki pályára lépett a legutóbbi válogatott mérkőzésen, Spanyolország ellen. Igazság szerint három - Jaime Gonçalves, Fernando Jesus, Jorge Vieira – szerepelt mindkét meccsen. 

 „…egy gyönyörű barátság kezdete”            

Április 3-án különvonaton vitték ki az óbudai csapatot a Lisszabon melletti népszerű üdülőhelyre, Estorilba, pihenni. A finom üdülővendégek közt nem kis feltűnést keltettek a gomblyukukban piros-fehér-zöld kokárdát viselő hangos magyar focisták. Sütkéreztek a tengerparton, élvezték a népszerűséget. Ebéd után kocsikon Cascaisba kirándultak, onnan Európa legnyugatibb pontjához utaztak. Este a vendéglátók felejthetetlenül szép estélyt szerveztek a Sporting klubházában a magyar csapat tiszteletére. A rendezvényen a portugál labdarúgó szövetség elnöke is megjelent. Indítványozta, hogy örömmel látnák a magyar válogatottat Lisszabonban. Gitárjátékával elkápráztatta az egybegyűlteket. Közkívánatra a magyar fiúk énekeltek pár dalt. A Sporting elnöke franciául mondott köszönetet a III. ker. TVE portugáliai látogatásáért. Vértes franciául válaszolt és egy itthonról kivitt selyemzászlót nyújtott át ajándékul. Mindennél nagyobb meglepetésnek bizonyult azonban, hogy beszéde utolsó mondatát portugálul olvasta fel. Ekkor szinte felrobbant a terem, majd szétszedték a csapatot „az öröm és extázis lelkesedési rohamában”. Lisszabonból április 4-én utaztak el a Vívók. A pályaudvaron a lisszaboni sportklubok képviselői, több száz sportszerető búcsúztatta őket, a vonat „a portugál játékosok lelkes hip-hip-hurrázása közben” robogott el velük. „És amidőn lassan kigördült a vonatunk a lisszaboni pályaudvarról, valamennyien átéreztük, hogy őszinte és igaz jóbarátokat szereztünk a portugálokban.” – összegzett Vértes.           

Hazaúton, ígéretükhöz híven, megálltak Sète-ben, ahol 4:1-re kikaptak a Cette együttesétől. 1923. április 13-án, a trieszti gyorsvonattal érkeztek haza Budapestre. A megfáradt, sérültekkel hazatért csapat 3:1 arányú vereséget szenvedett következő bajnoki meccsén a Törekvéssel szemben.

Mérleg

A III. ker. TVE lisszaboni túráján öt meccset játszott, két győzelem, egy döntetlen és két vereség született, nyolc rúgott, hét kapott góllal. A magyar gólok felét Horváth László lőtte. A túra legjobbjának a kiváló középfedezet, későbbi nagyszerű edző és sportújságíró, Kléber Gábor bizonyult.

Kompóti-Kléber Gábor, a Vívók lisszaboni túrájának legjobb játékosa. Forrás: Nagy Béla - Fradi futballmúzeum / www.magyarfutball.hu

A portugálok úgy látták, értékes játékosokkal rendelkező, jól szervezett, kifogástalanul viselkedő, fizikálisan igen felkészült, nagyszerű együttes egyenrangú ellenfelei tudtak lenni és jó eredményeket értek el. Hasznos volt számukra, hogy külföldi játékosokkal tudták összemérni erejüket, együtt edzhettek, a mérkőzések pedig nagyszámú közönséget csábítottak a pályára. A skót/Duna-menti iskolára jellemző lapos labdaadogatást egészen újszerűnek találták Lisszabonban és állítólag valóságos forradalmat indított el a portugál klubokban.

Vértes Imre boldog és büszke volt, hogy a III. kerületi TVE lisszaboni látogatásával a magyar sport jó hírnevét egy újabb országban is megalapozták. Nézete szerint egyfajta kultúrmissziót is teljesítettek, a sporton keresztül bizonyságot tettek „egy igazságtalanul megcsonkított ország kultúrájáról” és új barátokat szereztek Magyarországnak.