Válogatott okosságok

Összegyűjtöttük - természetesen a teljesség igénye nélkül - a nemzetközi és a magyar labdarúgó-világ azon szereplőit, akik 2025-ben távoztak az élők sorából. Akik űrt hagytak maguk után, és akikre tisztelettel emlékezünk vissza.

Július

Gálvölgyi István (1954)

Az egykori labdarúgóedző, többek között, a harmadosztályban az FC Dabas, az FC Hatvan, a Maglód TC és a Rákosmente KSK szakmai munkáját irányította, emellett a másodosztályban az Érdi VSE, a Százhalombatta és a Soroksár SC trénereként tevékenykedett. Az NB I-ben ugyan nem dolgozhatott vezetőedzőként, de fél évig Nagy Tamás segítője volt a ZTE-nél, irányításukkal a csapat a 2006/2007-es kiírásban bronzérmet szerzett az élvonalban. Július 1-én hunyt el, két éven át tartó súlyos betegségben, hetvenegy éves korában.

Ereje teljében 

Marinus „Rinus” Israel (1942)

Az egykori holland védő a DWS-ben kezdte profi karrierjét, első idényében megnyerték a másodosztályú bajnokságot, egy évvel később pedig az élvonalbelit is - az amszterdami gárda egyetlen Eredivisie-aranyát megszerezve ezzel. Akkori rekordot jelentő 450 ezer guldenért a Feyenoordhoz igazolva három újabb bajnoki címet és holland kupát is nyert, 1970-ben pedig első holland futballistaként emelhette magasba a BEK-trófeát, miután csapatkapitányként 2:1-es győzelemre vezette a rotterdamiakat. A Celtic elleni milánói fináléban ráadásul ő szerezte a gárda egyenlítő találatát is. 1970-ben megválasztották az év holland futballistájának, ezt a díjat pedig 1975-ben is elhódította. A csapattal 1970-ben az Interkontinentális Kupát, 1974-ben UEFA-kupát is nyert, a holland válogatottban 47 alkalommal szerepelt. Keménysége miatt a szurkolók nemes egyszerűséggel csak Iron Rinusnak hívták. Tagja volt az 1974-ben világbajnokságon ezüstérmet szerző gárdának is, három meccsen, közte a brazilok és az argentinok legyőzése során lépett pályára a németországi viadalon. Családneve is utal származására és vallására. A Feyenoord rotterdami csapatként az Ajax Amsterdam elsőszámú ellenfele volt, ez az antiszemitizmus szurkolói kultúráját is erősítő szembenállás volt. Az ő személye volt az út a rotterdamiaknak, hogy klubszinten is tudatosan szakítsanak ezzel a „hagyománnyal”. Játékosként még 1965 tavaszán járt Magyarországon Győri Vasas ETO-DWS Amsterdam BEK-negyeddöntő párharc kapcsán (a győriek egy kinti döntetlen után hazai győzelemmel mentek az elődöntőbe), illetve 1966-ban és 1967-ben játszott a magyarok elleni Eb-selejtezőkön is. Mind a négy mérkőzést végigjátszotta. Pályafutása befejezése után volt edző Hollandiában, Romániában, Svájcban. Dolgozott a Közel-Keleten, volt ghánai és holland utánpótlás szövetségi kapitány is. 2012-ben ment nyugdíjba. Július 1-én hunyt el, nyolcvanhárom éves korában.

A Feyenoord csapatkapitányaként a BEK-serleget készül átvenni

Suscsák János (1953)

Az egykori játékvezető 1974 márciusában tette le a bírói vizsgáját, majd végig járva a ranglétrát lett BLSZ I-es játékvezető. Aktív pályafutásának befejezése után sem távolodott el a labdarúgástól. Előbb a játékvezető ellenőri keret tagja, ezt követően játékvezető küldő, majd később a BLSZ Öregfiúk, Old Boys és Veterán Versenybizottságának tagja lett, valamint szövetségi ellenőrként is segítette a szervezet munkáját. Július 2-án hunyt el, hetvenkét éves korában.

Az egykori játékvezető

Diogo Jota (1996)

Az egykori portugál támadó pályafutását a Paços de Ferreira csapatánál kezdte, majd 2016. márciusában ötéves szerződést kötött a spanyol Atlético Madriddal, amely július 1-jén lépett hatályba, de augusztus végén azonban már kölcsönbe került a portugál élvonalbeli FC Portóhoz, így visszatért hazájába. Egy év múlva az angol másodosztályú Wolverhampton Wanderers együtteséhez került egy szintén madridi kölcsönügylet révén. Miután kulcsszerepet játszott a csapat Premier League-be való feljutásában, 2018-ban mintegy 14 millió euróért végleg leigazolták. A „Farkasok” színeiben 131 mérkőzésen 44 gólt szerzett. 2020-ban 41 millió fontért a Liverpoolhoz igazolt, ahol öt idény alatt 182 találkozón 65-ször volt eredményes, és hozzájárult a 2024/25-ös bajnoki cím, valamint egy FA-kupa és két Ligakupa elhódításához. A portugál utánpótlás-válogatottak szinte minden korosztályát végigjárta (U19, U21, U23), 2019 novemberében pedig a felnőttek között is bemutatkozott. Tagja volt a 2022-es világbajnokság, valamint a 2020-as és 2024-es Európa-bajnokság keretének is, emellett kétszeres Nemzetek Ligája-győztes (2019), (2025) volt. 2020-ban az EB-csoportmeccsen a Népstadionban játszott a magyar labdarúgó-válogatott ellen. Július 3-án őt és testvérét, André Silvát halálos közúti baleset érte a spanyolországi Cernadillában. Huszonnyolc éves volt.

A portugál válogatott mezében

André Silva (2000)

Az egykori portugál középpályás és támadó több utánpótláscsapatban megfordult, köztük a Portóban is. Profi pályafutását 2021-ben kezdte a portugál negyedosztályú Gondomar gárdájánál, ahol két szezont töltött, illetve ezt követően a portugál másodosztályú Penafiel játékosa volt. A labdarúgás mellett üzleti menedzsmentet tanult egyetemi szinten, és közösen céget is alapított a testvérével. Nem sokkal a halála előtt szerezte meg diplomáját. Július 3-án őt és testvérét halálos közúti baleset érte a spanyolországi Cernadillában. Huszonöt éves volt.

Az FC Porto mezében

Peter Rufai (1963)

Az egykori nigériai hálóőr pályafutását a Stationery Stores gárdájánál kezdte Lagosban, majd több európai klubban is megfordult, például Belgiumban (Lokeren, Beveren), Hollandiában (Go Ahead Eagles), Portugáliában (Farense, Gil Vincente) és Spanyolországban is védett, köztük az akkoriban jegyzett alakulatnak számító Deportivo La Corunánál (a másik a Hercules Alicante volt). Tizenhét éven át szolgálta a nigériai válogatottat, összesen 65 mérkőzésen lépett pályára nemzeti színekben. 1993-ban egy Etiópia elleni Afrikai Nemzetek Kupája selejtezőmérkőzésen büntetőből szerzett gólt a 6:0-s győzelem során. Egy Idimu régióbeli törzsi király fia volt. 1998 elején, apja halála után, klubja (a Deportivo) engedélyezte számára, hogy visszatérjen Nigériába, és megvitassa az utódlást, de ő maga elutasította a státuszt. Részt vett az 1994-es és az 1998-as világbajnokságon, ő volt az első számú kapus, amikor Nigéria története során először kijutott a vb-re. A 1994-es Afrikai Nemzetek Kupáját megnyerte a csapattal, miután korábban kétszer is döntőbe jutott. Visszavonulása után kapusakadémiát indított Nigériában és Spanyolországban. A nigériai Lagosban hunyt el hosszan tartó betegség után július 3-án, hatvankét évesen.

A nigériai válogatott kapusaként

Ida Golin (1959)

Az egykori olasz csatár a Modena női csapatában lett ismert, a Lazioban pedig elismert játékos. A római csapattal kétszer volt olasz bajnok, de volt kupagyőztes és gólkirály is. Összesen 253 gólt szerzett 306 Serie A-mérkőzésen. 1976 és 1987 között az olasz női labdarúgó-válogatottban 41 mérkőzésen huszonhét gólt szerzett. Az olaszokkal Eb-bronzérmes volt. Július 5-én hunyt el, hatvanötéves korában.

Válogatott játékosként varázsol

Rostislav Prokop (1966)

Az egykori cseh nemzetiségű csehszlovák védőjátékos a Baník Ostravánál kezdett, ahol két alkalommal is ifjúsági csehszlovák bajnoki címet szerzett. A csehszlovák utánpótlás-válogatottak rendszeres tagjaként hamar felfigyelt rá a szakma. A katonaság után visszatért Ostravába, ám az erős konkurencia miatt inkább a DAC-hoz igazolt - eredetileg csak kölcsönbe. A sárga-kékek mezét először 1989-ben öltötte magára, s az elkövetkező tíz évben kisebb megszakításokkal a klub játékosa maradt. Összesen 98 bajnoki mérkőzésen szerepelt a DAC-ban, ebből 88-szor az élvonalban, és hatszor volt eredményes. Karrierje során játszott a cseh Drnovicében, a görög Athinaikoszban, valamint Pöstyénben és Komáromban is. 1993-ban, a Drnovice játékosaként került bele a hírhedt „karamell-ügybe”, amikor egy tiltott szerrel dúsított édesség miatt pozitív doppingtesztet produkált. Az eset két évre megpecsételte játékoskarrierjét, ám a futballt nem hagyta el. Visszatért Dunaszerdahelyre, ahol 1995-től újra pályára lépett, ha már nem is a régi formájában. Nemcsak játékosként, hanem edzőként is hosszú éveken át szolgálta a dunaszerdahelyi labdarúgást. Kezdetben a DAC utánpótlásában dolgozott, később több járási klubnál vállalt munkát. A DAC iránt érzett szenvedélye végigkísérte egész életét. Egy 2015-ös interjúban így fogalmazott: „A DAC a szívemben él. Mindig visszatértem ide, mint egy bumeráng.” Ugyanebben az interjúban arról is beszélt, hogy olyan utánpótlást szeretne építeni a városban, amely méltó a klub hagyományaihoz, és amely nem engedi, hogy a fiatal tehetségek más klubokhoz vándoroljanak. Remélte, hogy egyszer saját fia is DAC-játékos lehet - a Tiszakécskében játszott, korábban a Ferencváros U21-es csapatának kapusa is volt. Július 13-án hunyt el, hosszantartó betegség után, ötvennyolc éves korában.

A DAC játékosaként

Micskó Mihály (1943)

Az egykori csatár Simontornyán született, a helyi csapatban, a megyebajnokságban lett belőle kész labdarúgó. Katonai szolgálatra került Szekszárdra, a Honvéd Alpári Gyula SE-be. 1965-ben épp nevelőegyesületét az ő mesterhármasával győzték le 3:0-ra, az akkor NB II-es (az NB I/B. miatt ez a harmadosztálynak felelt meg) Szekszárdi Dózsa figyelt rá fel. Ott beírta magát a klub aranykönyvébe, gólkirály és NB II-es bajnok is volt. 1966. májusában lépett először pályára a Dózsában. Nem akármilyen időszak jött ezután, igazi fociláz tört ki a tolnai megyeszékhelyen: 1972 júniusában, az NB II. megnyerésekor 800 szurkoló kísérte el őket Szekszárdról Balatonfűzfőre. Következett az akkor létrehozott (és két idényt megért) 18 csapatos NB I/B., ahol előbb a 12., majd 10. helyen végeztek. Ott volt a Dorog elleni hazai nézőcsúcsnál is (4:1-es győzelem). Sőt, mi az, hogy ott volt, a szurkolók és a Népújság is a meccs emberének választották! 4000 drukker látta, amint a 12. percben megszerezte a vezetést a Szekszárdnak. Aztán újabb átszervezés, megszűnt az NB I/B, ismét az NB II-ben (most már valóban a másodosztályban) szerepelt a Dózsával, amelynek mezét 311 bajnoki mérkőzésen viselhette. 1977. június 23-án búcsúzott el a futballtól. Vagy legalábbis akkor még úgy tűnt. 1500 néző ment ki a gálameccsre, amelyen a a szekszárdi öregfiúk színeiben játszott a sokszoros válogatottakkal felálló Újpesti Dózsa öregfiúk ellen. Ott volt Szusza Ferenc, Göröcs János, Várhidi Pál és Káposzta Benő is. A visszavonulás azonban csak pár hétig tartott, a futball szeretete visszahozta a pályára. A szintén szekszárdi TÁÉV hívására újra mezt húzott, a nyári alapozást már velük végezte. Éveken át dicsérték a tudósítók a közel negyven éves labdarúgó fiatalokat is megszégyenítő gyorsaságát, játékintelligenciáját, munkabírását. 1983 nyarán aztán elbúcsúzott a TÁÉV-tól, de még ekkor sem hagyott fel a focival, a 2000-es évekig pedig állandó tagja volt a Szekszárdi Dózsa-öregfiúknak. Halálhírét július 15-én hozták nyilvánosságra. Szeptemberben lett volna nyolcvankét éves.

A Szekszárdi Dózsa játékosaként 

Wyn Davies (1942)

Az egykori walesi csatár 1959/60-ban a walesi Caernarfon Town (amely a nevelőegyesülete volt), 1960 és 1962 között a Wrexham labdarúgója volt. 1962 és 1978 között az angol csapatokban szerepelt. 1962 és 1966 között a Bolton Wanderers, 1966 és 1971 között a Newcastle United, 1971/72-ben a Manchester City, 1972/73-ban a Manchester United labdarúgója volt. Az 1968/69-es idényben tagja volt a Newcastle United VVK-győztes csapatának. 1972-ben angol szuperkupa (FA Community Shield) győztes lett a Manchester City együttesével. 1973 és 1975 között a Blackpool játékosa volt, de 1975-ben kölcsönben a Crystal Palace csapatában szerepelt. 1975/76-ban a Stockport County, 1976 és 1978 között a Crewe Alexandra, 1978/79-ben a Bangor City labdarúgója volt. 1979-ben a dél-afrikai Cape Town City csapatában fejezte be az aktív játékot. Klubcsapataiban 611 találkozón százhetvenkilenc gólt szerzett. 1969 tavaszán a VVK-döntőben mindkét találkozón szerepelt az Újpesti Dózsa ellen, csak úgy, mint 1970 őszén a Pécsi Dózsa elleni EVK-találkozókon. Itt ő rúgta a Szarkán mindkét találatát a kinti első találkozón. 1963 és 1973 között 34 alkalommal szerepelt a walesi válogatottban és hat gólt szerzett. Visszavonulása után pékként dolgozott Boltonban a nyugdíjazásáig. Július 17-én hunyt el, nyolcvanhárom éves korában.

A Newcastle játékosaként

Cedric Badjeck (1995)

Az egykori kameruni csatár a holland IJFC amatőr együttesétől az FC Utrecht ifjúsági akadémiájára került, ahol végigjárta a korosztályos csapatokat. Hat holland élvonalbeli mérkőzést játszott az együttes színeiben, mielőtt 2015-ben az Excelsiorhoz szerződött. Ott öt első osztályú bajnoki mérkőzésen kapott lehetőséget, majd több holland klubban is megfordult, 2022 és 2024 között pedig Svédországban is légióskodott. A hollandiai Arnhemben hunyt eljúlius 21-én, harmincévesen.

Az FC Utrecht játékosaként

Joey Jones (1955)

Az egykori walesi baloldali védőjátékos a Wrexhamtől került a Liverpoolhoz, és ott töltött három éve alatt kétszer Bajnokcsapatok Európa Kupáját (1976/77, 1977/78), egyszer UEFA-kupát (1975/76) és egyszer angol bajnokságot (197/77) nyert a csapattal. A 72-szeres walesi válogatott labdarúgó ezt követően visszatért a Wrexhamhez, majd szerepelt a Chelsea-nél és a Huddersfieldnél, majd ismét a Wrexhamhez került, ahol 1992-ben fejezte be a pályafutását. A Chelseavel nyert másodosztályú bajnokságot és ugyanebben a kiírásban volt az év játékosa is. 1975 és 1986 között hetvenkétszer szerepelt a walesi válogatottban és egy gólt szerzett. 1985 októberében is szerepelt a nemzeti csapatban, amikor a magyar labdarúgó-válogatott 3:0-ra nyert Cardiffban. Halálakor Jones a 15. helyen állt Mark Hughes mellett a legtöbb válogatott játékos listáján Walesben. Pályafutása befejezése után évtizedekig dolgozott a nevelőegyesületénél különböző edzői minőségben. 2005-ben fejezte be önéletrajzi könyvét, melynek címe Oh Joey, Joey!, és amely a futballéletéről szól. Ez a könyv a hét könyve lett a Sky Sports News műsorán 2006 februárjában. Szintén 2005-ben a BBC Football Focus című műsorában a Wrexham legnagyobb kultuszhősének nevezték. Nagy tisztelet övezte a Liverpool szurkolói körében, és a 2006-os, minden idők kedvenc Liverpool-játékosainak szavazásán (100 játékos, aki megrázta a Kopot) a 63. helyen végzett. Világszerte 110 000 szurkoló vett részt a szavazáson. Július 22-én, hetvenéves korában hunyt el.

A liverpooli legenda

Celeste Pin (1961)

Az egykori olasz védőjátékos az 1980-as években az olasz klubfutball, és elsősorban a Fiorentina csapatának meghatározó alakja volt. A középhátvéd az U21-es válogatottal Európa-bajnoki bronzérmes volt, de volt dobogós a Serie A-ban és játszott UEFA-kupa-döntőt is a Firenzében töltött évei során. Pályafutása végén a Hellas Verona és a Siena csapataiban is megfordult, de a Fiorentina volt az, ahol a majdnem 300 tétmérkőzésével legendává vált - olyannyira, hogy a klubon belüli Hírességek Csarnokába is beválasztották 2022-ben. Visszavonulása után sem távolodott el a sportágtól: a kilencvenes évek végétől kezdve kisebb toszkánai kluboknál, majd a Fortis Juventusnál töltött be vezetői pozíciókat, mielőtt egy ideig az olasz válogatottnál is dolgozott (Cesare Prandelli szövetségi kapitány mellett volt pályaedző), később pedig visszatért Firenzébe. Július 22-én saját maga vetett véget életének, hatvannégy évesen.

A Fiorentina játékosaként

Julio César Cortés (1941)

Az egykori uruguayi csatár nagyon sikeres volt a Club Penarolnál töltött ideje alatt, kétszer nyert uruguayi bajnoki címet, egyszer pedig megnyerte a Copa Libertadores de Américát és az Interkontinentális Kupát 1966-ban. 1962 és 1970 között 30 válogatott mérkőzésen lépett pályára Uruguay színeiben, és három gólt szerzett. Pályafutása során pályára lépett az 1962-es, az 1966-os és az 1970-es világbajnokságon is. Az 1966-os világbajnokságon ő szerezte a győztes gólt Franciaország ellen. Edzői pályafutása nagy részét Közép-Amerikában töltötte, ahol több csapatot is vezetett. Kétszer volt a guatemalai válogatott edzője is, amellyel 2001-ben megnyerte az UNCAF Nemzetek Kupáját Hondurasban.

Az uruguayi válogatott mezében

William Irvine (1943)

Az egykori északír középcsatár kezdetben szülőhazájában, a Linfieldben játszott. Egy amatőr futballszakasz után tizenhat évesen Angliába utazott egy próbajátékra a Burnley csapatához. Profi szerződést ajánlottak neki, és három évet töltött az ifjúsági és a tartalékcsapatokban, mielőtt az 1962/63-as szezon végén debütált volna a felnőtt csapatban. A következő szezonokban a Burnley csapatának rendszeres játékosa lett, és az 1965/66-os szezonban 29 gólt szerzett, és a Football League First Division gólkirálya lett. Később szerepelt a Preston North End, a Brighton & Hove Albion, a Halifax Town, majd legvégül a félamatőr Great Harwood csapataiban. A nemzeti válogatottban 1963 és 1972 között 23 találkozón nyolc gólt szerzett. Pályafutása befejezése után barkácsüzletet indított Burnley központjában, mellette idegenvezetőként stadionlátogatásokat szervezett a Turf Moor-on, a Burnley otthonában. Július 26-án hunyt el, hosszantartó betegség után, nyolcvankét éves korában.

A Burnley mezében

Dick Schneider (1948)

Az egykori holland hátvéd profi debütálása a Go Ahead csapatában volt, valamint megfordult a Feyenoord, a Vitesse és a Wageningen csapatában is. Csak a Feyenoordban 260 mérkőzésen ötvennyolc gólt szerzett (védő létére gyakorlatilag minden negyedik találkozóján szerzett gólt), kétszeres bajnok és egyszeres UEFA kupa-győztes volt. 1972 és 1974 között 11-szer szerepelt az Oranjéban, két gólt szerzett. Az 1974-es labdarúgó-világbajnokság előtt lemondta a válogatottságot. Játékoskarrierje után a Volendam és a Go Ahead Eagles technikai igazgatójaként dolgozott és több amatőrcsapatnak is az edzője volt. Július 26-án, hetvenhét éves korában hunyt el.

Bajnoki címet ünnepel a Feyenoord játékosaként

André Ladner (1962)

Az egykori svájci védőjátékos ifjúsági éveiben a Grasshopper Clubnál játszott, és az 1980/81-es Nationalliga A szezonban felkerült az első csapatba. Öt szezonon át játszott a Grasshopper csapatában. Az első szezonban a bajnokságban második helyezettek lettek, a következő szezonokban pedig háromszor egymás után bajnokok. Továbbá, az 1982/83-as szezonban dupláztak, a Svájci Kupa döntőjében 3:0-ra legyőzték a Servette-t. 1984 októberében Kispesten is láthattuk őt csapatában, a Bp. Honvéd elleni BEK-mérkőzésen (Nekem higgyenek, ne a korabeli Népsport tudósításnak, a második félidő derekán állt be Martin Müller cseréjeként). 1985 és 1987 között az FC Basel, majd négy szezonon át a Lugano játékosa volt. A svájci élvonalban összesen 283 bajnoki találkozón lépett pályára és hét gólt szerzett. 1983-ban és 1984-ben négy alkalommal szerepelt a svájci válogatottban. Később megszerezte az edzői engedélyt, és 2008 júliusa és 2010 júniusa között Bernard Challandes segédedzője volt az FC Zürichnél. 2016 januárja és 2017 júniusa között Marco Schallibaum segédedzője volt az FC Aaraunál. 2017 júliusa és 2018 júniusa között az FC United Zürich menedzsere volt. 2018 júliusától Ladner a női csapat, az FC Zürich Frauen edzője volt. Július 29-én hunyt el, hatvanhárom éves korában.

Itt már az FC Lugano játékosaként

Augusztus

Ove Kindvall (1943)

Az egykori svéd csatár 1962 és 1966 között a Norrköping csapatában játszott, melynek színeiben 1962-ben és 1963-ban bajnoki címet ünnepelhetett. 1966-ban 20 találattal gólkirályi címet szerzett és még abban az évben megkapta a Guldbollent (a svéd Aranylabda). 1966 és 1971 között a Feyenoord játékosa volt, melynek tagjaként két bajnoki cím és egy holland kupagyőzelem mellett 1970-ben megnyerte a bajnokcsapatok Európa-kupáját, az Interkontinentális kupát és három alkalommal volt a holland élvonal legeredményesebb játékosa. 1971 és 1974 között ismét a Norrköpinget erősítette. 1975-től 1977-ig az IFK Göteborg labdarúgója volt. 1965 és 1974 között 43 alkalommal szerepelt a svéd válogatottban és tizenhat gólt szerzett. Részt vett az 1970-es és az 1974-es világbajnokságon. Utóbbin talán picit helyettünk is, hiszen pont a svédek ütöttek el minket a továbbjutástól egy stockholmi 0:0-val, majd a rosszemlékű budapesti 3:3-mal. Mindkét mérkőzésen végig a pályán volt. 2008-ban beválasztották a Svéd Labdarúgó Hírességek Csarnokába. 2024-ben szobrot állítottak neki Norrköpingben, illetve az IFK Norrköping stadionjának egyik szektorát róla nevezték el. A svédországi Sollentunában hunyt el hosszantartó betegség után augusztus 5-én, nyolcvankét éves korában.

Gólöröme a svéd válogatottban

Frank Mill (1958)

Az egykori (nyugat)német csatár 1966-ban az Eintracht Essen csapatában kezdte a labdarúgást. 1972-ben igazolta le a Rot-Weiß Essen, ahol 1976-ban mutatkozott be az első csapatban és öt idényen át szerepelt. 1981 és 1986 között a Borussia Mönchengladbach, 1986 és 1994 között a Borussia Dortmund labdarúgója volt. A Dortmunddal 1989-ben nyugatnémet kupát nyert. 1994 és 1996 között a Fortuna Düsseldorf együttesében játszott és itt fejezte be az aktív labdarúgást. 1982 és 1990 között 17 alkalommal szerepelt a nyugatnémet válogatottban. Tagja volt az 1988-as hazai Európa-bajnokságon bronzérmet nyert és az 1990-es világbajnok csapatnak Olaszországban. 1985 januárjában csereként lépett pályára a magyar labdarúgó-válogatott ellen a Hamburgban megrendezett találkozón, ahol a mieink 1:0-ra nyertek. 1988-ban a szöuli olimpián bronzérmet szerzett a nyugatnémet válogatottal. 1980-ban kétszeres U21-es válogatott volt. 1983 és 1988 között 20 alkalommal szerepel az NSZK olimpiai válogatottjában és tíz gólt szerzett. Pályafutása befejezése után volt a Fortuna Düsseldorf menedzsere és futballiskolát is működtetett. Halála előtt Milánóban, egy taxiban utazva kapott szívrohamot, újra kellett éleszteni. Mikor szállítható állapotba került, átvitték egy esseni kórházba, ahol augusztus 5-én hunyt el, hatvanhét évesen.

A Dortmund csapatkapitányaként

Jorge Costa (1971)

Az egyszerűen csak a Bicho (Szörnyeteg) becenévre hallgató egykori portugál védő 1992-től 10 szezonon keresztül volt az FC Porto játékosa. 184 bajnoki találkozón tizenhárom gólt szerzett. Egy évet játszott kölcsönben az angol Charlton Athleticben, majd visszakerült Portóba. Újabb három év után (67 találkozó és négy gól) profi pályafutását 2005/06-ban a belga a Standard Liégeben fejezte be. Aktív idejében nyolcszor volt portugál bajnok és ötször kupagyőztes, de bezsebelt nyolc portugál szuperkupát is. Nyert UEFA kupát, Bajnokok Ligáját és Interkontinentális Kupát is. 1991-ben U20-as világbajnok volt. 1992 és 2002 között 50-szer szerepelt a portugál nemzeti válogatottban és egy gólt szerzett. Az FC Portóval az 1994/95-ös KEK-sorozatban mindkét meccsen játszott a Ferencváros elleni párosmérkőzéseken, sőt, a kinti első találkozón a hat gólból ő szerezte az első találatot. A 2000-es EB-re készülve a selejtezőkön, 1998 és 1999 őszén, melyeken mindkét találkozón a portugálok nyertek, mindkét mérkőzést végigjátszotta a magyar labdarúgó-válogatott ellen. Később edző lett, dolgozott többek között hazájában (Braga, Farense), Cipruson (AEL Limassol, Famagusta), Romániában (CFR Cluj, CS Gaz Metan Medias), Franciaországban (FC Tours), Indiában, Tunéziában, sőt, évekig volt Gabon szövetségi kapitánya. 2024-től haláláig az FC Porto elnöke volt. 2022 óta nagyon komoly szívproblémákkal küzdött, végül augusztus 5-én egy szívroham végzett vele az FC Porto Olival Edzőközpontban. Ötvenhárom éves volt.

A portugál válogatottban

Vologyimir Bilocerkovec (2000)

Az egykori ukrán középpályás rövid pályafutása alatt megfordult a Metaliszt Harkiv, a Zorja Luhanszk és a FK Metalurh Zaporizzsja csapataiban. Augusztus 6-án hunyt el Herszonban, mindössze huszonöt éves volt. Halálának okát nem hozták nyilvánosságra, de korát és hazájának geopolitikáját ismerve (Herszon egy körülbelül a Dunántúl nagyságával megegyező nagyságú, önálló közigazgatási egység) valószínűsíthető, hogy az ukrán-orosz háború áldozatául eshetett.

A Zorja Luhanszk mezében

Szulejmán Obeid (1984)

A palesztin labdarúgás egyik ikonját, aki jobboldali szélső csatárként szerepelt, hazájában csak a „Palesztin Pelé”-ként aposztrofálták. Hazájában volt az év játékosa és gólkirály is. A palesztin válogatottban 2007 és 2013 között 19 találkozón két gólt szerzett. A Palesztin Labdarúgó Szövetség szerint augusztus 6-án izraeli erők lőtték le Gázában, miközben más civilekkel együtt humanitárius segélyre várt. Felesége és öt gyermeke gyászolta. Negyvenegy éves volt.

A „Palesztin Pelé" egyik gólöröme

Terry Hennessey (1942)

Az egykori walesi védőjátékos 1959 és 1973 között a Birmingham City, a Nottingham Forest és a Derby County csapataiban 400 tétmeccset játszott, melyeken tizenkét gólt szerzett. A birminghamiakkal Ligakupát nyert, a Derbyvel pedig bajnok lett. A következő szezonban a csapatával a BEK-elődöntőig jutott. 1962 és 1972 között 39 alkalommal szerepelt a walesi válogatottban, gólt nem szerzett. 1962 őszén a Népstadionban, 1963 tavaszán pedig Cardiffban végigjátszotta a magyarok elleni mindkét Eb-selejtező mérkőzést. Pályafutása befejezése után volt edző kisebb angol csapatoknál, az Észak-Amerikai Labdarúgó Ligában (NASL), Ausztráliában és az NSZK-ban is. Augusztus 8-án, nyolcvankét éves korában hunyt el.

A walesi válogatott játékosaként

Theodorosz Pallasz (1949)

Az egykori görög balhátvéd pályafutását 1962-ben kezdte az Arisz Thesszaloniki utánpótlás-csapatában, majd 1968-ban profi szerződést írt alá. A korosztályos csapatokat is beleszámítva tizennyolc egymást követő évben játszott az Arisz csapatában. 368 hivatalos pályára lépéssel halálakor a klub történetének második legtöbb mérkőzést játszó labdarúgó volt. 1979-ben kupagyőztes lett csapatával. 1968 őszén, a Vásárvárosok Kupája, 2. fordulójóban mindkét találkozót végigjátszotta az Újpesti Dózsa ellen. Nem ezek voltak élete meccsei, az Arisz két találkozón tizenegy gólt kapott a lila-fehérektől. 1980-ban az Olympiakoszhoz igazolt, ahol két évig játszott, mielőtt befejezte pályafutását. A pireuszi klubnál 1981-ben és 1982-ben bajnoki címet, valamint 1981-ben kupát nyert. 1971 és 1978 között 31 mérkőzésen lépett pályára a görög válogatottban. Augusztus 9-én hunyt el Athénban, hetvenhat évesen.

Az Arisz legendája csapatkapitányként

Kamamoto Kunisige (1944)

Az egykori japán csatár egész pályafutása alatt, 1964 és 1984 között a Yanmar Diesel csapatában játszott. 1966 és 1976 között 76 alkalommal lépett pályára hazája nemzeti válogatottjában és összesen hetvenöt (!!) gólt szerzett. Részt vett az 1964 és az 1968. évi nyári olimpiai játékokon. Ő volt a japán labdarúgó-válogatott történetének legeredményesebb gólszerzője, az 1968-as mexikóvárosi olimpián hét gólt szerzett, amivel a torna gólkirálya lett, s a későbbi győztes magyar válogatott elleni elődöntőben végig a pályán volt. Végül bronzérmes lett csapatával. 1995-ben politikai pályára lépett, hat éven keresztül tagja volt a japán országgyűlés felsőházának, a Tanácsosok Házának, majd 1998 júliusától tíz éven át hazája futballszövetsége alelnökeként tevékenykedett. Augusztus 10-én hunyt el nyolcvanegy éves korában egy oszakai kórházban, tüdőgyulladás következtében.

A japán válogatott csapatkapitányaként

Káposzta Benő (1942)

Az egykori védő a Budapesti Gyárépítők csapatában, még balszélsőként kezdte a labdarúgást, Tizenöt évesen, már fedezetként igazolt az Újpesti Dózsába. Az 1959/1960. évi bajnokságban debütált, ahol egy mérkőzésen szerepelt a bajnokcsapatban. A következő idénytől stabil kezdőjátékossá vált. Az Újpesti Dózsával hatszoros magyar bajnok, négyszeres ezüstérmes és háromszoros bronzérmes. Kétszeres MNK győztes. Tagja az 1969-es Vásárvárosok Kupája-döntős csapatnak, amely alulmaradt a Newcastle United ellen. 1960-ban alapembere volt az UEFA ifjúsági tornát (az ifi EB elődje) nyert magyar korosztályos labdarúgó válogatottnak. Tagja volt az 1964-es tokiói olimpiára utazó keretnek, de mivel egy mérkőzésen sem szerepelt, így olimpiai aranyérmet nem kapott. Pályafutása során 1966 és 1969 között tizenkilencszer szerepelt a válogatottban. Játszott az 1966-os angliai világbajnokságon szereplő válogatottban, a portugálok, a brazilok, a bolgárok és a szovjetek elleni találkozón is. Labdarúgó-pályafutása után egy ideig utánpótlás edző volt Óbudán, a III. Kerületi TVE-nél. 1990-ben a Kormányőrség századosaként ment nyugdíjba. Augusztus 11-én hunyt el, nyolcvanhárom éves korában.

Az Újpesti Dózsa játékosaként akcióban 1965-ben

Szelle Norbert (2006)

Az egykori szlovákiai ballábas belsővédő a DAC-ban kezdte pályafutását. Az ifjúsági korosztályból kölcsönadták a szlovák ötödosztályú Nádszeg csapatának, hogy meccsrutint szerezzen. A 2024/25-ös idényben 24 találkozón hat gólt. Augusztus 11-én Dunaszerdahely közelében autójával letért az útról és egy fának ütközött. Azonnal szörnyethalt, mindössze tizenkilenc éves volt.

A DAC játékosaként

Fernando Cruz (1940)

Az egykori portugál védőjátékos 1959 és 1970 között 445 találkozón lépett pályára a Benfica csapatában. Címlistája páratlan: nyolcszor volt bajnok, négyszer kupagyőztes. Kétszer nyert Bajnokcsapatok Európa Kupáját, további négy alkalommal a döntőig jutott. Kulcsfigura volt a klub 1960-as évekbeli nagy sikereiben, és arról ismert, hogy egyike volt azon kevés játékosoknak, akik mind az öt BEK-döntőben pályára léptek abban az évtizedben. Csapatával szinte hazajárt Magyarországra a BEK-sorozatban. 1960-ban az Újpesti Dózsa, 1965-ben a Győri Vasas ETO, 1968-ban pedig a Vasas ellen szerepelt az aktuális kiírásokban, mindháromszor a lisszaboni piros-fehérek jutott tovább, ő mind a hat találkozót végigjátszotta. 1970 nyarán egy esztendőre az újonnan alapított Paris Saint-Germainhez igazolt, 24 bajnoki találkozón lépett pályára. 1961 és 1968 között 11 alkalommal szerepelt a portugál válogatottban. Részt vett az 1966-os világbajnokságon. Kerettag volt, de pályára nem lépett. Érdekesség, hogy semelyik klubcsapatában és a nemzeti válogatottban sem szerzett tétmeccsen gólt. Pályafutása befejezése után klubmenedzserkén dolgozott Brazíliában és az Egyesült Államokban. Hosszan tartó betegség után augusztus 16-án hunyt el, négy nappal a nyolcvanötödik születésnapja után.

1962-ben a portugál bajnoki és a BEK-trófeával

Hans-Bert Matoul (1945)

Az egykori NDK-csatárt pályafutása Lipcséhez kötötte. 1965 és 1971 között a BSG Chemie Leipzig (82 találkozón huszonkét gól), utána 1974-ig a Lokomotive Leipzig játékosa volt. Utóbbi csapatban 74 találkozón harmincöt gólig jutott. 1973/74-ben húsz góllal az Oberliga gólkirálya volt (az Energie Cottbus elleni 7:0-s idegenbeli győzelem során például 5 gólt szerzett). Amikor édesapja egy betegség következtében munkaképtelen lett, 1974 nyarán az amúgy cukrászképesítésű játékos nagy meglepetésre befejezte a labdarúgást és átvette az édesapja által szülővárosában, Langelnben vezetett pékséget. Ott, immár további nemzetközi mérkőzések reménye nélkül, később játszott a BSG Traktor csapatában helyi szinten. 1976 márciusában a BSG Einheit Wernigerode csapatához igazolt, egy regionális másodosztályú, a C osztályban szereplő klubhoz. 1980-ig játszott a bajnokságban, többnyire védőként a szezon vége felé. 1974-ben az NDK válogatottjában 3 találkozón egy gólt szerzett. 1980-ban edzőként vette át a BSG Einheit Wernigerode irányítást, kezei alatt a csapat öt év alatt négy osztályt léphetett előre. A kilencvenes évek elején közgazdászdiplomát szerzett, a labdarúgással teljesen szakított. Augusztus 17-én, nyolcvan éves korában hunyt el Németországban, a Szász-Anhalt tartománybeli Wernigerode városában.

A Chemie Leipzig játékosaként

Martin Laamers (1967)

Az egykori holland középpályás amatőr ifjúsági évei után 1986 és 2002 között a Vitesse, a belga KRC Harelbeke és a Gent csapataiban 438 bajnoki találkozón szerepelt és harminc gólt szerzett. Ebből tíz év, 305 mérkőzés és huszonhét találatjutott az arnhemi fekete-sárgák csapatában. A Vitessével egy bajnoki negyedik hely és egy kupadöntő volt a legjobb eredménye. 1992-ben a Vitesse szurkolói Laamerst az Év Játékosának választották. A holland válogatottban 1989 őszén és 1990 tavaszán két mérkőzésen szerepelt, mindkétszer csereként állt be. Brazília ellen Ronald Koemant, a Szovjetunió ellen (mindkettő barátságos találkozó volt) John van 't Schipet váltotta. Játékospályafutása után kizárólag az amatőr futballban dolgozott, vezetőedzőként szolgált a DVOV-nál, a Blauw Geel '55-nél, valamint az RKHVV-nél. Emellett ifjúsági edzőként is dolgozott ugyanezen csapatoknál. Augusztus 19-én váratlanul hunyt el, ötvennyolc éves korában. Emlékének tiszteletére a temetése előtt a menet elhaladt a a GelreDome, a Vitesse stadionja előtt.

A Vitesse játékosaként

Feleki Attila (1971)

Az egykori sportvezető fiatalon cselgáncsozott, majd az 1989-ben újjáalakult kozármislenyi klubnál kezdte el a labdarúgást, s a megyei első osztályig jutott, de sérülések miatt aktív labdarúgó-pályafutása hamar véget ért. Maradt azonban a sportág és a klub mellett, s amolyan mindenesként kezdett el dolgozni Kozármislenyben, ahol a ranglétrát végigjárva vette át a klub irányítását, hivatalosan pedig 2007 - a másodosztályba jutás - óta volt a klub tulajdonosa. „Civilben” a HR-Rent Kft. alapítója és a Prohuman Zrt. igazgatósági tagja volt. Mellette 2008-tól három cikluson keresztül volt önkormányzati képviselő Kozármislenyben, ahol 2019-ben díszpolgári címet kapott, 2023-ban pedig a Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamarától az Év Üzletembere díjat is megkapta. Hosszan tartó betegség után hunyt el augusztus 19-én, ötvennégy éves korában.

Sportvezetőként

Gerry Harrison (1936)

Az egykori angol sportkommentátor három évtizeden keresztül, az 1970-es évektől az 1990-es évekig volt ismerős arc a brit háztartásokban, elsősorban a Match of the Week műsorának műsorvezetőjeként, valamint az ITV Sport munkatársaként. Leginkább az Ipswich Town sikereinek krónikásaként marad emlékezetes, ahol Sir Bobby Robson irányítása alatt közvetítette a csapat 1978-as FA Kupa- és 1981-es UEFA Kupa győzelmét. Emellett rendszeresen tudósított a Norwich City, a Cambridge United, a Luton Town, a Peterborough United, a Northampton Town, a Colchester United és Southend United mérkőzéseiről is. A klubfutball mellett hét világbajnokságról is tudósított, az első ilyen az 1970-es mexikói torna volt. Nem csak a labdarúgás területén alkotott maradandót - Wheels című motorsport-műsorának tulajdonítják azt, hogy más sportágak is jelentős műsoridőt kaptak a földi sugárzású televízióban. Miután az 1990-es évek elején elhagyta a TV-t, segített az IMG produkciós cégnek elindítani futballközvetítéseit, ami később hozzájárult a Premier League közvetítési struktúrájának kialakításához. Alkalmanként továbbra is kommentátorként is tevékenykedett, nevezetesen a FIFA klubvilágbajnokság 2005-ös indulása óta a nemzetközi közönség számára közvetített műsoraiban. Augusztus 23-án hunyt el, nyolcvankilenc éves korában.

Munka közben

Abdellah Liegeon (1957)

Az egykori algériai védőjátékos 1976 és 1981 között a Racing Besançon csapatában játszott. 1981 és 1987 között a Monaco játékosa volt, melynek tagjaként 1982-ben bajnoki címet szerzett, 1985-ben pedig megnyerte a francia kupát és a szuperkupát. 1987 és 1989 között a Strasbourg labdarúgója volt. 1986-ban 5 alkalommal szerepelt az algériai válogatottban. Részt vett az 1986-os világbajnokságon, ahol az Észak-Írország és a Brazília elleni csoportmérkőzésen kezdőként lépett pályára. Miután visszavonult a profi futballtól, szélütést kapott, ami átmenetileg károsította a beszédképességét. Két és fél év terápián vett részt, mielőtt visszanyerte normális beszédképességét. Betegsége után 2010-ben visszatért a futballhoz a francia Jura megyei járási szintű CS Passenans edzőjeként. 2014 augusztusában egy másik Jura megyei klub, az FC Macornay edzőjévé nevezték ki, amely a kerületi másodosztályban versenyzett.2015 szeptemberében, röviddel a szezon kezdete előtt, abbahagyta a csapat edzősködését. Augusztus 27-én, hatvanét éves korában, hosszú betegség után hunyt el.

Az algériai válogatottban az 1986-os világbajnokságon az Észak-Írország elleni találkozón 

Havasi Mihály (1948)

Az egykori sportvezető még 11 évesen került a Ferencváros kötelekébe, ahol 1977-ig kézilabdázott. Ezt követően is maradt a klubnál, előbb a kézisek szakosztályvezetője, majd a labdarúgók technikai vezetője lett. 1974-ben elnyerte a Ferencvárosi Torna Club sportszerűségi vándordíját, valamint ugyanebben az évben ő húzhatta fel az egyesület zászlaját az árbócra az új stadion avatóünnepségén.1979 és 1987 között dolgozott technikai vezetőként az FTC-nél, majd az MLSZ-ben volt négy évig a válogatott titkára. Utána visszatért a Ferencvároshoz, és ott lehetett, amikor a klub 11 év után újra bajnoki címet nyert 1992-ben, valamint története során először elindulhatott a Bajnokok Ligájában. Nem sokkal a BL-szereplés után távozni kényszerült, FIFA-licences menedzser lett. Nyugdíjas éveiben rendszeresen eljárt az FTC Baráti Körének rendezvényeire, 2015-ben pedig az elsők között lett a Rudas-rend (a klub hagyományőrző szervezete) kitüntetettje. Augusztus 31-én hunyt el, hetvenhét éves korában.

A Ferencváros technikai vezetőjeként

Szeptember

Jimmy Bone (1949)

Az egykori skót csatár annak ellenére, hogy a korosztályos rögbi ligában játszó Stirling High Schoolba járt, élénk érdeklődést mutatott a futball iránt, profi karrierjét 1968-ban a Partick Thistle csapatánál kezdte. Négy szezon alatt 107 találkozón 50 találatot szerzett. 1971-ben a Partick megnyerte a Skót Ligakupát a favorit Celtic legyőzésével. A világraszóló 4:1-es győzelemből egy góllal vette ki a részét. A következő szezonban már Angliában játszott, a Norwich Cityt segítette az elsőosztályba jutásban, ősszel, a szezon elején megszerezte a klub első gólját a legjobbak között. Utána szerepelt a Sheffield Unitedban és a Celticben is. 1978-ban a St. Mirren menedzserének kifejezett óhajára került a csapathoz. A menedzsert bizonyos Alex Fergussonnak hívták… A klub történetében először nyert a csapat Skót Kupát. Négy szezon után távozott, előbb Torontóban, később Hong Kongban szerepelt. Többször szerepelt a skót utánpótlás-válogatottban, 1972-ben kétszer szerepelt a nagyválogatottban, egy gólt szerzett. Edzőként, menedzserként dolgozott a Dundee Unitednél, a St.Mirrennél, Zambiában a Power Dynamosnál, ahol 1992-ben megnyerték az Afrikai Kupagyőztesek Kupáját. 2003-ban a Norwich City FC, 2017-ben a St. Mirren FC Hírességek Csarnokába választották be. Szeptember 1-én hunyt el, hetvenhat éves korában.

A Partick Thistle játékosaként

Dombai András (1953)

Életét és sorsát két dolog determinálta: édesapja maga is klublegenda volt Tatabányán, és londoni 6:3 napján született. Nem is lehetett más, csal labdarúgó. Tizennégy évesen lett a Tatabánya igazolt labdarúgója. Tehetségére hamar felfigyeltek. Többször is szerepelt a korosztályos válogatottakban. Első NB I-es mérkőzésére 1973. áprilisában került sor, és már abban az évben tagja volt a Közép-európai Kupát (KK) nyert tatabányai csapatnak. Sőt, ha már így belejöttek, a következő évben is megnyerték a KK-t! Négy remek szezont töltött el a Tatabánya csapatában, ezalatt 27 bajnoki mérkőzésen lépett pályára. A jó teljesítményének hamar meglett az eredménye, 1976-ban a Ferencvároshoz igazolhatott egy érdekes hármas csere keretében. Az újpesti Juhász Péter ment Tatabányára, ő a Fradiba, míg a Ferencváros Viczkó Tamást adta a Megyeri útra. Érdekes helyzet volt. A Fradi próbálta a kiöregedőfélben lévő Hajdú József utódját megtalálni. Remek lehetőség, Kollár Józseffel vetekedhettek volna az egyes számú mezért. Csakhogy az 1976/77-es szezonból 8 hónapot a seregben töltött el, így is 6 bajnoki mérkőzés jutott neki. A szezon után bajnoki bronzérmesnek és Magyar Kupa (MNK) döntősnek mondhatta magát. A következő szezon úgy is indulhatott volna, hogy az ő nevével kezdődik a Fradi összeállítása, de a nyáron, egy Barcelona elleni, nemzetközi torna mérkőzés döntőjében (az elődöntőben a Benficát verték, úgy, hogy a hosszabbításban tizenegyest fogott) olyan súlyosan megsérült, hogy vállműtétét követően egy évet ki kellett hagynia. És addigra Zsiborás Gábor hosszú időre megoldotta a Ferencváros kapuskérdését. 1978-ban visszakerült Tatabányára, ahol részese lehetett a csapat legsikeresebb korszakának. Tizenegy újabb tatabányai szezon következett, ezalatt 105 bajnoki mérkőzésen léphetett pályára. A termés két-két bajnoki ezüst és bronz, illetve Magyar Kupa (MNK) ezüstérem. Aktív pályafutását 1990-ben fejezte be. Később többször is, és hosszabb időn keresztül volt a bányászcsapat kapusedzője. Hosszú-hosszú éveken át foglalkozott fiatal kapustehetségek felfedezésével és tudásának átadásával. Érdekesség, hogy két fia is játszott az NB I-ben. Szeptember 3-án hunyt el, életének hetvenkettedik évében. Hosszantartó, súlyos betegségét méltósággal, és a rájellemző kitartással viselte.

Fazekassal csatázik 1977 májusában az Újpesti Dózsa-Ferencváros (2:1) mérkőzésen

Paul Baccaglini (1984)

Az egykori olasz sportvezető az Egyesült Államokban született amerikai édesapától és olasz édesanyától. Szülei válása után egy darabig édesapjával maradt, majd az általános iskola elvégzése után édesanyjához költözött Padovába. A középiskolában a kosárlabdázás állt legközelebb a szívéhez, tizennyolc évesen a Serie B-ben szereplő Elvoxban játszott. Miután elhagyta a sportot, rádiós karriert kezdett, először a Radio Padovánál dolgozott, ahol a The Groove című műsort vezette, majd közel három évig az RTL 102.5 rádióállomásnál. Később a televízióban is feltűnt, több csatornán is voltak beszélgetős műsorai. Televíziós tapasztalatai után érdeklődni kezdett a pénzügyek világa iránt, pénzügyi piacokat tanulmányozott és kereskedő lett. Saját tőkéjét kezelte, és megalapította első családi alapját. Létrehozta első kereskedelmi alapját, a Keystone Groupot és az Integritas Capital alapot egy brit és egy ausztrál partnerrel, amelyeken keresztül előszerződést írt alá a Serie A-ban játszó Palermo futballklub megvásárlására. Tagja volt a Foundation International igazgatótanácsának és pénzügyi titkára, egy amerikai vállalatnak, amely globális szintű humanitárius projektekkel foglalkozik. 2017. március 6-án került sor a Palermo futballklub megvásárlására vonatkozó terv hivatalos sajtótájékoztatójára. Júliusig volt a Palermo elnöke, de mivel a csapat kiesett a Serie A-ból, lemondott tisztségéről - a „sasok” azóta nem is tudtak visszajutni az élvonalba, sőt, megjárták a negyedosztályt is, jelenleg pedig a Serie B-ben szerepelnek. Baccaglini egyébként többségi részesedést is kívánt szerezni, ám végül az üzlet meghiúsult, így maradt a klub Maurizio Zamparini tulajdonában. Augusztus 9-én a milánói otthonában holtan talált rá az élettársa. Több nem hivatalos forrás szerint is öngyilkosságot követett el, negyvenegy éves volt.

A Palermo elnökeként 

Zsengellér Zsolt (1942)

Dombai Andráshoz hasonlóan az egykori sportújságíró legendának is kódolva lehetett a sorsa, hiszen édesapja, Zsengellér Gyula vb-ezüstérmes (1938) labdarúgó volt. Kamaszként együtt edzett Göröcs Titivel, katonaévei alatt a Nagykanizsai Dózsa játékosaként az NB III-ban is szerepelt. 1964-ben apja jó barátja, a Grande Torinónál is dolgozó Kuttik András közbenjárásával a Laziónál vehetett részt próbajátékon, később az FC Chiasso labdarúgójaként játszott a svájci élvonalban is. Mégis, bár tehetségesnek tartották, viszonylag korán ráébredt, hogy nincs esélye jelentős futballkarrierre. Csakhogy annál jobban szerette a sportágat, hogy bármiféle szerepvállalás nélkül hátat fordítson neki. A feloldhatatlannak látszó ellentétre végül egy pályázat jelentett megoldást.

Emlékszem arra a napra: 1969-et írtunk, otthon ültem és elmélyülten olvastam a Népsportot, amikor az akkori feleségem azzal jött oda, hogy most hallott egy felhívást, amelyet szerinte „éppen nekem találtak ki”. Ez volt a Pályabelépő, a Telesport és a Képes Sport közös tehetségkutatója, és mint utóbb kiderült, tényleg nekem találták ki. Akkoriban minden olyan esetleges volt körülöttem: éltem is, meg nem is, fociztam is, meg nem is, voltam is külföldön, meg nem is. Kerestem a helyem. A Pályabelépő ezt az űrt látszott betölteni. Önéletrajzzal és egy cikkel kellett jelentkezni. Én egy elképzelt interjút írtam Sós Károly akkori magyar futballkapitánnyal, akinek annak rendje és módja szerint kellemetlen kérdéseket is feltettem, és ő annak rendje és módja szerint egyikre sem válaszolt...

Több ezer pályázó közül került be a vetélkedő tizenkettes döntőjébe, többek között Szegvári Katalin, Gyulai István és Knézy Jenő társaságában, s hamarosan a Képes Sportnál kapott munkát. Első cikkét 1970-ben hozta le a hetilap Pályabeléptem címmel, amelyben némi öniróniával számolt be első munkahetéről. 

Talán az első nap volt a legérdekesebb számomra, mert azonnal tevékeny részt vállalhattam egy megbízatás végrehajtásában. Kiválasztottam és elhoztam négy fotót az MTI-ből. 

Idővel bedolgozta magát a szerkesztőségbe, státust kapott, majd megbecsülést. Labdarúgóktól és kollégáktól egyaránt.

Az Újpestről igyekeztem mindig következetesen írni, mert nem szerettem volna, ha a cikkeimből érződik, hogy szimpatizálok a lila-fehérekkel. Az egyik legemlékezetesebb anyagom is az Újpesthez köthető: valamikor a hetvenes évek elején írtam két újpesti hátvéd, Juhász Péter és Horváth József versengéséről, ami nagy visszhangot váltott ki, ráadásul mindketten köszönetet mondtak érte. De a többi klubnál is elfogadtak, még a fradisták is. Az volt az újságírói hitvallásom, hogy sohase kelljen megtagadnom önmagam, úgyhogy annak is hangot adtam, ami nagyon tetszett, és annak is, ami nagyon nem. Sértődés így is akadt, ám amikor az érintettel összefutottam az éjszakában, egy-két pohár ital minden nézeteltérést kiegyenesített.

1983-ig dolgozott gyakornokként, munkatársként, majd labdarúgó-rovatvezetőként.

Egyszer jöttem vissza egy Vasas-meccsről a szerkesztőségbe, a folyosón összetalálkoztam Peterdi Palival. Megkérdezte, mi volt a mérkőzésen, mondtam, hogy semmi. Erre mosolyogva bement a szobájába, írt gyorsan 12 sort a meccsről, és aláírta, hogy Zs. Zs. - életem legjobb tizenkét sora volt.

Tudósított a 1978-as argentínai vb-ről és az 1980-as olaszországi Eb-ről is. 1986-től 2003-ig a Sportfogadásnál dolgozott, ezek mellett állandó szerzője a volt a Labdarúgásnak, illetve az Újpesti Dózsa és az MTK-VM klubkiadványainak. A Magyar Sportújságírók Szövetségében az utóbbi években az etikai bizottság tagja volt. A szervezet 2003-ban Feleki László-díjjal, a Puskás Nemzetközi Futballalapítvány pedig 2021-ben Szepesi-díjjal jutalmazta. Az MSÚSZ Életműdíját 2025 júniusában kapta meg. Szeptember 11-én délben, nyolcvanhárom évesen, németkéri otthonában, súlyos betegség következtében hunyt el.

Bő tíz éve ismertem személyesen. Hol baráti összejöveteleken, hol temetéseken, hol labdarúgással kapcsolatos rendezvényeken futottam vele össze. Hetven felett is bohém, vidám, életigenlő, barátságos, laza és sallangmentes ember volt. A kép 2018 nyarán készült, Dénes Tamás és Lakat T. Károly Régi csibészek című könyvének a bemutatóján. Nem ő volt a szerző, nem ő vezette a műsort. Egyszerűen csak a pulpituson ült és majdnem ellopta a showt. A szerzőpáros beszélőkéjét ismerve, ha labdarúgásról van szó - ez nem kis teljesítmény

Jaime Rodríguez (1959)

Az egykori salvadori védő a 70-es évek közepén debütált a ma már megszűnt CD Negocios Internacionales csapatában, ahol a Liga Mayor de Fútbolban (az első osztályban) kezdte pályafutását, majd az 1976/77-es szezonban az Alianza FC-hez szerződött, ahol sikerült megszilárdítania magát, és sikeres futballkarrierbe kezdett a világ különböző klubjaiban, többek között a mexikói Club Leónban és az Atlas de Guadalajarában, Finnországban a KPV Kokkola, valamint a német KFC Uerdingen 05 csapatában serepelt. Pályafutása végén a japán Yokohama Flügels és a Nippon Kokan Kawasaki csapatokban játszott. Hazája válogatottjában 1979 és 1989 között 30 találkozón egy gólt szerzett. Szerepelt az 1982-es spanyolországi labdarúgó-világbajnokságon, pályára lépett a magyarok elleni 10:1-es mérkőzésen is. Miután 1994 májusában visszavonult, megalapította a La Chelona Futball Akadémiát, amely a mai napig működik, és eddig több mint 4000 fiatal salvadori játékosnak adott otthont. Az akadémia működtetése mellett hazájában több elsöosztályú csapatnak is irányította a szakmai munkáját. Hazájában volt az év sportolója és az év labdarúgója is. 1986-ban beválasztották Latin-Amerika 25 legjobb játékosa közé. Rendszeres szervezője és résztvevője volt számos jótékonysági mérkőzésnek, legemlékezetesebb munkája az volt, amikor pénzt gyűjtött a 2001-es salvadori földrengések károsultjainak. Szeptember 14-én hunyt el szívroham következtében, hatvanhat éves korában.

A salvadori válogatottban az 1982-es spanyolországi világbajnokságon az argentínok elleni találkozón

Dejan Milovanovcs (1984)

Az egykori szerb középpályás a Crvena Zvezda neveltje volt, korosztályából ő volt az első, aki felkerült a nagycsapathoz. 2001 és 2008 között több mint 200 mérkőzésen játszott a belgrádi csapatban, és három bajnoki címet nyert. 2008 nyarán három esztendőre a francia RC Lens csapatához igazolt, elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy a klub zökkenőmentesen jutott vissza a legjobbak közé. Utolsó lensi évében kölcsönbe visszakerült Belgrádba, majd a görög Panionioszban szerepelt két esztendőt. Utolsó profi esztendejét 2013/14-ben az újoncként a legjobbak közé feljutott, szintén belgrádi Vozsdovacban töltötte. A szerb U21-es válogatottal háromszor játszott az UEFA U21-es Európa-bajnokságon: 2004-ben, 2006-ban és 2007-ben. Ezeken a versenyeken két ezüstérmet nyert. Összesen 23 mérkőzésen lépett pályára a szerb utánpótlás-válogatottban és hat gólt szerzett. Tagja volt a 2004-es athéni nyári olimpián részt vevő szerb-montenegrói keretnek is. 2008-ban két mérkőzésen lépett pályára a felnőtt válogatottban. Szeptember 16-án, Belgrádban, a Zvezda öregfiúk csapatának meccsén szabadrúgásra készülve összeesett a pályán, a mentők több mint egy órán át próbálták újraéleszteni, de nem sikerült. Negyvenegy éves volt.

A Crvena Zvezda mezében 

Nagy Tibor (1962)

Az egykori hátvéd és középpályás a hetvenes években az Újpesti Dózsában nevelkedett, majd katonai szolgálata idején a H. Köteles SE-nél szerepelt, aztán Gödön folytatta a pályáját.

1981 nyarán, amikor kiöregedtem az ifiből, nagy változások voltak Újpesten. Az előző nyáron elküldték Várhidi Pali bácsit, új csapatot kezdtek építeni. Engem ahhoz valószínűleg még kevésnek találtak. Lényegében abbahagytam a futballt, elkezdtem dolgozni. Aztán egyszer csak éppen Várhidi hívott azzal, hogy menjek edzésre Gödre. Először azt feleltem neki, elnézést, Pali bácsi, már melózom, de győzködött, ezért elvonatoztam Gödre. Aztán nem hittem a szememnek. Ott futballozott gyerekkorom több bálványa. Zámbó, Tóth András, Schumann Peti, Juhász Péter. Természetesen ott maradtam. Reggel hatra jártam dolgozni, kettőkor elengedtek, négytől edzés, így éltem éveken át. Utólag visszatekintve ott és akkor tanultam meg igazán futballozni. A meccsek szünetében először Zámbó penderített le, hogy miért csak Tóthnak és Juhász passzolok, neki miért nem, aztán Tóth András, majd Juhász jött ugyanezzel… Muszáj volt jól dönteni.

Innen 1986-ban került Vácra, ahol pályafutása végéig, 352 élvonalbeli mérkőzésen lépett pályára. Alapembere és csapatkapitánya volt az 1994-ben bajnoki címet szerző Vác FC-Samsungnak, a megelőző két idényben ezüstérmes lett a csapattal, s háromszor szerepelt a Magyar Kupa döntőjében.

Vácon jobbszélsőként kezdtem. Nem voltam igazán robbanékony, de öt-tíz méter után felgyorsultam annyira, hogy bárkivel felvettem a versenyt. Aztán bejött Magyarországra is az új módi, a három-öt-kettes felállás. Jobboldali futó voltam, kiköptem a tüdőmet… Szerencsére csak egy évig tartott ez az őrület, s visszaálltunk a négyvédős hadrendre. Csank János vitt hátra középhátvédnek azzal megspékelve, hogy labdakihozatalnál fel kellett lépnem a középpályára, a hátvédeknek engem kellett keresniük a labdával, tőlem indultak a támadások. Ez a poszt nagyon feküdt nekem. Olyan futógépek voltak a csapatban, mint Kriska Gábor, Füle Antal, Vígh Péter, Romanek János, Zombori András. Mindannyian gond nélkül háromezer-négyszáz métert futottak a Cooper-teszten. A háromezer-háromszázat azért én is megcsináltam. Ha Csank azt kérte, hogy ezerötszázon öt perc, tíz másodpercet kell futni, akkor pontosan öt perc, tíz másodperc alatt teljesítettem a távot, ha pedig azt mondta, az első tíz kerül be a kezdőbe, akkor bejöttem tizediknek…

Egy féléves indonéziai - a Persita Tangerang csapatánál - kitérőt követően 2000-ig játszott Vácon, majd Fóton töltött két másodosztályú idényt követően az akkor már harmadosztályú Vácnál fejezte be pályafutását 2002-ben, 40 éves korában. A piros-kékekhez köthető a teljes élvonalbeli pályafutása, és középpályásként, majd belső védőként is a legjobbak közé tartozott. Rúgótechnikája egészen kivételes volt, csapata rengeteg gólt szerzett szabadrúgásai és szögletei után. A magyar válogatottban Mészöly Kálmán második kapitányi időszakában, 1991 januárjában mutatkozott be, s 1993-áprilisáig 17 alkalommal lépett pályára a nemzeti csapatban, egy gólt szerzett. 1992 augusztusában Nyíregyházán Ukrajna ellen a 92. percben szerzett győztes találatot szabadrúgásból

Szemernyi hiányérzet sincs bennem emiatt. Már majdnem harmincéves voltam, amikor válogatott lettem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy tizenhétszer hallgathattam címeres mezben a himnuszt. Kiváló labdarúgókkal szerepelhettem együtt, köztük a példaképeimmel, így például Garaba Imrével. Tényleg csodálatos volt. Az az élet rendje, hogy idővel jönnek a fiatalok. Inkább annak örülök, hogy egészen negyven éves koromig játszhattam a Vácban.

Edzői pályafutását is Vácon kezdte, dolgozott Gyimesi László, majd Gergely Károly segítőjeként a Dunakanyar-Vácnál, majd 2007 tavaszán vezetőedző lett. 2015 ősze és 2018 nyara között is vezetőedzőként irányította imádott klubját, a Vác FC-t az NB II-ben. Vácon a mai napig igazi legendának számít, a váci szurkolók még mostanában is a „Nagy Tibor a legnagyobb király” rigmust éneklik a bajnoki találkozókon. A Vác mellett edzősködött Dunaújvárosban, a Kaposvölgye-Nagyberkinél, Cegléden, Balassagyarmaton, a Vác-Deákvárnál, Martonvásáron, s Örkényben. Legutóbb, a tavaszi szezonban a Nógrád megyei I. osztályú Bánk-DUSE csapatánál dolgozott. Szeptember 17-én este kapott szívinfarktust, s hiába szállították előbb a váci kórházba, majd onnan a Honvédkórházba, az életét már nem sikerült megmenteni. Egy héttel a hatvanharmadik születésnapja előtt hunyt el.

Címeres mezben

Jonathan González (1995)

Az egykori ecuadori középpályás az Independiente DV-ben kezdte pályafutását, 2011-ben itt is lett profi, élvonalbeli labdarúgó. Négy szezon után Mexikóban költözött át, egy-egy szezont játszott a Universidad de Guadalajara és a Club Leon csapataiban. Egy rövid paraguayi kitérő után visszatért hazájába, szinte minden évet csapatot váltva. A 2024/25-ös szezonban a 22 de Julio játékosa volt. 2014-ben és 2015-ben 4 alkalommal szerepelt az ecuadori válogatottban. Tagja volt a 2015-ös Copa Américán részt vevő csapatnak. Szeptember 19-én az ecuadori Esmeraldasban egy ismeretlen elkövető lelőtte. Harmincéves volt. A település közvetlen a kolumbiai határ mellett van, az egész tartományt a drogkartellek uralják. A hónapban ő volt a harmadik ecuadori labdarúgó, akit lelőttek…

A mexikói Club Leon mezében 

Hámori László (1956)

Az egykori pécsi nevelésű csatár a helyi MSC és a Dunaújváros színeiben 13 mérkőzésen szerepelt a labdarúgó NB I-ben. Szülővárosa csapatában mutatkozott be az első osztályban, amikor 1974. májusában a mecsekaljaiak 2:0-ra kikaptak a Vasas vendégeként. Abban az idényben ezen az egy bajnokin szerepelt, majd a következőben kétszer kapott bizalmat. A következő két bajnokságban a másodosztályban szerepelt, második idényében részese volt az NB II-es bajnoki címnek. Az 1977/78-as idényben 10 meccsen háromszor volt eredményes a Dunaújvárosban. A korábbi ifjúsági válogatott labdarúgó szerepelt még később az NB II-ben a Honvéd Kossuth KFSE (a szentendrei katonacsapat után 1979/80-ban a Bp. Honvéd játékoskeretéhez tartozott, de bajnoki találkozón nem lépett pályára), a Komlói Bányász, a Kaposvári Rákóczi és a Pécsi VSK csapataiban is. Szeptember 20-án hunyt el hatvankilenc éves korában.

A Dunaújvárosi Kohász játékosaként 1977-ben

Neneca (1980)

Az egykori brazil kapus, aki Anderson Soares da Silva néven látta meg a napvilágot, jellemzően a második, vagy a harmadik vonalban aratta a babérokat, de, természetesen megfordult a Flamengo, a Botafogo és a Fluminense csapataiban is. Sőt, Európában is jutott neki 1-es számú mez, a 2005/2006-os idényben a lengyel Pogon Szczecinben védett. Pályafutása befejezése után sportmenedzserként és ügynökként dolgozott, elsősorban utánpótlás csapatokra és utánpótláskorú játékosokra specializálódva. A brazíliai Rondonopoliszban szeptember 19-én egy U17-es mérkőzésen szívrohamot kapott, a kiérkező mentők újraélesztették, állapotát stabilizálták és kórházba szállították. A gondoskodás ellenére az életét végül nem tudták megmenteni, három nappal később elhunyt. Negyvenöt éves volt.

A Botafogo kapusaként egy edzésen 

Billy Vigar (2003)

Az egykori angol csatár tizennégy esztendős korától az Arsenal akadémiáján nevelkedett, 2022-ben profi szerződést kötött a klubbal, majd kölcsönben a Derby County U21-es csapatában és az angol hatodosztályú Eastbourne Borough-ban szerepelt. 2024-ben távozott az „Ágyúsoktól” a hetedik ligás Hastings Unitedhez, idén nyáron pedig csatlakozott a Chichesterhez - utolsó klubjához. A szeptemberi 20-i, szombati Wingate & Finchley-Chichester City mérkőzés 13. percében szenvedett súlyos agysérülést, miután a pályát övező betonkerítésnek ütközött. Ezt követően mesterséges kómába helyezték, kedden pedig megműtötték, s habár ez némi javulást eredményezett, a mindössze huszonegy éves futballista életét nem sikerült megmenteni, 25-én reggel elhunyt.

Az Arsenal akadémistájaként 

José Araquistáin (1937)

Az egykori spanyol kapus 1956-ban mutatkozott be a spanyol élvonalban a Real Sociedad csapatában. Négy szezon után igazolta le a Real Madrid, megkezdve ezzel pályafutásának aranykorszakát. Hatszoros spanyol bajnok volt, nyert egy-egy spanyol kupát és Bajnokcsapatok Európa-kupáját. Az 1961/62-es idény után ő vehette át a Ricardo Zamora-díjat (a mindenkori spanyol labdarúgó-bajnokság legjobb kapusának járó trófea). A Real kapusaként Budapesten is láthatták a magyar nézők, mikor 1961 szeptemberében csapatával BEK-találkozón szerepelt a Népstadionban a Vasas ellen. 1968-ban igazolt az Elchébe, három szezont töltött ott, majd utána 2 év következett a Castellon csapatában. 1973-ban fejezte be aktív pályafutását. Még a Socieadadból lett többszörös utánpótlás-válogatott. 1960 és 1962 között 6 alkalommal védett a spanyol labdarúgó-válogatottban, gólt nem kapott. Részt vett az 1962-es chilei világbajnokságon. Szeptember 28-án, a baszkföldi Elgoibarban hunyt el, nyolcvannyolc éves korában.

A Real Madrid kapusaként

Roger Lukaku (1967)

Az egykori zairei (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) csatár 1990-ben érkezett Belgiumba, pályafutása során többek között a Boom, a Seraing, a Germinal Ekeren, a Mechelen és az Oostende együttesében is játszott, emellett rövid ideig Törökországban is futballozott, a Genclerbirligi csapatában. Élvonalban 135 mérkőzésen lépett pályára, ezeken negyvenhét gólt szerzett. A zairei válogatottban 13-szor lépett pályára és hat gólt szerzett. Játszott az 1994-es FIFA-világbajnokság selejtezőiben, részt vett az 1994-es, és az 1996-os Afrikai Nemzetek Kupája döntőjében is. Visszavonulása után alacsonyabb osztályban folytatta, majd később elsősorban gyermekei (Romelu és Jordan) karrierje révén került ismét a figyelem középpontjába. Szeptember 28-án hunyt el Kinshasában, a Kongói Demokratikus Köztársaság fővárosában. Ötvennyolc éves volt.

Az FC Seraing játékosaként egy belga bajnokin 

Javier Sánchez (1947)

Az egykori mexikói hátvéd 1966 és 1982 között hazájában és az Egyesült Államokban (Cruz Azul, Guadalajara, Club América, Los Angeles Aztecs, Deportivo Neza) játszott klubszinten. Hatszoros mexikói bajnok és egyszeres kupagyőztes volt, négyszer nyert Bajnokcsapatok CONCACAF kupáját. 1968 és 1977 között 52 alkalommal viselte a mexikói válogatott mezét. 1968-ban szerepelt az olimpián, 1977 februárjában játszott a magyar labdarúgó-válogatott elleni pueblai 1:1-es barátságos találkozón. Szeptember 29-én hunyt el, hetvenhét éves korában.

A mexikói válogatott játékosaként

Október 

 Eduardo Antonio dos Santos, azaz Edu Manga (1967)

Az egykori brazil középpályás 1985 és 2002 között szerepelt hazájában a Palmeiras, a Corinthians, a Paranaense, a Sport Recife, a Figueirense, Mexikóban az América, Ecuadorban az Emelec, Japánban a Shimizu S-Pulse, Spanyolországban pedig a Real Valladolid csapataiban. 1987 és 1989 között 10 alkalommal szerepelt a nemzeti válogatottban, részt vett az 1987-es Copa Americán. Miután szögre akasztotta a csukáját, vállalkozásokat tartott fenn, mint egy bár és egy kispályás futballpálya komplexumot üzemeltetett. A brazíliai Barueriben hunyt el veseelégtelenség október 3-án, ötvennyolc évesen.

1997 februárjában, a Real Valladolid játékosaként Rayo Vallecano elleni meccs után taps közben hagyja el a pályát

Iam McFaul (1943)

Az egykori észak-ír kapus hazájában, a Linfield csapatában szerzett magának hírnevet, ahol 1961 és 1966 között szerepelt. Utána 1975-ig a Newcastle United kapujából volt kirobbanthatatlan, 386 tétmérkőzésen léphetett pályára. 1969-ben részese volt, amikor csapata elhódította az Európai Vásárvárosok Kupáját (az Újpesti Dózsa ellen mindkét találkozón ő védett), az 1974/75-ös idényben FA kupa döntőt játszhatott (a Liverpooltól kaptak ki 3:0-ra a Wembleyben). A VVK-döntő után egy év múlva újra magyar csapat ellen védhetett, 1970 őszén, ugyanabban a sorozatban (csak akkor már EVK-nak, Európai Városok Kupájának hívták) a 2. fordulóban. Akkor, világraszóló bravúr után (2:0 és 0:2) a Pécsi Dózsa a PVSK-stadionban tizenegyesekkel harcolta ki a továbbjutást. Az észak-ír válogatottban mindössze hat találkozó jutott neki, a korszakos Pat Jennings mögött nem sok lehetőséget kapott. Aktív pályafutás befejezése után edzőként irányította szülővárosa csapatát, a Coleraine Football Clubot, és a Newcastle Unitedet (nála mutatkozott be az elsőcsapatban Paul Gascoigne). Volt az észak-ír válogatott kapusedzője, a Norwich City játékosmegfigyelője és közel hat éven keresztül, 2003-ig Guam szövetségi kapitánya. Edzői munkái mellett hosszú éveken át volt a BBC észak-ír bajnoki tudósításainak a szakkommentátora. Október 4-én hunyt el, nyolcvankét éves korában

1969 májusában a Vásárvárosok Kupája döntőjében a St. James' Parkban Dunai II. Antallal szemben védett nagyot, az őt kisegítő Tommy Gibb esik át rajta nagy igyekezetében

Bacsó István (1934)

A Testnevelési Főiskola labdarúgó tanszékének egykori tanára a Tatai Postás (1952), a Kiskunfélegyházi Vasas (1952), majd a Láng-gépgyár SK (1953-1959) NB II-es csapatában rúgta a labdát. Aktív pályafutását a Statisztika Petőfi csapatában fejezte be 1962-ben. A Testnevelési Főiskolán szerzett diplomát 1957-ben majd tanulmányai elvégzése után 1964-től ugyanitt tanársegédként oktatta az edzőket. A KSI-nél végzett munkája mellett az élvonalbeli csapatok felkészítésében is segédkezett. 1974 és 1980 között a Bp. Honvéd, a Vasas majd az A-válogatott pályaedzője volt (Kovács Ferenc szövetségi kapitány munkáját segítette). 1980-tól két évig ismét Angyalföldön dolgozott. A spanyolországi vb-t követően pályaedzőként segítette Mészöly Kálmán szövetségi kapitány munkáját majd egy évig Dubajban edzősködött. Az 1984/85-évi NB I-es szezonban először vállalt önálló munkát amikor a Tatabányai Bányász SC vezetőedzője lett. Annyira jól indult minden, hogy a vezetők két éves szerződést ajánlottak neki, ám a csapat a kezdeti sikerek után hullámvölgybe került. Sérülések és taktikai fegyelmezetlenségek akadályozták a folyamatos munkát. A jó edzői elképzeléseket nem tudták a játékosok megvalósítani és egyre lejjebb csúsztak a tabellán. Ennek ellenére az MNK-döntőig menetelt a gárda! A fiatalok közül az ő idejében lett stabil csapattag Plotár Gyula, nála lett NB I-es játékos Simon Tibor, Szalma József és Vincze István is. 1985. augusztus elsejétől visszatért a katedrára, mellette a III. Kerületi TTVE edzéseit irányította, 1987-ben bajnoki címig és osztályozó sikerhez vezette az óbudai együttest. Ezután újabb pályaedzői feladatok következtek, előbb az U- és az A-válogatottnál (Bálint László szövetségi kapitány mellett) majd 1992-től a BVSC-nél dolgozott. 1997 és 2004 között a magyar női labdarúgó válogatott szövetségi kapitányaként tevékenykedett. Eredményei és a mérleg alapján is nagyon sikeres volt a működése, hiszen 1998-ban, 1999-ben és 2001-ben is veretlen maradt a csapat. Ez nagyszerű teljesítménynek számított annak ellenére is, hogy ebben a periódusban nem játszottak az európai élmezőnybe tartozó riválisokkal. Október 6-án hunyt el, kilencvenegy éves korában.

1984 szeptemberében a Tatabánya edzőjeként gratulál játkosai körében Kiprich Józsefnek első válogatottsága (az Ausztria elleni sikeres vb-selejtező a Népstadionban) alkalmából 

Mezey György (1941)

Az egykori edzőfejedelem több kiscsapatban is futballozott. Pályafutását a Rákosligeti AC-ben kezdte 1954-ben, majd 1971-ig a TFSE, a Budafoki MTE, a Keszthelyi Haladás, az MTK (1968-1969) és végül a Bp. Spartacus futballistája volt. Az élvonalban nem szerepelt. Edzői pályafutását a Bp. Spartacusnál kezdte, már játékoskorában. 1971-től a BVSC korosztályos csapataival foglalkozott, nagy sikerrel. Egyik kedvenc játékosa, felfedezettje Törőcsik András volt. Elsőosztályú edzői pályafutását is az MTK-VM-ben kezdte 1977-ben, ahol - nagy meglepetésre - már az első évben bronzéremig vezette csapatát. Edzői pályája töretlenül ívelt felfele. 1980-ban Mészöly Kálmán kérte fel a magyar labdarúgó válogatott pályaedzői posztjára, 1982-től pedig kinevezték az olimpiai válogatott szövetségi kapitányának is. Mészöly 1983-as lemondása után a legkézenfekvőbb, hogy immáron a válogatott szövetségi kapitányává léptessék elő. Kezei alatt három év csoda következett. 1983 és 1986 között 30 mérkőzésen 17 győzelem, 5 döntetlen és 8 vereség a mérlege. Kivezette a válogatottat az 1986-os mexikói labdarúgó világbajnokságra, ahol viszont két vereséggel és egy győzelemmel kiesett csapatunk. A mai napig ő az utolsó, aki szövetségi kapitányként VB-re vezette válogatottunkat. Ezután a kuwaiti válogatott szövetségi kapitánya lett, csapatával bronzérmet szerez az Ázsiai Játékokon. 1988-ban öt mérkőzés erejéig újra ő lett a szövetségi kapitány. Egy rövid finnországi kitérő után a Videoton edzője lett. Ezután következik a Kispest, ahol első évében bajnok lesz. Ezután már csak ritkán vállalt elsőosztályú csapatot, és csak rövidebb időre. Így következhetett a BVSC, a Vasas, az UTE, majd legvégül a Videoton, ahol élete második bajnoki aranyát szerzi csapatával. 1982 óta mesteredzői címmel rendelkezik, 1985-ben az Év Edzője, 2011-ben az Év Labdarúgóedzője lett. 1985-ben Európában az Év Szövetségi Kapitánya díjat kapta. Ezek mellett sportvezetői tevékenységének listájának szinte felsorolhatatlan hosszúságú. Volt ő a FIFA technikai bizottságának instruktora, a BVSC, a Vasas és a Videoton szakmai igazgatója, Liga elnök, MLSZ szakmai igazgató, MLSZ elnökségi tag, MLSZ edzőközpont-igazgató és a Puskás Akadémia vezetője. 1990-ben szerezte meg egyetemi doktori címét, 1991-ben címzetes egyetemi docenssé avatták. 1997-ben védte meg a neveléstudományok kandidátusi értekezését. Két könyve jelent meg: Élvonalbeli labdarúgók felkészítése (1988) és Gyöngyvirágtól lemondásig (1990). 2020-ban a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) életműdíját kapta meg. 2025-ben Benedek Szabolcs, József Attila-díjas író, életrajzi könyvet írt róla. Október 8-án hunyt el, nyolcvannégy évesen. Ő volt az utolsó élő szövetségi kapitány, aki kivezette válogatottunkat világbajnokságra. Halálával talán végleg lezárult egy egész generáció kamaszkora...

Egy felejthetetlen mérkőzésen, 1985 áprilisában a Hanappi-stadionban a lefújás előtti pillanatokban a kispadon 

Miguel Ángel Russo (1956)

Az egykori argentin középpályás 1975 és 1988 között az Estudiantes labdarúgója volt, ahol két argentin bajnoki címet nyert. 1983 és 1985 között 17 találkozón szerepelt hazája válogatottjában és egy gólt szerzett. Élete nagy törése volt, hogy habár végigjátszotta az 1986-os világbajnoki selejtezőket, a vb-keret kihirdetésekor a sorozatos sérülései miatt Carlos Billardo kihagyta őt az utolsó pillanatban, helyét pedig Sergio „Checho” Batista vehette át (a döntés meghozatalakor Billardo azt mondta neki, „majd, ha te is edző leszel, utólag meg fogsz érteni”)… Edzői állomásait felsorolni is nehéz, maradjunk csak a legnagyobb sikereknél. Az Estudiantes-szel kétszeres, a Vélez Sarsfielddel egyszeres bajnok lett. A Boca Juniors-szal volt bajnok, ligakupa- és Copa Libertadores győztes. A kolumbiai Millonarios-szal is bajnoki címig jutott és nyert szuperkupát. Október 8-án, a Boca Juniors edzőjeként hunyt el szívroham következtében, hatvankilenc éves korában.

Az argentin válogatottban egyetlen gólt szerzett, 1985-ben a Venezuela elleni vb-selejtezőn

Jimmy Nicholson (1943)

Az egykori észak-ír középpályás 1960 és 1963 között a Manchester United, utána 1973-ig szülőhazájában, a Huddersfield Town csapatában szerepelt. Később még a Machester környéki alacsonyabb osztályú Bury, a Mossley és a Stalybridge Celtic csapataiban játszott. 1960 és 1971 Észak-Írország nemzeti csapatában 41 találkozón hat gólt szerzett. Halálakor a a Huddersfield Townból ő szerepelt legtöbbször hazája válogatottjában. Október 9-én, nyolcvankét éves korában hunyt el.

Utolsó válogatott találkozóján 1971 októberében a Szovjetunió elleni 1:1-es Eb-selejtezőn ünnepli találatát

Flavius Domide (1946)

Az egykori román csatár 1966 és 1979 között az UTA Arad csapatában játszott, melynek tagjaként két román bajnoki címet szerzett. 324 bajnoki találkozón hetvenöt találatig jutott. Az 1971/72-es UEFA-kupa sorozatban 8 mérkőzésen segítette csapatát a negyeddöntőbe jutásban, melyeken két gólt szerzett az Austria Salzburg, egyet a Zaglębie Walbrzych és egyet a Vitória Setubal ellen, valamint csapata egyetlen gólját a Tottenham Hotspur elleni 3:1-es összesítéssel elvesztett mérkőzésen. A londoniak végül megnyerték a kiírást. 1980-ban vonult vissza, miután pályafutása utolsó évét a Vagonul Arad harmadosztályú csapatánál töltötte, ahol segített nekik feljutni a másodosztályba. 1968 és 1972 között 18 alkalommal szerepelt a román válogatottban és 3 gólt szerzett. Részt vett az 1970-es világbajnokságon. Háromszor szerepelt a magyar labdarúgó-válogatott ellen. Az 1972-es Eb-selejtezőkön az év tavaszán játszott a budapesti 1:1-en, a bukaresti 2:2-n és mindent eldöntő, belgrádi 2:1-es magyar győzelemmel zárult harmadik találkozón is. Pályafutása befejezése után többször is volt az aradiak edzője, a ’90 években Pásztor József segítője is volt Békéscsabán, később még irányította a Politehnica Timisoarát is. Október 11-én hunyt el Aradon, hetvenkilenc éves korában.

Az 1972 májusi bukaresti 2:2-es Eb-selejtezőn Bálint Lászlóval csatázik, miután Szűcs Lajoson már túljutott 

Dobromir Zsecsev (1942)

Az egykori bolgár védőjátékos 1958 és 1974 között csak egy klubban szerepelt (eleinte Szpartak Szófia, majd DFS Levszki Szpartak, végül Levszki Szpartak Szófia), 369 bajnoki találkozó tizenkilenc gólt szerzett. Kétszeres bajnok és háromszoros kupagyőztes volt. 1961 és 1974 között 73 alkalommal szerepelt a bolgár válogatottban és két gólt szerzett. Részt vett az 1962-es, az 1966-os, 1970-es és az 1974-es világbajnokságon. Ő volt az egyetlen bolgár labdarúgó, aki négy világbajnokságon vett részt, és ezek közül hármon gólt is szerzett. Szerepelt ellenünk az 1966-os világbajnokságon (Albert Flóriánt fogta) és 1971-ben mindkét Eb-selejtezőn. A DFS csapatában az 1974/75-ös BEK-sorozatban Szófiában játszott az Újpesti Dózsa ellen. A magyar csapatok ellen nem sok jó emléke maradhatott. Edzőként többször is volt a Levszki szakmai irányítója és dolgozott Görögországban, az Arisz Szaloniki edzőjeként is. A válogatott segédedzője is volt, és egy alkalommal, mikor negyedmagával együtt vezette a csapatot 1979. június 6-án, egy szófiai mérkőzésen, amelyen az angol válogatott ellen 3:0-ra-ra kikaptak. Volt edző Cipruson, Szaúd-Arábiában és Algériában is. Október 12-én hunyt el Szófiában, nyolcvankét éves korában.

A bolgár válogatott játékosaként 

Madár Gábor (1938)

Az egykori középpályás (fedezet) Vácott kezdte labdarúgó-pályafutását, majd Zalaegerszegre került, ahol tagja volt az NB I-es feljutást kiharcoló csapatnak, ő azonban a zalaiak NB I-es csapatában már nem játszott. Két zalaegerszegi időszaka között futballozott Szombathelyen is, a Haladásban 9 élvonalbeli meccsen lépett pályára az 1959/60-as idényben és egy gólt szerzett (a következő szezonban a másodosztályban 24 találkozón hat gólig jutott). A ZTE-ben összesen 377 találkozón hatvanöt gólt rúgott. 1972-ben vonult vissza, majd elkezdte edzői pályafutását, főleg a ZTE-t segítette szakmai tudásával. Volt edző és technikai vezető is. 1991-ben és 1994-ben is ő juttatta fel az NB I-be a megyeszékhely első számú csapatát. Emellett Nagykanizsán, Kaposváron, Sopronban, Körmenden és Hévízen is dolgozott. Három nappal a nyolcvanhetedik születésnapja előtt hunyt el október 15-én, Zalaegerszegen.

Utolsó NB I/B-s szezonjában a Zalaegerszegi TE játékosaként 

Ivan Zafirov (1947)

Az egykori bolgár hátvéd A CSZKA Szófia meghatározó játékosa volt az 1970-es években. Kilencszeres bolgár bajnok és ötszörös bolgár kupagyőztes. 1965 és 1981 között (a hatvanas évek végén egy rövid szliveni kitérővel) közel 400 bajnokit játszott a fővárosi csapatban. Az európai klubtornákon 37 alkalommal húzhatta fel a katonacsapat mezét. 1968 és 1980 között 50-szer szerepelt a nemzeti csapatban és egy gólt lőtt. Részt vett az 1974-es németországi világbajnokságon, de nem lépett pályára. Az 1968-as mexikói olimpiai játékok ezüstérmese (épp ellenünk veszítették el a döntőt). A döntőn kívül a bolgár olimpiai válogatottban kétszer szerepelt ellenünk, 1975 májusában és júniusában. Az oda-visszavágós találkozón a mieink 2:0-ra nyertek a Népstadionban, Szófiában azonban a Levszki stadionban megsemmisítő 4:0-ás vereséggel estünk ki a selejtezőkből. Az A-válogatottal 1974 márciusában járt hazánkban, Zalaegerszegen szenvedtek a bolgárok 3:1-es vereséget. A CSZKA-val is játszott magyar csapat ellen, 1969 őszén a BEK-sorozatban az első mérkőzésen 2:1-re legyőzték a Ferencvárost, a visszavágón azonban 4:1-es zöld-fehér győzelem született. Mindegyik találkozót végigjátszotta. Játékos-pályafutása befejezése után közvetlenül a másodosztályú Rozova Dolina klub vezetőedzője lett. Az 1981/82-es szezonban a csapatot történelmi első feljutáshoz vezette az A csoportba, a bolgár elsőosztályba. 1968-ban megkapta az Ezüst Munkarendet, 1974-ben pedig a "Sportmester" címet. Két fia, Adalbert és Martin, szintén a CSZKA játékosai voltak. Október 15-én hunyt el, hetvenhét éves korában.

A CSZKA honlap nekrológjának borítóképén. A halálának dátuma helyett szereplő „végtelen” több, mint megható 

José Manuel Espinosa (1959)

Az egykori spanyol védő a Real Madrid ificsapatában pallérozódott, igy lett a Castilla labdarúgója. Csapatával az 1979/80-as szezonban spanyol kupadöntőt játszhatott (pont a Madridtól szenvedtek 6:1-es vereséget). A következő évben debütált a Real Madrid első csapatában Luis Molowny irányítása alatt. Mindössze egyetlen mérkőzésen lépett pályára: 1982. április 11-én a Castellón ellen, ahol egy csapatnyi játékos sztrájkja miatt több ifjúsági és utánpótlás játékos is bemutatkozott. A teljes 90 percet végigjátszotta. Soha többé nem tehette meg. 1982 nyarán került Gijonba, középhátvádként érkezett, de Antonio Maceda érkeztével kiszorult a védelem jobb oldalára, ahol maradandót alkotott. Hat év után, mikor mestere Vigóba tette át székhelyét, követte José Manuel Díaz Novoát. Három Celta szezon után 1991-ben hagyta ott a profi labdarúgást. Visszatért Gijónba, ahol letelepedett és ingatlanügynökséget nyitott. Kilencszeres spanyol U21-es válogatott játékos volt, az 1982-es utánpótlás Európa-bajnokságon a negyeddöntőig jutott csapatával. Hosszantartó súlyos betegség után október 15-én hunyt el Gijonban, hatvanhat éves korában.

A Sporting Gijon védőjeként az 1984. február 12-én, az El Molinónban lejátszott Barcelona elleni bajnokin

Novath György (1958)

Az egykori labdarúgó 1977-ben a székesfehérvári Alba Regia Ikarus csapatától igazolt a Videotonhoz. Hátvédtől a balszélsőig szinte minden poszton tudott játszani. Egészen 1989-ig játszott piros-kék színekben. Ezen időszak alatt 255-ször ölthette magára a klub mezét bajnokin, negyvenöt találatot szerezve. Kivette a részét az 1982-es kupadöntőből, a két bajnoki bronzéremből és természetesen az UEFA Kupa-menetelésből is, melynek során 9 mérkőzést játszott. Pályafutása során szerepelt csatárként, vonták hátra a középpályára és amikor szükségből a védelemben játszott, kiderült, hogy ott is tud maradandót alkotni. 1989-ben a magyar olimpiai válogatottba is meghívták, 6 mérkőzésen játszott. Egy ausztriai kitérő után hat másodosztályú mérkőzésen a Diósgyőrt is erősítette. Súlyos betegség után október 16-án hunyt el a csákvári kórházban tüdőgyulladás következtében. Hatvanhét éves volt.

Az UEFA kupa menetelés egyik állomása: 1984 novemberének végén 5:0-s győzelem a Partizan Belgrád ellen (balról)

Waké Nibombé (1974)

Az egykori togói kapus hazájában a nem kissé egzotikusan hangzó Gbikinti de Bassar, az Entente II Lomé, illetve az Étoile Filante csapataiban szerepelt. 1996-ban csatlakozott a ghánai Goldfields Obuasi klubhoz, amellyel országos bajnokságot nyert. Az 1997-es szezonban nyújtott teljesítményéért az Év Játékosa díjjal tüntették ki. 54 alkalommal lépett pályára a togói válogatottban. Tagja volt az 1998-as és a 2000-es Afrikai Nemzetek Kupáján szerepelt togói keretnek. Az előbbi tornán a csoportmérkőzések harmadik körében a két vereséggel már kiesett togóiak az ő ihletett állapotban történt parádés védéseinek köszönthetően 2:1-re verték a toronymagasan a sorozat favoritjának kikiáltott, Abedi Pelével és Sammy Koffourral felálló Ghánát, ezzel elütve őket a továbbjutástól. A Goldfields Obuasihoz történő visszatérése után Ghánában olyan gyűlölet és harag fogadta, hogy kémfilmekbe illő körülmények között elmenekülnie Ghánából. Togóban és Ghánában is legenda lett még életében. 2010-ben a togói válogatott kapusedzője volt, amikor az Angolában tartott kontinenstorna előtt a csapatot fegyveres terrortámadás érte, ő súlyosan megsebesült. Fizikálisan sosem tudta az eseményeket kiheverni. Egy ghánai edző, Isaac Boateng, nemrég őt választotta Ghána Premier League-érájának legnagyobb kapusának, és sokan, akik látták őt, nem is vitatkoznának ezzel. Október 16-án hunyt el, ötvenegy éves korában.

„Ott mutattam meg a ghánaiaknak, hogy nem Isten vagyok, hanem Waké Nibombé” 

Gino Pivatelli (1933)

Az egykori olasz csatár az Inter kölyökcsapataiban szerepelt, a felnőttcsapat felé vezető úton valahol elveszett, és végül sohasem mutatkozhatott be a kék-feketéknél a Serie A-ban. Helyette alacsonyabb osztályú csapatokhoz került, első meccseit az amatőr Cereában, majd az akkor másodosztályú Hellas Veronában játszotta. Itt rögtön második meccsén, a Vicenza ellen be tudott találni a 4:1-es sikerrel végződő összecsapáson. 1953-ban Bolognába igazolt, ahol hamar a klub történetének egyik legeredményesebb csatára volt. Az 1955-56-os szezon során olyat vitt véghez, amit abban az évtizedben rajta kívül egyetlen olasz sem tudott: gólkirályi címet szerzett a Serie A-ban. Ekkor harminc meccsen huszonkilencszer talált az ellenfelek hálójába, vagyis átlagban gyakorlatilag minden meccsen gólt szerzett. Itt lett igazán jó játékos is, köszönhetően annak, hogy a vezetőedző Aldo Campatelli visszavont ék helyett középcsatárként kezdte őt játszatni. Bolognában hét évet töltött, ezalatt 196 bajnokin 105 góllal terhelte az ellenfeleket. Karrierje vége felé még játszott a Napoliban egy szezont, az igazán nagy sikerek azonban utolsó állomáshelyén, Milánóban vártak rá. A középcsatár posztjából fokozatosan egyre hátrébb húzódva Pivatelli elsődleges feladata a társak kiszolgálása lett jobbnál jobb labdákkal, így a korábbihoz képest lényegesen kevesebb gólt szerzett, de kárpótolhatta őt a bajnoki cím és a BEK-győzelem, rögtön a következő szezonban. Bár ekkor még csak harmincéves volt, mégis a visszavonulás mellett döntött, ami a tizennégy éves játékoskarrier fényében érthető volt. A válogatottban 1954-ben mutatkozhatott be, és kerettag volt az 1954-es vb-n, igaz, végül egyetlen találkozón sem kapott lehetőséget. A nemzeti csapatban 1958-ig hét meccsen összesen két gólt szerzett. A magyar válogatott ellen egyszer játszott az olaszoknál, 1955. novemberében Európa-kupa selejtezőn a Népstadionban 2:0-ra nyertek a mieink. Pályafutása befejezése után a Serie C-ben edzősködött. Halálakor az ötödik helyen állt a Bologna minden idők góllövőlistáján. Október 17-én hunyt el Bolognában, kilencvenkét éves korában.

Az AC Milan játékosaként

Vítor Manuel Jesus Goncalves, azaz Baltasar (1948)

Az egykori portugál csatár az amatőr Pescadores da Costa da Caparicában kezdte a játékot, ahonnan később a másodosztályú Seixalhoz került. 1970-ben a lisszaboni Atléticóhoz szerződött, ahhoz a klubhoz, ahol debütált az élvonalban, majd három évvel később a Sportinghoz igazolt, ahol az első szezonjában duplázott, bajnok és kupagyőztes lett. 1976-ban elnyerte a Stromp-díjat (az elismerés a klub edzőlegendájáról kapta a nevét, azok kaphatják, akik minden évben a klub szolgálatában a legjobban kiemelkednek a különböző területeken), sőt, egy mérkőzésen a válogatottban is pályára lépett: 1977. március 30-án, Funchalban, Svájc elleni 1:0-s győzelem alkalmával. 1979-ben a Belenenseshez távozott, majd a következő évben a másodosztályú Vizela csapatát segítette a klub történelmében először a legmagasabb osztályba kerülni. Pályafutása befejezése után, egészen a nyugdíjba vonulásáig, alacsonyabb osztályú csapatok edzéseit irányította. Október 18-án hunyt el, hetvenhét éves korában.

A Sporting mezében

Hagyacki József (1949)

Az egykori sportvezető több mint két évtizeden át volt a mezőkövesdi labdarúgás meghatározó alakja. Olyan klubvezető, aki szívvel-lélekkel, feltétel nélkül dolgozott szeretett klubjáért és városáért. Meghatározó szerepe volt abban, hogy a Mezőkövesd Zsóry FC a 2012/13-as idényben aranyérmet szerzett a másodosztályban, így a 2013/14-es kiírásban története során először az NB I-ben szerepelhetett. A kiesés után, a 2015/16-os NB II-es bajnokságban második helyezettként végezve az együttes ismét feljutott az első osztályba. Elhivatottsága, kitartása és embersége örökre példaként marad meg a mezőkövesdiek emlékezetében. Október 24-én hunyt el, hetvenhat éves korában.

A Mezőkövesd Zsóry FC ügyvezető igazgatójaként

Max Lorenz (1939)

Az egykori nyugatnémet középpályás az SV Hemelingen (Bréma egyik kerületének amatőr klubja) csapatában kezdte a labdarúgást. 1960 és 1969 között a Werder Bremen, 1969 és 1972 között az Eintracht Braunschweig játékosa volt. A brémai csapattal egy-egy bajnoki és nyugatnémet kupagyőzelmet szerzett. 1972-ben vonult vissza az aktív labdarúgástól. Összesen 321 Bundesliga találkozón huszonnégy gólt szerzett (illetve 74 bajnoki mérkőzésen lépett pályára az Oberliga Nordban, a Bundesliga egyik elődjében, 1960 és 1963 között, és tizenegy gólt szerzett). 1965 és 1970 között 19 alkalommal szerepelt a nyugatnémet válogatottban és egy gólt szerzett. Tagja volt az 1966-os világbajnoki ezüstérmes csapatnak Angliában és az 1970-es világbajnoki bronzérmes csapatnak Mexikóban. Pályafutása befejezése után egy sportfelszerelés-kiskereskedő cégnél volt alkalmazott egészen a nyugdíjba vonulásáig. Október 24-én hunyt el Brémában, nyolcvanhat éves korában.

A Werder Bremen játékosaként 

Manuel Lapuente (1944)

Az egykori mexikói csatár 1964 és 1966 között a Monterrey, 1966 és 1970 között a Necaxa játékosa volt. 1970 és 1974 között a Club Puebla, 1974 és 1975 között az Atlante csapatában játszott. 1967 és 1973 között 13 alkalommal szerepelt az mexikói válogatottban és öt gólt szerzett. 1978-tól 1984-ig a Club Puebla vezetőedzője volt. Később dolgozott a Tigres UANL (1984-1986), az Ángeles de Puebla (1986-1987), az Atlante (1987-1988), a Cruz Azul (1988) és a Puebla (1988-1993) csapatánál. 1991-ben a mexikói válogatott megbízott szövetségi kapitányaként bronzérmet szerzett az 1991-es CONCACAF-aranykupán. 1994 és 1997 között a Necaxa együttesét edzette, később a Club América szakmai irányítója is volt. A Club Pueblával és a Club Necaxával kétszeres, a Club América csapatával egyszeres mexikói bajnok volt. 1997 és 2000 között a mexikói válogatott szövetségi kapitánya volt. Irányításával kijutottak az 1998-as világbajnokságra és megnyerték az 1998-as CONCACAF-aranykupát, illetve az 1999-es konföderációs kupát. 2001-ben az Atlante, 2001 és 2003 között, illetve 2006-ban a Club América vezetőedzője volt. 2008-ban a Tigres, 2010 és 2011 között a Club América, 2013-ban a Puebla csapatánál vállalt munkát. Október 25-én hunyt el a mexikói Pueblában tüdőgyulladás következtében, nyolcvanegy éves korában.

A Club Puebla játékosaként

José Manuel Ochotorena (1961)

Az egykori spanyol (baszk) kapus San Sebastiánban született. Pályafutását 1979-ben a Real Madrid Castillában kezdte. A Real Madridban 1982-ben mutatkozott be. Noha egy játékossztrájk miatt már korán védhetett a felnőttcsapatban, az 1984/85-ös idényben került fel végleg a királyi klub felnőttkeretébe a legendás Miguel Ángel cseréjeként, így a kispadról nézte végig a Videoton elleni 1985-ös UEFA-kupa-döntő meccseit. A következő évadban már ő volt a Real első számú kapusa (ebben az idényben a klub a spanyol bajnoki cím mellett megvédte az UEFA-kupa-elsőséget is). Az 1986/87-es idényben Ochotorenát a Sevillából szerződtetett Francisco Buyo szorította ki a kapuból. 1988-ig volt a klub játékosa, ezalatt három bajnoki címet szerzett és két UEFA-kupát nyert. 1988 és 1992 között a Valencia kapuját védte. 1989-ben megkapta a Zamora-díjat. 1992 és 1994 között a Tenerifét erősítette. Az 1994/95-ös szezonban a Logrones csapatában játszott. 1995-től 1997-ig a Racing Santander játékosa volt. 1998-ban a Logronesben fejezte be a pályafutását. 1989-ben 1 alkalommal szerepelt a spanyol válogatottban. Egy Lengyelország elleni barátságos mérkőzés alkalmával mutatkozott be 1989. szeptember 20-án, amely 1:0-ás spanyol győzelemmel zárult. Részt vett az 1990-es világbajnokságon, de nem lépett pályára egyetlen mérkőzésen sem. Visszavonulása után kapusedzőnek állt, s 2001-től kezdve egészen haláláig foglalkozott a Valencia kapusaival, leszámítva a 2004-2007 közötti időszakot, amikor Rafa Benítez oldalán a Liverpoolnál felelt a kapusok felkészítéséért. Ochotorena 2004-től 2021-ig a spanyol labdarúgó-válogatott állandó kapusedzője is volt (az aktuális szövetségi kapitány személyétől függetlenül), így tevékeny részt vállalt a spanyol nemzeti csapat 2008-as és 2012-es Eb-sikerében, valamint a 2010-es világbajnoki címben. A Valenciánál olyan kapusok kerültek ki a kezei közül, mint Santiago Canizares, Diego Alves vagy épp Giorgi Mamardasvili, a Liverpoolnál Jerzy Dudekkel és Pepe Reinával dolgozott együtt, míg a spanyol válogatottnál többek között olyan kapusokból hozta ki a maximumot, mint Iker Casillas, Víctor Valdés, David de Gea vagy Unai Simón. Közel négy évtizednyi labdarúgás után visszavonult valenciai otthonába, de egészségi állapota gyorsan romlott egy agresszív rákbetegség miatt, amely az elmúlt öt évben gyötörte. Szervezete hatvannégy évesen, október 26-án adta fel a küzdelmet. 

A Real Madrid kapusaként 

November 

Mladen Zsizsovics (1980)

Az egykori szerb nemzetiségű jugoszláv középpályás az 1997 és 2016 között tartó profi pályafutása igen eredményes volt, hiszen megnyerte a Boszniai Szerb Köztársaság első ligáját, volt bosnyák bajnok és kupagyőztes is. 2010/11-ben egy évet az FK Tirana csapatában játszott, Albániából is hazavitt egy bajnoki ezüstöt és egy kupagyőzelmet. 2008-ban kétszer szerepelt Bosznia-Hercegovina válogatottjában. Pályafutása befejezése után edzőként ült a kispadra. Volt edző Boszniában, Szaúd-Arábiában és Észak-Macedóniában is. A 2024/25-ös idényben a Banja Luka Borac vezetőedzője volt, amellyel rövid, mindössze nyolc éven át tartó edző pályafutása legnagyobb sikereként a a Konferencialiga legjobb 16 csapata közé jutott. Az eredendően a Bajnokok Ligájában induló csapat élén a Ferencvárossal is összecsapott Zsizsovics a Boracot vezetve: az Európa-liga rájátszásából a zöld-fehérek a hazai 0:0 és az idegenbeli 1:1 után szétlövéssel jutottak az El alapszakaszába, a Borac pedig a Konferencialiga főtábláján folytathatta. 2025 nyarán távozott a csapattól, majd október 23-án lett a Radnicski vezetőedzője, amelyet mindössze harmadik mérkőzésén irányította november 3-án, a szerb élvonal 14. fordulójában a Mladoszty Lucsány-Radnicski 1923 összecsapás első félideje alatt rosszul lett, a kispad mellett összeesett, és ugyan gyorsan megkezdték az ellátását, a kórházba szállítás során elhunyt. Negyvennégy éves volt.

A Borac vezetőedzőjeként 

André De Nul (1944)

Az egykori belga csatár a másodosztályú Eendracht Aalst csapatában kezdte pályafutását az 1962/63-as szezonban, még védőként. Harmadik szezonjában páratlan sérüléshullám söpört végig a csatárok között, az edzője kényszerből küldte előre, abban az évben tizenhárom gólig jutott. A következő két idényben tizenhat-tizenhat gólig jutott, a következőben tizennyolcig. Ekkor igazolta le az SK Lierse, ahol öt szezon alatt 106 bajnokin szerepelt és negyvenhat gólt szerzett. A fekete-sárgákkal volt bajnoki bronzérmes és kupagyőztes. 1973 és 1975 között az Anderlecht játékosa volt. A királyi csapat akkor kezdte a felfutását, olyan csapattársai voltak, mint Robbie Rensenbrink, Paul Van Himst, Ludo Coeck vagy Francois Van der Elst. A brüsszeli lila-fehéreknél 44 bajnokin tizennégy gólig jutott. Bajnok, kupagyőztes és kétszeres ligakupa győztes volt. Az Anderlecht után a harmadosztályú Union Saint-Gilloise segítette feljutáshoz, majd pályafutását 1978-ban a Bundesliga 2-ben szereplő Rot-Weiss Essenben fejezte be. 1971-ben háromszor szerepelt a belga válogatottban, ahol két gólt szerzett. Európa egyik legelismertebb játékosügynöke lett belőle, hazájában talán nem is volt csapat, ahová nem közvetített labdarúgót. A belgiumi Asséban hunyt el november 3-án, hetvenkilenc éves korában.

Gólöröm az SK Lierse játékosaként

Rudolf Belin (1942)

Az egykori jugoszláv (horvát) hátvéd 1959 és 1970 között az NK Dinamo Zágráb játékosa volt. 191 bajnokin harmincegy gólt szerzett, többségét tizenegyesből vagy szabadrúgásból. Három jugoszláv kupát és egy Vásárvárosok Kupáját nyert. A Dinamo színeiben 1962-ben a Közép-európai Kupa (KK) sorozatban, 1963-ban a Vásárvárosok Kupa sorozatban játszott a Ferencváros ellen. A két párharc négy zágrábi győzelmet hozott, mindegyik találkozót végigjátszotta. Pályafutása egyik érdekessége, hogy az 1968-as KK-sorozatban vendégjátékosként mindösszesen egyszer szerepelt a Crvena Zvezdában, pont az Újpesti Dózsa ellen Belgrádban. 1970-től négy szezonon át a belga Beerschot játékosa volt. 1963 és 1969 között 29 alkalommal szerepelt a jugoszláv válogatottban és 6 gólt szerzett. Részt vett az 1964. évi nyári olimpiai játékokon és az 1968-as Európa-bajnokságon. 1964-ben az év játékosának választották Jugoszláviában. Edzői karrierje során többször volt a Dinamo Zágráb szakmai irányítója, de dolgozott a klubál, mint utánpótlás edző, jugoszláv ifjúsági szövetségi kapitányként, Kanadában a Toronto Croatia csapatánál és volt iraki szövetségi kapitány is. November 3-án hunyt el Zágrábban, egy nappal a nyolcvanharmadik születésnapja előtt.

A Dinamo Zágráb játékosaként 

Stuart Boam (1948)

Az egykori angol középső védő az akkor harmadosztályú Mansfield Townnál nevelkedett és kapta élete első profi szerződését tizenkilenc évesen. 1969 februárjában tagja volt annak a csapatnak, amely országos hírnévre tett szert a West Ham United elleni meglepő 3:0-s győzelemmel az FA-kupa ötödik fordulójában. A Mansfieldben nyújtott teljesítménye végül felkeltette a nagyobb klubok figyelmét, és 1971 júniusában 50 ezer fontért eladták a Middlesbrough-nak. Azonnal bekerült a Boro kezdőcsapatába, és az 1973/74-es szezon előtt, amikor a Middlesbrough megnyerte a másodosztályú bajnoki címet, csapatkapitánynak nevezték ki. Nyolc év alatt közel 400 tétmérkőzést játszott a Middlesbrough-ban, és ritkán csak sérülés esetén lett kihagyva a csapatból. 1979 nyarán már 170 ezer fontot ért, ennyiért vásárolta ki őt a Newcastle United, ahol két szezont töltött el. 1981-ben játékosedzőként tért vissza a Mansfield Townhoz, ahol makacs hátfájása miatt munkája egyre inkább az edzői feladatokra korlátozódott. Nem túl sikeresen, a csapat a kezei alatt az ötödosztályig zuhant. A labdarúgással szakított és nyugdíjig újságárusként dolgozott. November 4-én hunyt el szülővárosában, a Nottingham környéki Kirkby-in-Ashfieldben, hetvenhét éves korában.

A Middlesbrough legendája

Krzysztof Sobieski (1950)

Az egykori lengyel kapus 1969 és 1976 között az Ursus Warszawa, 1976 és 1981 között a Legia Warszawa labdarúgója volt. A Legia csapatában 99 bajnoki találkozón szerepelt, két lengyel kupagyőzelmet ért el. 1981 őszén az Egyesült Államokba emigrált. 1981 és 1991 között az amerikai teremlabdarúgó-bajnokságban játszott. 1981 és 1983 között a Pittsburgh Spirit, 1982 és 1985 között a Cleveland Force, 1985 és 1991 között a Dallas Sidekicks játékosa volt, utóbbi csapattal 1987-ben bajnok lett. 1977-ben két alkalommal szerepelt a lengyel labdarúgó válogatottban. 1989/90-ben a Dallas Sidekicks, 2000 és 2005 között a Dallas Burn csapatainál dolgozott segédedzőként. 1992-ben a lengyel futsalválogatott szövetségi kapitánya volt. November 4-én hunyt el Dallasban, hetvenöt éves korában

Itt még a Legia kapusaként egy edzésen

Jenei Imre (1937)

Az egykori romániai születésű magyar fedezet a Flamura Arad csapatában kezdte a labdarúgó-pályafutását és itt mutatkozott be a román élvonalban. Az aradi csapattal két bajnoki címet szerzett. 1957-ben, húsz évesen a bukaresti Steauához igazolt, ahol további három bajnokságot nyert. 1969-ben a török Kayserispor csapatához szerződött és itt fejezte be az aktív labdarúgást 1971-ben. 1959 és 1964 között 12 alkalommal szerepelt a román válogatottban. 1964-ben a tokiói olimpián részt vevő csapat tagja volt. Pályafutása befejezése után a Steaua második csapatánál kezdett edzősködni, majd 1975-ben átvette az első csapatot. A katonacsapat visszatérő helyszín volt a karrierjében, összesen hat időszakban irányította az egyik legismertebb román klubot. Harmadik időszakának végén érte el a legnagyobb eredményt, a Bölöni László, Marius Lacatus, Gavril Balint, Victor Piturca, Miodrag Belodedics és Helmut Duckadam nevével fémjelzett Steaua eljutott a BEK-döntőig, Sevillában a Barcelonával csapott össze. A rendes játékidő és a hosszabbítás sem hozott döntést, a tizenegyesrúgások során pedig Duckadam mind a négy barcelonai próbálkozást hárította, így a Steaua első és mindmáig egyetlen román csapatként nemzetközi kupát nyert. 1986 őszén távozott a Steauától, átvette a román válogatottat, amely az ő irányításával húsz év után újra kijutott a világbajnokságra, 1990-ben az Írország elleni nyolcaddöntős tizenegyespárbaj jelentette a búcsút. A szakvezető a torna után távozott, Debrecenben volt szaktanácsadó, dolgozott rövid ideig ismét a Steauánál, majd 1991 végén ő lett a magyar válogatott szövetségi kapitánya. Ő volt az ország első nem magyar állampolgárságú szövetségi kapitánya. Jenei Imrétől csodát vártak, de első körben azt, hogy vezesse ki a magyar válogatottat az amerikai világbajnokságra. A kapitány jól kezdett, hiszen Ausztriát és a története első mérkőzését vívó Ukrajnát legyőztük, az Anglia elleni és a svédországi vereség sem okozott nagy problémát. Ám az első vb-selejtezőn Izland hatalmas meglepetésre győzni tudott a Népstadionban… Távozását már akkor megelőlegezték, de a kapitány maradt, és folytatta a munkát. Az ősz nem sikerült rosszul, Luxemburgban nyert a magyar csapat, és bravúrponttal tért haza Görögországból. De már akkor is tudni lehetett, hogy a görögök elleni hazai meccs dönt arról, marad-e esélyünk a folytatásban. Nem maradt, a később a világbajnokságra történetük során először kijutó görögök egy tizenegyessel nyertek, néhány nappal később Jenei Imre benyújtotta a lemondását, amit az MLSZ végül elfogadott. Ötödször is átvette a Steauát, majd jött egy újabb magyarországi felkérés, ezúttal Székesfehérvárról. Ám az akkor Parmalat néven futó együttes gyengélkedett, Jeneinek pedig egészségi problémái akadtak, így még az ősszel távozott a csapattól. Dolgozott még a görög Panioniosznál, Craiovában, ismét a Steauánál, majd rövid ideig irányította a román válogatottat is, a 2000-es Eb után visszavonult az edzősködéstől. A szakember Nagyváradon élt, felesége a román színekben világbajnok és kétszeres olimpiai bronzérmes tőrvívó, Gyulai Ilona volt. 2017-ben Klaus Johannis, Románia köztársasági elnöke aláírta azt a rendeletet, amely szerint Jenei Imre futballszakember kiérdemelte a Románia csillaga érdemrend lovagi fokozatát a teljes labdarúgói és edzői pályafutása elismeréseként. Élete utolsó éveiben sokat betegeskedett, visszavonultan élt, de a Budapesten a halála előtt pár nappal bemutatott, Bölöni Lászlóról készült dokumentumfilm készítői még forgattak vele és meg is szólal a filmben. Agyvérzés következtében hunyt el nagyváradi otthonában november 5-én, nyolcvannyolc éves korában.

Magyar szövetségi kapitányként

Albert Voss (1951)

Az egykori nyugatnémet kapus az amatőr Friesenstolz Riepe és az SpVg Aurich csapataiban töltött kezdeti időszaka után igazolt a Regionalliga Nordban (német negyedosztály) szereplő VfB Oldenburgba. Három szezon alatt 104 bajnokin szerepelt és nem is rosszul, hiszen a Werder Bremen vetett rá szemet. Hat szezonon át volt a csapat tartalékkapusa. Az elsőosztályban mindössze egy mérkőzés jutott neki, a Bundesliga 2-ben már nyolc, így jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a csapat egyből visszakerülhessen a legjobbak közé. Már harminc is elmúlt, mikor visszatért az Oldenburghoz. Mint cserekapus, kultikus státuszt ért el a Werdernél. Dieter Burdenski akkoriban vitathatatlanul első számú kapus volt, ennek ellenére rendszeresen várta bevetést, elfogadta a sorsát, és nem panaszkodott. „Közvetlen versenytársamként bizonyos módon hozzájárult a válogatottbeli karrieremhez” - mondta később Burdenski, dicsérve korábbi csapattársát. Otto Rehhagel, az akkori edző is becsülte benne ezt, eltökélt volt, hogy Brémában tartsa. Pályafutása befejezése után öregfiúk csapatokban játszott, rendszeresen vállalt fellépést jótékonysági mérkőzéseken. November 5-én hunyt el hetvennégy éves korában.

A Werder kapusaként

Xabier Azkargorta (1953)

Az egykori spanyol (baszk) csatár a Real Sociedadban nevelkedett, majd az Athletic Bilbao játékosa volt, ahol azonban az első csapatban sohasem mutatkozhatott be egy súlyos és makacs sérülés miatt és mindössze huszonnégy évesen visszavonult. Edzői pályafutását alacsonyabb osztályú baszk csapatoknál kezdte és dolgozott a Lagun Onak, valamint az Aurrerá Ondarroa együttesénél. 1982 és 1983 között a katalán Gimnàstic Tarragona edzője volt, majd ezt követően kinevezték az RCD Espanyol vezetőedzőjének. Mindössze 29 évesen került a Primera Divisiónban szereplő csapat élére, ezzel az egyik legfiatalabb edző az élvonalban. Később edzőként dolgozott más spanyol kluboknál is: Real Valladolid, Sevilla, CD Tenerife. 1993-ban kinevezték a bolíviai labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányi posztjára és kivezette Bolíviát az 1994-es világbajnokságra, amivel történelmet írt (1930-ban és 1950-ben ugyan már járt világbajnokságon a bolíviai válogatott, de egyik alkalommal sem kellett selejtezőt játszaniuk). 1993-ban Bolíviát, 1995-ben Chilét irányította a Copa Américán. 1997-ben ismét klubcsapatot irányított, ekkor a Jokohama F. Marinos vezetőedzője volt, melyet bajnoki címig vezetett. 2005-ben Mexikóban a CD Guadalajara csapatánál dolgozott. Ezt követően hosszabb ideig nem volt csapata, majd 2012 nyarán ismét kinevezték a bolíviai válogatott szövetségi kapitányának abból a célból, hogy kijuttassa Bolíviát a 2014-es világbajnokságra. Ezúttal nem jött össze a bravúr és 2014 márciusában távozott, majd a Bolívar vezetőedzője lett, ahol egy évet töltött. 2015 és 2016 között az Oriente Petrolero csapatánál dolgozott. Később alacsonyabb osztályú kluboknál vállalt munkát. November 14-én hunyt el szívroham következtében, a bolíviai Santa Cruz de la Sierrában. Hetvenkét éves volt.

A bolíviai kispadon 

Sztojan Jordanov (1944)

Az egykori bolgár kapus tizenöt szezonon állt a CSZKA Szófia kapujában. Nyolcszoros bajnok és ötszörös kupagyőztes volt. Pályafutása befejezése előtt még egy-egy évet védett a Szliven és a Cserno More Várna csapataiban is. Közel 300 bajnoki találkozón állhatot a csapatok kapuiban. 25-ször szerepelt hazája nemzeti csapatában, a bolgár válogatott tagjaként részt vett az 1968. évi nyári olimpiai játékokon (a torna ezüstérmese, épp ellenünk veszítették el a döntőt) és az 1970-es világbajnokságon. Az olimpiai döntőn kívül 1974 őszén egy barátságos 0:0-ás találkozón Várnában védett a mieink ellen. Többször szolgálta egykori csapatát kapus- és másodedzőként, ezeken a posztokon még hat bajnoki címhez segítette a CSZKA-t. Volt bolgár ifjúsági szövetségi kapitány és dolgozott az Al-Ahli Saudi FC-nél is. A CSZKA és a bolgár labdarúgás egyik legnagyobb kapusaként marad a történelemben, aki csaknem egész futball karrierjét szeretett klubjának szentelte. Halálakor ő tartotta a leghosszabb kapott gól nélküli játék rekordját a bolgár bajnokságban. Az 1971/72-es szezonban 1202 percig tudta megőrizni ezt. November 14-én súlyos betegség után hunyt el Szófiában, nyolcvanegy éves korában.

A CSZKA kapusaként 

Andrij Polunyin (1971)

Az egykori ukrán középpályás még a szovjet másodosztályban mutatkozott be 1989-ben a Sahtar Pavlovgrád csapatában. Nem véletlen, hogy a következő bajnokságban már a Dnyepr Dnyepropetrovszk (Dnyipro Dnyipropetrovszk) játékosaként a legmagasabb szerepelhetett. 1996-ig 152 bajnokin huszonhárom gólig jutott. Később idegenlégióskánt játszott az 1. FC Nürnberg, az FC St. Pauli és a Rot-Weiss Essen csapataiban is. 1992 és 1995 között 9 alkalommal szerepelt az ukrán válogatottban, egy gólt szerzett. Azt az Euro ’96 selejtezőiben Bariban az olaszok ellen. Pályafutása befejezése után volt az FK Naftovik Ohtirka utánpótlás edzője, játékosmegfigyelője, sportigazgatója, halálakor pedig a klub elnöke. November 15-én az ukrajnai Luck városában egy jótékonysági focigálán játék közben kapott szívrohamot, az életét már nem tudták megmenteni. Ötvennégy éves volt.

A St. Pauli játékosaként

Kjell Kaspersen (1939)

Az egykori norvég kapus az oslói Skeidben töltötte egész pályafutását (1958-1972), egyszeres bajnok és kétszeres kupagyőztes volt a csapattal. 1964-ben az Év Játékosává választották hazájában. A norvég labdarúgó válogatottban 1961 és 1971 között 35 találkozón szerepelt és egy gólt rúgott. 1965-ben egy Thaiföld elleni barátságos találkozón tizenegyesből juttatta a hálóba a labdát. A norvég labdarúgás történelmében ő az egyetlen kapus, aki a válogatottban gólt szerzett. Terápiás masszőrként és gyógytornászként maradt kapcsolatban a sporttal, könyveket és tájékoztató füzeteket is adott ki a sportsérülések kezeléséről. November 15-én hunyt el Oslóban, nyolcvanhat éves korában.

A Skeid kapusaként, ezúttal nem a kapuban, hanem egy oslói utcaképen

Éger Károly (1955)

Az egykori védő Békéscsabán született, de Székesfehérváron a Videoton SC-ben lett igazolt labdarúgó, az ifjúsági válogatottságig jutott. Első fénykorát élte akkor a fehérvári futballcsapat, melybe nem volt könnyű bekerülni, ezért Kaposváron a Rákóczi SC-ben lett NB I-es játékos huszonegy éves korában. Katonai szolgálatát a szentendrei Kossuth KFSE NB II-es gárdájában töltötte, majd visszatért Kaposvárra. A kiváló védő és középpályás 1980-ban lett a másodosztályú veszprémi Bakony Vegyész TC játékosa. Profi labdarúgó-pályafutása befejeztével a csapat gyúrója lett, és tagja volt az NB II-ben aranyérmet nyert, majd az NB I-ben jól szerepelt együttes szakmai stábjának. Később rövid ideig a Fotex Veszprém SE férfi kézilabdázóinak volt a gyúrója, akikkel magyar bajnoki aranyérmet szerzett 1995-ben. Aktív időszaka utolsó szakaszában a Városi Stadionban dolgozott, és a létesítmény-üzemeltetés terén látott el különféle feladatokat. Halálhíre november 15-én került napvilágra, hetvenegy éves volt.

1977 őszén a Fáy utcában a Kaposvár játékosaként Várady Béla elől rúgja el a labdát 

Roderick "Rod" Thomas (1947)

Az egykori walesi védőjátékos szerepelt a a Gloucester City, a Swindon Town, a Derby County, a Cardiff City, majd a Newport County csapatában. Ebből a leghosszabb időszakot, 1963 és 1973 között a Swindonban töltötte, több, mint 300 tétmeccsen szerepelt. A csapattal ligakupát nyert (a döntőben a toronymagasan favorit Arsenal ellenében), a Derbyvel bajnok és Charity Shield (szuperkupa) győztes lett. 1964-ben walesi utánpótlás-válogatott lett, 1967 és 1977 között 50 alkalommal szerepelt hazája nemzeti csapatában, ebből kétszer a magyarok ellen. Eb-selejtezőkön 1974 októberében, Cardiffban és 1975 áprilisában, a Népstadionban, minkétszer győztes csapatban szerepelhetett és mindkét találkozót végigjátszotta. November 15-én hunyt el, hetvennyolc éves korában

A walesi válogatottban

Sven Lindman (1947)

Az egykori svéd középpályás a Djurgarden neveltje volt, ott is kapta első profi szerződését 1965-ben, tizennyolc évesen. Három szezon után egy évre a bécsi Rapidhoz került, majd további tizenkét (!!) évet töltött el a stockholmi „Blarandernáknál” (a Kékcsíkosoknál). A Djurgardennel svéd bajnok, a Rapiddal osztrák kupagyőztes lett. Nevelőegyesületében 312 bajnoki találkozón ötvenegy gólig jutott. 1967 és 1974 között 21 alkalommal szerepelt a svéd válogatottban és egy gólt szerzett. Részt vett az 1974-es világbajnokságon. 1969 szeptemberében Stockholmban egy barátságos találkozón játszott a magyar válogatott ellen is. A 73. percben állt be csereként, a mérkőzést a hazaiak nyerték 2:0-ra. Pályafutása befejezése után öt szezonra a Karlstads BK, majd további öt szezonra a Norrstrands IF menedzsere volt. Halálakor ő volt a Djurgarden színeiben a legtöbbször pályára lépett játékos. November 17-én hunyt el a svédországi Appelboban, nyolcvanhárom éves korában.

A Kékcsíkos legenda

Dieter Herzog (1946)

Az egykori nyugatnémet csatár 1956-ban a Sterkrade 06/07 csapatában kezdte a labdarúgást, majd 1965/66-ban a VfB Bottrop korosztályos csapatában folytatta. 1967 és 1970 között az alsóbb osztályú Hamborn 07 első csapatában játszott. 1970-ben igazolta le a Fortuna Düsseldorf. Itt hat idényt töltött és 167 bajnoki mérkőzésen negyven gólt szerzett. 1976 és 1986 között a Bayer Leverkusen együttesében szerepelt és 193 bajnoki mérkőzésen lépett a pályára és huszonkilenc gólt szerzett. A düsseldorfi csapattal 1973-ban és 1974-ben is bajnoki bronzérmet szerzett. Az 1974/75-ös UEFA kupa-sorozat második fordulójában a Fortuna játékosaként a Rába ETO elleni párharc mindkét találkozóján szerepelt. Az első mérkőzésen a győriek nyertek 2:0-ra, a november eleji visszavágón a hazaiak nyertek 3:0-ra, az első gólt ő szerezte Földes Dénes kapujába. A Bundesliga 1974/75-ös szezonjában, a bajnokság végén, játszott a Bayern München elleni legendás találkozón, amikor a Rheinstadionban csapata 6:5-re nyert. Mit játszott…, a 72. percben ő maga szerezte a győztes gólt. 1974-ben öt alkalommal szerepelt a nyugatnémet válogatottban. Tagja volt 1974-es világbajnok csapatnak, a csoportmérkőzéseken Jugoszlávia (2:0) és Svédország (4:2) ellen lépett pályára. 1972 és 1974 között két alkalommal szerepelt a B-válogatottban. Pályafutása befejezése után hosszú évekig a Bayer 04 Leverkusennél maradt, és ott az adminisztráció és a játékosmegfigyelés területén dolgozott. Szülővárosában, Oberhausenben, dohánybolt-lottózót üzemeltetett. November 19-én hunyt el, hetvenkilenc éves korában.

A válogatottban

Nyikita Szimonyan (1926)

Az egykori szovjet-örmény csatár 1946 és 1948 között a Krilja Szovjetov, majd 1949 és 1959 között a Szpartak Moszkva labdarúgója volt - utóbbinak 160 góljával gólrekorderévé vált. Négy szovjet bajnoki címet és két Szovjet Kupát nyert a Szpartak Moszkvával, háromszor szerezte meg a liga gólkirályi címét. A szovjet labdarúgó-válogatottban húsz alkalommal szerepelt. Az 1956-os melbourne-i olimpián aranyérmes lett hazájával, az 1958-as svédországi világbajnokságon pedig negyeddöntős. Visszavonulását követően a Szpartak Moszkva, az Ararat Jerevan, a Csornomorec Ogyessza és a szovjet válogatott szövetségi kapitányaként is dolgozott. A Szpartak Moszkvával kétszer bajnok (1962, 1969), háromszor Szovjet Kupa-győztes (1963, 1965, 1971) lett, az pedig külön nemzeti dicsőséget jelentett, hogy az örmény származású tréner Szovjet-Örményország kirakatcsapatával, az Ararat Jerevánnal 1973-ban a szovjet bajnokságban és a Szovjet Kupában is az első helyen végzett. A Szovjetunió megszűnését követően az Orosz Labdarúgó-szövetség első alelnöke lett. Több alkalommal megbízott elnökként is vezette a szervezetet, amelynek egészen haláláig elnöke volt. Élete és sportpályafutása ezer szállal kötődött Magyarországhoz. 1953. augusztus 20-án gólt szerzett a Népstadion avatóján rendezett Bp. Honvéd-Szpartak Moszkva (3:2) mérkőzésen. A szovjet válogatottban háromszor játszott a mieink ellen. 1954 szeptemberében a moszkvai Dinamo-stadionban, szinte napra pontosan három év múlva a Népstadionban, mindkettő barátságos találkozó volt, újabb kerek egy év múlva a Lenin-stadionban Eb-selejtezőn. Ennél többször ült a Szbornaja kispadján „sztársij tréner”-ként a mieink ellen. 1977 áprilisában és májusában az 1978-as világbajnokság selejtezőin, majd az 1980-as Európa-bajnokság két selejtezőjén, 1978 októberében a Népstadionban, majd 1979 májusában Tbilisziben (az emlékezetes 2:2-n, amikor Ramaz Sengelija a labdával együtt átrúgdosta a földön fekvő Tóth Zolit a gólvonalon). 1997-ben részt vett hajdani ellenfele, Puskás Ferenc 70. születésnapi ünnepségén, 2010-ben Grosics Gyulát és Buzánszky Jenőt kereste fel Budapesten. 2017-ben a Magyarország-Oroszország (0:3) felkészülési mérkőzés kapcsán látogatott fővárosunkba, ekkor a Szent István-bazilika altemplomában megkoszorúzta Puskás Ferenc nyughelyét. 2019-ben elkészült új nemzeti stadionunk: a Puskás Aréna, amelynek átadóján, a Magyarország-Uruguay (1:2) mérkőzést megelőzően a szervezők felkérésére Gera Zoltánnal ő végezte el az ünnepélyes kezdőrúgást. Az évtizedek alatt munkásságát számos szakmai és állami díjjal elismerték (a teljesség igénye nélkül: Az Orosz Föderáció Munka Hőse, A Hazáért Érdemrend 3. fokozat, A Hazának Érdemrend 4. fokozat, Barátság Rend, Becsületrend, A Hazának Érdemrend I. osztály, A haza szolgálataiért érem, I. fokozat, Becsület és Dicsőség Rend, 2. osztály, A Vörös Munkazászló Rendje, A Becsületjelvény Rendje, A NOB Olimpiai Rendje, FIFA Érdemrend, Az Orosz Föderáció Testkultúra Tiszteletbeli Dolgozója, Armavir - szülőhelye - díszpolgára), ám a legbüszkébben talán az Örményország elnökétől átvett örmény Becsületrendet fogadta 2011-ben. 2020. január óta az armaviri stadion a nevét viseli. November 23-án hunyt el Moszkvában, kilencvenkilenc éves korában. Három héttel korában, Charles Coste francia olimpiai bajnok kerékpáros halálával vált a világ legidősebb élő olimpiai bajnokává. Halálával ismét egy magyar sportoló lett az olimpiai bajnokok rangidőse: az 1952-ben Helsinkiben aranyat szerző öttusázó, Szimonyannál öt hónappal később, 1927. március 23-án született Benedek Gábor.

A Szovjetunió válogatottjában

Lorenzo Buffon (1929)

Az egykori olasz kapus (Gianluigi Buffonnal nagyon távoli rokonok, Lorenzo a világbajnok nagypapájának sokad unokatestvére) 1948-ban kezdte profi pályafutását a Portogruaro csapatában, mielőtt 1949-ben Milánóba szerződött volna. 1950. január 15-én debütált a Serie A-ban, és nem kapott gólt a Sampdoria ellen 1:0-ra megnyert bajnokin. 277 bajnokin védte a csapat kapuját, négy bajnoki címet és két Latin-kupát nyert a csapattal. kiemelkedő szerepet játszott az 1957/58-as BEK-sorozat döntőjébe és az 1955/56-os BEK-sorozat elődöntőjébe jutásához, ahol mindkét alkalommal a Real Madrid győzte le az olasz csapatot. Rajta kívül csak Christian Abbiati, Sebastiano Rossi és Dida viselte 300 tétmérkőzésnél is többször az AC Milan mezét a kapusok közül. 1959-ben a Genoa, 1960-ban az Internazionale játékosa lett. Az 1962/63-as évadot követően bajnoki címet nyert a Helenio Herrera irányította csapattal. Három idényen át segítette a csapatot, amellyel a Vásárvárosok kupája elődöntőjébe jutott az 1960/61-es szezonban. 1963-ban a Fiorentinához igazolt, majd az Ivrea csapatában fejezte be pályafutását. 1958 és 1962 közt 15 alkalommal szerepelt az olasz válogatottban. 1958. szeptember 9-én a franciák ellen mutatkozott be a nemzeti csapatban. Az 1962-es labdarúgó-világbajnokságon két mérkőzésen játszott. Ezt követően megsérült, Carlo Mattrel vette át a helyét, így nem ő védett a Chile elleni, később a kirívó durvaságáról elhíresült csoportmérkőzésen. 1959 novemberében ő védett a Népstadionban a magyarok elleni 1:1-es Európa Kupa találkozón. Visszavonulása után a fiatal tehetségek felkutatásáért felelt az AC Milannál, de volt a Monza kapusedzője a Serie A-ban, illetve felelt harmadosztályú csapat szakmai munkájáért is. November 25-én hunyt el az olaszországi Latisanában, szívelégtelenség következtében. Kilencvenöt éves volt.

Az AC Milan kapusaként 

Tóth Ernő (1957)

Az egykori csatár a Salgótarjáni Kohász játékosa volt. Az acélgyáriaktól került be a magyar ifjúsági válogatottba, ahol Májer Lajossal, Bodonyi Bélával, Gyimesi Lászlóval, Kiss Sándorral és Kelemen Gusztávval rohamozták az ellenfelek kapuját. Sorkatonai szolgálatra Bp. Honvédhoz került 1975-ben. Itt mutatkozott be az első osztályban, 4 bajnoki mérkőzést játszott Kispesten. Élete egyik legemlékezetesebb fellépésén, 1975. szeptember 17-én, az UEFA-kupában, Prágában a Bohemians csapatával csaptak össze. A mérkőzés döntetlenre állt, amikor a tarjáni fiú Mátét váltotta a pályán, majd a befejezés előtt egy perccel Kocsis Lajos parádés cselsorozata után a beadást ő fejelte hat méterről Kozinka felett a hálóba. Ám Kispesten Lakat mester inkább az idősebb játékosokat szerepeltette. Közben megnősült, és a vágya egy lakás volt. Ezt a debreceni vezetők tudták számára biztosítani, így a fiatal játékos 1976 nyarán az NB II-es DVSC-t választotta, ahol magához ragadta a karmesteri pálcát. Következő időszakban az NB II-ben 41 mérkőzésen 10 góllal segítette a csapatot. Az 1979/80-as szezont már az NB I-ben kezdte a Lokival, majd ideiglenesen a Debreceni Kinizsit erősítette. Az újonnan érkező Kovács Ferenc mesteredző azonban 1981-ben visszavitte a Lokiba, ahol játékmesterként csillogott, egészen 1985-ig, amikor az új edző, dr. Puskás Lajos nyolcadmagával elküldte, így került két évre az NB II-es Nyíregyházához. Jól ment neki a nyírségieknél, így 1987-ben Kovács Ferenc edző elvitte a Videotonhoz, ahol segített benntartani az NB I-ben a fehérvári alakulatot. Mégsem maradhatott a királyok városában, mert a nyírségiek visszarendelték, ahol még egy évet lehúzott, majd 1989-ben hazatért Salgótarjánba. Igaz, csak fél évet töltött az SBTC-ben, mert ki tudott menni Ausztriába egy harmadosztályú csapathoz, ahol 1993-ig kamatoztatta tudását, tapasztalatát. A hazatérte után alacsonyabb osztályú csapatokban játékos-edző volt, emellett fiatalokkal foglalkozott. Végül Karancsberényben fejezte be pályafutását 1999-ben, majd a Salgótajáni Építők csapatánál edzősködött. November 30-án hunyt el, hatvannyolc éves korában.

1979 őszén a másodosztályú DVSC játékosaként 

Szűcs István (1956)

Belső védőként a DVTK-ban lett első osztályú labdarúgó, 1977-ben kupagyőztes lett a borsodiakkal. Játékára az elegáns jelző illett leginkább, hiszen olvasta a játékot, ezért egyáltalán nem volt szükség testi erejének használatára. A sorkatonai szolgálatát a Honvéd Papp József SE csapatában töltötte, majd a leszerelést követően Nyíregyházára igazolt. Tagja volt a Szpari „aranycsapatának”, amely 1980-ban története során először jutott fel az élvonalba. Itt vált stabil élvonalbeli játékossá. 1984-ben tért haza Diósgyőrbe, ahol újabb négy évet játszott, majd Hejőcsabán vezetett le. Itt kezdte utánpótlás-edzői munkáját, amit később Diósgyőrben folytatott egészen nyugdíjba vonulásáig. Hosszan tartó, súlyos betegség után november 30-án hunyt el Miskolcon, hatvankilenc éves korában.

A Nyíregyháza játékosaként 1981-ben 

December

Vlagyimir (Vologyimir) Muntyan (Muntean) (1946)

Az egykori moldovai román nemzetiségű szovjet-ukrán középpályás 1965 és 1977 között a Dinamo Kijev labdarúgója volt, ahol hat szovjet bajnoki címet és három kupa győzelmet ért el. Tagja volt az 1975-ben KEK- és UEFA-szuperkupagyőztes csapatnak. A KEK-döntőn szerepelt a Ferencváros ellen. 1968 és 1976 között 49 alkalommal szerepelt a szovjet válogatottban és hét gólt szerzett. Tagja volt az 1968-as Európa-bajnokságon, az 1970-es mexikói világbajnokságon és az 1972-es Európa-bajnokságon részt vevő csapatnak. Utóbbin ezüstérmet szerzett a válogatott tagjaként. A szovjet labdarúgó-válogatott tagjaként 1976 májusának végén a Népstadionban is láthattuk őt. Az 1:1-re végződött találkozón a mezőny egyik legjobbja volt. Első idényében az Év Felfedezettje díjat kapta,1969-ben az Év Játékosának választották hazájában. Pályafutása egyik érdekessége volt, hogy 1978-ban vezetés közben közlekedési balesetet szenvedett, amelyben utasa meghalt. Maga is hosszú időt töltött kórházban két eltört csigolyával és egyéb sérülésekkel. Az ellene indított büntetőeljárás következtében megfosztották belügyminisztériumi századosi rangjától, és ideiglenesen kizárták a Szovjetunió Kommunista Pártjából. Az ügyet hat hónappal később bűncselekmény bizonyítékainak hiányában lezárták, és visszavették a Szovjetunió Kommunista Pártjába. Még játékosként végzett a Kijevi Állami Egyetem Testnevelési Intézetében, majd posztgraduális tanulmányokat folytatott a Nemzetközi Kapcsolatok Karán. Pályafutása befejezése után 1980 és 1982 között az SZKA Kijev, 1986 és 1988 között a madagaszkári COSFAP Antananarivo vezetőedzője volt. 1992 és 1994 között az ukrán U21-es (olimpiai) válogatott, majd 1995 és 1997 között a guineai válogatott szövetségi kapitányaként tevékenykedett. 1998-ban a Cserkaszi, 1999-ben az Orion Kijiv, 2000-ben a Tavrija Szimferopol, 2001-ben az Obolony Kijiv, 2002-ben az orosz Alanyija Vlagyikavkaz, 2003/04-ben a Krivbasz Krivij Rih, 2004/05-ben a Vorszkla Poltava szakmai munkáját irányította. 2008-ben az ukrán U21-es válogatott ideiglenes szövetségi kapitánya volt. December 1-én hunyt el hosszantartó, súlyos betegség következtében Kijevben, hetvenkilenc éves korában.

1969-ben az Év Játékosaként 

Arcadio Venturi (1929)

Az egykori olasz fedezet 1948 és 1957 között az AS Roma, 1957 és 1960 között az Internazionale labdarúgója volt. 1960/61-ben a Brescia csapatában fejezte be az aktív labdarúgást. Összesen 372 olasz bajnokin húsz találatig jutott, ebből római mutatója 288/18 volt. Legnagyobb eredménye egy Serie B bajnoki cím 1952-ben. 1951 és 1953 között hat alkalommal szerepelt az olasz válogatottban és egy gólt szerzett. Részt vett az 1952-es helsinki olimpián. Az olimpia nyolcaddöntőn is szerepelt, amikor a magyarok 3:0-ra nyertek. Nem sok jó emléke van ellenünk, 1953. májusában Rómában fogadták az olaszok a magyarokat Európa-kupa találkozón, azt is mi nyertük 3:0-ra. Pályafutása befejezése után 1968 és 1986 között az Internazionale ifjúsági csapatainál dolgozott, majd 1986 és 1991 között az A-csapatnál volt segédedző. 1991 és 1994 között a Juventus együttesénél tevékenykedett segédedzőként. 1994 nyarán a Bologna igazgatója lett, hogy aztán néhány évvel később visszavonuljon. December 2-án hunyt el kilencvenhat éves korában.

Az AS Roma csapatkapitányaként

Glen De Boeck (1971)

Az egykori belga védő pályafutását söprögetőként kezdte szülővárosa, az FC Boom másodosztályú csapatában, majd 1992-ben az élvonalbeli Mechelen játékosa lett - itt többek között Eszenyi Dénes és Urbán Flórián is csapattársa volt. A csapatnál emlékezetes mérkőzése volt az 1994-es UEFA-kupa 2. fordulójában az MTK elleni első találkozó, ahol az 5:0-ra nyerő belgák első gólját szerezte, s a triplázó Eszenyinek egy gólpasszt is kiosztott. Innen 1995 nyarán az Anderlechthez igazolt - a Ferencváros ellen elvesztett BL-selejtezős párharc egyik meccsén sem lépett pályára -, s a lila-fehéreknél érte el legnagyobb sikereit: háromszor bajnok lett, kétszer megnyerte a belga Szuperkupát, és egyszer a Ligakupát is. Játékospályafutását súlyos térdsérülése miatt 2005 februárjában fejezte be. A belga válogatottban 1993 és 2002 között 36 alkalommal szerepelt, egy gólt szerzett, és az 1998-as világbajnokságon egy, a 2002-es tornán két mérkőzésen lépett pályára. Visszavonulása után szinte azonnal az Anderlecht edzői stábjában kapott helyet, majd 2007-től a Cercle Bruges vezetőedzője lett, majd megfordult a Germinal Beerschot, a Venlo, a Beveren, a Mouscron, és a Lokeren kispadján is, legutóbb 2023 októberétől két hónapig a Kotrijk vezetőedzőjeként dolgozott klubcsapatnál, menesztése óta televíziós szakértőként munkálkodott. December 5-én antwerpeni otthonában szenvedett súlyos agyvérzést, és mire az egyetemi kórházba szállították, már mély kómába esett. Olyan súlyos agyi sérüléseket szenvedett, hogy végül két nappal később családja körében ötvennégy évesen elhunyt.

Az Anderlecht csapatkapitányaként

Farkas László (1946)

Az egykori szombathelyi csatár szülővárosa csapatában 1968 tavaszán mutatkozott be az NB I-ben. A következő tíz évben alapembere volt a Haladásnak, 1979-es búcsújáig 240 NB I-es mérkőzésen hatvanhat gólt szerzett, és tagja volt az 1975-ös Magyar Kupa-ezüstérmes csapatnak is. A csatár a Haladás történetének negyedik legeredményesebb támadója volt Varga Ferenc, Papp Lajos és Szabó Imre után. Volt ifjúsági- és utánpótlás válogatott is. December 11-én reggel, két nappal hetvenkilencedik születésnapja után hunyt el Szombathelyen.

1977-ben a Haladás játékosaként 

Ernesto Figueiredo (1937)

Az egykori portugál csatár neve egybeforrt a Sporting Lisszabonnal. 1960-tól nyolc szezont töltött el a fővárosi zöld-fehéreknél, 155 bajnoki találkozón százegy gólt szerzett. Volt bajnok és kupagyőztes is. A Sportinggal 1964-ben KEK-et nyert, mégpedig az MTK ellen a döntőben. A brüsszeli találkozó 3:3-ra végződött, ő két gólt szerzett. Akkor még nem volt hosszabbítás, két nap múlva Antwerpenben játszották újra a döntőt. Bár gólt ezúttal nem szerzett, de az 1:0-sikerből kivette a részét. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a sorozatban kulcsjátékos volt, hat gólt szerzett. A következő évben már a BEK-sorozatban újra magyar csapat ellen játszhatott. Az első fordulóban a Vasas 5:0-ra mosta le a Sportingot, őt a 35. percben kiállították. A visszavágó már csak formalitás volt, de az eltiltása miatt azon nem léphetett pályára. Pályafutása befejezése előtt két évet Vitória Setúbalban töltött, 40 találkozón tizenöt gólig jutott. 1966 és 1969 között 6 alkalommal szerepelt a portugál válogatottban. Részt vett az 1966-os világbajnokságon, tagja volt a világbajnoki bronzérmes csapatnak. A civil életben taxisofőrként dolgozott. December 13-án hunyt el a portugáliai Alcobacában, nyolcvannyolc éves korában.

A Sporting gólzsákjaként

Mario Pineida (1992)

Az egykori kolumbiai védőjátékos másfél évtizedes profi pályafutását az Independiente DV és a Barcelona SC csapataiban töltötte (az utóbbiból egy évet kölcsönben, a brazil Fluminensében szerepelt), közel 400 bajnokin szerepelt. 2015 és 2021 között 9 alkalommal szerepelt hazája válogatottjában. Részt vett a 2015-ös Copa Américán. December 17-én, harminchárom éves korában a kolumbiai Guayaquil északi részében egy üzlet előtt lőtték le.

A Barcelona SC csapatkapitányaként 

Age Hareide (1953)

Az egykori norvég hátvéd játékosként a norvég Hödd és a Molde, valamit az angol Manchester City és a Norwich City játékosa volt. A norvég válogatottban 1976 és 1986 között 50 mérkőzésen lépett pályára. A nemzeti csapatban kétszer szerepelt ellenünk. 1981 májusában Kiss László duplájával 2:1-re nyertünk vb-selejtezőn Oslóban, akkor 83 perc jutott neki. A második alkalom szinte napra pontosan három évvel később volt, akkor Székesfehérváron barátságos mérkőzésen 0:0-ra végzett a két csapat, azt a találkozót végigjátszotta. Edzőként a skandináv országokban dolgozott, klubszinten egyedüliként mondhatja el magáról, hogy Dánia, Norvégia és Svédország élvonalában is bajnoki címet tudott nyerni: hazája bajnokságában 2003-ban a Rosenborg kispadján, a dán élvonalban 2002-ben a Bröndby edzőjeként, míg a svéd bajnokságban 1999-ben és 2014-ben a Helsingborg, illetve a Malmö mestereként ért fel a csúcsra. A norvég válogatottat 2003 és 2008 között, a dán nemzeti együttest 2016 és 2020 között, míg az izlandi válogatottat 2023 áprilisa és 2024 novembere között irányította - ezt követően hagyott fel az edzősködéssel. Nyár óta betegeskedett, agydaganatot diagnosztizáltak nála. Hetvenkét éves korában, december 18-án hunyt el Moldéban.

1980 októberében a számunkra rosszemlékű Wankdorf stadionban Vb-selejtezőn (a „magyar csoportban”) Norvégia 2:1-re győzött Svájc vendégeként. A vezetőgólt szerzi 

Balogh Zsolt (1982)

Az egykori játékos 2003-ban csatlakozott a Nagykáta SE-hez, ahol az akkor még NB III-as és körzeti bajnokságokban szereplő csapataik meghatározó tagja lett, majd 2007-ben Tápióbicskére igazolt, ahol nem kevesebb mint nyolc szezonon keresztül szolgálta az ottani sportklubot, teljes odaadással és elhivatottsággal. A játékos több korszakban is meghatározó szerepet töltött be a nagykátai labdarúgásban, és aktív pályafutása lezárása után is segítette a klub munkáját. 2015-ben az újjáalakult nagykátai futsalcsapatban is aktívan szerepelt, majd 2017-től az öregfiúk mezőnyében is magára öltötte a piros-fehér mezt. Hivatalos mérkőzésen legutóbb a 2021/22-es szezonban, az Aranyszarvas SE öregfiúcsapatában lépett pályára, ahol bajnoki címmel búcsúzott az évad végén. Aktív labdarúgó-pályafutása befejezése után sem szakadt el a nagykátai egyesülettől: ahol csak tudott, segített. Legutóbb klubtermük felújításában vállalt oroszlánrészt a festő-mázoló munkálatok során, példát mutatva közösség iránti elkötelezettségből. Hosszan tartó, súlyos betegség után, december 19-én hunyt el, negyvenhárom éves korában.

Futsaljátékosként 

Sebastian Hertner (1991)

Az egykori német védő jellemzően alacsonyabb osztályokban, a Bundesliga 2-től lefelé a Regionalligáig (negyedosztály), szerepelt. Pályafutását a VfB Stuttgart II-ben kezdte, majd a Schalke 04 II-ben folytatta, mellette olyan csapatok jutottak neki, mint az 1860 München, az Erzgebirge Aue, a Darmstadt, a BFC Dynamo, vagy a VfB Lübeck. Utolsó állomásai az FC Teutonia Ottensen (2022 és 2024 között) és az ETSV Hamburg (2024 és 2025 között) voltak. A német U18-as és az U19-es válogatottban is szerepelt, az előbbiben 14, az utóbbiban pedig öt alkalommal. December 21-én a montenegrói Savin Kuk síterepen két sílift hetven méter magasan egymásnak ütközött és ő a felesége mellől a mélybe zuhant. Harmincnégy éves volt.

Az Aue játékosaként 

John Robertson (1953)

Az egykori skót középpályás pályafutása nagy részét a Nottingham Forest csapatában töltötte és részese volt klub legsikeresebb időszakának. 1970 és 1983 között bajnoki címet szerzett és két alkalommal nyerte meg a bajnokcsapatok Európa-kupáját. Ezenfelül nyert angol ligakupát (kétszer is) és szuperkupát, valamint UEFA-szuperkupát. Ő adta a gólpasszt Trevor Francisnek, aki megszerezte az egyetlen gólt, amikor a Nottingham Forest megnyerte az 1979-es BEK-döntőt, egy évvel később pedig ő szerezte meg a győztes találatot, amikor a Forest megvédte a BEK-címét, ezúttal a Hamburger SV ellen. 1983 és 1985 között a Derby County együttesében játszott. Az 1985/86-os szezonban ismét a Nottingham Forestben szerepelt. 386 mérkőzésen 61 gólt szerzett a Forest színeiben, akkoriban nem jegyezték a gólpasszokat, mert száznál biztosan több, de az is lehet, hogy kétszáz gólnál asszisztált. 1978 és 1983 között 28 alkalommal szerepelt az skót válogatottban és 8 gólt szerzett. Részt vett az 1978-as és az 1982-es világbajnokságon. Visszavonulása után korábbi csapattársa, Martin O'Neill másodedzője volt a Wycombe Wanderers, a Norwich City, a Leicester City, a Celtic FC és az Aston Villa csapatánál is. 2012-ben életrajzi könyve jelent meg, a Nottingham Post 2015-ös szavazásán az első helyre választották, amelyben a Forest minden idők kedvenc játékosait rangsorolták. A legendás menedzser, Brian Clough legkedvesebb játékosa volt.

Így aposztrofálta:
Sohasem találkoztam még nála alkalmatlanabb profi sportolóval. Rendetlen volt, fésületlen, slampos, nem érdekelte a meccs, csak időpocsékolás volt foglalkozni vele. Mégis, valami azt súgta, hogy hiba lenne kirúgni a csapatból. És jó is, hogy nem rúgtam ki. A világ legjobb előkészítő játékosa lett, jobb, mint a brazilok vagy a nagyszerű olaszok. Nem találkoztam hozzá hasonló tehetséggel. Igazi művész volt, a futball Picassója.

Minden volt, csak nem ideális sportember. Dohányzott (minden mérkőzés előtt a játékoskijáróban még elszívott egy búcsúcigit), túlsúlyos volt, élete vége felé Parkinson-kórban szenvedett. December 25-én hunyt el hosszan tartó betegség után, hetvenkét éves korában.

A Nottingham Forest gólszerzőjeként ünnepel csapata győzelme után a HSV felett a BEK-döntőben a madridi Bernabeu Stadionban. 1980. május 28-án 

Jean-Louis Gasset (1953)

Az egykori francia középpályás neve összeforrt klubjával, a Montpellierrel. 1985-ig tizenegy szezont töltött el szülővárosa csapatában. 235 bajnoki találkozón tíz gólig jutott. Aktív labdarúgó-pályafutása befejezése után, többek között, volt edzője a Montpelliernek (több alkalommal is), a Saint-Étienne-nek, a Bordeaux-nak, vagy a Marseillenek. Volt elefántcsontparti szövetségi kapitány (Az előző, 2023-as Afrikai Nemzetek Kupáján, a csoportkör utolsó fordulójában csapata nagy meglepetésre kikapott Egyenlítői-Guineától. A szövetségi kapitányt menesztették, de a csapat bekerült a legjobb csoportharmadikok közé, továbbjutott, és végül Gasset segítője, Emerse Fae irányításával megnyerte a kontinenstornát…), volt Luis Fernández segédedzője a Paris Saint-Germainnél és a spanyol Espanyolnál és Laurent Blanc fő segítője a Bordeaux-nál, a francia válogatottnál és a PSG-nél. A Montpellierrel UEFA Intertotó-kupát nyert 1999-ben. December 26-án hunyt el, hetvenkét éves korában.

A Montpellier játékosaként 

Horváth Csaba (1984)

Az egykori edző meghatározó alakja volt a Mosonmagyaróvár szakmai életének. Munkássága során két U19-es bajnoki címet ünnepelhetett a klubbal, irányította Megye I-es csapatot, majd pályafutása csúcspontjaként az NB II-ben is leülhetett a kispadra, ahol tudásával és elhivatottságával szolgálta az egyesületet. A 2022/23-as szezonban vezethette az akkor másodosztályú Mosonmagyaróvárt, legutóbb az NB III-ban szereplő Komárom VSE trénereként dolgozott. Ő ült a kispadon az együttes utolsó 2025-ös bajnokiján november 23-án, a Balatonfüred elleni találkozón, amelyet 2:0-ra megnyertek. December 26-án hunyt el, negyvenegy éves korában

A Mosonmagyaróvár edzőjeként

Somfai Csaba (1942)

Az egykori magyar vízilabdázó, öttusaedző és testnevelőtanár kissé kakukktojás cikkünkben, de több későbbi NB I-es, vagy válogatott labdarúgónak volt edzője, testnevelőtanára. A Testnevelési Főiskolán testnevelő tanár és úszószakedző diplomát szerzett. 1963-ban a KSI öttusaszakosztályát megalapítva kezdte edzői pályafutását, majd 1968-ban az Újpest Dózsához került, ahol egykori versenyzője, Szombathelyi Tamás az 1980-as moszkvai olimpián egyéniben és csapatban is ezüstérmet szerzett, továbbá két világbajnokságon egyszer egyéniben, kétszer csapatban végzett a második helyen. Somfai Csaba 1966-ban kezdett dolgozni testnevelőtanárként alma materében, a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban, ahol 1984-ben az ő javaslatára jött létre az azóta is működő sporttagozat. A sportágak közül a labdarúgás állt legközelebb a szívéhez - általános iskolai padtársa, Albert Flórián hatására a Ferencváros szurkolója lett. A Kölcseyben edzette többek között Hajnal Tamást, Juhász Rolandot, Petry Zsoltot, Gyepes Gábort, Mátyus Jánost, Horváth Csabát, Temesvári Miklóst és Szűcs Mihályt is. December 27-én hunyt el nyolcvannégy éves korában.

Diákként és tanárként is a sport megszállottja volt, válogatott focistákat nevelt

Kristaq Eksarko (1959)

Az egykori albán középpályás 1980 és 1987 között a Partizan Tirana játékosa volt, albán bajnok és kupagyőztes lett. Pályafutása fénypontjai közé tartozik az Austria Wien elleni hazai 1:0-s győzelem is 1981 szeptemberében a BEK-ben. 1983-ban és 1984-ben négyszer szerepelhetett hazája válogatottjában, gólt nem szerzett. December 29-én hunyt el, hatvanhat éves korában.

Az albán válogatottban 1983-ban

Enrique Collar (1934)

Az egykori spanyol csatár első profi szerződést tizennyolc évesen az Atletico Madridtól kapta, de 1952-ben egy évre rögtön kölcsön is adták a Cádiznak. A visszatérte után egy évet Madridban töltött, majd újabb egy év kölcsön következett, ezúttal a Real Murciába. Második visszatérése után 1969-ig (!!) szerepelt az Atleticóban. 1960-tól 1969-ig csapatkapitányként is tevékenykedett, hosszabb ideig, mint bármely más játékos az Atletico Madrid teljes történetében. Pályafutását harminchat évesen a Valenciában fejezte be. Összesen 516 spanyol bajnokin nyolcvanhat gólt szerzett, ebből az Atletiben 470 mérkőzést játszott és hetven gólig jutott. Kimondhatjuk, bárhol szerepelt, mindenhol meghatározó szerepet töltött be. Dicsőséglistája is markáns. Volt spanyol bajnok, háromszoros kupagyőztes és nyert Kupagyőztesek Európa-kupáját. A spanyol válogatottban 1955 és 1963 között 16 találkozón öt gólt szerzett. Volt utánpótlás Európa-bajnok, a válogatott tagjaként részt vett az 1962-es világbajnokságon és az 1964-es Európa-bajnokságon. Utóbbin a végsőgyőztes csapatban szerepelhetett. Pályafutása befejezése után végig a Rojiblancos kötelékében maradt, sőt, 2011-ben Adelardo Rodríguezt ő váltotta az elnöki székben. Halálakor ő volt a negyedik legtöbbször pályára lépő játékos az Atletico színeiben, és a csapat nyolcadik legeredményesebb góllövője. December 29-én hunyt el Madridban, kilencvenegy éves korában az Alzheimer-kór következményeként.

Az Atletico Madrid legendája 

Marijan Cercek (1949)

Az egykori ex-jugoszláv horvát középpályás 1967 és 1975 között a Dinamo Zagreb, 1975 és 1981 között az NK Zagreb labdarúgója volt. A Dinamóval egy jugoszlávkupa-győzelmet ért el és tagja volt az 1966/67-es idényben VVK-győztes csapatnak. A döntő első találkozóján ő rúgta a csapat egyik gólját a Leeds Unitednek. A Dinamóban 226 bajnokin harminchárom, az NK Zagrebban 172 találkozón harmincöt gólt szerzett. A Közép-európai Kupa sorozatban mindkét csapatával játszott magyar klubok ellen. 1973 áprilisában a Dinamo az ő góljával nyert 1:0-ra Tatabányán, 1980 novemberében az NK Zagreb hazai pályán játszott 0:0-át a Csepel ellen. 1969-ben egy alkalommal szerepelt a jugoszláv válogatottban. Játékos-pályafutása befejezése után a Dinamo utánpótlás-edzőjeként dolgozott nyugdíjba vonulásáig. December 31-én hunyt el Zágrábban, hetvenhat éves korában.

Egy gól a Dinamo Zagreb színeiben

Emléküket kegyelettel megőrizzük!

Emlékeztetőül:

Ez a csönd éve volt - 2022-ben távoztak közülünk - 1. félév
Ez a csönd éve volt - 2022-ben távoztak közülünk - 2. félév
Ez a csönd éve volt - 2023-ban távoztak közülünk - 1. félév
Ez a csönd éve volt - 2023-ban távoztak közülünk - 2. félév
Ez a csönd éve volt - 2024-ben távoztak közülünk - 1. félév
Ez a csönd éve volt - 2024-ben távoztak közülünk - 2. félév
Ez a csönd éve volt - 2025-ben távoztak közülünk - 1. félév

Szintén figyelmükbe ajánljuk: 

Időkapszula: NB I. - 1980/81
Időkapszula: NB I. - 1981/82
Időkapszula: NB I. - 1982/83
Időkapszula: NB I. - 1983/84
Időkapszula: NB I. - 1984/85
Időkapszula: NB I. - 1985/86

Végül egy kis kötelező irodalom: 

Osztálynapló
Két évtized felejthetetlen és elfelejtett magyar hálóőrei