Válogatott okosságok

Összegyűjtöttük - természetesen a teljesség igénye nélkül - a nemzetközi és a magyar labdarúgó-világ azon szereplőit, akik 2025-ben távoztak az élők sorából. Akik űrt hagytak maguk után, és akikre tisztelettel emlékezünk vissza.

Január

Igor Poznič (1967)

Az egykori ex-jugoszláv szlovén csatár az NK Maribor legendájává vált már életében. Már gyerekként ott ismerkedett a labdarúgás alapjaival, a délszláv háború után pedig az első önálló szlovén bajnokság első derbyjén, az Olimpija Ljubljana elleni idegenbeli találkozón az ő duplájával nyertek a lilák 2:1-re. A Mariborban 87 gólt szerzett, ezzel halálakor a csapat örökranglistáján a hatodik helyen állt. Hazájában játszott még a Mura és a Drava Ptuj csapataiban, Ausztriában a Grazer AK, Portugáliában pedig a Felgueiras csapatában. A szlovén válogatottban egyszer szerepelt, 1993 áprilisában az észtek elleni győztes barátságos találkozón. Ez volt hazájának az első hivatalos válogatott labdarúgó-mérkőzése a függetlenségük kivívása után. Pályafutása befejezése után utánpótlás edzőként dolgozott egészen a haláláig. Január 1-én váratlanul hunyt el ötvenhét éves korában.

1993 tavaszán a Maribor csatáraként és csapatkapitányaként

Agroppi Aldo (1944)

Az egykori olasz középpályás 1963 és 1975 között a Torino labdarúgója volt. 1964/65-ben a Genoa, 1965/66-ban a Ternana, 1966/67-ben a Potenza csapatában szerepelt kölcsönben. A Torino együttesével két (1968 és 1971) olasz kupa-győzelmet ért el. A gránátvörösök csapatában 1970 decemberében Közép-európai Kupa találkozón Torinóban (0:0) pályára lépett az MTK ellen. 1975 és 1977 között a Perugia csapatában fejezte be az aktív játékot. 310 olasz bajnokin huszonhat gólt szerzett. 1972-ben és 1973-ban öt alkalommal szerepelt az olasz válogatottban. Edzőként 1980 és 1993 között több olasz klub szakmai munkáját irányította. Vezetőedzője volt a Pescara, a Pisa, a Perugia, a Padova, a Fiorentina, a Como és az Ascoli csapatának. A Perugia edzőjeként érintett volt az 1986-os totonero-botrányban és ezt követően négy hónapra eltiltották a labdarúgástól. Az eltiltás idején már a Fiorentina edzője volt, ahol az 1985/86-os szezonban a negyedik helyen végzett a Serie A-ban. Később az 1992/93-as idényben visszatért a firenzei klubhoz, de kevésbé volt sikeres, a csapat a szezon végén kiesett a Serie B-be. 2017 év végén beválasztották a torinói Hírességek Csarnokába. A toszkánai szülővárosában, Piombinóban hunyt el január 2-án, nyolcvanévesen.

A Torino játékosaként a hetvenes években

Cristóbal Ortega (1956)

Az egykori mexikói középpályás pályafutása során egyetlen csapatban, a Club Américában játszott. 1974 és 1992 között hat bajnoki címet szerzett és három alkalommal nyerte meg a térség legrangosabb nemzetközi trófeáját a CONCACAF-bajnokok kupáját. Karrierje során összesen tizennégy címet szerzett klubjával. 1974 és 1992 között összesen 711 tétmérkőzésen lépett pályára, ezekből 608 volt bajnoki találkozó. 1977 és 1986 között 24 alkalommal szerepelt az mexikói válogatottban és 4 gólt szerzett. Tagja volt az 1977-ben CONCACAF-bajnokságot nyert válogatott keretének és részt vett az 1978-as, és az 1986-os világbajnokságon. A későbbiekben több élvonalbeli mexikói csapatnál is megfordult edzőkét, többek között Club Américánál, a Veracruznál és a La Piedadnál. Nevét mindig tisztelettel és csodálattal fogják emlegetni a mexikói futballban. Tavaly decemberben arról számoltak be, hogy rossz egészségi állapotban van, és a betegsége miatt orvosi ellátásra szorul. Bár állapotának pontos részletei akkor még nem voltak ismeretesek, rajongói és a mexikói futballközösség aggodalmát fejezte ki állapota miatt. Január 2-án hunyt el Mexikóvárosban hatvannyolc évesen. Akkor röpítették világgá a hírügynökségek, hogy rák végzett vele.

A Club América mezében a pályafutása vége felé

Tamás Gyula (1941)

Az egykori kapus szülővárosa csapatában, a Diósgyőri VTK-ban ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival. A korosztályos ranglétrát végigjárva 1963-ban mutatkozott be az NB I-ben csapatában. 1969-ig gyakorlatilag végig ő védett a DVTK-ban, 143 első osztályú bajnoki mérkőzést játszott úgy, hogy ebből a hat évből egy szezont az NB II-ben töltött csapatával. Igaz, pont abban az évben Magyar Kupa (MNK) döntőig meneteltek a diósgyőriek, de azt elveszítették az ETO-val szemben. 1970-ben igazolt a Vasasba, ahol tizenegy szezonon keresztül védett Mészáros Bubuval párban. Jellemzően az évtizedet elfelezték, eleinte Tamás volt az első számú kapus, később a jóval fiatalabb Mészáros, aki utánpótlás-, majd felnőtt válogatott lett az idők folyamán, szép lassan kiszorította őt. A hetvenes évek elején az angyalföldiek két bajnoki bronzérmet szereztek. Az elsőnél még Tamás Gyula védett az összes meccsen, a következő évben már csak 18 mérkőzésen, a többin Mészáros. A csapat történetének haláláig legutolsó bajnoki címénél a 34 forduló alatt Bubu már 32 meccset számlált, Tamás 2 mérkőzésen léphetett pályára kezdőként, egyszer pedig csereként váltották egymást. A fenti címeken felül egy-egy Magyar Kupa (MNK) arany-, és ezüstérmet is a kesztyűjébe rakhatott. Aktív pályafutását 1981-ben, közel negyvenévesen fejezte be. 1967-ben, még a DVTK kapusaként lett válogatott labdarúgó. 1970-ig 11 alkalommal húzhatta magára a címeres mezt. Pályafutásának befejeztével sportvezetőként és edzőként is dolgozott tovább a labdarúgásban. Volt a Vasas labdarúgó szakosztályának vezetője, kapusedzőként pedig külföldön dolgozott a japán és az iraki válogatottnál, illetve Ausztriában a Casino Salzburgnál. Itthon pedig, többek közt, természetesen a Vasasnál, az Újpestnél, a Zalaegerszegi TE-nél és a Videotonnál. De dolgozott a magyar olimpiai, és a felnőtt válogatottnál is. 2010-ben ment hivatalosan nyugdíjba a Felcsút kapusedzőjeként. Később sem tétlenkedett, gyerekeknek szervezett nyári kapusiskolákat. Megromlott egészségi állapotának köszönhetően élete utolsó három hónapját már kórházban töltötte, halála előtt nemsokkal tüdőgyulladást kapott. Ennek közvetlen következményeként hunyt el január 2-án, nyolcvanhárom évesen.

A Diósgyőri VTK kapusaként az 1964-es kupadöntőn

Werner Leimgruber (1934)

Az egykori svájci védőjátékos 1954-től 1970-ig játszott az FC Zürichben, kivéve egy Locarno-i kitérőt (1956/57) és számos sikert ünnepelhetett ez idő alatt. A kezdetben csatárként szerepelt játékos lett a Nemzeti Liga B gólkirálya az 1957/58-as feljutási idényben. 1962-től kezdődően a középpályán, majd védőként szerepelt. A Zürichben három bajnoki címet (1963, 1966, 1968), valamint két kupagyőzelmet (1966, 1970) ünnepelhetett. A klub történetének első kupagyőzelmét követően 1966-ban kapitányként (1965-től három idényen át viselte a kapitányi karszalagot) vehette át a trófeát. 395 bajnoki találkozón kilencvenegy gólt szerzett és volt huszonhét gólpassza. Ezzel mind összesítésben, mind a legjobb góllövők tekintetében haláláig a klub nyolcadik legeredményesebb játékosa volt. A svájci válogatottban 10 mérkőzésen játszott és szerepelt az 1966-os világbajnokságon. 1966 júniusában szerepelt a Népstadionban is egy nemzetek közötti barátságos találkozón is, ahol a parádézó Bene Ferenc duplájával és Farkas János góljával a mieinknek sikerült jobban a világbajnoki felkészülés. A Népsport másnapi értékelése szürkén, de hasznosan játszott. A futball mellett mindig vízvezetékszerelőként dolgozott, ami nyugdíjba vonulásáig megmaradt. Az FC Zürich futballmúzeuma a laikusok számára is elképesztő, alapvetően neki köszönhetően. Szisztematikusan megőrizte pályafutása összes mezét - az 1950-es évekbeli kék-fehér csíkos meztől az 1968-as legendás piros szatén ingig. Nagymértékben járult hozzá a múzeumnak átadott relikviáival a gyűjtemény alapjaihoz és meggazdagodásához. Zürich 5. kerületének leghíresebb vízvezetékszerelője január 2-án hunyt el, kilencvenévesen.

1966-ban a svájci kupával. Ő volt az első FC Zürich játékos, aki a magasba emelhette a trófeát

Gilbert Van Binst (1951)

Az egykori belga védőjátékos a KFC Peutie és a Vilvoorde FC palántanevelései után tizenhét évesen került az Anderlecht utánpótláscsapatába. Az RSCA játékosaként 1968 és 1980 között 262 belga bajnoki találkozón (hátvédként!!) huszonnyolc gólt szerzett. Kétszeres belga bajnok, négyszeres belga kupagyőztes volt. Kétszer-kétszer nyert Kupagyőztesek Európa Kupáját és UEFA-szuperkupát (1976 és 1978), 1977-ben pedig a döntőig menetelt csapatával szintén a KEK-sorozatban. 1981-től a francia FC Toulouse játékosa lett, majd a következő idényben a Club Brugge-ben fejezte be pályafutását. 1972 és 1977 között 15 alkalommal szerepelt a belga válogatottban és egy gólt szerzett. Az 1972-es Európa-bajnokságon a bronzérmes csapat tagja volt. Aktív pályafutása befejezése után előbb a Brugge másodedzője volt, majd kisebb csapatoknál felelt a szakmai munkáért. Ezektől is hamar visszavonult és háztartási vegyiáruk értékesítésével foglalkozott. Emellett futballelemzőként és -szakíróként tevékenykedett. Régóta küzdött demenciával és a Parkinson-kórral, végül a Brüsszel melletti Zaventemben hunyt el január 4-án, hetvenhárom évesen.

A belga válogatott mezében

Halmosi Zoltán (1947)

Sorsa nem is lehetett más, hiszen egy Szombathely közeli faluban látta meg a napvilágot. Már kisgyerek korában a Haladás volt a kedvenc csapata.

Vagy fociztunk, vagy pecáztunk, nyáron meg fürödtünk a Borza-patakban. Akkor még nem szabályozták, egyes részein kétméteres volt a víz. Amennyire vissza tudok emlékezni, én mindig futballista akartam lenni. Óriási mérkőzéseket játszottunk a réten, míg csak teljesen be nem sötétedett. Számtalanszor megesett, hogy a tehenek előbb hazataláltak, mint én. Ahogy egy kicsit nagyobb lettem, rendszeresen bejártunk Szombathelyre, meccset nézni. Előbb a bátyámmal és anyám testvéreivel, később a haverokkal. Ez volt az ünnepi szórakozásunk.

Szombathelyen az ipari tanulók között játszott először labdarúgó csapatban. Néhány hónap után, 1963-ban a Haladás fogadta be ifjúsági labdarúgói közé. Balösszekötőben és balszélen próbálkozott, saját bevallása szerint elég mérsékelt színvonalon. 1965. június 20-án, kevéssel a 18. születésnapja előtt, a VT Vasas ellen bemutatkozhatott az NB II-ben. Az NB I-es bemutatkozásra 1967. április 9-én Szombathelyen, a Vasas ellen 2:1-re elveszített mérkőzésen került sor, hetes mezben. Nem vallott szégyent, az egyetlen Haladás gólt is ő szerezte. Ebben az évben hat mérkőzést játszott a legjobb szombathelyi labdarúgók között - öt poszton! Volt jobb- és balszélső, bal- és jobbösszekötő és jobbfedezet is. 1972 nyarán tettlegesség miatt 3 évre eltiltották, de ebből csak 1 évet kellett letöltenie. Nélküle is simán visszajutottak a szombathelyiek az NB I-be.

Még 25 éves sem voltam és azon vettem észre magam, hogy már nem vagyok NB I-es játékos. Sőt, semmilyen sem, mert 72 nyarán három évre eltiltottak a labdarúgástól. Hogy miért? Hosszú sora van ennek, ha érdekel, elmesélhetem. Abban az évben a tavaszi szezonunk olyan volt, mint a lidércnyomás, vagy annál is rosszabb. Az első mérkőzést még megnyertük az Egyetértés ellen, aztán zsinórban tizennégyszer kikaptunk - jól hallottad, tizennégyszer! - egy egész elfogadható őszi évad után!

Világéletemben kemény, hajtós, az utolsó leheletig küzdő játékos voltam. A vereségbe szinte belebetegedtem - képzelheted, milyen idegállapotba kerültem! S jött az az átok hazai meccs májusban, a Komló ellen. Mint rendszerint, nekünk voltak helyzeteink, ők pedig rúgták a gólokat. Ki tudná megmondani, hogy jogosan, vagy sem, de az volt a benyomásom, hogy az egyik partjelző, a név nem fontos, következetesen a mi kárunkra téved. Kiszóltam neki, hogy hé, kopasz úr, figyeljen már, micsoda baromságokat integet összevissza! Neki sem kellett több, jól elküldött az anyámba!

Természetesen kikaptunk megint, ha jól emlékszem, 3:2-re. S ahogy mentünk lefelé a lépcsőn az öltözőbe, egyszercsak pont elém került az én derék partjelzőm. Isten bocsássa meg, seggbe rúgtam. Nem nagyon, nem erővel, de megbillentettem. A bíró, Nagy Béla éppen ott jött mellettem, mindent jól láthatott. Nyomban közölte, hogy ki vagyok állítva...

Tudtam, mi következik. Legföljebb az lehetett a kérdés, mennyi eltiltást kapok. Azzal indultam el otthonról a fegyelmi tárgyalásra, hogy töredelmesen bevallók mindent. Szegény anyám is a lelkemre kötötte, hogy csak úgy mondd el kisfiam, ahogy volt. Igen ám, csakhogy a Haladásnál mindenki azt fújta, hogy tagadjam le, ez az egyetlen mentség számomra. Hát én letagadtam. El is tiltottak három évre, mint a pinty!

Majd’ lesült a bőr a képemről! Anyám, az egész családom egyenességre nevelt, mifelénk sohasem volt divat a hazudozás és most tessék, ezt a szégyent! Úgy restelltem magam, hogy alig találtam haza. A Haladás megfellebbezte az ítéletet, de a legcsekélyebb eredmény nélkül. Az lett a vége, hogy fölmentem az MLSZ elnökéhez, Terpitkó Bandi bácsihoz és őszintén elmeséltem mindent. Nem hiába, mert egy évre mérsékelték az eltiltásomat. Annyit meg is érdemeltem…

A Vasas minden évben hívta, de többször kereste őt a Ferencváros, az MTK és a Tatabánya is, de szinte az ajánlatokat sem hallgatta meg, mindig maradt a Haladásban, mert úgy érzete, oda tartozik és mindig is odatartozott. 1980-ig összesen 306 NB I-es mérkőzést játszott és 19 gólt szerzett. Aktív pályafutását az 1980/81-es NB II-es szezon végén fejezte be. Stílszerűen, ahogy góllal kezdett az NB I-ben, itt is góllal búcsúzott a Pét elleni 8:0-ás találkozón. Legjobb eredménye a Haladással egy MNK ezüstérem (1975), és egy bajnoki 5. helyezés (1977). A Haladás ekkor a "vidék bajnoka" is lett.

Régi hagyomány volt, hogy a Labdarúgás című szaklap szerkesztősége minden év végén szavazásra kérte fel a vezetőedzőket és a sajtót, döntsék el, kik voltak az esztendő legjobbjai.

1969 legjobbjai: Szentmihályi - Kelemen, Páncsics, Ihász - Halmosi, Szűcs - Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II., Zámbó. A kapott szavazatok alapján a második helyen végzett Szűcs Lajossal holtversenyben, náluk csak Bene Ferenc kapott több szavazatot.

1970 csapata: Bicskei - Noskó, Mészöly, Páncsics - Halmosi, Vidáts - Fazekas, Kocsis, Bene, Szuromi, Zámbó.

A Képes Sport Ön tizenegye szavazásán a szurkolók is többször beválasztották az év csapatába.

1969: Tamás - Kelemen, Páncsics, Szűcs, Halmosi, Puskás, Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II., Kocsis.

Az 1970-es év legtöbb szavazatot kapott játékosai: Bicskei -, Noskó, Mészöly, Páncsics - Konrád, Halmosi, Vidáts - Fazekas, Bene, Kocsis, Szuromi. 

1974 közönségcsapata: Mészáros - Horváth J., Bálint, Dunai III., Tóth J. - Halmosi, Tóth A., - Fazekas, Bene, Kocsis, Nagy L.

Mindegyik veretes társaság...

1982 és 1989 között alsóbb osztályú osztrák csapatokan játszott (Oberwart, Rechnitz, Zuberbach, Pinkafeld), később volt Ausztriában edző is. Ő volt a később Szombathelyről válogatott lett Nagy József felfedezője, őt szemelte ki saját utódjának. Rövid utánpótlás-válogatottság után hamar bemutatkozhatott a nagyválogatottban is. 1969 és 1974 között 11 alkalommal szerepelt a válogatottban és egy gólt szerzett. Igazi nyerő típus volt, első és utolsó válogatott találkozóján is győztes csapatban szerepelt. Igazi sportdinasztia a családjuk, felesége, Séfer Rozália, válogatott síkfutó volt, két fia közül Zoltán az NB I-ig, Péter pedig a válogatottig jutott. 1997-ben a pedagógusnap alkalmából az iskolai testnevelési és sportfeladatok végrehajtásában több évtizeden keresztül végzett kiemelkedő munkája miatt a Magyar Sportért kitüntető címet kapta a Vas Megyei Labdarúgó Szövetség utánpótlás-bizottságának tagjaként az OTSH-tól. Játékos-pályafutása befejeztétől a nyugdíjig a Haladás létesítményeinek vezetője volt. 2025. január 4-én, hetvenhét éves korában hunyt el Szombathelyen.

1979 nyarán harminckét évesen a búcsút fontolgatta, aztán maradt. Ősszel újra a régi volt…

Juan Manuel Villa (1938)

Az egykori spanyol középpályás 1953 és 1959 között a Real Madrid korosztályos csapataiban játszott. 1959/60-ban az AD Plus Ultra (a Real Madrid tartalékcsapatának, a Castillának az akkori neve), 1960 és 1962 között a Real Madrid labdarúgója volt (A harmincas években édesapja is Realban játszott, az ötvenes években a klub sportigazgatója volt. Sőt, édesanyja is a királyi klub sportolója volt, gyeplabdázott, sportágában a berlini olimpián aranyérmes lett). 1961/62-ben kölcsönben a Real Sociedad együttesében szerepelt. 1962 és 1971 között a Real Zaragoza játékosa volt, ahol két spanyol kupagyőzelmet ért el a csapattal. Tagja volt az 1963/64-es idényben VVK-győztes, két évvel később pedig a döntőig jutott együttesnek. A spanyol elsőosztályban összesen 220 bajnoki találkozón hetvenhét gólt szerzett. 1964-ben három alkalommal szerepelt a spanyol válogatottban. Zaragozában hunyt el január 5-én, nyolcvanhat évesen.

A Real Zaragoza játékosaként

Dusan Maravics (1939)

Az egykori jugoszláv (szerb) középpályás Franciaországban született, ahol az édesapja dolgozott. A háború után költöztek vissza a vajdasági Bajmokba. A Radnicski Bajmok korosztályos csapatában kezdte a labdarúgást. 1956 és 1958 között a Spartak Subotica, 1958 és 1964 között a Crvena Zvezda labdarúgója volt. A belgrádi csapattal három jugoszláv bajnoki címet és két kupagyőzelmet ért el. 1964 és 1966 között a francia RC Paris, 1966/67-ben az Entente Fontainebleau, 1967/68-ban ismét az RC Paris játékosa volt. 1969 januárjában hazatért és az OFK Beograd játékosa lett. Hat hónappal később a csapat közép-amerikai turnéján a a venezuelai Deportivo Italia együtteséhez szerződött öt idényre. A csapattal egy venezuelai bajnoki címet szerzett. Pályafutásának egyik érdekessége, hogy amikor a Zvezda 1962-ben dél-amerikai túrán járt, a világbajnok brazil válogatott túlnyomó részét adó Botafogo 150 ezer dollárt (ez mai árakon körülbelül 13 millió…) kínált érte. Akkoriban csak 30 éves kor után lehetett külföldi klubhoz menni. Végül ő azon kevés jugoszláv játékosok közé tartozott, aki már egy „csellel” huszonöt évesen külföldre kerülhetett, a Közgazdasági Kar elvégzése után Franciaországban folytatta tanulmányait. 1960 őszén a BEK-sorozatban láthattuk a Megyeri úton az Újpesti Dózsa ellen a Zvezdában, majd két évvel később a Közép-európai Kupában Kispesten is szerepelt. Mindkét párosmérkőzést végigjátszotta. 1960-ban hét alkalommal szerepelt a jugoszláv válogatottban. 1960. január 1-jén Casablancában debütált a jugoszláv csapatban egy Marokkó elleni barátságos mérkőzésen, ahol 5:0-s jugoszláv győzelem született. Maravic a 65. percben szerzett góljával járult hozzá a sikerhez. Tagja volt az 1960-as római olimpiai játékokon aranyérmet nyert csapatnak. Az olimpián, szeptember 1-jén a Bulgária elleni csoportmérkőzésen szerepelt utoljára a válogatottban, ahol 3:3-as döntetlen született. Civilben a Belgrádi Egyetemen szerzett közgazdász diplomát. Anyanyelvén kívül francia, angol, spanyol és olasz nyelvtudással is rendelkezett. A jugoszláv labdarúgó-szövetségben dolgozott sporttisztviselőként. 1986-tól az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA), 1990-től a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) részére végzett feladatokat. Európai nemzetközi klubmérkőzéseken volt hivatalos UEFA-delegált, míg a világban kettős szerepe volt: FIFA-delegált a válogatott meccseken, továbbá a FIFA edző oktatói csapatának a vezetője volt és ebben a szerepében a világ 34 országában járt. 2016 óta a bajmoki sportközpont a nevét viseli. Január 6-án hunyt el nyolcvanöt évesen.

A Zvezda játékosaként kapura lő

Valerij Kapacina (Valeriu Capatina) (1970)

Az egykori moldáv csatár az akkor még a Szovjetunió területén található Kisinyovban (ma Chisinau) született. A helyi Nyisztru (ma Zimbru néven ismeretes) Kisinyovban nevelkedett, ott lett szovjet első osztályú játékos, 1987-ben mutatkozott be az élvonalban. 1991-ben került az akkor még a Sényői TSZ SE néven a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei I. osztály szereplő csapathoz. Innen került az NB I-be a BVSC-hez, később a Nyíregyházához. Utóbbi csapattal élt meg kiesést és feljutást is. Nyíregyházi időszaka alatt kétszer is visszakerült az akkor már NB III-as Sényőre egy-egy rövid időszakra. 1999-ben jött el végleg a Szpariból. Utána játszott még Tiszavasváriban, ismét Sényőn, pályafutását a harmadosztályú Szakoly csapatában fejezte be. A moldáv válogatottban 1991 és 1994 között 4 alkalommal szerepelt, sőt, volt olyan is, hogy az NB III-as Sényőből hívták haza a keretbe. Két fia is Magyarországon lett labdarúgó, halálát január 6-án jelentette be az idősebbik fiú, Valér.

A Sényő játékosaként kilencvenes években

Fabio Cudicini (1935)

Az egykori olasz kapuvédő egy igazi labdarúgódinasztia tagja, hiszen édesapja, Guglielmo, az AS Roma hátvédje volt, fia, Carlo szintén kapus lett, őt leginkább a Chelsea és a Tottenham csapataiból ismerhetjük, ahol összesen tizennégy (!!) szezont töltött el. Játszott az Udinésében, a Bresciában és nyolc esztendőt az AS Románál (a rómaiakkal VVK-győztes lett 1961-ben), mielőtt 1967-ben a Milanhoz igazolt volna, ahol karrierje legsikeresebb korszaka következett. A Milannal bajnoki címet, olasz kupát, Bajnokcsapatok Európa-kupáját, Kupagyőztesek Európa-kupáját és Interkontinentális Kupát is nyert. A „Fekete pók” becenevet a brit sajtótól kapta, amiért a BEK-győztes idényben parádézott a Celtic (negyeddöntő) és a Manchester United (elődöntő) ellen is. Egyike azon kevés labdarúgóknak, akik mind a három jelentős európai kupát elnyerték. Összesen 341 olasz bajnoki mérkőzésen lépett pályára. A Milanban produkált egy elképesztő sorozatot is, 1132 percen keresztül nem kapott gólt. A rekordot halálakor is tartotta. Igen, jól számolja a T. Olvasó! Az tizenkét teljes mérkőzés, és hozzá még több mint egy félidő! Az 1968/69-es Serie A bajnokságban a 29 lejátszott mérkőzésen mindössze nyolcszor került a labda került a hálójába, és a Serie A egyetlen szezonban elért legtöbb kapott gól nélküli rekordja is ugyanerre a szezonra nyúlik vissza, huszoneggyel (ezt a rekordot négy másik kapussal osztja meg azóta is). 1965 tavaszán még a Roma kapusaként járt Magyarországon, de sok öröme nem volt benne. A Vásárvárosok Kupájában a Fradi kettősgyőzelemmel lépett túl ellenfelén, a két találkozó három gólt kapott. Klubjában elért sikerei ellenére soha nem játszott a válogatottban, ahol Ricky Albertosi és Dino Zoff akkoriban szinte kiszoríthatatlanok voltak. Csak a kispadig jutott… Január 8-án Rómában hunyt el nyolcvankilenc évesen.

Az AC Milan Fekete pókjaként a Civic Arenában, 1970-ben

Vicente Vega (1955)

Az egykori venezuelai kapus első lépéseit az Independiente de Maracay csapatában tette meg. 1975 és 1991 között volt a venezuelai első osztályban a Deportivo Táchira, Portuguesa és a Deportivo Italia játékosa. Már tizenhat évesen országosan ismert lett, mindössze 16 évesen behívták a La Vinotinto (a válogatott beceneve hazájában) keretébe az 1974-es dél-amerikai ifjúsági kontinensbajnokságra Chilében. A tornán négy mérkőzésen kezdőként lépett pályára. 1975 és 1983 között 15-ször szerepelt hazája válogatottjában, szerepelt az 1977-es, az 1979-es és az 1983-as Copa Americán is. A válogatottban két igen emlékezetes mérkőzése volt, amelyek már életében legendává tették hazájában. Az 1979-es kontinenstornán a Kolumbia elleni 0:0-án, ha hajnalig játszották volna a mérkőzést, akkor sem kapott volna gólt, szinte csak neki köszönhették a döntetlent. A másik két évvel később, 1981. februárjában ismét bebizonyította képességeit, és őrületbe kergette Brazíliát. A Selecao csak Zicónak a 82. percben szerzett 11-es góljával tudott végül nyerni, de teljesítményével olyan csapatok figyelmét keltette fel, mint a Flamengo, vagy a Vasco da Gama. Akkori klubja, a Portuguesa azonban nem hagyta jóvá egyik átigazolást sem. Ez valahol érthető is, venezuelai szinten a csapata nagyon erősnek számított. Ezekben az években a Portuguesa abban a luxusban részesült, hogy az 1970-es világbajnok brazil Jairzinhót a soraiban tudhatta. Január 13-án, hatvankilenc éves korában, cukorbetegség szövődményei miatt hunyt el.

Jairzinhóval a Portuguesa egyik edzésén

Tony Book (1934)

Az egykori angol védőjátékos legnagyobb sikereinek színhelyére érkezése előtt alacsonyabb osztályban, félamatőr csapatokban szerepelt (1955/56 Frome Town, 1956 és 1964 között a Bath City). 1966 és 1974 között következett a Manchester City, ez idő alatt bajnoki címet, FA-kupát, Ligakupát, Kupagyőztesek Európa-kupáját és Charity Shieldnek nevezett Szuperkupát is nyert, utóbbit kétszer is elhódította. Az 1970/71-es KEK-sorozatban hazánkban is láthattuk, a City kettősgyőzelemmel búcsúztatta a Bp. Honvédot, mindkét meccset végigjátszotta. Utolsó szezonja közben Johnny Hart menedzser egészségügyi problémák miatt lemondott, és ideiglenesen ő vette át a csapatot, amíg Ron Saunderst ki nem nevezték. Saunderst viszont fél évvel később menesztették, ismét Book lett a menedzser, és 1979-ig irányította az együttest. 1989-ben és 1993-ban rövid ideig ismét ő lett a menedzser. 2008-ban a Manchester City tiszteletbeli elnöke lett, négy évvel korábban a Hírességek Csarnokában is helyet kapott. Január 13-án hunyt el kilencvenéves korában.

Minden hazai díjat megnyert a Manchester Cityvel, és a klub csapatkapitánya is volt

Harry Bild (1936)

Az egykori svéd csatár 1956 és 1964 között az IFK Norrköping labdarúgója volt, ahol négy bajnok címet szerzett. Az 1956/57-es idényben bajnoki gólkirály lett 19 góllal. 1963-ban az év svéd labdarúgójának választották. 1964/65-ben a svájci FC Zürich, 1965 és 1967 között a holland Feyenoord játékosa volt. 1968 és 1973 között az Östers IF csapatában szerepelt és bajnoki címet szerzett. 1957 és 1968 között 28 alkalommal szerepelt a svéd válogatottban és tizenhárom gólt szerzett. Ellenünk eredménytelen maradt, amikor 1959 júniusában a Népstadionban 3:2-es vereséget szenvedtek hazánk nemzeti tizenegyétől. Rákbetegségét 2024 nyarán diagnosztizálták és jelentették be. Január 16-án växjöi otthonában hunyt el nyolcvannyolc évesen.

Az egyik gólöröme a svéd válogatottban

Denis Law (1944)

Karrierje 1956-ban kezdődött a Huddersfield Town nevű kis csapatban. 1960-ig 81 mérkőzésen szerepelt és 16 gólt lőtt, majd akkor rekordösszegnek számító 55 ezer fontért a Manchester Cityhez szerződött. Itt 44 mérkőzésen jutott neki szerep, összesen 21 gólt lőtt. 1961-ben az olasz Torino FC csapata igazolta le 110 ezer fontért, ami szintén új átigazolási rekordot jelentett. Olaszországban 1962-ig játszott. A torinóiaknál 27 bajnokin 10 gólig jutott. Hatalmas tehetségét látva 1962-ben leigazolta a Manchester United, ezúttal is rekordot jelentő 115 ezer fontért. A manchesteri csapattal nyert legjelentősebb trófeája az 1968-ban megnyert Bajnokcsapatok Európa-kupája-döntő, ahol hosszabbítást követően 4:1 arányban győzték le a portugál Benfica csapatát. A mérkőzést a Wembley stadionban játszották 100 000 néző előtt. Az ifjú skót támadó már az első MU-meccsén, a hetedik percben a hálóba talált. Abban az idényben 23 találattal házi gólkirály lett, a kupában mesterhármast lőtt egykori csapatának, a Huddersfield Townnak, és az FA-kupa döntőjében góllal járult hozzá a Leicester City legyőzéséhez. Ebben az évben pályára lépett a világválogatottban is, egy Anglia ellen 2:1-re elveszített mérkőzésen, amelyen ő szerezte csapata egyetlen gólját. A következő szezonban az addig középcsapatnak számító United a második helyen végzett a bajnokságban, a szurkolók által csak Királynak becézett támadó 30 bajnoki gólt szerzett, míg az évad összes tétmérkőzésén szerzett gólok számát tekintve máig élő rekordot állított fel 46 találatával. Teljesítményéért 1964-ben neki ítélték az Aranylabdát. A következő bajnoki évadban már bajnoki címet ünnepelhetett a Manchester Uniteddel, az együttes házi gólkirályaként (28 gól). 1967-ben a klub újra bajnok lett, Law pedig immár negyedszer házi gólkirály (23 gól). Egy sérülés következtében formája visszaesett és egyre több mérkőzést, így például az 1968-as, győztes BEK-döntőt is ki kellett hagynia. A következő években egyre kevesebb lehetőséghez jutott, azonban 404 tétmérkőzésén rúgott 237 góljával a haláláig harmadik a klub örökös góllövőlistáján Bobby Charlton és Wayne Rooney mögött. 1973-ban elhagyta a klubot, és másodjára is leszerződött a Manchester Cityvel, a United városi riválisával. Mikor visszament a Cityhez, csupán egy évig játszott ott, ez idő alatt 24 hivatalos mérkőzésen 9 gólt lőtt. A Manchester United hívei számára azonban az volt a legszomorúbb, hogy csapatukat Denis Law ejtette ki az angol első osztályból 1974-ben. Law a karrierje alatt bajnoki mérkőzésen 485 mérkőzésén 227 gólt lőtt. A skót válogatottban 1958 és 1974 között 55 találkozón harminc gólt szerzett, haláláig ő rúgta a legtöbb gólt a skót nemzeti tizenegyben. Részt vett az 1974-es világbajnokságon. Pályafutása után rádió- és tévéműsorokban volt szakkommentátor, elemző, sőt, voltak saját műsorai is. A 2002-ben alapított skót futball halhatatlanjai közé elsőnek választották be. 2005-ben az Aberdeeni és a St. Andrews Egyetem, valamint 2017-ben a Robert Gordon Egyetem díszdoktori címet adományozott neki. Birtokosa volt, többek között, a Brit Birodalom Rendjének (CBE) és az Aberdeen díszpolgára címnek. 2021 augusztusában jelentették be, hogy Alzheimer-kórt és demenciát diagnosztizáltak nála. Szülővárosában, Aberdeenben hunyt el január 17-én, nyolcvannégy éves korában.

Skócia egyetlen Aranylabda tulajdonosa

Dimitrisz „Mimisz” Domazosz (1942)

Az egykori görög középpályás a görög labdarúgás történetének egyik legnagyobb alakja és pályafutása leghosszabb és legszebb időszaka a Panathinaikoszhoz kötődik. Tizenhét évesen került a Panához, amelyben azonnal kulcsemberré vált. A 168 centiméter magas játékos 1959-től 1978-ig kilenc bajnoki címet nyert az athéni együttessel, amely az ország mindmáig egyetlen csapataként 1971-ben BEK-döntőt játszott, melyet 2:0-ra elveszített az Ajax ellen. A Puskás Ferenc irányította görög együttest csapatkapitányként segítette. Másfél évig a városi rivális AEK Athén labdarúgója volt, amellyel szintén nyert egy bajnoki címet, majd fél évre visszatért a Panathinaikoszhoz, amelynél lezárta pályafutását. Ő tartja a görög bajnokság rekordját 536 élvonalbeli bajnokival, ezeken 139 gólt szerzett. Huszonegy évig szerepelt az első osztályban. A görög labdarúgó-válogatottban 1959 és 1980 között 50 mérkőzésen négy gólt szerzett. Az 1976-os athéni Magyarország elleni világbajnoki selejtezőn is pályára lépett. A Panathinaikosszal is volt magyar érdekeltségű találkozója. Az 1965/66-os BEK-sorozat második fordulójában a budapesti 0:0 után a Ferencvárostól 3:1-es vereséget szenvedtek hazai pályán. A Pana becsületgólját ő szerezte. 2003-ban a Görög Labdarúgó Szövetség (EPO) az UEFA 50. évfordulója alkalmából a második legjobb görög labdarúgónak választotta (Vaszilisz Hatzipanagisz mögött). Az IFFHS (a Nemzetközi Futballtörténeti és Statisztikai Szövetség) 2021-ben beválasztotta a görög labdarúgás minden idők 11 legjobb játékosa közé. Ő volt az egyik fáklyavivő, aki a 2004-es athéni olimpiai játékok megnyitóján, az Olimpiai Stadionba vitte be a lángot. A legendás labdarúgó a 83. születésnapján, január 22-én került kórházba Athénban, ahol szívproblémák miatt két nappal később elhunyt. Temetése előtt a testét szállító halottaskocsi néhány percre megállt az Aposztolosz Nikolaidisz stadion, a Panathinaikosz otthona előtt.

Pályája csúcsán a Panathinaikoszban a BEK-döntőre vezeti ki csapatát

Kocsis Imre (1935)

Az egykori magyarlabdarúgó Mezőtúron született 1935-ben, idehaza szülővárosában, később a Debreceni MÁV-ban, Nyíregyházán és a Pécsi Honvédban futballozott, majd az 1956-os forradalom után elhagyta az országot, és 1957-ben Kolumbiában telepedett le. A dél-amerikai országban elektromérnökként dolgozott, teniszezőként és futballistaként (az Independiente Santa Fe játékosa volt) is ismert volt a neve, és leginkább edzőként, futballiskola-alapítóként, szakkönyvek szerzőjeként tett annyit, hogy a nekrológok egyikében úgy fogalmaztak: „a kolumbiai profi futballban sohasem merülhet feledésbe Kocsis Imre neve”. A nyolcvanas évektől hosszú időn keresztül az Atlético Nacionalnál töltött be edzői állásokat, nagy becsben tartották utánpótlás-nevelői munkáját; egy korábbi interjúban Jackson Martínez, a 2010-es évek egyik ünnepelt kolumbiai labdarúgója is hálásan emlékezett vissza a tőle kapott tanácsokra. A legfényesebb időszaka akkor következett, amikor a tulajdonképpeni felfedezettjéből lett vezetőedzőt, Luis Fernando Montoyát követte az Once Caldashoz: az edzői stáb fontos tagjaként ő is hozzájárult a kolumbiai csapat mindmáig legnagyobb sikeréhez, „a dél-amerikai Bajnokok Ligája”, a Libertadores-kupa 2004-es megnyeréséhez. 1999-ben társalapítója volt a San Miguel FC nevű futballiskolának Medellínben. Utolsó éveit Parkinson-kór és Alzheimer-kór keserítette meg. Január 30-án, két héttel a felesége (kerek hatvan éve, 1965-ben házasodtak össze) halála után ment el csendben a kolumbiai Medellinben.

A bajnoki trófeájával az Once Caldas színeiben 2003-ban

Batári Csaba (1964)

Újpesten nevelkedett, majd az élvonalban már a Tatabánya labdarúgójaként mutatkozott be az NB I-ben az 1983/84-es szezonban. A következő idényben sorkatonai szolgálatát a Budapesti Honvédbal töltötte és mivel a bajnoki- és MNK-mérkőzésen is szerepelt, bajnoknak és kupagyőztesnek is mondhatta magát. Későbbi NB I-es pályafutása során szerepelt a Ferencváros és az Újpesti Dózsa színeiben is, valamint légióskodott Svédországban alacsonyabb osztályú csapatnál. Hazatérte után játszott a BKV Előre, a Soroksár és a Százhalombatta csapataiban. Pályafutását 2002-ben Budakalászon fejezte be. Ezután a Dunakanyar Sportegyesület és az egykori Szentendre VSE szakmai igazgatójaként sokat tett a szentendrei futballért, illetve a hazai utánpótlás neveléséért. Az évek alatt rengeteg kisgyerekkel foglalkozott, akik közül több fiatal ma már a labdarúgó NB I-ben, NB II-ben vagy az NB III-ban játszik. Tíz évet küzdött az ALS-kórral, kereken egy hónappal múlt hatvan, amikor január 30-án hosszantartó, súlyos betegség után hunyt el.

A Ferencváros játékosaként

Február

Ogün Altiparmak (1938)

Az egykor török csatár 1955 és 1963 között a Karsiyaka, 1963 és 1968 között a Fenerbahce labdarúgója volt. 1968-ban egy rövid ideig az amerikai Washington Whips csapatában szerepelt, majd visszatért a Fenerbahçéhez, ahol 1971-ben fejezte be az aktív játékot. A Fenerbahce csapatával négy török bajnoki címet és egy kupagyőzelmet ért el. Az 1970/71-es idényben 16 góllal bajnoki gólkirály lett. Ő lett a török bajnokságok történetének ötödik játékosa, aki átlépte a 100 gólos határt, 306 mérkőzésen 106 gólt szerezve. Ő volt a Fener első gólkirálya. Többszörös ifjúsági- és utánpótlás-válogatott is volt, a török válogatottban 1961 és 1968 között 32 alkalommal szerepelt és hat gólt szerzett. Pályafutása befejezése után később politikusi pályára lépett, volt sportújságíró és a Fenerbahce elnöke is. Február 2-án Isztambulban hunyt el nyolcvanhat évesen.

A török válogatott mezében

Antonio Lima dos Santos (1942)

Az egykori brazil labdarúgó sokoldalú labdarúgó volt, védekező középpályásként volt képes a legjobb teljesítményre, de szélső védőként és középhátvédként is számíthattak rá a szakvezetők. Pályafutása legsikeresebb időszakát a Santosnál töltötte, ahol 1961 és 1971 között futballozott, hatszoros brazil és hétszeres állami bajnok lett. Nemzetközi szinten kétszeres Libertadores Kupa-győztes, valamint kétszer hódította el a Santossal az Interkontinentális Kupát is. Később szerepelt a mexikói Jaliscóban, valamint az amerikai terembajnokságban, a Tampa Bay Rowdiesban, a Portuguesa Santosban zárta le pályafutását. A brazil válogatottban 19 mérkőzésen hatszor volt eredményes 1963 és 1966 között, mindhárom meccsen, így a Magyarország ellenin is pályára lépett az angliai világbajnokságon, ahol Brazília meglepetésre már a csoportkör után búcsúzott. A VB-n egyike volt azon kevés brazil játékosnak, akiket nem cseréltek le. Pályafutása befejezését követően is maradt a Santosnál, mint koordinátor és ifjúsági edző. Halála előtt egy hónappal került kórházba vese- és szívproblémák miatt, február 3-án hunyt el nyolcvanhárom évesen veseelégtelenség következtében.

Pelével a Santos mezében

Panagiotisz „Takisz” Ikonomopulosz (1943)

Az egykori görög kapus A pár nappal korábban elhunyt Mimisz Domazosz csapattársa volt a Panathinaikoszban. 1963 és 1976 között volt a csapat kapusa, öt bajnoki címet és két görög kupát nyert, és 303 élvonalbeli mérkőzésével a görög bajnokság legtöbbször pályára lépett hálóőr volt halálakor. 1965 januárja és májusa között 1088 percen keresztül nem kapott gólt, ezzel szintén rekorder a görög bajnokságban. Nevével kezdődött a Panathinaikosz összeállítása a holland Ajax 2:0-ás győzelmével végződő, az 1971-es londoni Bajnokcsapatok Európa-kupája döntőjében. Azt az európai kupaidényt abban a mezben védte végig, amelyet példaképétől, kortársától, José Ángel Iribartól kapott egy 1970-es spanyol-görög válogatott mérkőzés után. A nemzeti csapatban 25 mérkőzésen védett, a sportág múltjával és statisztikáival foglalkozó nemzetközi szervezet, az IFFHS 2021-ben beválasztotta minden idők görög álomcsapatába. Visszavonulása (1979) után majdnem három évtizeden keresztül kapusedzőként dolgozott szeretett klubjában, sőt rövid ideig beugróként a vezetőedzői feladatokat is ellátta. Hazájában festőművészként is ismert volt, több kiállítása is volt. A Pana amatőr csapatának elnökeként is tevékenykedett hosszú éveken át. Athénban hunyt el február 10-én, nyolcvanegy évesen. Néhány nappal korábban, agyvérzés után került kórházba, és intenzív osztályon ápolták.

A Panathinaikosz kapuslegendája

Dunai (I.) János (1937)

Az egykori magyar csatár Bács-Kiskun megyében, Garán született Dujmov Ivánként, nevét később Dunai Jánosra változtatta. A sportsajtóban 1961-ig Dunai néven, 1964-ig Dunai I. néven, 1964-től Dunai dr. néven szerepelt. 1964-ben a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen jogi diplomát. Baján játszott - többek között Albert Flórián egyik bátyja, Ferenc is a csapattársa volt -, amikor néhányszor meghívták az utánpótlás-válogatott keretébe, tehát a szakemberek képben voltak. Nem csoda, hogy Pécsre került. Az együttes éppen feljutott az élvonalba, az 1959/60-as bajnokságban már az NB I-ben játszott. A több mint egy évtizednyi pécsi szereplés alatt zömmel a legjobbak között szerepelt. Pécsi pályafutása alatt olyan ismert csapattársai voltak, mint Danka Imre, Rapp Imre, Garami József, öccse, Dunai II. Antal, Tüske Csaba, Konrád János, Máté János, Maurer László, Kocsis István, Tóth József vagy Zombori Sándor. Az Aranycsapatot követő generációhoz tartozott, gyerekként csodálta Puskás Ferencéket. Már a Bajai Bácska Posztó NB III-as játékosaként az is megadatott neki, hogy az elveszített 1954-es vb-döntő után edzőmérkőzésen pályára léphetett a válogatott ellen. A pécsi klub színeiben 266 NB I-es mérkőzésén 70 gólt ért el, amivel csúcstartónak számított Pécsen. Ott volt a pályán, amikor a Pécs az EVK-ban 2:0-ra legyőzte a Newcastle Unitedet. Czibulka Mihály edző már a hosszabbítás utáni 11-esekre gondolva cserélte be, s nem is hibázott a szétlövésben. Tagja volt az olimpiai válogatottnak, amely bronzérmet nyert a római játékokon, 1960-ban. A csoportkörben Peru és Franciaország ellen is gólt szerzett és ő jegyezte a mieink második gólját az Olaszország ellen 2:1-re megnyert bronzmeccsen. Négy meccsen öt gólt szerzett. Rajta kívül az olimpián csak Göröcsnek és Albertnek sikerült ez. A legjobbak között egyszer lépett pályára, 1960 májusában, amikor a Népstadionban 2:0-ra vertük az angolokat. Edzőként több ciklusban is irányította a Pécsi MSC-t, de dolgozott a PVSK-nál, Sellyén, Keszthelyen és Szigetváron is, illetve PMFC berkein belül számos későbbi válogatott játékos nevelésében vállalt oroszlánrészt. A nyolcvanas évek közepétől sportvezetői tisztségeket látott el: a Keszthelyi Haladás ügyvezető elnökeként, a Baranyai Megyei Labdarúgó-szövetség elnökségi tagjaként, a megyei labdarúgó-szövetség edzőbizottságának vezetőjeként tevékenykedett; később pedig Baranya megyét a MOB-ban is képviselte. Megkapta a Szocialista Munkáért Érdemérmet, Pécs város Testnevelési és Sportdíját, 2022-ben pedig a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. Február 13-án hunyt el nyolcvanhét évesen.

A Pécsi Dózsa csatáraként

Jorge Nuno Pinto da Costa (1937)

Az egykori portugál sportvezető 1982 és 2024 között az FC Porto elnöke volt. Ő volt a futball történetének legtöbb címmel (69) rendelkező elnöke, és a legtöbb napot töltötte el egy labdarúgó-klub elnöki posztján. Fiatal korától látogatta a klub foci- és görhoki (a jégkorong teremben és görkorcsolyán játszott változata) mérkőzéseit. Az utóbbi szakosztály elnöke lett 1962-ben, amikor civilként bankárként dolgozott. 1967-ben az ökölvívószakosztály is alá került, 1969-től pedig a klub összes amatőr szakosztályának lett a vezetője. 1982. április 17-én választották meg a klub elnökének, a többi már történelem. 2021-ben prosztatarákot diagnosztizáltak nála, február 15-én hunyt el nyolcvanhét évesen, Portóban.

1987-ben a frissen megnyert BEK-trófeával

Oscar Valdez (1946)

Az egykori argentin-spanyol csatár Buenos Airesben született. 1967/68-ban az Almirante Brown, 1969/70-ben a Platense játékosa volt szülőhazájában., 1971 és 1978 között a spanyol Valencia, 1979-ben a Castellón labdarúgója volt. 1979-ben az argentin Kimberley Mar del Plata (Emlékeznek az 1978-as világbajnokságon a franciák ellenünk viselt zöld-fehér csíkos mezére…?) csapatában fejezte be az aktív játékot. A Valenciában töltött nyolc szezonja alatt összesen 210 mérkőzésen lépett pályára, és hatvanegy gólt szerzett. A csapattal egy spanyol bajnoki címet szerzett. 1972 és 1974 között kilenc alkalommal szerepelt a spanyol válogatottban és öt gólt szerzett. Pályafutása befejezése után 1984/85-ben a Mestalla, 1985/86-ban a Valencia, 1986/87-ben a Gandía, 1988/89-ben a Poli Almería vezetőedzőjeként tevékenykedett. 1990-ben a paraguayi válogatott szövetségi kapitánya volt, 1992-től a Valencia B-csapatánál dolgozott. Február 16-án Valenciában hunyt el hetvennyolc évesen az Alzheimer-kór szövődményeinek következtében.

A Valencia csapatkapitányaként

Volker Roth (1942)

Az egykori nyugatnémet játékvezető polgári foglalkozása szerint egy egészségügyi berendezéseket forgalmazó vállalt társtulajdonosa volt. A játékvezetői vizsgát 1958-ban tette le. A küldési gyakorlat szerint rendszeres partbírói tevékenységet is végzett. 1972-ben lett az Bundesliga 1. játékvezetője. A nemzeti játékvezetéstől 1986-ban vonult vissza. Első ligás mérkőzéseinek száma: 128. Utolsó Bundesliga-mérkőzése egy majdhogynem bajnoki döntővel felérő Werder Bremen-Bayern München mérkőzés volt, ahol a 90. percben egy vitatott tizenegyest ítélt meg a hazaiak javára, amit viszont Michael Kutzop kihagyott, így a Bayern lett a bajnok. Egyetlen kupadöntőjét 1984-ben vezette. A Német Labdarúgó Szövetség (DFB) Játékvezető Bizottsága terjesztette fel nemzetközi játékvezetőnek, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) 1978-tól tartotta nyilván bírói keretében. A FIFA JB központi nyelvei közül a németet beszéli. Több nemzetek közötti válogatott és klubmérkőzést vezetett, vagy működő társának partbíróként segített. A német nemzetközi játékvezetők rangsorában, a világbajnokság-Európa-bajnokság sorrendjében többedmagával a 15. helyet foglalta el halálakor hét találkozóval. Az aktív nemzetközi játékvezetéstől 1986-ban búcsúzott. Válogatott mérkőzéseinek száma: 17. Vezetett mérkőzést az 1984-es labdarúgó Eb-n (a Franciaország-Dánia nyitómérkőzést), még abban az évben a Los Angelesi nyári olimpiai játékokon (a Norvégia-Franciaország csoportmérkőzést) és az 1986-os mexikói VB-n (a Portugália-Anglia csoportmérkőzést és a Brazília-Lengyelország nyolcaddöntőt) is. 1984 májusában ő vezette a Tottenham Hotspur-RSC Anderlecht UEFA kupa döntőjének visszavágóját, 1985 decemberében pedig Tokióban a Juventus-Argentinos Juniors Interkontinentális kupa döntőjét. 1980-ban és 1986-ban a DFB JB szakmai munkájának elismeréseként az Év Játékvezetője címmel tüntette ki. 1986-tól a DFB Játékvezető Bizottságban a játékvezetők oktatásáért, képzéséért volt felelős, 1995-ben a DFB JB elnöke lett. 2005-től FIFA JB elnöke, 2010-től az UEFA JB elnöke volt. 2000-ben FIFA JB felterjesztésére az 1965-ben alapított International Referee Special Award címmel és oklevéllel tüntették ki. Február 17-én hunyt el nyolcvanhárom évesen.

1984 május végén a Bayern München-Borussia Mönchengladbach nyugatnémet kupadöntő előtt a csapatkapitányokkal

Erhard „Beppo” Hofeditz (1953)

Az egykori nyugatnémet csatár ifjúsági korában, majd később amatőrként játszott az FSV Wolfhagen, a VfL Kassel és a KSV Hessen Kassel klubjaiban. Profi karrierje a 2. Bundesliga Déli csoportjában, a KSV Baunatalnál kezdődött 1973-ban. Egy kiemelkedő 1976/77-es szezon után, amelyben 38 mérkőzésen 17 gólt szerzett (ötször szerzett egy mérkőzésen két vagy több gólt), és a következő szezon ugyanilyen jó kezdése után 1977 szeptemberében a Bundesligába igazolt a TSV 1860 Münchenhez. Első Bundesliga-szereplésére 1977. október 1-jén került sor a VfB Stuttgart ellen. Végigjátszotta a 90 percet, de a mérkőzést elvesztették. Kilenc góllal ő volt csapata gólkirálya abban a szezonban. Góljai ellenére az Oroszlánosok 1978-ban kiestek a Bundesliga 2-be, de egy év után sikerült újra feljutniuk. Hofeditz számára továbbra is jól mentek a dolgok; a müncheni csapat állandó játékosa lett, és három év alatt 87 bajnoki mérkőzésen lépett pályára, amelyeken 22 gólt szerzett. Leginkább akkor vált híressé, amikor az 1977. november 12-i, az FC Bayern München elleni városi rangadó utolsó percében egy döntő büntetőt rúgott. Miután a „Te, vörös disznó!” szavakkal provokálta, Karl-Heinz Rummeniggét, az arcon vágta és piros lapot kapott (ez volt Rummenigge pályafutásának egyetlen piroslapja), az 1860 pedig 3:1-re nyert. 1980-ban a csatár az 1. FC Kaiserslauternhez igazolt, rendszeresen játszott is ott. Az Ördögök színeiben 55 Bundesliga mérkőzésen 13 gólt szerzett. A Kaiserslauternnel bejutott az 1981-es német kupa döntőjébe, ahol 3:1-re kikapott az Eintracht Frankfurttól. 1982-ben A pfalzi csapattal az UEFA kupa elődöntőjéig jutott, ahol csak hosszabbításban estek ki a későbbi győztes IFK Göteborggal szemben. Összesen tizenkét UEFA-kupa-mérkőzésen két gólt szerzett. Az 1982/83-as szezonban egy évre a Karlsruher SC-hez került, majd az Offenbach Kickersbe igazolt, profi pályafutását 1985-ben fejezte be. Összesen 163 Bundesliga mérkőzésen (41 gól) és 91Bundesliga 2. találkozón (32 gól) lépett pályára. Profi labdarúgó-pályafutása után több mint 30 évig mezőgazdasági termelőként dolgozott. Mellette A 2005/06-os szezonban egy évre átvette korábbi klubja, a KSV Baunatal edzői posztját. Korábban már az 1990-es évek közepén is dolgozott edzőként a KSV-nél. Február 20-án, hetvenkét évesen hunyt el a németországi Immenhausenben.

Az 1860 München csatáraként

Johann Pirkner (1946)

Az egykori osztrák csatár az SC Simmering, majd a Floridsdorfer AC korosztályos csapatában kezdte a labdarúgást. Utóbbi első csapatában 1965-ben mutatkozott be. 1966 és 1969 között két idényt játszott az Admira Energie csapatában. Közben az 1967/68-as idényben az Austria Klagenfurt játékosa volt. 1969-ben a nyugatnémet Schalke 04 együtteséhez szerződött, ahol 1971 tavaszán bundabotrányba keveredett több csapattársával. Először két évre tiltották el a játéktól, de később ezt egy évre csökkentették. Ezt követően 1974-ig az Alpine Donawitz játékosa volt. 1974-ben szerződött az Austria Wien csapatához, ahol két bajnoki címet és egy osztrák kupa győzelmet ért el az együttessel. Az 1975/76-os bajnoki címhez 21 góljával járult hozzá, amellyel a bajnokság gólkirálya lett. Tagja volt az 1977/78-as KEK-döntős csapatnak is. 1978 és 1980 között a First Vienna FC együttesében szerepelt. 1980-ban 34 évesen vonult vissza az aktív labdarúgástól. 1969 és 1978 között 20 alkalommal szerepelt az osztrák válogatottban és négy gólt szerzett. A magyar válogatott ellen háromszor is pályára lépett. Az 1975 áprilisi bécsi 0:0-ás Eb-selejtezőn csereként lépett pályára, 1976 júniusában a Népstadionban a 2:0-s magyar győzelemmel végződött barátságos találkozón kiállították, októberben a bécsi 4:2-es vendéggyőzelmet hozó találkozón pedig alig negyedóra után sérülés miatt lecserélték. Tagja volt az 1978-as argentínai világbajnokságon részt vevő csapatnak. A 19-es mezszámot viselve kétszer lépett pályára, Spanyolország (2:1) és Olaszország (0:1) ellen, mindkétszer Walter Schachner helyére állt be. Pályafutása után - csakúgy, mint kortársa, Hans Krankl - kiadott egy könnyűzenei lemezt is, civilben pedig irodagépekkel és irodatechnikával foglalkozott nyugdíjba vonulásáig. Február 26-án hunyt el Bécsben, hetvennyolc éves korában.

Az Austria Wien csatáraként

Javier Dorado (1977)

Az egykori spanyol balhátvéd a Real Madrid ifjúsági játékosaként pallérozódott, majd az első csapatban is bemutatkozhatott az 1999/2000-es szezonban. Mindössze egy bajnoki és egy Copa del Rey találkozó jutott neki, mindkettő a Mestalla Stadionban. Bekerült a Real Madrid 2000-es FIFA klubvilágbajnoki keretébe, ahol a harmadik helyért vívott mérkőzésen a szétlövésben az egyik büntetőt kihagyta, így a mexikói Club Necaxa lett a bronzérmes. Ezt követően a Segunda Divisiónban kölcsönben szerepelt az UD Salamancánál és a Sporting de Gijónnál. 2002/03-ban Dorado visszatért Madridba, a Rayo Vallecano csapatába, de jobbára csak kiegészítő emberként számítottak rá. A következő szezonban ismét Gijónba vezetett az útja, itt már fontosabb szerep jutott neki, 112-szer húzhatta magára tétmeccsen a piros-fehér csíkos mezt. Következő idényében az RCD Mallorcához szerződött, de egy súlyos keresztszalag-sérülést miatt csak két mérkőzés jutott neki, véget vetve ezzel a karrierjének is. Palma de Mallorcán hunyt el február 27-én leukémia következtében negyvennyolc évesen.

Még a Real Madrid játékosaként

Március

Norberto Huezo (1956)

Az egykori Kismadár becenévre hallgató salvadori középpályás pályafutását 1974-ben az UES csapatában kezdte és az ANTEL együttesében folytatta. 1976 és 1977 között az Atlético Martéban játszott. Az 1977/78-as idényben a mexikói Monterreyt erősítette. 1978 és 1982 között ismét az Atlético Martéban játszott, melynek tagjaként 1982-ben bajnoki címet szerzett. 1982-től 1985-ig Spanyolországban szerepelt, ahol a Palenciában egy, a Cartagenában két szezont töltött. 1985-ben rövid ideig hazatért az Atlético Martéhoz. 1986-tól 1988-ig a Costa Rica-i Herediano játékosa volt. Később játszott még a guatemelai Jalapa és a Deportivo Escuintla csapatában, illetve a salvadori Cojutepeque együttesében. 1994-ben a FAS színeiben fejezte be a pályafutását. 1977 és 1989 között 48 mérkőzésen szerepelt a salvadori válogatottban és 8 gólt szerzett. Részt vett az 1982-es világbajnokságon, ahol a salvadoriak csapatkapitánya volt és az összes mérkőzésén kezdőként lépett pályára. A magyar válogatott elleni csoportmeccsen, a mieink 5:0-ás vezetésénél a tizenhatosunkon belül lövése pillanatában elcsúszott, a labda így Luis Ramírezhez került, aki aztán higgadtan Mészáros mellett a kapuba gurított. Hosszabb ideig volt hazája U17-es, és U20-as válogatottjának szövetségi edzője, mellette televíziós szakkommentátorként is tevékenykedett. Március 5-én hunyt el, hatvannyolc évesen.

A világbajnokságon Garaba Imre ellen

Olekszij Subin (1975)

Az egykori ukrán védőjátékos a Koszmosz Pavlohradban (Pavlovgrád) kezdte a labdarúgást, majd 1993-ban Fehéroroszországban a Vedrics Recsica csapatában kapta első profi szerződését, ahol 14, majd 1994-ben további 15 mérkőzést játszott. 1995-ben a Torpedo Zaporizzsja csapatához igazolt, ahol 1998-ig maradt, ahol 60 mérkőzést játszott. 1998-ban az FC Cserkaszihoz szerződött, de rögtön kölcsön is adták a Metalurg Nyikopol csapatának. 1999-ben visszatért az FC Cserkaszihoz, ahol 2001-ig 51 mérkőzést játszott, majd a Naftovik Ohtirka csapatához szerződött, az ukrán amatőrligába. 2004-ben a Deszna Csernyihivbe igazolt, csapata a 2004/05-ös szezonban a második helyen végzett az ukrán másodosztályban. Az orosz-ukrán háború alatt csatlakozott az ukrán hadsereghez, az Ukrán Nemzeti Gárda hírszerző főtörzsőrmestere volt. Harci bevetés során vesztette életét egy dróntámadás következtében a Harkov közelében lévő Lipci mellett. Halálát március 7-én jelentették be, mindössze negyvenkilenc évet élt.

A Cserkaszi játékosaként

Luís Carlos Galter (1947)

Az egykori brazil védőjátékos pályafutását a Corinthians ifjúsági csapatában kezdte az 1960-as években. Ismert volt ugrótehetségéről és kiváló védekezőképességéről is. 20 évesen bekerült a kezdőcsapatba, első mérkőzésére 1967. szeptember 21-én került sor, amikor 4:0-ra legyőzték a Bragantino csapatát. A klub majdnem bajnoki címet szerzett az 1969-es Campeonato Paulista során, de két kulcsjátékosuk, Eduardo Neves és Lidu halálát okozó autóbaleset a csapatra is végzetes lett az utolsó fordulókban. Egész életében keserűen érintette, hogy soha, egyetlen címet sem szerzett klub színeiben (a Corinthians 1954 és 1977 között semmit nem nyert). Ennek ellenére az 1970-es években a klub bálványává vált. 333 alkalommal lépett pályára a klubban, gól nélkül. Utolsó mérkőzését a klub színeiben 1973. szeptemberében játszotta. 1974-ben a Flamengo csapatába igazolt, ahol megnyerte első címét az 1974-es Carioca bajnokságon. 118 tétmérkőzésen lépett pályára. 1976-ban a Coritibához szerződött, ott megnyerte a Mato Grosso és a Paranaense bajnokságot is, mielőtt 1978-ban visszavonult volna a futballtól. 1972-ben egyszer szerepelt hazája válogatottjában. Pályafutása befejezése után testnevelőtanárként és edzőként dolgozott Aguas da Pratában, egy futballiskolában. Sao Paulóban hunyt el március 7-én, hetvenhét éves korában.

A Corinthians játékosaként 

Virág András (1954)

Az egykori kecskeméti labdarúgó húsz évig volt a KTE futballistája, 630 alkalommal lépett pályára 1967 és 1987 között, 1987-től hat éven át Nagykőrösön folytatta pályafutását, amit 1996-ban Kunszálláson zárt le. Nála több meccset senki sem játszott kecskeméti színekben. Aktív játékosként is sokat foglalkozott a labdarúgó-utánpótlással, a fiatal játékosok bátran fordulhattak hozzá tanácsért, biztatásért. Mindennek igazolásaként 1992-ben alapítója lett a Kecskeméti LC-nek, itt edzőként is segítette a gyerekek első lépéseit a futballpályán. A sport mellett nem hanyagolta el a tanulást sem, a Kertészeti Főiskolán szőlész-borász szakmérnöki diplomát szerzett, majd később áruforgalmi szaküzemmérnökként diplomázott. 1997-ben diagnosztizáltak nála egy speciális neurológiai betegséget, amely lassan, kíméletlenül támadta a mozgásszerveit. A gyógyíthatatlan kór ellenére végig aktív maradt. Március 8-án hunyt el, hetvenéves korában.

A Kecskemét játékosaként a búcsú pillanata 

Doris Fitschen (1968)

Az egykori (nyugat)német hátvéd hölgy 1988 és 1992 között a VfR Eintracht Wolfsburg, 1992 és 1996 között a TSV Siegen, 1996 és 2001 között az 1. FFC Frankfurt labdarúgója volt. Az Eintracht Wolfsburg csapatával két német bajnoki címet és egy kupagyőzelmet ért el. Az 1. FFC Frankfurt együttesével két bajnoki címet és három kupagyőzelmet szerzett. 2001-ben az amerikai Philadelphia Charge csaptában fejezte be az aktív labdarúgást. 1986 és 2001 között 144 alkalommal szerepelt a német válogatottban (1991-ig nyugatnémet válogatottban) és 16 gólt szerzett. 1989 és 2001 között hat Európa-bajnokságon vett részt, ahol öt alkalommal (1989, 1991, 1995, 1997, 2001) aranyérmet nyert a csapattal. Tagja volt az 1991-es kínai, az 1999-es Egyesült Államokbeli világbajnokságon részt vevő válogatottnak. Részt vett az 1996-os atlantai és a 2000-es sydney-i olimpián. Az utóbbi bronzérmet szerzett a csapattal. Pályafutása befejezése után rendszerelemzőként dolgozott a wolfsburgi Volkswagen AG-nél. 1993 és 1996 között szabadúszóként dolgozott a Westdeutscher Rundfunk sportosztályán, majd 1999-ben üzleti adminisztrációból szerzett diplomát a frankfurti Műszaki Főiskolán. 2000-ben megszerezte labdarúgó-edzői engedélyét. 2001 és 2004 között női labdarúgás szakértőként dolgozott az ARD-nél. 2001-től haláláig a Német Labdarúgó-szövetség marketingese volt. 2008 és 2010 között a 2011-es világbajnokság szervezőbizottságának marketingvezetője volt. 2009 és 2016 között a női válogatott menedzsere volt, amely 2009-ben és 2013-ban Európa-bajnokságot nyert, 2016-ban pedig olimpiai bajnok lett. 2022 áprilisában a DFB női labdarúgó-szervezetének fő koordinátora lett, és a „2027-es stratégia - Nők a labdarúgásban” kidolgozásáért és végrehajtásáért volt felelős. Csontrák következtében hunyt el március 15-én, ötvenhat évesen.

A német válogatott csapatkapitányaként

Andrej Lazarov (1999)

Az egykori észak-macedón középpályás a Metalurg Szkopje és a Rabotnyicski akadémiáján ismerkedett a labdarúgás alapjaival. Első profi szerződését is az utóbbi csapattól kapta 2018-ban. Három idény után a Tikvesbe igazolt, majd Horvátországban, az NK Rudes, majd a HNK Gorica csapatiban játszott. 2024 nyarán igazolt vissza hazájába, a szkopjei Skupiba. Ennek a csapatnak volt a játékosa, amikor március 15-én az ország északi részében lévő Kocsaniban lévő egyik szórakozóhelyen, ahol ő is ott volt, tűz ütött ki, amiben a végső adatok szerint 62 ember életét vesztette, 193 pedig megsebesült. A játékos, ahelyett, hogy saját magát mentette volna, hősiesen részt vett a sérültek kijuttatásában a lángoló épületből. Végül őt magát is kórházba szállították, ahol a füstmérgezés és az égési sérülései miatt másnap elhunyt. Huszonöt éves volt csupán.

A HNK Gorica játékosaként

Radisa Ilics (1977)

Az egykori szerb kapus pályafutása során több klubban is megfordult, két belgrádi klubnál, a Partizannál és az OFK-nál is közönségkedvencnek számított, előbbi csapatot két alkalommal is erősítette, összesen öt bajnoki cím és két kupagyőzelem mérlege. 2010-ben a Bajnokok Ligája csoportkörébe is eljutott a Partizannal, a selejtezőben az Anderlechtet emlékezetes módon sikerült búcsúztatni, a belga csapat játékosai közül ugyanis hárman is rontottak a büntetőpárbajban. Kipróbálta magát Romániában (National Bucuresti) és Görögországban (Panszeriakosz) is, de meghívták a szerb válogatottba is, egy Észak-Macedónia elleni felkészülési mérkőzésen debütált 2008-ban. Pályafutása befejezése után a Partizan és a szerb labdarúgó-válogatott kapusedzője volt, majd a Szerb Labdarúgó-szövetség tagja lett. Szülővárosában, a nyugat szerbiai Bajina Bastában március 17-én öngyilkosságot követett el negyvenhét évesen.

A Partizan hálóőreként

Kuo Csia-hszüan (2006)

Az egykori kínai középhátvéd palánta kilencévesen kezdett focizni, amikor csatlakozott a helyi általános iskolai csapathoz Peking Haidian kerületében. Az általános iskolában átlagon felüli tanulmányi eredményekkel rendelkezett, és díjakat nyert matematikából. Ugyanebben az időszakban minden nap iskola után focizott. 2018-ban a profi futballkarriert választotta és csatlakozott a Beijing Guoan ifjúsági csapatához. Tizennyolc éves kora után több kínai másodosztályú klub is érdeklődött, hogy leigazolja, ő azonban inkább a Beijing Guoannál szeretett volna maradni, és felkerülni az első csapatba. Csapattársai szerint az ifjúsági csapat egyik legkeményebben dolgozó játékosa volt. 2023 júniusában beválasztották a 2023-as Bayern München „világ keret” tehetséggondozó programjába és az U19-es csapattal edzett. 2023 januárjában behívták a kínai U17-es válogatottba. 2025. február 6-án, a Pekingi Labdarúgó Szövetség U20-as keretével Spanyolországban, a 2025-ös kínai nemzeti játékokra való felkészülés során, súlyos fejsérülést szenvedett a Rayo Ciudad Alcobendas CF elleni edzőmérkőzésen. Egy szerelés után a feje az ellenfél egyik játékosának térdébe ütközött. Az incidenst követően egy helikopter szállt le a pályán, és a helyi kórházba szállította. Négy óra múlva után agyhalottnak nyilvánították. Február 13-án Madridból visszaszállították Pekingbe orvosi ellátásra. Március 19-én a pekingi Tiantan Kórházban hunyt el, egy nappal tizenkilencedik születésnapja előtt. Soha nem nyerte vissza az eszméletét.

A Bayern München tehetsége

Andrija Delibasics (1981)

Az egykori montenegrói csatár az akkori jugoszláv Szutyeksz Niksics akadémiájáról került egyenesen a belgrádi Partizánhoz, ahol hamar közönségkedvenc és már fiatalon befutott játékos lett. Öt idény alatt 100 találkozón negyvennyolc gólt szerzett. Ezután pályafutása nagy részét Spanyolországban töltötte, ahol a Mallorcát, a Real Sociedadot, a Hérculest és a Rayo Vallecanót erősítette, összesen 208 spanyol bajnokin negyvenhét gólt szerzett. Később Portugáliában (Braga) és Görögországban (AEK Athen) is játszott. Aktív pályafutását 2015-ben a szutyekszi nevelőegyesületében fejezte be. Jugoszláviban lett ifjúsági-, Szerbia és Montenegróban lett utánpótlás- (a 2004-es németországi UEFA U21-es Európa-bajnokságon második helyen végzett csapatával), Montenegróban pedig felnőtt válogatott. Utóbbiban 2009 és 2013 között 21 találkozón hat gólt szerzett. Pályafutása befejezése után másodedzőként segítette a Partizan, majd a Buducsnoszty csapatát, majd a szintén montenegrói Mornarnál a szakmai munkáért is felelt. 2023-ban agytumort diagnosztizáltak nála, amelyet sikeres operáció után eltávolítottak, így folytathatta edzői majd sportigazgatói pályafutását. Később azonban a betegség kiújult, amely gyógyíthatatlannak bizonyult. Végül március 19-én, negyvenhárom éves korában hunyt el.

Gólöröm a montenegrói válogatottban

Dzsamal Menad (1960)

Az egykori algériai csatár 1976 és 1981 között a Belouizdadban játszott. 1981 és 1987 között a JE Tizi-Ouzou játékosa volt, melynek tagjaként négy bajnoki címet (1982, 1983, 1985, 1986) szerzett és 1981-ben megnyerte a CAF-bajnokok kupáját, azaz az afrikai BL-t. 1987 és 1990 között a francia Olympique Nimes labdarúgója volt. 1990-ben Portugáliába szerződött a Famalicao együtteséhez, ahol két évet töltött. Az 1992/93-as idényben a Belenenses csapatát erősítette. 1993 és 1996 között a JS Kabylie játékosa volt, melynek színeiben 1995-ben bajnoki címet szerzett és megnyerte a kupagyőztesek Afrika-kupáját. 1997-ben az USM Alger színeiben vonult vissza az aktív játéktól. 1980 és 1995 között 81 alkalommal szerepelt az algériai válogatottban és huszonöt gólt szerzett. Részt vett az 1986-os világbajnokságon, ahol Brazília ellen kezdőként, Spanyolország ellen csereként lépett pályára. Részt vett az 1980. évi nyári olimpiai játékokon (egészen a negyeddöntőig jutottak) és tagja volt az 1984-es, az 1986-os, az 1988-as és az 1992-es afrikai nemzetek kupáján szereplő válogatott keretének, valamint az 1990-ben győztes csapatnak is. 2005-ben az USM Alger csapatánál kezdte az edzőködét. 2007 és 2011 között a JSM Béjaïa együttesénél dolgozott. 2011 és 2012 között a CR Belouizdad, 2012 és 2013 között az USM Alger vezetőedzője volt. 2014-ben az Egyesült Arab Emírségekben vállalt munkát az el-Vahda csapatánál. Március 22-én Algírban hunyt el, hatvannégy évesen, szívroham következtében.

Az algériai válogatottban

John Herrick (1946)

Az egykori ír védőjátékos a corki Glasheen klubban nőtt fel. A rendkívül tehetséges, fiatal játékos 1966-ban a Queens Park Rangershez szerződött, de csak egy évig maradt a londoni klubnál. Utána a Hibernians csapatának lett a játékosa, amely 1972-ben megnyerte az ír kupát. Az 1969/70-es szezonban például ő volt az egyetlen játékos, aki a csapat mind a 49 tétmérkőzésén pályára lépett. 1976-ban egy szezonra csatlakozott a Limerickhez, és segített nekik bejutni az ír kupa döntőjébe, ahol 2:0-ra kikaptak a Dundalktól. Ezután két szezont töltött a Drogheda Unitednél, mielőtt 1979-ben a Galway Unitedhez igazolt volna. Öt szezont töltött a nyugatiaknál játékos-edző minőségben, mielőtt 1983-ban szegre akasztotta volna a csukáját. Ez pont 24 év volt az ír élvonalban… Háromszor szerepelt az Ír Köztársaság válogatottjában Liam Tuohy irányítása alatt, nemzetközi karrierjének csúcspontja az 1973-as 1:1-es döntetlen volt Franciaország ellen a zsúfolásig megtelt Parc des Princes-ben. Aktív pályafutása befejezése után irányította a Westport Unitedet, újra a   Galway Unitedet, majd a Limerick csapatát is. Az írországi Galwayban hunyt el március 26-án, hetvennyolc éves korában

A Galway United játékosaként

Alfredo Mostarda Filho (1946)

Az Alfredo „művésznéven” ismert egykori brazil védőjátékos pályafutása nagy részét a Palmeiras csapatában töltötte, mellyel a Paulista állami bajnokságot és a brazil bajnokságot is kétszer nyerte meg. A Coritiba színeiben 1976-ban a Paranaense állami bajnokságot is megnyerte. De játszott még olyan csapatokban is, mint a Cruzeiro, vagy a Santos. 1974-ben két alkalommal szerepelt a brazil válogatottban, Kerettag volt az 1974-es világbajnokságon, egyik válogatottsága a lengyelek elleni bronzmérkőzés volt. Március 8-án hunyt el hetvennyolc éves korában.

A Palmeiras játékosaként

 Április 

Gergely Sándor (1968)

Az egykori magyar játékvezető a vizsga megszerzését követően Zala megyében különböző labdarúgó osztályokban szerezte meg a szükséges tapasztalatokat, 1993-ban lett országos, NB II-es játékvezető. Országos játékvezetői pályafutásának első időszakát 1994-től 1996-ig szolgálta. A FIFA-keret egyik várományosának tartották, de a nemzetközi karrier helyett örökre (!) eltiltották, mert hamis elszámolásokat adott be, illetve olyan végzettséget jelölt meg, amit nem szerzett meg. Hibáját javítandóan megyei szinten újra kezdte a játékvezetői sporttevékenységet, tapasztalt, kifejezetten jó játékvezetői képességekkel rendelkezett. Kitartásának, kiváló szakmai és fizikai felkészültségének köszönhetően 2005-től újra a legmagasabb osztályban vezethetett. 2006-ban felismerve, hogy kilátástalan az előrehaladása, befejezte a hazai játékvezetést és Ausztriába ment mérkőzést vezetni. NB I-es mérkőzéseinek száma: 44. A Nemzeti Sport 2002/2003 bajnoki évadban az NB I/B. minősítésű bírói közül az Év Játékvezetője címet adományozta sportszakmai munkájának elismeréseként. Sípmesteri visszavonulását követően sem szakadt el viszont imádott sportágától, a labdarúgástól, no meg annak játékvezetői közegétől, s ennek ékes bizonyítéka, hogy a civil életbeli munkái mellett folyamatosan látogatta Európa stadionjait, legyen szó akár müncheni Bundesliga-mérkőzésekről, esetleg horvát bajnokikról Splittől Zágrábig, netalántán a magyar találkozókról sportbarátai révén, vagy éppen egy-egy Bajnokok Ligája-összecsapásról régiónkban. A labdarúgó-mérkőzéseket élete végéig nem csupán, mint szurkoló és néző, de a játékot, mint igazán értő személyiség követte nyomon. Április 1-én hunyt el tragikus hirtelenséggel, ötvenhat éves korában. Egy pályatársa a fájdalmas hír hallatán így fogalmazott: „Sanyi most élete mérkőzését fújta le - és sajnos ebben már nincs hosszabbítás.”

44 mérkőzést vezetett a magyar élvonalban

Márton Sándor (1952)

Az egykori magyar játékvezető 1973-ban Budapesten, a VII. kerületi LSZ JB előtt vizsgázott. Vizsgáját követően a kerületi Labdarúgó-szövetség által üzemeltetett labdarúgó bajnokságokban kezdte sportszolgálatát. Minősítéssel a Budapesti Labdarúgó-szövetség (BLSZ) állományába került, ahol folyamatosan lépett előbbre. NB III-as bíróként az országos utánpótlás tagja lett.

A BLSZ I. osztályban a Gamma pályán vezetett egy bajnoki mérkőzést, a találkozó végén a helyi edző gratulálás közben megjegyezte: Remélem, hamarosan eljut az élvonalba. Néhány évvel később, amikor élete első NB I-es mérkőzésén partbíróként tevékenykedett, ugyanaz a hang szólalt meg a háta mögött: Ugye megmondtam, hogy ide vezet majd az útja? A hang gazdája az egykori Gamma-edző volt, akit úgy hívtak, hogy Verebes József.

A Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) Játékvezető Testületének (JT) minősítésével előbb NB II-es, majd 1988-tól NB I-es játékvezető volt. Küldési gyakorlat szerint rendszeres partbírói szolgálatot is végzett. A Magyar Labdarúgó-szövetség JT terjesztette fel nemzetközi asszisztensnek, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) 1991-től tartotta nyilván asszisztensi keretében. Több nemzetek közötti válogatott és klubmérkőzésen segítette az oldalvonal mellett a működő játékvezetőt. Varga László partjelző társával sokáig Puhl Sándor állandó segítői voltak. Az 1992. évi nyári olimpiai játékokon a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) JB bírói szolgálatra alkalmazta. A magyar labdarúgást egyedül képviselte a tornán. Az olimpián öt csoportmérkőzésen és az egyik negyeddöntőn lengetett. Az 1994-es labdarúgó-világbajnokságon a FIFA JB asszisztensként (partbíróként) alkalmazta. Ez volt az első labdarúgó-világbajnokság, ahol ténylegesen külön tevékenykedtek a játékvezetők és a segítő partbírók. A partbírók még nem kapcsolódtak szorosan a delegált nemzeti játékvezetőjükhöz. Négy csoportmérkőzésre, az egyik negyeddöntőre és az elődöntőre kapott küldést. Partjelzői közreműködéseinek száma világbajnokságon: 6. Az 1994-es labdarúgó világbajnokságot követően befejezte nemzetközi partjelzői tevékenységét. Kérelmére az MLSZ JT visszahelyezte NB I-es bírónak. A kérés teljesítésével, a magyar játékvezetés eredményességéért tett erőfeszítéseit méltatták. NB I-es mérkőzéseinek száma: 91 játékvezetőként és 222 asszisztensként. Később az MLSZ JB oktatási bizottság munkatársa, országos ellenőr, 2006-tól 2012-ig a JB irodavezetője volt. Az MLSZ Játékvezető Bizottság (JB) oktatási anyagainak szerzője, társszerzője, a Játékvezető című szaklap egyik szerkesztője is volt. Április 3-án hunyt el hetvenkét éves korában.

Az 1994-es világbajnokság Bulgária-Németország negyeddöntőjét megelőzően

Mouhcine Bouhlal (1970)

Az egykori marokkói védőjátékos pályafutását az Union de Touarga csapatában kezdte, majd az 1988/89-es szezonban az AS FAR Rabathoz szerződött, és ott több évig játszott. Csapatával 1989-ben megnyerte a marokkói bajnokságot, 1998/99-ben pedig a marokkói trónkupát. 1990-ben, 1996-ban és 1998-ban is bejutottak a trónkupa döntőjébe. 1990 és 1996 között 38 alkalommal játszott a marokkói válogatottban. Részt vett a Mediterrán Játékokon, valamint az 1994-es világbajnokság. Pályafutása befejezése után előbb az AS FAR segédedzője, ezt követően 2021 januárjáig menedzsere lett a csapatnak. Ugyanebben az évben a másodosztályban játszó Stade Marocain segédedzője lett, majd 2023 januárjáig vezető menedzserként is tevékenykedett. A marokkói Rabatban hunyt el április 5-én, ötvennégy éves korában.

A FAR Rabat játékosaként

Corrin Brooks-Meade (1988)

Az egykori angliai születésű kapus pályafutását a Fulhamnál kezdte. A klub tartalékcsapatának állandó tagja lett, rendszersen játszott a második vonalban. 2008-ig maradt a csapatnál, kilenc másik játékossal együtt engedték el. A nyarat a Bournemouthnál töltötte, de végül is nem kötöttek szerződést, Ciprusra igazolt a Ermis Aradippou csapatához. Később még több helyi csapatban megfordult, többek között az Omonia Nicosiában is. 2024-ben akasztotta szögre a kesztyűjét a ciprusi Oroklini-Troulloi együttesében. 2015 márciusában behívták a Montserrat válogatottjába, hogy részt vegyen a 2018-as FIFA-világbajnokság selejtező mérkőzésein. 2024-ig 23-szor szerepelt a Karib-térségi ország nemzeti csapatában. Március 5-én váratlanul agyvérzést kapott, egy hónapot töltött kómában. Április 5-én adta fel a szervezete, harminchét éves korában.

A FIFA ranglistájának majdnem 200. helyén lévő Montserrat válogatottjának kapusaként

Albert Vanucci (1947)

Az egykori korzikai születésű francia védőjátékos az Ajaccio utánpótlás csapataiban ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival. 1971-től nyolc szezonon keresztül szerepelt a Sochaux, a Marseille és az AS Monaco csapataiban, majd visszatért nevelőegyesületébe, ahol 1983-ig szerepelt. A Moncaóval volt francia bajnok és bajnoki ezüstérmes is. 1974-ben a Sochaux játékosaként kétszer szerepelt a francia válogatottban. Pályafutása befejezése után többször is volt hosszabb ideig az Ajaccio edzője. Április 6-án hunyt el, hetvenhét éves korában.

A francia válogatott mezében

Jorge Bolano (1977)

Az egykori kolumbiai középpályás profi pályafutását az Atlético Junior de Barranqilla együttesében kezdte, később olasz csapatokban is játszott, többek között a Parma, a Sampdoria és a Lecce csapatát is erősítette. A Juniorral kétszeres bajnok volt, a Parma csapatával nyert olasz kupát és olasz szuperkupát is. Egy évtizednyi európai szereplés után visszatért Kolumbiába, ahol a Cúcuta Deportivo játékosa lett. Még Kolumbiában játszott, amikor először kapott válogatottmeghívót. 1998-ban részt vett a franciaországi világbajnokságon, egy évvel később kijutott az Amerika-kupára, 2009-ben pedig az Arany-kupára. 1998 és 2003 között 36 válogatott találkozón egy gólt szerzett. Visszavonulása után edzőként dolgozott az Independiente Santa Fe ifjúsági szakosztályában, a halála előtt pedig a kolumbiai U17-es válogatott segédedzőjeként tevékenykedett. Április 6-án, negyvenhét évesen a kolumbiai San José de Cúcutában egy szórakozóhelyen szívrohamot kapott és már nem lehetett segíteni rajta.

A kolumbiai válogatott mezében

Manga (1937)

Az egykori brazil kapus, aki Halton Correa de Arruda néven látta meg a napvilágot pályafutását 1955-ben kezdte a Sport Recife csapatában. 1959-ben a Botafogóhoz igazolt, ahol országos hírességgé vált. Az 1970-es években a Sport Club Internacional csapatában (ahol két országos bajnoki címet nyert), a Coritibában és a Gremióban is játszott. Játszott Uruguayban és Ecuadorban is, ahol 44 évesen fejezte be pályafutását. Klubszinten több mint 1100 tétmeccsen szerepelt. 1965 és 1967 között 12 alkalommal szerepelt a Selecaoban. Kerettag volt 1966-os világbajnokságon. Számos címe, díja és kitüntetése volt, de a legnagyobb elismerése talán az volt, amikor a Brazil Labdarúgó Szövetség 1976-ban a március 26-i születésnapját a Kapusok Napjává nyilvánította. Halála előtt pár nappal a Rio de Janeiro nyugati zónájában lévő, a Barra da Tijuca-i kórházba szállították kórházba prosztatarákkal küzdve. Szervezete április 8-án, nyolcvanhét éves korában adta fel a küzdelmet a gyilkos kórral szemben.

Ő volt a Botafogo történetének egyik legnagyobb bálványa

Leo Beenhakker (1942)

Azon kevés edző egyike, akik életük során soha nem játszottak profi szinten, hanem egyből az edzősködéssel kezdtek. pályafutását 1968-ban a Veendam csapatánál kezdte. Az akkor 26 éves rotterdami szakember lett a holland profi labdarúgás legfiatalabb vezetőedzője. Azon kevés edzők egyike, aki mind az Ajaxnál, mind a Feyenoordnál sikereket ért el. 1980-ban és 1990-ben az Ajaxszal lett bajnok, míg 1999-ben a Feyenoorddal nyerte meg a holland bajnoki címet. Igazi legendává azonban a Real Madrid vezetőedzőjeként vált, amikor „Don Leo” néven három egymást követő évben (1987, 1988, 1989) spanyol bajnoki címre vezette a királyi gárdát. Holland szövetségi kapitányként kevésbé volt sikeres a pályafutása. Irányítása alatt az Oranje - bár minket a Népstadionbeli vb-selejtezőn megvertek (Rotterdamban még nem ő ült a kispadon) - nem jutott ki az 1986-os világbajnokságra. 1990-ben ugyan kivezette a holland válogatottat az olaszországi tornára, de a vb-szereplés nagy csalódást okozott, már a nyolcaddöntőben kiestek, miután 2:1-re kikaptak Németországtól. Később Szaúd-Arábia, Trinidad és Tobago, valamint Lengyelország szövetségi kapitányaként is dolgozott. Trinidaddal kijutott a 2006-os világbajnokságra, Lengyelországgal pedig a 2008-as Európa-bajnokságra. 2011-ben az Újpest sportigazgatója volt. Rotterdamban hunyt el április 10-én, nyolcvankét éves korában.

Az Ajax edzőjeként

Marijan Jantoljak (1940)

Az egykori exjugoszláv (horvát) hálóőr Zágrábban született, és a helyi NK Ponikve klubban kezdte a játékot. Pályafutása elején az FK Radnicski Nova Pazova csapatában is játszott, ahonnan 1958 nyarán csatlakozott a Jedinstvo Zemunhoz. Az 1959/60-as szezonban a Rijeka csapatához igazolt, és 1972-ig maradt a klubnál. Abban az évben a Borac Banja Lukához igazolt, és további öt szezont játszott ott. Pályafutása végén a jugoszláv másodosztályú Metalac Sisak és a HNK Segesta csapatában játszott. Játékosként ő volt minden idők legtöbbször válogatott kapusa a HNK Rijeka csapatában. Emellett tizenöt gólt is szerzett a rijekai pályafutása alatt, mivel rendszeresen rúgott büntetőket. Az 1969/70-es szezonban 917 percig nem kapott gólt, ami rekord a rijekai kapusok között. 1966 októberében debütált a jugoszláv válogatottban egy Izrael elleni idegenbeli barátságos mérkőzésen, a 66. percben Ilija Pantelis helyére lépett, és összesen két válogatott mérkőzésen szerepelt gól nélkül. Második és egyben utolsó válogatott mérkőzését 1966 novemberében játszotta Bulgária ellen idegenben. Miután 39 évesen visszavonult, edző lett. Többek között a HNK Rijeka csapatát is menedzselte az 1991/92-es és az 1995-ös szezonban. Április 1-én Rijekában hunyt el, nyolcvannégy éves korában.

Az NK Rijeka kapusaként

Soós István (1952)

Az egykori zalai középpályás Egerben született, de már zalaiként lett ismert futballista. A Nagykanizsai Olajbányásztól igazolt 1972-ben a Zalaegerszeghez, amelyben 1972 és 1987 között 403 bajnoki mérkőzésen hatvankilenc gólt szerzett. A Zetével kétszer végzett a 4. helyen, 1984/85-ben és 1985/85-ban. A magyar válogatottban egyszer, 1980-ban lépett pályára. Április 13-án hunyt el, hetvenkét éves korában.

1980-ban a Zalaegerszegi TE játékosaként

Aaron Boupendza (1996)

Az egykori gaboni csatár az ifjúsági pályafutását a Mounana akadémiájánál kezdte. 2015-ben mutatkozott be a felnőtt keretében. 2016-ban a francia Bordeaux szerződtette. 2017 és 2020 között a Pau, a Gazélec Ajaccio és a Tours, illetve a portugál Feirense csapatát erősítette kölcsönben. 2020-ban a török első osztályban szereplő Hataysporhoz igazolt. A 2020/21-es szezonban 36 mérkőzésen elért 22 góljával megszerezte a Süper Lig gólkirályi címét. 2021-ben a katari Al-Arabihoz, majd 2022-ben a szaúd-arábiai es-Sabábhoz csatlakozott. 2023. július 5-én szerződést kötött az észak-amerikai első osztályban érdekelt Cincinnati együttesével. 2024 nyarán a román Rapid București, majd 2025 januárjában a kínai Csöcsiang szerződtette, ahol haláláig szerepelt. A gaboni válogatottban 2016 és 2024 között 36 találkozón nyolc gólt szerzett. Április 16-án tisztázatlan körülmények között a kínai Hangcsouban kiesett egy ház 11. emeletéről, mindössze huszonnyolc éves volt.

A gaboni válogatott mezében

Nikola Pokrivač (1985)

Az egykori horvát védő Jurovacban kezdett játszani az NK Bratstvo csapatában, majd tiezengy évesen az NK Čakovechez került. Ifistaként öt évet töltött az NK Čakovecben, és amikor a klub kiesett a horvát első osztályból, 2000-ben az NK Vartekshez igazolt, ahol hat szezont játszott, ebből kettőt az első ligában. A Varteksnél töltött ideje alatt sokoldalú játékosnak bizonyult, aki képes volt a bal oldalon játszani, akár hátvédként, akár szélsőként, akár középhátvédként vagy védekező középpályásként. Az edző azonban leggyakrabban védekezésben használta. Berobbant az élvonalba, nagyobb klubok is érdeklődtek iránta, elsősorban a Hajduk Split, amely 2006 nyarán 6 millió kunát ajánlott Varteksnek érte. Dalics edzőben fel sem merült a játékos eladásának gondolata. Még egy fél szezont ott maradt, és télen bejelentette távozását. A Hajduk ismét nagy pénzt ajánlott érte, de ezúttal a Dinamo is csatlakozott a kérők közé. Zágrábban kezdetben a kispadon ült, mígnem Zoran Mamics sérülése miatt nem játszhatott a Hajdukkal vívott kupaderbin. Védekező középpályásként nagyszerű játékot produkált, és a kezdőcsapatban maradt. 2008-ban szerződést írt alá az AS Monacóval, de a közben érkezett új edző jelezte, nem számít rá, továbbállt az osztrák élvonalbeli Red Bull Salzburghoz. Két ausztriai szezon után visszatért a Dinamo Zagrebhez. 2013 júniusában kétéves szerződést írt alá a Rijekával, de csak egy szezont maradt végül. Hodgkin-limfómát (gyakorlatilag nyirokmirigy rákot) diagnosztizáltak nála, és hosszú kezeléseken, majd csontvelő átültetésen esett át. Utána már csak alacsonyabb szinten folytatta tovább a labdarúgást. Többszörös ifjúsági- és utánpótlás-válogatottság után 2008 és 2010 között 15 alkalommal szerepelt a horvát válogatottban, résztvett a 2008-as Európa-bajnokságon is. Április 18-án, harminckilenc éves korában a horvátországi Karlovac mellett szenvedett halálos közlekedési balesetet.

A horvát válogatottban

Werner Lorant (1948)

Az egykori német védő és védekező középpályás öt csapatban is játszott a Bundesligában, a Dortmund, az Essen, a Saarbrücken, a Frankfurt és a Schalke színeiben 325 meccsen lépett pályára a legmagasabb osztályban. A frankfurtiakkal 1980-ban megnyerte az UEFA-kupát, a döntőben legyőzve a Borussia Mönchengladbachot. 1981-ben segített megnyerni a Német Kupát, amikor 3:1-re legyőzték az 1. FC Kaiserslauternt a döntőben. Pályafutása alatt összesen négyszer esett ki a Bundesliga 1-ből. Pályafutását 1984-ben fejezte be a másodosztályú Hannovernél, majd edzősködni kezdett. Az 1860 Münchennél volt a legsikeresebb, kilenc évig irányította a bajor csapatot, akiket visszavezetett az első osztályba is (a harmadosztályból indulva), sőt, 2000-ben a BL-selejtezőben is szerepelt a kisebbik müncheni csapat. Miután távozott Münchenből, dolgozott Törökországban, Dél-Koreában, Cipruson, Iránban, Kínában, valamint két időszakban irányította a Dunaszerdahelyt is. Edzői pályafutását 2019-ben zárta le az osztrák ötödosztályú Halleinnél. A bajorországi Wasserburg am Innben hunyt el hosszantartó betegség után április 20-án, hetvenhat éves korában.

Az Eintracht Frankfurt játékosaként, bár nem igazán labdarúgóként lett ismert

Hugo Gatti (1944)

Az egykori argentin kapuslegenda 26 szezonon át játszott az argentin Primera Divisiónban. 765 bajnoki mérkőzéssel rekordot állított fel, halálakor ő volt minden idők legtöbbször pályára lépett játékos az argentin bajnokságban. Pályafutása során három Primera División címet, két Copa Libertadores tornát és egy Interkontinentális Kupát nyert - mindegyiket a Boca Juniors-szal -, negyvennégy éves koráig játszott profi szinten. Becenevén El Loco (Az Őrült), karizmájáról, posztján alkalmazott játékstílusáról és különcségéről volt ismert. Olyan kapussá fejlődött, aki inkább a helyezkedésre, mint a reflexeire támaszkodott. Gyakran elhagyta a tizenhatost, hogy kiegészítő mezőnyjátékosként működjön, és csatlakozott csapattársaihoz a védekezésben - és sokszor a támadásban is. Korának legtöbb kapusával ellentétben, ő a lábát, a fejét és a mellkasát használta széles körben a lövések elhárítására. 1982-ben Argentína Év Játékosának választották, és az IFFHS szavazásán a 20. század harmadik legjobb argentin kapusának rangsorolták. 18 válogatott mérkőzést játszott 1967 és 1977 között. Nemzetközi debütálására 1967. augusztus 13-án került sor Paraguay ellen.  Tagja volt az 1966-os világbajnoki keretnek, de nem játszott, mivel az első számú kapus Antonio Roma volt. Az 1974-es tornára nem választották be a keretbe. Luis Cesar Menotti edző irányítása alatt az 1978-as világbajnokság előtt számos barátságos mérkőzésen kezdő volt, de kihagyták a keretből Ubaldo Fillol, Héctor Baley és Ricardo La Volpe javára. A magyar válogatott ellen kétszer is szerepelt, pont a hazai rendezésű VB-re való felkészülés jegyében. 1976 márciusában a Népstadionban kaptak ki 2:0-ra, tizenegy hónappal később (a csereként beállt Maradona első válogatottsága volt) Buenos Airesben a házigazdák nyertek 5:1-re. Pályafutása után dolgozott az írott sajtóban, rádiós-, valamint tekevíziós szakkommentártorként is. Halála előtt két hónappal a Buenos Aires-i Pirovano kórházba került combnyaktörés következtében. Bár a műtét sikeres volt, felépülését egy kórházban szerzett fertőzés bonyolította, ami kétoldali tüdőgyulladáshoz, szívelégtelenséghez, veseelégtelenséghez és végül szepszishez vezetett. Mesterséges kómába helyezték, majd később, miután állapota visszafordíthatatlanná vált, április 20-án lekapcsolták az életmentő készüléket. Nyolcvan éves volt.

Jó kapusnak szerencséje van - a budapesti válogatott találkozón ez a lövés elkerülte a kapuját Ezúttal nem a megszokott színes hajpántjai közül viselte az egyiket, hanem egy fehér jumbósapkában láthattuk

Garami József (1939)

Az egykori pécsi labdarúgó 1953-ban kezdte el a futballt a Pécsi Dózsa csapatában. A csatárként játszó Garami még 18. születésnapja előtt, 1957. április 28-án bemutatkozott az NB I-ben a Salgótarján ellen 2:0-ra megnyert mérkőzésen. Tíz évig játszott a klubban. 1964-ben rövid ideig a Pécsi VSK labdarúgója, majd 1965-ben a Komlói Bányász játékosa. 1966-ban tért vissza a PVSK-hoz, majd itt is fejezte be pályafutását 1967-ben. A pécsi ciszterci gimnáziumban érettségizett. 1964-ben végzett a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-orosz-testnevelés szakán. Első edzői állását a Pécsi Sportiskolánál töltötte be, ahol utánpótlásedzőként dolgozott. 1976-ban szakedzői diplomát szerzett a Testnevelési Főiskolán. 1973-ban régi csapatánál, a Pécsi Dózsánál, ill. későbbi jogutódjánál, a Pécsi MSC-nél lett utánpótlásedző, majd 1985-ben a felnőtt csapat vezetőedzője lett. Ugyanebben az évben mesteredzői címet szerzett. Első mérkőzésén a kiesés elől menekülő Pécsi MSC 1:1-es döntetlent játszott a Ferencvárossal (hét bajnokin három győzelmet és három döntetlent elérve az élvonalban tartotta csapatát). A remek bemutatkozás után a pécsi vezetőség véglegesítette őt, aki hosszasabb gondolkodás után fogadta el az ajánlatot. A tanárként dolgozó szakember óvatos volt, elsőre kétéves fizetés nélküli szabadságot vett ki munkahelyén, mert nem tudhatta, sikeres lesz-e az edzői pályán. Az lett. 1992-ig tartó edzősége során érte el a pécsi labdarúgás legsikeresebb időszakát (2. hely). Még pécsi munkája idején, 1987-ben öt mérkőzés erejéig a magyar labdarúgó-válogatott megbízott szövetségi kapitánya volt. Pécsről való távozása után pihenni szeretett volna, valamint visszatérni az utánpótlásba, ám 1993 tavaszának elején megkereste a nagy bajban lévő Újpest. A lila-fehérek Garamival sem tudtak kiegyenesedni abban az idényben, a Hatvan elleni osztályozó megnyerésével tették biztossá további élvonalbeli tagságukat. Megkapta a bizalmat a folytatásra is, amit ő egy hatodik, egy második és egy harmadik hellyel hálált meg. 1996-ban lett először az MTK vezetőedzője, Garaba Imre utódjaként, ahol bajnoki címet szerzett az együttessel, majd 1998-ban a Győri ETO FC szakmai igazgatójává, 1999-ben pedig a klub vezetőedzőjévé nevezték ki. 2001-ben rövid időre visszatért az MTK-hoz szakmai igazgatónak, majd 2002-ben a Ferencvárosi TC vezetőedzője lett, a csapattal bajnoki aranyat szerzett. 2003-ban visszatért az MTK-hoz, annak szakmai igazgatója lett, majd 2004-ben vezetőedzője is. 1996-ban a Magyar Labdarúgó-szövetség edzőbizottságának elnökévé választották. 2008. szeptember 19-én az FC Fehérvár-MTK (0:2) mérkőzésen 626. élvonalbeli meccsén ült a kispadon és ezzel dr. Lakat Károly csúcsát döntötte meg. 2008-ban az év edzőjének választották, az MTK-val bajnoki címet szerzett. 2015 nyaráig irányította a csapatot, 2015. május 31-én, a Diósgyőr ellen 1:0-ra elvesztett bajnokin 797. élvonalbeli bajnokiján ült a kispadon. Ezt követően is a klub alkalmazásában maradt és szakmai igazgatóként tevékenykedett tovább. 2013-ban a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült. 2019. augusztus 9-én, 80. születésnapján róla nevezték el a pécsi utánpótlásképző-központot. 2020 augusztusában a PMFC szakmai koordinátora lett. Pécsett hunyt el április 22-én, nyolcvanöt évesen.

Hazai pályán. Az 1984/85-ös bajnokságban a Pécsi MSC vezetőedzőjeként olyan játékosaival (Brezniczky, Toma, Réfi, Bendes, Róth, Lutz, Udvardi és Mészáros), akiknek a nevelőedzője is a Mester volt

José Carlos (1941)

Az egykori portugál védő 1962-ben csatlakozott a Sporting CP-hez a barreirói gyári csapattól, a GD Fabriltól (közismert nevén CUF Barreiro). 12 szezon alatt, melyeket mind a Primeira Ligában töltött (14-et az előző csapatában töltött szezonnal együtt), 348 hivatalos mérkőzésen lépett pályára, és csapatkapitányként is tevékenykedett, három bajnoki címet és négy portugál trófeát nyert, valamint 1964-ben megnyerte az UEFA Kupagyőztesek Európa-kupáját. A Sporting csapatával többször is szerepelt magyar csapatok ellen. 1964 májusában az MTK ellen pont az említett KEK-döntő mindkét (az első találkozó 3:3-ra végződött, az akkori szabályok szerint újrajátszás következett, két nap múlva, a megismételt találkozón 1:0-ás lisszaboni győzelem született Brüsszelben) mérkőzésen szerepelt, 1966 októberében pedig a BEK-sorozatban a Vasassal szemben estek ki kettős vereséggel (5:0, 2:0). 1975-ben, harmincnégy évesen vonult vissza, miután rövid ideig a Segunda Ligában játszott az SC Braga csapatában, amikor feljutottak. Röviddel az 1966-os FIFA-világbajnokság után a Sporting elutasította az FC Barcelona ajánlatát. 36 alkalommal játszott Portugália válogatottjában, ebből hármat a CUF játékosaként, 33-at pedig a Sporting szolgálatában. Debütálása 1961. március 19-én volt Luxemburg ellen az 1962-es FIFA-világbajnokság selejtezőjében (6:0-s hazai győzelem), utolsó szereplésére pedig közel tíz évvel később, Dánia ellen került sor az 1972-es UEFA Euro selejtezőjében. Képviselte az országot az 1966-os világbajnokságon Angliában. Kétszer lépett pályára a tornán, Anglia ellen az elődöntőben, és a Szovjetunió ellen a harmadik helyért vívott mérkőzésen, utóbbi 2:1-es győzelemmel végződött. Miután 1975-ben befejezte játékos-pályafutását, vezetőedzőként kezdett el dolgozni, és többek között az SC Braga, a Boavista, a Gil Vicente, a CD Aves és a Penafiel csapatait is menedzselte. A Lisszabon közelében lévő Torres Vedras-ban hunyt el április 26-án, nyolcvanhárom éves korában.

A Sporting mezében

Május

Manuel Cáceres Artesero (1949)

Ismertebb nevén Manolo (el del Bombo, magyarul: Manolo, a nagydobos), Spanyolország, és talán a világ egyik leghíresebb futballrajongójaként volt ismert. Huescában nevelkedett, a Valencia CF és a spanyol labdarúgó-válogatott leghíresebb szurkolója volt. Felismerhető volt nagy dobjáról, és a piros 12-es mezéről. Először 1979-ben utazott külföldre, hogy megnézze Spanyolország válogatottját, és 1982-től kezdődően minden spanyol válogatott mérkőzésen jelen volt. 2010. július 3-án tüdőgyulladás miatt hagyta ki első mérkőzését: a Spanyolország-Paraguay meccset a 2010-es dél-afrikai világbajnokságon. Az 1982-es spanyolországi világbajnokságon 15 800 kilométert stoppolt, hogy kövesse csapatát, és megmutassa, senki más nem fizeti az utazási költségeit. Az övé volt a Mestalla stadion melletti Tu Museo Deportivo (a te labdarúgó múzeumod) bár, amely egyben sportmúzeum is volt. Manolónak biztonsági okokból nem engedték, hogy magával hozza a nagydobját a 2018-as oroszországi világbajnokság mérkőzéseire, ezért úgy döntött, hogy többé nem utazik a dobbal külföldre. Hosszú évek óta komoly egészségügyi problémákkal küzdött. Átesett sérvműtéten, a szívét is többször operálták, otthonában lélegeztetőgép segítette a normális életvitelében. A nagy spanyolországi áramszünet miatt készülékét napokig nem tudta használni, közvetlen járult ez a halálához. Villarealban hunyt el május 1-jén, hetvenhat éves korában.

A világ egyik leghíresebb szurkolója

Andrejs Prohorenkovs (1977)

Az egykori lett középpályás pályafutását az Interskonto csapatánál kezdte a lett első ligában, majd később a lengyel Hutnik Warszawa, az Odra Opole és a Górnik Zabrze, az izraeli Maccabi Kiryat Gat és a Maccabi Tel Aviv, az orosz Dinamo Moszkva, a lett Melna Roze és az FK Jürmala, a spanyol Racing de Ferrol, a görög Ionikos, valamint a lett Liepajas Metalurgs, ismét a Jürmala és az FK Ogre csapataiban játszott. Volt lett és izraeli bajnok, a Maccabi Tel Avivval kupát is nyert. 2002 és 2007 között32 alkalommal lépett pályára a lett válogatottban, és négy gólt szerzett. A 2004-es Európa-bajnokságon is játszott, ahol gólpasszt adott Maris Verpakovskisnak a lett válogatott Csehország elleni mérkőzésén. Pályafutása befejezése után utánpótlás-edzőként tevékenykedett. 2024 végén rákkal diagnosztizálták. Lettországban várnia kellett volna az állami finanszírozásból származó kezelésre, és eközben az egykori játékos egészségi állapota napról napra romlott. A család úgy döntött, hogy cselekszik, és Németországba viszi a korábbi labdarúgót. Miután 2023-ban Gints Freimanisnál is rákot diagnosztizáltak, majd nagyon hamar el is távozott, halála nagyon megrázta a lett futballtársadalmat. Prohorenkovs külföldi kezelésére adományok formájában rendkívül hamar összejött a pénz. De mégis későn… Május 1-én hunyt el, negyvennyolc éves korában.

A lett válogatott játékosaként

Peter McParland (1934)

Az egykori észak-ír csatár 1951 és 1952 között az ír Dundalk csapatában játszott, itt ír kupagyőztes lett. 1952-től 1962-ig az Aston Villa játékosa volt, melynek színeiben 1957-ben megnyerte az FA-kupát, három évvel később pedig a Ligakupát is. Ő lett az első labdarúgó, aki mindkét angol kieséses kupadöntőben gólt szerzett. Az 1962/63-as szezonban a Wolverhamptonban szerepelt, 1963 és 1964 között a Plymouth Argyle együttesében játszott. 1964 és 1967 között a Worcester Cityben szerepelt, de egy évre kölcsönadták a kanadai Toronto Inter-Roma csapatának. 1967-ben az Egyesült Államokba szerződött az Atlanta Chiefs együtteséhez. 1968-ban hazatért Észak-Írországba a Glentoranhoz, ahol még három évig játszott játékosedzőként. 1971-ben bajnokként zárta le pályafutását. 1954 és 1962 között 34 alkalommal szerepelt az észak-ír válogatottban és tíz gólt szerzett. Részt vett az 1958-as világbajnokságon, ahol a Csehszlovákia, az NSZK és az Argentína elleni csoportmérkőzésen is eredményes volt. Összesen öt gólt szerzett a tornán és a brazil Vavával holtversenyben a harmadik helyen végzett a góllövőlistán. Csak Pelé, a nyugatnémet Helmut Rahn és a francia Just Fontaine szerzett több gólt nála. Pályafutása befejezése után dolgozott edzőként a Glentorannál, a nyolcvanas évek elején pedig Hongkong válogatottjának volt a szövetségi kapitánya, de dolgozott Líbiában is. Május 4-én hunyt el kilencvenegy évesen. Ő volt az 1957-es FA-kupa-győztes csapat utolsó életben maradt tagja.

Kapura fejel a Manchester United elleni FA-kupa-döntőben, 1957 májusában. Az ő duplájával nyertek 2:1-re. A mérkőzésen szereplő United hat játékosa meghalt az 1958 februári müncheni légikatasztrófában. Köztük volt Duncan Edwards is, akinek a koporsóját McParland segített cipelni a temetésén

Luis Galván (1948)

Az egykori argentin védő 1970-től 1982-ig a Talleres de Córdobában játszott. 1982 és 1983 között a Loma Negra, 1983 és 1984 között a Belgrano játékosa volt. 1984 és 1985 között a Central Norte labdarúgója volt. 1986-ban Bolíviában játszott a Bolívar együttesében. 1987-ben a Talleres de Córdobában fejezte be a pályafutását. A Talleresben összesen 503 tétmérkőzésen szerepelt, nála többször senki sem húzta magára a klub mezét. Bár bajnoki címet nem nyert, 1977-ben második lett csapatával a bajnokságban. 1975 és 1982 között 34 mérkőzésen szerepelt az argentin válogatottban. Tagja volt az 1978-as világbajnokságon győztes válogatott keretének és részt vett az 1982-es világbajnokságon, illetve az 1980-as Mundialitón. 1978-ban és 1982-ben is végigjátszotta a magyarok elleni csoportmérkőzéseket. Egy córdobai klinikán érte a halál május 5-én, hetvenhét éves korában, veseelégtelenség következtében.

A rosszemlékű világbajnoki csoportmérkőzésen 1978-ban Nagy L. és Zombori között

Joop van Daele (1947)

Az egykori holland védőjátékos 1967 és 1977 között a Feyenoord labdarúgója volt. 1970-ben írta alá első profi szerződését a klubbal, amely lehetővé tette számára, hogy felmondjon postai tisztviselői állásából. 1976-ban kölcsönben a Go Ahead Eagles csapatában szerepelt. A Feyenoorddal három holland bajnoki címet és egy kupagyőzelmet ért el. Tagja volt az 1969/70-es idényben BEK-, az 1973/74-es idényben UEFA-kupagyőztes csapatnak. 1970-ben az Interkontinentális Kupa döntőjében az ő góljával nyertek a hollandok az argentin Estudiantes ellen. 144 bajnoki találkozón hat gólt szerzett. 1977 és 1980 között a Fortuna SC játékosa volt. 1980/81-ben az Excelsior csapatában fejezte be az aktív játékot. 1978 és 1980 között a Fortuna Sittard, 1980 és 1993 között az Excelsior segédedzőjeként tevékenykedett. Közben, 1984 és 1988 között a VV Papendrecht, 1988 és 1990 között az Excelsior vezetőedzője is volt. 2006-tól a Feyenoord játékosmegfigyelője volt. Május 7-én hunyt el, hetvenhét éves korában.

A kupagyőzelmet ünnepli társaival. A szemüvege kiállítási tárgy a Feyenoord múzeumában, csak 1972-től játszott kontaktlencsében…

Oliviero Garlini (1957)

Az egykori olasz csatár 1975 és 1991 között a Serie A és a Serie B szinte összes csapatában (többek között Como, Empoli, Cesena, Lazio, Internazionale, Atalanta, Ancona, Ascoli, Ravenna) szerepelt. Két emlékezetes teljesítményt hagyott az utókornak: 1986-ban a Lazio csapatában a másodosztály gólkirálya volt, az 1987/88-as szezonban pedig az Atalanta játékosaként 38 bajnoki találkozón tizennyolc gólt rúgott. Május 8-án, hatvannyolc éves korában a Bergamo melletti Gandinóban hunyt el.

A Lazio mezében

Emmanuel Kundé (1956)

Az egykori kameruni védő pályafutása nagy részét a Canon Yaoundé játékosaként töltötte. 1977 és 1988 között öt bajnoki címet és két bajnokcsapatok Afrika kupáját nyert. 1987 és 1989 között Franciaországban játszott, először a Stade Lavallois, majd a Stade Reims együttesében. 1979 és 1992 között 102 alkalommal szerepelt a kameruni válogatottban és tizenhét gólt szerzett. Részt vett az 1982-es és az 1990-es világbajnokságon, illetve a Los Angeles-i 1984. évi nyári olimpiai játékokon, az 1986-os és az 1992-es Afrikai nemzetek kupáján. Tagja volt az 1984-ben és 1988-ban Afrikai nemzetek kupáját nyerő válogatottnak is. Az 1988-as tornán az ő góljával verték Nigériát 1:0-ra a döntőben. A kameruni Emombóban hunyt május 16-án, hatvannyolc évesen. Régóta betegeskedett, halála mégis váratlanul érte a környezetét, semmi sem utalt arra, hogy állapota ennyire súlyos. Egy olyan generáció igazi szimbóluma volt, amely megváltoztatta az afrikai futballról alkotott képet a világban.

Az 1990-es VB negyeddöntőjében az angolok és Paul Gascoigne ellen

Brian Glanville (1931)

Az egykori angol sportújságíró szakterülete a labdarúgás volt. Mind hazájában, mind a nagyvilágban már életében legendának számított. Apja litván zsidó származású ír fogorvos volt, aki Goldbergről változtatta meg a nevét, anyja orosz-lengyel gyökerekkel rendelkezett. 1942-ben elvitték az Arsenal egyik meccsére, és életre szóló rajongója lett a klubnak és a sportágnak is. Elsősorban a Sunday Times munkatársa volt 30 éven át, de több mint öt évtizeden át dolgozott a World Soccer magazinnak és a Guardianben is jelentek meg írásai. Szerzője az „A labdarúgó-világbajnokságok története” című sorozatnak, újságírók és olvasók generációira volt nagy hatással. Arsenal-szurkolóként számos könyvet írt a londoni klubról, az első 1950-ben jelent meg Cliff Bastinról (a ’20-as és ’30-as évek Arsenal legendája), és még 2006-ban is publikált kötetet a Highbury történetéről. A Guardian mellett a Sports Illustrated újságírója is volt, novellákat, színdarabokat és musicalt is szerzett. Kiemelkedő színvonalú munkájának elismeréseként tagja lett az Aranylabda-szavazás zsűrijének is.

Brian Clough-al (balra), a Nottingham Forest legendás menedzserével a City Groundon 1993 májusában, Clough utolsó hazai mérkőzésén, a visszavonulásakor

Ignacio „Nacho” Rodríguez (1956)

Az egykori mexikói kapus 1977 és 1981 között az Atlético Zacatepec csapatában játszott. 1981 és 1982 között a Monarcas Morelia játékosa volt. 1982-től 1989-ig az Atlante kapuját védte, melynek tagjaként 1983-ban megnyerte a CONCACAF-bajnokok kupáját. 1992 és 1994 között a Tigres kapusa volt. Először 1978-ban hívták be a mexikói U23-as válogatottba. Teljesítményének köszönhetően 1980 és 1986 között 11 alkalommal szerepelt az mexikói válogatottban. Kerettag volt az 1986-os világbajnokságon, ő volt a mexikói válogatott harmadik számú kapusa. Pályafutása befejezése után előbb a Zacatepec kapusedzője volt, majd már vezetőedzőként irányította a Tigres, a CD Irapuato és a CD Cuautla csapatait a mexikói első ligában. Május 19-én hunyt el, hatvannyolc évesen győzte le szervezetét a rák.

A Club Zacatepec kapusaként

Alekszandr Berezsnoj (ukránul Olekszandr Berezsnij) (1957)

Az egykori ex-szovjet ukrán védő a Luhanszk korosztályos csapatában ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival. 1976-ban igazolta le a Dinamó Kijev, 1981-ig 97 bajnoki találkozón tizenegy találatot jegyzett. A kijevi csapattal egy-egy bajnoki címet és szovjet kupagyőzelmet szerzett. Kijevből a Tavrija Szomferopolba igazolt, de hamarosan kizárták a csapatból egy szörnyű autóbalesetet követően, amelyben csapattársai, Szergej Tunik és Viktor Koroljov meghaltak, míg ő maga csodával határos módon túlélte. 1976-ban tagja volt az UEFA Ifjúsági Torna (az Ifi-Eb elődje) győztes szovjet csapatnak. 1976 és 1979 között 14 alkalommal szerepelt a Szovjetunió válogatottjában. A magyarok ellen mindkét találkozón pályára lépett az 1980-as Eb-selejtezőkön. 1978 októberében a mieink nyertek 2:0-ra a Népstadionban, a következő év májusban 2:2-re végződött a mérkőzés Tbilisziben. Pályafutása befejezése után Kijevben élt, ahol gyermekedzőként dolgozott a Zvezda Ifjúsági Sportiskolában, de nagyon hamar rokkantnyugdíjas lett. Először térd-, majd csípőprotézist kapott, később a szürkehályog miatt elkezdte elveszíteni a látását is. Május 23-án, hatvanhét éves korában hunyt el.

A Dinamó játékosaként az 1976/77-es BEK-sorozat elődöntőjének első mérkőzésén Kijevben, ahol a hazaiak 1:0-ra nyertek. A visszavágón Simonsenék nyertek 2:0-ra és jutottak a döntőbe, ahol a Liverpool várt rájuk

Pavel Chaloupka (1959)

Az egykori cseh(szlovák) középpályás a CHZ Litvínov korosztályos csapatában kezdte a labdarúgást. 1976 és 1978 között az Union Teplice, 1978 és 1980 között az FVTJ Tábor labdarúgója volt. 1980-ban a kötelező sorkatonai szolgálata alatt a Dukla Praha játékosa volt. 1980 és 1988 között a Bohemians Praha csapatában szerepelt. Tagja volt az 1982/83-as idény bajnokcsapatának és a bajnokság gólkirálya is ő lett 17 góllal. Haláláig ő volt a Bohemians egyetlen cseh(szlovák)gólkirálya. 219 bajnoki mérkőzésen lépett pályára, és hetvenhét gólt szerzett. 1988 és 1990 között a nyugatnémet Fortuna Düsseldorf, 1990/91-ben az Union Berlin játékosa volt. A Bohemians-szal szinte hazajárt Magyarországra. 1985 és 1987 nyarán az Intertoto kupában a Videoton ellen mindkét párosítás odavissza találkozóin szerepelt (az előbbin két, az utóbbin egy gólt szerzett), 1985 őszén az UEFA kupában a Rába ETO ellen a győri találkozón lépett pályára (a visszavágón a válogatott Portugália elleni Vb-selejtezőjén összeszedett sérülés miatt nem játszhatott), 1986 őszén pedig a Közép-európai Kupa-sorozatban a Vasas ellen szerepelt. 1981 és 1987 között 20 alkalommal szerepelt a csehszlovák válogatottban és két gólt (egy 1984-es Európa-bajnoki selejtezőn Olaszország ellen és egy barátságos mérkőzésen Dánia ellen) szerzett. Tagja volt 1982-es spanyolországi világbajnokságon részt vevő csapatnak. Pályafutása során négy térdműtéten, számos orr-, arccsont- és bokatörésen esett át.  A csehországi Chomutov kórházában hunyt el május 23-án, hatvanhat évesen.

Az 1982-es világbajnokságon az angolok elleni csoportmeccsen. Északi szomszédjaink 2:0-ra kaptak ki

Kiril Ivkov (1946)

Az egykori bolgár védő a Levszki Szófia meghatározó játékosa volt 1967 és 1978 között. Ötszörös bolgár bajnok és ötszörös bolgár kupagyőztes. 1974-ben és 1975-ben az év labdarúgójának választották Bulgáriában. 1968 és 1979 között 44 alkalommal szerepelt a bolgár válogatottban és 1 gólt szerzett. Tagja volt az 1968. évi nyári olimpiai játékokon ezüstérmet szerzett válogatottnak (a döntőben pont a mieinktől szenvedtek 4:1-es vereséget, ő is a pályán volt). Részt vett az 1974-es világbajnokságon (pályafutása során tízszer volt a bolgár válogatott csapatkapitánya). Ez az év abból a szempontból is emlékezetes volt számunkra, hogy március végén Zalaegerszegen is láthattuk a bolgár válogatottban, amikor 3:1-es magyar győzelem született azon a találkozón, amikorra már eldőlt, mi ismét nem jutottunk ki egy VB-re, a vendégek szempontjából viszont egy nagyon fontos mérföldkő volt ez a találkozó a felkészülés jegyében. Ősszel a BEK első fordulójában az Újpesti Dózsa kettősgyőzelemmel lépte le (összesítésben 7:1) a bolgár bajnokot, mindkét találkozón szerepelt. Sőt, novemberben - ismét egy tétnélküli barátságos mérkőzésen - 0:0-át játszottunk Várnában, ezen a találkozó is végig a pályán volt. Pályafutása befejezése után hosszú évekig volt a Levszki, a Szpartak Várna, a Csernomorec Burgasz, és a ciprusi Ethnikosz vezetőedzője. Emellett az A-válogatott segédedzőjeként is dolgozott a bolgár labdarúgásért.1968-ban a Munka Bronz Érdemrendjét kapta, 1973 óta a „Sport Mestere” volt. Május 24-én hunyt el, hetvennyolc évesen.

Az 1974-es világbajnokságon a hollandok elleni csoportmeccsen Cruiffot próbálja fékentartani

Valíd al-Dzsászim (Waleed Al-Jasem) (1959)

Az egykori kuvaiti hátvéd 1977 és 1990 között a Kuwait SC labdarúgója volt. 1979 és 1989 között 44 alkalommal szerepelt a kuvaiti válogatottban, melynek tagjaként részt vett az 1980-as moszkvai olimpián és az 1982-es spanyolországi világbajnokságon. 1980-ban megnyerte az Ázsia-kupát is a válogatottal. Pályafutása befejezése után utánpótlásedzőként dolgozott a Kuwait SC-nél. Május 26-án hunyt el hosszas betegség után, hatvanöt évesen Bordeauxban.

A kuvaiti válogatott mezében az 1980-as évek elején

Juan Ramón Verón (1944)

Az egykori argentin csatár - akinek fia, Juan Sebastián 72-szeres válogatottként olyan klubokban játszott a 2000-es években, mint a Manchester United vagy az Inter - az Estudiantesszel vált világhírűvé, ez a klub volt az első, amely a nagy ötös (Boca Juniors, Independiente, Racing, River Plate, San Lorenzo) hegemóniáját megtörve profi bajnoki címet tudott nyerni Argentínában 1967-ben. 1968 és 1970 között sorozatban három Libertadores-kupát nyert, az 1968-as Interkontinentális-kupa fináléjában gólt szerzett az Old Traffordon, ez nagyban hozzájárult az Estudiantes összesítésbeli 2:1-es sikeréhez. A La Bruja (A Boszorkány) becenevén emlegetett támadó később három évet a görög Panathinaikoszban is szerepelt, majd játszott a kolumbiai Atlético Juniorban is, ahol 1977-ben bajnok lett. 1968 és 1971 között 4-szer szerepelt Argentína válogatottjában. Visszavonulása után rövid edzői karriert futott be, kétszer a kolumbiai Junior de Barranquilla, kétszer az Estudiantes csapatánál volt beugró (23 év után először lett ismét bajnok a csapat vele), de 1996-ban egy rövid ideig, 11 mérkőzés erejéig a guatemalai válogatott szövetségi kapitánya is volt. Egészségi állapota a halála előtti hetekben fokozatosan leromlott, a hírek szerint vesebetegségben szenvedett. La Platában hunyt el május 27-én, nyolcvanegy éves korában.

Az Estudiantes játékosaként

Szűcs István (1952)

Az egykori kapus a labdarúgó pályák környékén leginkább a Stuca (fia, a kis Stuca a DVSC futballistájaként háromszoros magyar bajnoknak mondhatja magát, a Loki színeiben 2006/07-ben, 2008/09-ban és 2009/10-ben elhódított aranyéremmel) becenévre hallgatott, mintsem a sajátjára. Alig húszévesen, az 1971/72-es idényben mutatkozott be az első osztályban a Vasas kapusaként. Tamás Gyula és Mészáros Bubu mögötti harmadik számú kapusként csak egy bajnoki meccset kapott, amolyan "mélyvíz-effektus" gyanánt a bajnokság utolsó fordulójában. A következő két szezont katonaként Szentendrén töltötte a Kossuth KFSE NB II-es csapatában. A csapat első számú kapusa volt, első szezonjában 33, második szezonjában 19 másodosztályú bajnoki találkozón védett, utóbbi "csak" azért ilyen kevés, mert leszerelése után idény közben visszatért a Vasashoz. Itt ismét csak 1 mérkőzésen kapott lehetőséget Baróti Lajostól, csakúgy, mint pár éve Machos Ferenctől. 1975 nyarán az akkor NB I-es Salgótarjáni BTC csapatához igazolt, zsinórban két szezont töltött csapata az első osztályban, ebben a periódusban 22 meccsen védett. Idény végén, mikor csapata kiesett, nem igazolt el, hanem egyik főszereplője volt annak, hogy a dr. Lakat Károly irányította bányászcsapat fölényesen megnyerte az NB II-t és egy év után visszajutott az élvonalba. 1980-ig, csapata újbóli kieséséig védett az NB I-ben, összesen 101 bajnoki találkozót számlálva. Addigra már túl jó kapus volt az NB II-höz, több lehetőség közül is választhatott, ő az akkoriban évről évre a kiesés elkerüléséért harcoló Debreceni MVSC-t választotta. 1980 és 1983 között az NB I-ben 87 bajnoki mérkőzésen védett a csapat első számú kapusaként. Első debreceni szezonjában minden bajnokin ő védett, a következő évben Lukács Jánosnak jutott két meccs. A kiesés idényében pedig már Mezővel váltották egymást, 21 bajnoki találkozóig jutott. Az 1983/84-es idényben az NB II-ben szintén ő védett többször, mint Mező, 22 találkozón szerepelt, így egyik fő részese volt annak, hogy az Eger SE mögött ezüstérmesként jutott vissza csapata az első osztályba. Ezt követően 1989-ig a Kabai Egyetértés NB III-as csapatában szerepelt.1976-ban egyszer, Gujdár Sándor tartalékjaként, Argentína ellen a válogatott kispadján is ülhetett, 1980-ban pedig tagja volt az olimpiai válogatott keretnek, de hivatalos selejtezőn nem lépett pályára. Május 30-án hunyt el Debrecenben, hetvenhárom évesen.

1980-ban a SBTC kapusaként a kispesti Weimperrel szemben. Nem az ő teljesítményén múlt a kiesés…

Ernesto Pellegrini (1940)

Az egykori olasz üzletember, sportigazgató, az Internazionale 17. elnöke volt. Könyvelőként kezdte, majd főkönyvelő és élelmezési vezető volt egy vállalatnál. 1965-ben alapította a Pilgrimset, amely kereskedelemmel és idegenforgalommal foglalkozik. Haláláig ő volt a cég elnöke. 1984-ben vette át az Internazionalét Ivanoe Fraizzolitól. Elnöksége alatt nyerte meg a csapat a 13. scudettóját. 1989-ben egy olasz szuper kupát és 1991-ben, 1994-ben pedig egy-egy UEFA-kupát sikerült nyerni. Regnálása alatt a német labdarúgás egyik aranykorának a játékosai közül többen is megfordultak az Internazionaléban: Rummenigge, Matthaeus, Klinsmann és Brehme, de említhetnénk több nagy nevet is rajtuk kívül. Nem szabad megfeledkeznünk Giovanni Trappatoniról, aki a 80-as években az olasz labdarúgás legsikeresebb edzője volt, akit szintén a csapathoz csábított. 1995 februárjában adta át az elnökséget Massimo Morattinak. Érdemeit elismerve 2020-ban a klub beválasztotta a Hírességek Csarnokába is. A Paris Saint-Germain elleni Bajnokok Ligája-döntő napján, május 31-én hunyt el, nyolcvannégy éve korában.

Klubelnökként

Június

Pompor József (1939)

Az egykori labdarúgó 1956-ban hagyta el Magyarországot családjával, és talált új otthonra Sydney-ben. A helyi magyar közösség tehetséges fiataljaihoz hasonlóan ő is a Budapest SC (1965-től St. George Budapest) labdarúgója lett. 1959-ben mutatkozott be a felnőtt csapatban, amely akkor már az Új-Dél-Wales állami élvonalban szerepelt. Sokoldalúságát jól mutatja, hogy bár eredetileg csatár volt, szükség esetén a védelem közepén is bevethetőnek bizonyult. Az 1965-ös szezon végéig szerepelt a Budapestben, ez idő alatt pedig meghatározó szereplője lett a klub első sikerkorszakának: 1962-ben csapatával megnyerte az Új-Dél-Wales-i állami élvonal alapszakaszát, és a döntőig meneteltek, 1964-ben pedig elhódították az Ampol Kupát, amely az állami bajnokság után a legfontosabb sorozatnak számított. A versenysporttól való visszavonulása után is aktív tagja maradt a St. George Budapest közösségének, rendszeresen pályára lépett a klub öregfiúk csapatában. Június 1-én hunyt el, nyolcvanöt éves korában.

A Budapest SC, a későbbi St. George Budapest játékosaként

Uriah Rennie (1959)

Az egykori angol sípmester Jamaicában született, hatéves volt, mikor szülei Angliában telepedtek le. Jogi diplomát szerzett, civilben a sheffieldi bíróság bírója volt. Anglia legfittebb játékvezetőjeként emlegették, de leginkább arról volt nevezetes, ő volt a Premier League első színes bőrű játékvezetője. 1997 és 2008 között több mint 300 élvonalbeli mérkőzést vezetett (először egy Derby County-Wimbledon meccsen fújta a sípot, melyet a reflektor meghibásodása miatt kellett félbeszakítania). 2008-ban akasztotta szögre a sípot, visszavonulása után 15 év telt el, mire egy másik fekete bőrű játékvezető Premier League-mérkőzést vezetett. Nem csak a futballban, hanem a társadalmi életben is aktív szerepet játszott: küzdött a sportban való egyenlőségért és befogadásért. Új szerepkörét, a Sheffield Hallam Egyetem rektori tisztségét már nem tudta betölteni, mert az egészségi állapota miatt 2024 nyarán kórházba került. Egy tályog nőtt a gerincére, amit nem lehetett megoperálni, deréktól lefelé lebénult, tolókocsiba kényszerült. Június 7-én Sheffieldben hunyt el, hatvanöt éves korában. halála után jelentette be a családja, hogy rákkal is küzdött.

Villan a lap

Marcel Sabou (1965)

Az egykori román középpályás Temesváron született, a helyi Politechnika Timisoara csapatában kezdte pályafutását, ott is mutatkozott be a román élvonalban az 1985/86-os szezonban. A következő évben az egykori szövetségi kapitány, Mircea Lucescu kifejezett kérésére került a Dinamo Bucuresti csapatához. 1989-ben Spanyolországba disszidált, és a Segunda División csapatához, a Real Madrid Castillához szerződött.  Röviddel ezután Tenerifére költözött, ahol 1990. szeptember 9-én Xabier Azkargorta edző irányításával bemutatkozott a La Ligában. 1991-ben visszatért a Segunda Divisiónba a Racing Santanderhez, és második ott töltött szezonjában segítette a csapatot feljutni az első osztályba, de ott már a Sporting Gijón csapatában játszott. Három szezon után a portugál elsőosztályú Desportivo Chaveshez került, ahol 1998-ban fejezte be aktív pályafutását. 1986 és 1987 között hét alkalommal lépett pályára a román U21-es válogatottban. 2013-ban amiotrófiás laterális szklerózist (ASL) diagnosztizáltak nála, június 9-én hunyt el a spanyolországi Gijónban a betegsége következményeként.

A Racing Santander játékosaként (jobbra)

Artur Santos (1931)

Az egykori portugál védő neve egybeforrt a Benficával. 1950-től tizenegy szezonon keresztül játszott a piros-fehéreknél, összesen 382 találkozón lépett pályára, ebből 170-t csapatkapitányként. Négyszeres bajnok, ötszörös kupagyőztes és egyszeres BEK-győztes volt, 1960 őszén a BEK-sorozatban pályára lépett az Újpesti Dózsa ellen is. 1956-ban és 1959-ben kétszer játszott a portugál válogatottban. Pályafutása befejezése után egészen 1989-ig a portugál első- és másodosztályban volt edző. Június 13-án hunyt el, kilencvennégy éves korában.

Az Újpesti Dózsa elleni lisszaboni BEK-találkozó előtt csapatkapitányként cserél zászlót Szusza Ferenccel

Bernard Lacombe (1952)

Az egykori francia csatár 1960-ban a CS Fontaines csapatában kezdte a labdarúgást. 1969-ben szerződött az Olympique Lyonnais együtteséhez, ahol kilenc idényen át szerepelt. 1973-ban tagja volt a francia kupagyőztes csapatnak, két évvel később is a döntőig meneteltek, de vereséget szenvedtek az Olympique Marseilletől Románca a klubjával 1978 nyarán váratlanul véget ért. Az Olympique Lyonnais, amely éppen csak megmenekült a kieséstől, pénzszűkében volt, és kénytelen volt megválni legjobb játékosaitól. Az 1978/79-es idényben a Saint-Étienne labdarúgója volt. Forezi szezonját különösen meghatározta a Verts (Zöldek) színeiben a Stade de Gerlandba (az OL stadionja) való visszatérése. Érkezése után megszokásból a rossz öltöző felé indult, a Lyon játékosainak fenntartott felé. A játékost a közönség álló ovációval jutalmazta, amikor pályára lépett. 1979-ben a Bordeaux csapatához szerződött, ahol három bajnoki címet és egy francia kupa- és szuperkupa győzelmet szerzett az együttessel. 1987-ben vonult vissza az aktív labdarúgástól. Halálakor ő volt a második legeredményesebb góllövő a francia labdarúgó-bajnokságban, 255 gólt szerzett és csak az argentin középcsatár, Delio Onnis előzte meg (299 gól) őt. 1973 és 1984 között 38 alkalommal szerepelt a francia válogatottban és 12 gólt szerzett. Először 1978-ban Argentínában szerepelt világbajnokságon (ellenünk nem játszott, amúgy a Les Bleus velünk együtt simán kiesett). Négy évvel később a spanyolországi világbajnokságon a negyedik helyezett csapat tagja volt. 1984-ben a hazai rendezésű Európa-bajnokságon aranyérmes lett a válogatottal. A torna végén bejelentette visszavonulását a válogatottból. 1996 és 2000 között az Olympique Lyonnais vezetőedzője volt. Vezetése alatt az Olympique Lyonnais az 1996/97-es szezont a nyolcadik helyen zárta, ezzel kvalifikálva magát az Intertotó-kupába. Az eredmények évről évre javultak, 1998-ban hatodik, 1999-ben és 2000-ben pedig harmadik helyen végeztek. Végül, megunva az edzői poszttal járó nyomást, úgy döntött, hogy az 1999/2000-es szezon végén visszatér sportigazgatói posztjára, helyére Jacques Santini került. Utóbbi minőségében kulcsszerepet játszott az OL aranykorszakának előkészítésében és kibontakozásában, mások mellett Juninho Pernambucano, Edmílson, Michael Essien és Mahamadou Diarra szerződtetése is hozzá köthető. 2022-ben a So Foot magazin a francia bajnokság 1000 legjobb játékosa közé sorolta, mégpedig a 12. helyre. Régóta Alzheimer-kórban szenvedett, január óta egy lyoni egészségügyi intézményben kezelték, ott érte a halál június 17-én, hetvenkét éves korában. Halála napra pontosan 52 évvel azután történt, hogy régi, a halála helyének klubjával megnyerte a francia kupát.

A világhírű L'Équipe magazin a halála másnapján neki szentelte címlapját

John Clark (1941)

Az egykori skót középpályás apja egy vasúti balesetben meghalt, amikor tíz éves volt. Tizenöt évesen egy bányában dolgozott, mielőtt 1958-ban, 17 évesen csatlakozott a Celtichez. 1958 és 1971 között a Celtic, 1971 és 1973 között a Morton labdarúgója volt. A Celtic csapatával hat skót bajnoki címet és négy kupagyőzelmet ért el, ezek mellett öt skót ligakupa győzelmet is magáénak mondhatott. Tagja volt az 1966/67-es BEK-győztes és az 1969/70-es idényben BEK-döntős együttesnek. 1966 és 1967 között négy alkalommal szerepelt a skót válogatottban. 1977/78-ban az Aberdeen, 1978 és 1983 között a Celtic segédedzőjeként tevékenykedett. 1984/85-ben a Cowdenbeath, 1986-ban a Stranraer, 1987 és 1992 között a Clyde vezetőedzője volt. 1997-ben lett a Celtic mezmenedzsere, ezt a pozíciót több mint húsz évig töltötte be. Június 23-án hunyt el, nyolcvannégy évesen.

Nyolc évtized alatt ötven évet töltött a Celticnél, ezzel ő minden idők második leghosszabb ideig a Celtic-család tagja (játékosa, edzője, menedzsere, alkalmazottja) Willie Maley után. „Celtic-szurkoló voltam, Celtic-játékos, ez volt az életem”

Keller János (1954)

Az egykori jobbhátvéd a Pécsi Bányászban kezdte a pályafutását, de 1971-ben a Komlói Bányászban lett NB I-es labdarúgó. Egy rövid újbóli pécsi kitérő után került 1976-ban a Dunaújvárosi Kohászba. 1981 nyaráig, amíg a csapata ki nem esett, 105 NB I-es bajnokin lépett pályára. Egyetlen elsőosztályú gólját 1977 októberében a Kaposvári Rákóczi ellen szerezte hazai pályán. A kiesés után is Dunaújvárosban maradt, sőt csapatával megélt még egy osztálynyi zuhanást is, egészen 1985-ig szolgálta csapatát. Összesen 208 mérkőzésen viselte a piros-fehér mezt. Június 25-én hunyt el, hetvenegy éves korában.

1978 decemberében a salgótarjáni fagyos talajon próbálja Szepesivel megállítani „Vörös” Kovács (II.) Józsefet

Csanálosi Miklós (1962)

Az egykori középpályás 1982 nyarán igazolt a Dorogi AC NB II-es csapatához, ám alig tudott megmelegedni Dorogon, amikor megkapta a katonai behívót. A tehetséges játékos így csak három bajnokin szerepelt. Elsőként az NB I-ből éppen kiesett Ózdi Kohász elleni idegenbeli mérkőzésen, ahol 7000 néző előtt egy kiállítás miatti emberhátrányban 1:1-es döntetlent értek el, majd ezt követően odahaza szintén nagyszámú közönség előtt 4:1-re verték a Nagykanizsát, végül a SZEOL AK elleni mérkőzésen búcsúzott Dorogról. A sorkatonai szolgálati idő (Honvéd Szabó Lajos SE) letöltését követően az NB I-es békéscsabai csapathoz került, és 1985 tavaszán mutatkozott be először élvonalbeli bajnoki mérkőzésen. Pályafutása jelentős részét a Viharsarokban töltötte és ott is érte el legnagyobb sikereit, amelynek kiemelkedő pontja a Magyar Kupa-győzelem 1988-ban, ahol a Szolnokon lejátszott döntőben legyőzték a Bp. Honvédot. Számára a döntő külön érdekességgel is szolgált, ugyanis az ellenfél soraiban játszott Sikesdi Gábor, akivel Dorogon csapattársak voltak. Éppen Sikesdi góljával a Honvéd szerzett vezetést, noha hivatalosan öngólként lett elkönyvelve a találat. Mint kupagyőztes vett részt a Kupagyőztesek Európa-kupája mérkőzésein, ahol a második körig jutottak és szerencsétlenül kiestek. A csabai színekben 174 alkalommal lépett pályára az első osztályban. A kupagyőzelmet követő évben érte el legjobb bajnoki helyezését, amely 7. helyt jelentett. Ezt követően fokozatosan esett vissza a csapat, majd 1991-ben kiesett az NB I-ből, viszont továbbra is élvonalbeli labdarúgó maradt, miután Tatabányára igazolt. A bányászvárosi együttessel 23 alkalommal lépett pályára az NB I-ben. Azonban a következő évben a Bányász is kiesett, így az 1992-1993-as évadban már az NB II-ben folytatta csapatával. A nyitó fordulóban otthon fogadták a Dorogot és újra ellenfélként játszott Sikesdivel, és egyben korábbi klubjával szemben, aki menet közben a Honvédból visszaigazolt a dorogi csapathoz. Ezúttal azonban Sikesdi került ki győztesen, majd a tavaszi visszavágón is. A bajnokság végére teljesen szétesett a Tatabánya, és nem kis meglepetésre az NB II-ből is kiesett. Így két osztályt zuhant egy év alatt a csapat. Egy évadot játszott még Tatabányán a harmadosztályban, végül a szintén NB III-ban szereplő Bicske csapatához igazolt egykori tatabányai klubtársával, Plotár Gyulával együtt és itt is fejezte be játékos pályafutását. A harmadik vonalban még egyszer összehozta a sors szeszélye a Dorog ellen, ám ezúttal sem járt sikerrel, mivel a dorogiak oda-vissza legyőzték csapatát, ráadásul az egyik mérkőzésen 6:1-re veszítettek. Június 28-án hunyt el, hatvankét éves korában.

A Sakaryaspor Kulübü elleni KEK-találkozón a Békéscsaba mezében

Alan Peacock (1937)

Az egykori angol csatár 1954 és 1964 között a Middlesbrough, 1964 és 1967 között a Leeds United labdarúgója volt. 1965-ben FA-kupa döntőt játszhatott. 1967/68-ban a Plymouth Argyle csapatában fejezte be az aktív játékot, a folyamatos makacs sérülések miatt kényszerült erre. 1962 és 1965 között 6 alkalommal szerepelt az angol válogatottban és három gólt szerzett. Részt vett az 1962-es chilei világbajnokságon. Aktív pályafutása befejezése után kerek negyven évig egy újságos üzletet üzemeltetett. 2018-ban diagnosztizálták nála a demenciát, június 29-én hunyt el, nyolcvanhét éves korában.

A Boro játékosaként

Tajti József (1943)

Az egykori védőjátékos a Pénzügyőrben kezdte labdarúgó pályafutását 1960-ban, s egészen 1963-ig itt focizott. Ekkor a sorkatonai szolgálata alatt az NB II-es Honvéd Táncsics SE-hez került, majd 1965-ben a Budapesti Honvédhoz. Itt kilenc évet töltött el, s 135 élvonalbeli mérkőzésen húzhatta magára a Honvéd szerelését. Pályafutása befejeztével, 1975-ben rögtön az edzői pályára lépett, s a Honvéd pályaedzője lett. 11 évnyi kispesti edzősködése utolsó három évében a magyar labdarúgó-válogatottnál Mezey György segítője volt. Ebben a minőségében vett részt 1986-ban a mexikói labdarúgó-világbajnokságon is. 1986-ban a Videoton hívó szavára elment Székesfehérvárra, ahol az NB I-ben vezetőedzőként tevékenykedett. Mindössze egy szezon erejéig, mert 1988-tól 1989-ig a magyar U21-es válogatott szövetségi edzője lett. 1990-1996-ig az NB II-ben dolgozott vezetőedzőként, a Csepel és a Dunaferr SE gárdáinál. 1996-ban visszatért az utánpótlás-neveléshez, Dunaújvárosban volt egy évig utánpótlásedző. Két évig, 1997-1999-ig az élvonalbeli BVSC szakmai munkájáért felelt. Edzősködése alatt 47 NB I-es meccsen ült a kispadon. Ezek után jó időre félbeszakította edzői pályáját, az MLSZ-nél dolgozott az edzőképzésben, főinstruktori pozícióban. 2007 nyarán megkereste a Nyíregyháza focicsapatának új tulajdonos-menedzsere, Révész Attila, hogy legyen a gárda edzője az NB I-ben. Tajti elfogadta a felkérést, a Szpari viharos éveiből (vagy évtizedeiből?) két szezont vállalt. Június 29-én Balassagyarmaton hunyt el, nyolcvanegy évesen.

A Budapesti Honvéd pályaedzőjeként 1977 nyarán

Ludovic Satmareanu (Szatmári Lajos) (1944)

Az egykori romániai magyar jobbhátvéd 1958-ban a nagyszalontai Recolta csapatában kezdte a labdarúgást. 1961-ben került a Cridul Oradea együtteséhez. Itt 1962-ben mutatkozott be az élvonalban. Az 1963/64-es idényben a Flamura Rosie Arad, az 1964/65-ös idényben az ASA Tirgu Mureș játékosa volt. 1965 és 1975 között a Steaua Bucuresti csapatában játszott, ahol egy bajnokságot és öt román kupát nyert az együttessel. 1975 őszén az FC Bihor Oradea csapatában szerepelt, majd a Progresul Bucureşti játékosa lett és itt hagyta abba az aktív labdarúgást 1977-ben. 1967 és 1973 között 44 alkalommal szerepelt a román válogatottban és egy gólt szerzett. Egyetlen válogatottban lőtt gólját pont a magyar válogatott ellen szerezte 1972. április 29-én Budapesten, az 1972-es EB selejtezőinek rájátszásában. Anghel Iordanescu szögletből beívelt labdáját úgy fejelte be, hogy a beadás pillanatában magyarul azt kiáltotta „hagyjad!”, a magyar védők elengedték a labdát, ő pedig könnyedén gólt fejelhetett (a gólját követően a balszélső Zámbó Sándor - akiről Angelo Niculescu szövetségi kapitány azt mondta, vigyázzon vele, mert az egyik legjobb magyar futballista - odaszólt neki: „Lajos, b... meg, ezt jól megcsináltad!”). Ezzel a találattal döntetlenre végződött találkozó, így a román válogatott egy lépésre került az EB szerepléstől. Az EB-re a megismételt belgrádi találkozó után végül mégis a magyar válogatott jutott ki, ahol utolsó (negyedik) lett. Részt vett az 1970-es mexikói világbajnokságon, mindhárom csoportmérkőzést végigjátszotta Anglia, Csehszlovákia és Brazília ellen. Nyolcszoros olimpiai válogatott. Katonaként, alezredesi rendfokozattal fejezte be aktív pályafutását, visszavonulása után Bukarestben élt, főként a Steaua utánpótlásában edzősködött, egészen 78 éves koráig. Június 30-án hunyt el, nyolcvanegy évesen.

A megismételt belgrádi Eb-selejtezőn fejeli el a labdát Szőke, Bene és Kű (10) elöl

Emléküket kegyelettel megőrizzük!

Emlékeztetőül:

Ez a csönd éve volt - 2022-ben távoztak közülünk - 1. félév
Ez a csönd éve volt - 2022-ben távoztak közülünk - 2. félév
Ez a csönd éve volt - 2023-ban távoztak közülünk - 1. félév
Ez a csönd éve volt - 2023-ban távoztak közülünk - 2. félév
Ez a csönd éve volt - 2024-ben távoztak közülünk - 1. félév
Ez a csönd éve volt - 2024-ben távoztak közülünk - 2. félév

Szintén figyelmükbe ajánljuk: 

Időkapszula: NB I. - 1980/81
Időkapszula: NB I. - 1981/82
Időkapszula: NB I. - 1982/83
Időkapszula: NB I. - 1983/84
Időkapszula: NB I. - 1984/85
Időkapszula: NB I. - 1985/86

Végül egy kis kötelező irodalom: 

Osztálynapló
Két évtized felejthetetlen és elfelejtett magyar hálóőrei