Válogatott okosságok

Összegyűjtöttük - természetesen a teljesség igénye nélkül - a nemzetközi és a magyar labdarúgó-világ azon szereplőit, akik 2026-ban távoztak az élők sorából. Akik űrt hagytak maguk után, és akikre tisztelettel emlékezünk vissza.

Január

Colin McDonald (1930)

Az egykori kapus Angliában született skót szülők gyermekeként. 1948 és 1950 között a Burnley, 1950/51-ben a Headington United, 1951 és 1961 között ismét a Burnley, 1961-ben a Wycombe Wanderers labdarúgója volt. 1965 és 1967 között az Altrincham csapatában fejezte be az aktív játékot. A Burnley együttesével egy angol bajnoki címet nyert. 1958-ban nyolc alkalommal szerepelt az angol válogatottban. Tagja volt az 1958-as svédországi világbajnokságon részt vevő csapatnak, mind a négy találkozón ő védett. Teljesítményét elismerve abban az évben az Aranylabda szavazáson a 11. helyre rangsorolták. Többször már nem vették számításba a válogatottnál, 1959-ben nagyon súlyos bokasérülést szenvedett, több hónapig tartott a rehabilitációja, legjobb formáját már soha nem nyerte vissza. Pályafutása befejezése után alacsonyabb osztályban edzőként, sportvezetőként és a BBC-nél szakkommentátorként is tevékenykedett. Mellette az angol futball egyik vezető játékosmegfigyelőjeként szerzett hírnevet. Neki tulajdonítják Colin Bell, Terry McDermott és Andy Goram felfedezését is. Január 1-én hunyt el, kilencvenöt éves korában. 2024 júniusától haláláig ő volt a legidősebb élő angol válogatott labdarúgó.

A Burnleyben több, mint 200-szor szerepelt

Dimitar Penev (1945)

Az egykori bolgár védőjátékos labdarúgó-pályafutása során csupán két csapatban játszott, 1962 és 1964 között a Lokomotiv Szófiában, majd 1977-ig a CSZKA Szófiában. A középhátvéd nyolc bolgár bajnoki címet nyert, előbbi együttessel egyet (1964), utóbbival hetet (1966, 1969, 1971, 1972, 1973, 1975, 1976), valamint ötszörös Bolgár Kupa-győztesnek (1965, 1969, 1972, 1973, 1974) is vallhatta magát. Emellett a válogatottban 90 alkalommal lépett pályára - szerzett két gólt is -, részt vett az 1966-os, az 1970-es és az 1974-es világbajnokságon is, s hazájában 1967-ben és 1971-ben is az év labdarúgójának választották. Edzőként is sikeres volt, több ízben is irányította a CSZKA Szófiát. Még pályaedző volt a klubnál, amikor a csapat az 1980/81-es és a következő idényben is kiejtette a címvédőt a BEK-ben. Először az együttes az első fordulóban búcsúztatta a Nottingham Forestet, majd a negyeddöntőig jutott, az 1981/82-es évadban pedig elődöntős volt, s a legjobb nyolc között a Liverpoolt verte meg. Vezetőedzőként három bajnoki címet (1987, 1989, 1990) és négy kupát (1987, 1988, 1989, 1999) nyert, a BEK-ben negyeddöntőig (1990), a KEK-ben elődöntőig (1989) jutott el a CSZKA-val. Szövetségi kapitánynak 1991-ben nevezték ki, ötéves regnálása alatt a legnagyobb sikerét a 1994-es világbajnokságon érte el, ahol a nemzeti csapatot a negyedik helyig vezette, majd kijuttatta a bolgár válogatottat története első Európa-bajnokságára - az 1996-os Eb-n négy ponttal nem sikerült továbbjutni a csoportkörből. 2007-ben egy rövid időre ismét leült a válogatott kispadjára, összesen 59 mérkőzésen irányította a bolgár együttest, a mérlege 27 győzelem, 16 döntetlen és 16 vereség volt. 1996-ban a XX. század legjobb edzőjének választották meg Bulgáriában. A CSZKA-val 1969 őszén pályára lépett a BEK-sorozatban a Ferencváros ellen (magyar továbbjutás), a bolgár válogatottal pedig többször is játszott a mieink ellen. Az 1966-os angliai világbajnokságon (3:1 nekünk), 1971 tavaszán és őszén, a szófiai (3:0-s hazai siker) és budapesti (2:0-ás magyar győzelem) Eb-selejtezőkön, illetve 1974 tavaszán, amikor Zalaegerszegen nyertünk barátságos találkozón 3:1-re. Szófiában hunyt el január 3-án, nyolcvan éves korában.

Az ötvenedik válogatott mérkőzésén szereplő Bene Ferenccel csapatkapitányként cserél zászlót és virágcsokrot az 1971-es budapesti Eb-selejtező előtt

Martin Chivers (1945)

Az egykori angol csatár 1962 és 1968 között a Southampton, 1968 és 1976 között a Tottenham Hotspur, 1976 és 1978 között a svájci Servette, 1978/79-ben a Norwich City, 1979/80-ban a Brighton & Hove Albion labdarúgója volt. 1980-ban a Dorchester Town játékosa volt, de kölcsönben az ausztrál Frankston City csapatában is szerepelt. 1981/82-ben a norvég Vard Haugesund, 1982/83-ban a Barnet labdarúgója volt. A Southamptonnal megnyerte a másodosztályt és 1965/66-ban harminc találattal gólkirály lett. Tagja volt az 1971/72-es idényben UEFA-kupagyőztes, majd az 1973/74-es idényben UEFA-kupadöntős Tottenham csapatának, kétszer Ligakupát nyert. Svájcban bajnok is volt. 1971 és 1973 között 24 alkalommal szerepelt az angol válogatottban és tizenhárom gólt szerzett. Miután visszavonult a profi futballtól, 1981 és 1999 között a Brookmans Park szállodának volt a tulajodnosa a Hertfordshire megyei Brookmans Parkban, a BBC Rádiónak is dolgozott szak kommentátorként, és népszerű műsorvezető volt a White Hart Lane-en a meccsek napján. 2007 áprilisában beválasztották a Tottenham Hotspur Hírességek Csarnokába, 2008 májusában kinevezték a Labdarúgó Szövetség nemzeti fejlesztési vezetőjévé. Önéletrajzi könyve, a Big Chiv, 2009 októberében jelent meg. Január 7-én hunyt el, nyolcvan éves korában.

Az 1973-as Ligakupa-döntőn a Wembley Stadionban a Norwich City védőjét hagyja faképnél

Terry Yorath (1950)

Az egykori walesi csatár pályafutását az angol Leeds United csapatában kezdte el, valamint tagja volt a hatvanas és hetvenes évek sikercsapatának. A klubbal 1974-ben angol bajnokságot nyert, valamint kétszer szerepelt európai kupadöntőben: az 1973-as KEK-döntőben az olasz AC Milan, az 1975-ös BEK-döntőben a nyugatnémet Bayern München ellen szenvedtek vereséget. A Leeds színeiben 1967 és 1976 között száznegyvenegy bajnoki mérkőzésen lépett pályára, amelyeken tíz gólt szerzett. 1976 és 1979 között a szintén angol élvonalbeli Coventry City, 1979 és 1981 között pedig a Tottenham Hotspur csapataiban futballozott. 1981-ben a kanadai Vancouver Whitecaps játékosaként futballozott. 1982-ben visszatért Angliába a harmadosztályú Bradford City csapatához. Utolsó mérkőzését 1986-ban játszotta a walesi Swansea City mezében. 1969 és 1981 között 59 alkalommal lépett pályára a walesi labdarúgó-válogatottban, két gólt szerzett. Karrierje befejezése után 1986-ban az angol negyedosztályban szereplő Swansea City vezetőedzője lett; a klubbal 1988-ban feljutott a harmadosztályba. 1988 és 1993 között a walesi labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya volt, párhuzamosan pedig dolgozott a Bradford City csapatánál is. Az 1994/95-ös szezonban az angol negyedosztályú Cardiff City trénere volt, a szezon végén csapata kiesett az ötödosztályba. 1995 és 1997 között a libanoni labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott. A 2001/2002-es idényben az angol másodosztályú Sheffield Wednesday csapatát edzette. 2008 és 2009 között az amatőr Margate FC edzője volt. Az 1969-es VVK-sorozatban játszott az Újpesti Dózsa ellen a Megyeri úton, amikor a lila-fehérek 2:0-ra nyertek. 1975 őszén a BEK-ben már mindkét találkozón szerepelt, Leedsben gólt is rúgott. Szerepelt a magyar labdarúgó válogatott ellen is. 1974 októberében Cardiffban, 1975 áprilisában Budapesten játszottunk Eb-selejtezőt egymás ellen. Január 7-én hunyt el Leedsben, hetvenöt éves korában.

1975 októberében az Újpesti Dózsa elleni BEK-mérkőzés előtt egy átmozgató edzésen egy budai parkban

Rolland Courbis (1953)

Az egykori francia hátvéd 1971-től 1985-ig tartó futballistakarrierje során az Olympique Marseille (1972) és a Monaco (1978, 1982) színeiben francia bajnok volt, közben egyszer az Olympiakosz Pireusszal aranyérmes lett Görögországban (1974). A szigorú védőből szókimondó, játékosai körében népszerű edző lett. A Girondins Bordeaux-nál kétszer is dolgozott (1992-94, 1996-97) - ő vitte a csapathoz Zinédine Zidane-t 1992-ben -, később a Marseille-t irányította, amellyel bajnoki ezüstérmet szerzett, továbbá UEFA-kupa-döntőt játszott 1999-ben. Hosszú edzősködése során volt többek között a Toulon, a Toulouse, a Lens, a Montpellier, az AC Ajaccio, az orosz Alanyija Vlagyikavkaz, az algériai ASM Alger, a svájci Sion trénere, a nigeri válogatott szövetségi kapitánya. Akadtak nehéz időszakai is: a Toulonnál, majd a Marseille-nél feltárt pénzügyi szabálytalanságok következményeképp kétszer is börtönbüntetésre ítélték, 1996-ban pedig megsebesült egy merényletben, amelynek célpontja egy barátja, a korzikai bűnözői körökben mozgó Dominique Rutily volt - ő halálos lövést kapott. Courbis mozgalmas élete utolsó időszakában szakkommentátorként dolgozott. Január 12-én hunyt el hetvenkét éves korában a franciaországi Boulogne-Billancourtban.

Pályája csúcsán, az AS Monaco játékosaként

Anouschka Bernhard (1970)

Az egykori (nyugat)német hátvéd 1989 és 1993 között a VfL Sindelfingen, 1992/93-ban a Grün-Weiß Brauweiler, 1993 és 1998 között az FSV Frankfurt labdarúgója volt. Az aktív játékot 2000-ben a FSV Frankfurt csapatában fejezte be. A frankfurti pályafutása alatt kétszer nyerte meg a német bajnokságot és egyszer a nemzeti kupát. 1991 és 1997 között 47 alkalommal szerepelt a német női válogatottban és egy gólt szerzett. Részt vett az 1993-as és az 1995-ös Európa-bajnokságon. Az elsőn negyedik helyezett, a második aranyérmes lett a csapattal. Tagja volt az 1995-ös svédországi világbajnokságon ezüstérmes együttesnek. Játékos-pályafutása után az FSV-t, majd később a nemzeti U16-U17-es csapatot edzette. 2012-ben az általa edzett U17-es csapat megnyerte az Európa-bajnokságot. Ezután még négy (!!) kontinenstornát nyert csapataival. 2020-ban új kihívást keresve hagyta el a DFB-t. Ezt követően a Schleswig-Holsteini Labdarúgó Szövetség (SHFV) sportoktatójaként dolgozott betegségéig. Január 15-én hunyt el, hosszantartó, súlyos betegség után, ötvenöt éves korában.

A német válogatottban az 1995-ös női Európa-bajnokság elődöntőjében Anglia ellen

Rocco Commisso (1949)

Az egykori üzletember az olaszországi Calabria régióban született ,12 évesen vándorolt ki szüleivel ​​az Egyesült Államokba. A Columbia egyetemi futballcsapatának csapatkapitánya volt. A Mediacom, az Egyesült Államok ötödik legnagyobb kábeltelevíziós vállalatának alapítója, elnöke és vezérigazgatója (CEO) volt. Korábban olyan vállalatoknál dolgozott, mint a Cablevision, a Royal Bank of Canada és a Chase Manhattan Bank. 2017-től a New York Cosmos tulajdonosa és elnöke, 2019 júniusától pedig az olasz Fiorentina futballklub tulajdonosa volt. 2023 őszén regnálása alatt megnyílt a Viola Park, egy korszerű sportedzőközpont, amely a Fiorentina férfi, női és ifjúsági csapatainak ad otthont, és amely Firenze külvárosában, Bagno a Ripoliban nyílt meg. 2004-ben, a Columbia alapításának 250. évfordulóján az egyetem újságja, a Columbia Spectator, a Columbia minden idők 250 legjobb egyetemi hallgatója közé sorolta. Az üzleti iskola emellett Kiemelkedő Öregdiákként is elismerte. Elnyerte az Ernst & Young Év Vállalkozója díjat, a Cablevision magazin Üzleti Stratégiai Innovátor Díját, valamint a Nemzeti Olasz-Amerikai Alapítvány Életműdíját. 2007-ben beiktatták a Broadcasting & Cable Hírességek Csarnokába. 2009-ben megkapta a Kiemelkedő Vezetésért járó Vanguard Díjat, amely a kábelipar legmagasabb kitüntetése. 2010-ben beválasztották a SUNY New Paltz Üzleti Iskola Hírességek Csarnokába, és az Év Üzletemberének választották. 2011 júniusában beiktatták a Cable Center Hírességek Csarnokába. 2015-ben Ellis Island Becsületrenddel tüntették ki. 2018-ban beiktatták a Nemzeti Olasz-Amerikai Sport Hírességek Csarnokába. New Yorkban hunyt el január 16-án, hetvenhat éves korában.

Az AC Fiorentina elnökeként

Mladen Bartolović (1977)

Az egykori bosnyák szélső tizenhat éves koráig kosárlabdázott. Mivel azonban a kosárlabda a boszniai háború alatt leállt, a futball felé fordult. Profi karrierjét 1996-ban kezdte a Segesta Sisak csapatában, majd két évvel később a horvát labdarúgó-bajnokságban szereplő Cibalia Vinkovci csapatához igazolt. A 2000/2001-es szezonban egy szezonra kölcsönbe került a Bundesliga 2-ben szereplő 1. FC Saarbrückenhez, ahol 33 mérkőzésen hat gólt szerzett a klub színeiben. Ezután visszatért a Cibaliához. A 2003/2004-es szezonban a Dinamo Zagreb csapatában játszott, és megnyerte a horvát labdarúgó-kupát a klubbal. A következő két szezonban városi riválisuk, az NK Zagreb csapatában játszott. 2006 és 2009 között a Hajduk Splitben szerepelt. 2009 nyarán az iráni Foolad Khuzestan csapatához igazolt, egy szezon után visszatért a Cibaliához, ahonnan 2015-ben vonult vissza. Összesen 338 horvát bajnoki mérkőzésen hetvennyolc gólt szerzett. 2003 és 2008 között 17 alkalommal lépett pályára a bosnyák válogatottban. Nemzeti csapatával 2006 szeptemberében Eb-selejtezőn szerepelt a magyar labdarúgó-válogatott ellen, amikor Zenicán nyertünk 3:1-re. Ugyancsak szerepelt a Tatabánya ellen is Cibalia Vinkovci színeiben a 2000-es Intertotó sorozatban is, mindkét találkozót a bányászcsapat nyerte. Játékos-pályafutása után kezdetben ifjúsági edzőként dolgozott a Cibaliánál. A 2016/17-es szezon előtt a harmadosztályú Bedem Ivankovo ​​klub edzőjévé nevezték ki. 2017 márciusában a Cibalia Vinkovci első csapatának vezetőedzője lett, Peter Pacult helyét átvéve, akit korábban öt nyeretlen mérkőzés után menesztettek. Amikor átvette a csapatot, a csapatát a kiesés fenyegette a Horvát Labdarúgó Ligából, mivel az utolsó helyen álltak, hét ponttal lemaradva a kieső rájátszástól. A szezon végére a csapat tizenegy pontot szerzett irányítása alatt, és kvalifikálta magát a kieső rájátszásba. A HNK Gorica elleni rájátszás mérkőzéseket 2:0-ra és 3:1-re megnyerték, és a Cibalia sikeresen elkerülte a kiesést. 2018 márciusában menesztették, miután 5:1-re kikapott a HNK Rijekától, de továbbra is a Cibalia csapatánál dolgozott vezető megfigyelőként és utánpótlás-koordinátorként. 2021-ben arról számoltak be, hogy súlyos betegségben szenved. Hosszú betegség után, január 19-én a horvátországi Vinkovciban hunyt el, negyvennyolc éves korában.

A Hajduk Split játékosként

Tommy Wright (1944)

Az egykori angol védő az Everton egyik legendája. A több mint egy évtizedes pályafutása alatt 374 mérkőzésen négy találatig jutott a kék-fehéreknél. Kétszer volt bajnok és szuperkupagyőztes, egyszer pedig kupagyőztes. Az 1965-ös VVK kiírásban az újpesti Dózsa ellen mindkét találkozón szerepelt a lila-fehér továbbjutással végződött párharcban. 1968 és 1970 között 12 alkalommal szerepelt az angol válogatottban. Tagja volt az 1968-as Európa-bajnokságon bronzérmet szerző csapatnak, és az 1970-es világbajnokságon szereplő háromoroszlánosoknak. Pályafutásának 1974-ben egy sérülés vetett véget.1996-ban beválasztották az Everton Hírességek Csarnokába. Január 20-án hunyt el Liverpoolban, nyolcvanegy éves korában.

Az Everton játékosaként

Lucien Muller (1934)

Az egykori francia középpályás 1953 és 1970 között szerepelt az RC Strasbourg, az FC Toulouse, a Stade Reims (két ciklusban is), a Real Madrid és az FC Barcelona csapataiban. A Reims-szel kétszeres francia bajnok és egyszeres franci szuperkupa győztes, a Real Madriddal háromszoros spanyol bajnok, az FC Barcelonával spanyol kupa- és VVK-győztes volt. 1959 és 1964 között 16 alkalommal szerepelt a francia válogatottban és három gólt szerzett. A válogatott tagjaként részt vett az 1960-as Európa-bajnokságon és az 1966-os angliai világbajnokságon. Ellenünk egyszer lépett pályára, a magyar válogatott 1964 áprilisában 3:1-re nyert Párizsban. A „kis Kopa”-nak becézett játékos végigjátszotta a találkozót. Pályafutása befejezése után volt edző Spanyolországban (Castellón, Burgos, Real Zaragoza, Barcelona és Mallorca) és Franciaországban. Hazájában az AS Monacoval nyert francia kupát és szuperkupát. 1984-ben második helyezett lett a francia bajnokságban, gólkülönbséggel szorultak a Girondins de Bordeaux mögé. Január 20-án hunyt el a franciaországi Nice-ben, kilencvenegy éves korában.

A francia válogatott mezében

Nazzareno Canuti (1956)

Az egykori olasz védő 1975 és 1982 között játszott az Inter csapatában, 130 alkalommal lépett pályára és egy gólt szerzett a Serie A-ban. A Nerazzurri mezében megnyerte a Scudettót az 1979/80-as szezonban, egy klubvilágbajnokságot 1981-ben, valamint két olasz kupát. Ezután egy szezonra kölcsönben játszott a Serie B-ben a városi rivális AC Milan csapatában. Az 1983/84-es szezonban a Genovához igazolt, ahol Cataniában, majd Solbiatesében fejezte be pályafutását. 1976 és 1979 között tagja volt az olasz U21-es válogatottnak, ahol 12 alkalommal lépett pályára. Pályafutása befejezése után értékesítési ügynökként dolgozott a Sonynál Evaristo Beccalossival, korábbi Inter-csapattársával együtt. Január 24-én hunyt el Milánóban, hetvenéves korában, egy gyorslefolyású daganatos megbetegedés következtében.

1979 őszén a Borussia Mönchengladbach elleni UEFA kupa találkozón

Carlos Alberto Araújo Prestes, azaz Tato (1961)

Az egykori brazil csatár a Coritiba csapatában kezdte pályafutását, de főként a Fluminense csapatában tűnt ki, ahol 1984-ben országos bajnok és Ezüstlabdás lett. 1989-ben ismét brazil bajnok lett a Vasco da Gama csapatával, emellett, 1984-ben és 1985-ben, háromszor játszott a brazil válogatottban is. Pályafutása befejezése után egy ingatlanügynökséget működtetett, mellette kisebb csapatoknál pályedzősködött betegségéig. Január 27-én hunyt el hatvannégy éves korában a brazíliai Curitibában nyelőcsőrákban.

A brazil válogatottban

Február

Nicolas Giani (1986)

Az egykori olasz középső védő az Internazionalenál kezdte pályafutását. 2005 augusztusában kölcsönadták a Serie B-s Cremonese csapatához, egy év múlva visszatért az Interhez. 2006-ban újra kölcsönadták, két Serie C1-es szezont játszott a Pro Patriában. 2008 júliusában csatlakozott a Vicenzához. 2013-ban a Perugia igazolta le, egy év múlva lecseréltek Erik Panizzire a SPAL csapatával. Öt szezont töltött a ferrarai klubnál, utána már csak Serie C-s csapatoknál (Feralpisalo és Desenzano Calvina) szerepelt 2022-ig. 2004 és 2005 között többször is szerepelt az olasz ifjúsági válogatottban. Február 2-án hunyt el az olaszországi Desenzano del Gardában, rövid, de súlyos betegség következtében. Mindössze harminckilenc éves volt.

A SPAL csapatkapitányaként

Vangelisz Petrakisz (1938)

Az egykori görög hálóőr az Arisz Ptolemaida neveltje volt, 1957 nyarán szerződött az Arisz Szaloniki csapatához. 1962 januárjában őt okolták, mikor csapata 5:2-re kikapott a Panathinaikosztól. A bajnokság utolsó fordulójában kapott csak újra szerepet, pont a Pana ellen. Csapata nyert, káprázatos teljesítményt nyújtott, még tizenegyest is hárított. Újra ünnepelt sztár lehetett volna, de a mellőzés és az indokolatlan vádak miatti csalódása miatt addigra már aláírt az AEK Athenhoz. Szteliosz Szerafidisz mögött öt évig jobbára csak másodhegedűs volt, de így maradt jópár emlékezetes találkozója mind a bajnokságban, mind a nemzetközi kupákban. Az athéniakkal volt bajnok és kétszeres kupagyőztes is. 1967-ben Krétára, az akkor másodosztályú OFI-hoz igazolt, ahol négy szezont játszott, miután 1968-ban feljutott az első osztályba. Egészen az 1971-es visszavonulásáig védett ott. Február 3-án hunyt el Heraklionban, nyolcvanhét éves korában.

Az OFI kapusaként

Pierangelo Belli (1944)

Az egykori olasz, Macska becenévre hallgató kapus az AC Milan iskolájából került ki. Ahogy az ifi korosztályból kiöregedett, alacsonyabb osztályba (előbb a Chietihez, később a Leccohoz) került kölcsönbe. 1967-ben került vissza a Rossonerihez. Bár Fabio Cudicini mögött jellemzően csak a második számú kapus volt, népszerűsége a szurkolók között elképesztően nagy volt. Nyert Serie A-t, három olasz kupát, BEK-et, kétszer KEK-et és Interkontinentális kupát is. Összesen 65 mérkőzésen védte a Milan kapuját és 20 alkalommal nem kapott gólt. 1967 őszén védett magyar csapat ellen is. A KEK-sorozatban az AC Milant a Rába ETO-val hozta össze, a párosítás mindkét találkozóján ő védett. A 2:2 és az 1:1 után az olaszok mentek tovább idegenben lőtt több góllal. 1973 tavaszán nagyon súlyos kézsérülést szenvedett. A Lazio-Milan mérkőzésen Giorgio Chinaglia szabadrúgásánál a vízzel teleszívott labda több ujját eltörte és kificamította, közel egy éve kihagyás várt rá. 1974-ben már a Hellas Verona játékosaként tért vissza a legjobbak közé. Egy év múlva egy súlyos családi gyász mélyen megviselte a lelkét, elszívva motivációját és energiáját. Úgy döntött, búcsút int a profi futballnak, de két év tétlenség után visszatért a pályára, a játék iránti szeretete hajtva. Ezt az alsó ligákban tette, 35 évesen fejezte be pályafutását a Pro Sesto és a Legnano csapataiban, távol a nagy stadionoktól, de nem attól a szenvedélytől, ami fiúkora óta hajtotta. Pályafutását 1979-ben fejezte be végleg. Évtizedekig a Milan kapusedzője volt. Február 6-án hunyt el Milánóban, nyolcvanegy éves korában.

Az AC Milan kapusaként

Manolín Bueno (1940)

A sevillai születésű egykori spanyol csatár a Cádiz CF-ben kezdte pályafutását, apja, Manuel Bueno Fernández, a Sevilla kapusa volt a Primera Divisiónban. 1959-ben, tizenkilenc éves korában igazolta le a Real Madrid. 1971-ig szerepelt a királyi gárdában, 119 tétmeccsen rúgott huszonhét góllal. Pályája nagyrészét nehezítette, hogy Francisco Gento volt posztján az elsőszámú játékos. Címgyűjteménye ennek ellenére páratlan: nyolcszor volt bajnok, kétszer spanyol kupagyőztes, kétszer nyert BEK-et, nyert Interkontinentális Kupát, és volt döntős is. Az 1961/62-es BEK-sorozatban játszott a Vasas ellen a Santiago Bernabéu stadionban. Madrid után két évig a Sevilla FC-t erősítette, pályafutását 1975-ben Cádizban fejezte be. Bár többször volt U- és B-válogatott is, az A-válogatotthoz nem fért oda. Ott már nem csak Gento „akadályozta”, a poszton még az Atlético csatára, Enrique Collar is szerepelt. Visszavonulása után a Villareal sportigazgató-helyetteseként dolgozott. Február 7-én hunyt el Cádizban, nyolcvanhat éves korában.

Az 1966-os Interkontinentális Kupa döntőjének első meccse előtt Montevideoban, az Estadio Centenarioban a Penarol ellen Nestor Goncalves-szel cserél zászlót 

Beka Gotsiridze (1988)

Az egykori Szovjetunióban született grúz (georgiai) csatár pályafutását az Ameri Tbiliszi csapatában kezdte, 2004-ben igazolt az FC Zestafoni csapatába, ahol öt szezont töltött el. A 2008/2009-es UEFA kupa sorozat selejtezőjében játszott csapatában mindkét Győri ETO elleni találkozón. A győri 1:1 után a magyar csapat idegenben 2:1-re nyerni tudott, a hazaiak gólját ő szerezte. 2009 nyarán grúz rekordnak számító egymillió euróért került az ukrán Dnyipro Dnyipropetrovszkhoz, de júniusban autóbalesetet szenvedett, miközben egy közeli faluból Tbiliszibe tartott. Sérülései miatt lépét el kellett távolítani. Egészségi állapota determinálta további játékoskarrierjét. Bár felépülése után kölcsönadták a szintén ukrán Krivbasz Krivij Rignek (Krivoj Rog), később több grúz csapat, például a Dila Gori, a Merani Martvili, a Racha Ambrolauri és a Gareji Sagarejo keretének is a tagja volt, pályafutása idő előtt, 2016-ban véget ért. Hazája összes korosztályos csapatában szerepelt, 2008-ban és 2009-ben az A-válogatottban 12 mérkőzésen egy gólt szerzett. Pályafutása befejezése után leginkább influenszerként és politikai aktivistaként találkozhattunk nevével. 2025. augusztus 16-án, a 2024-2026-os tüntetések során élőben közvetítette, ahogy a konzervatív és populista párt híveit provokálja, majd után egy kiadós verésben részesül. Decemberben, a bírósági tárgyaláson az elkövetők mellett tanúskodott, magára vállalva a felelősséget és kérve a bíróságot, mentsék fel a tetteseket, hogy az újévet családjuk körében tölthessék (nem mentették fel őket, továbbra is őrizetben maradtak). Holttestét február 8-án találták meg tbiliszi lakásában, harminchét évesen hunyt el, tisztázatlan körülmények között.

2008 augusztusában Grúzia 2:1-re nyert Swansea-ben Wales ellen barátságos találkozón. A 92. percben szerzett győztes találatát ünnepli

José Luis Russo (1958)

Az egykori uruguayi, a Pete (a chupete rövidítése, ami leginkább tökfejet, fajankót jelent) becenévre hallgatott hátvéd a Huracán neveltje volt, ott is kapta első profi szerződését. Később hazájában szerepelt még a Defensor, a Penarol és a Cerro, Kolumbiában a Deportes Tolima, az Atlético Bucaramanga és az Independiente Medellín, Braziliában pedig a Palmeiras csapataiban. Az 1975-től 1993-ig tartó pályafutását a nevelőegyesületében zárta le. Hazájában előbb az utánpótlás-válogatottba került be, majd 1979-től 1986-ig 15 válogatott találkozó játszott, gólt nem szerzett. Utoljára Miamiban, az Egyesült Államok elleni 1:1-es találkozón volt februárban válogatott, a mexikói világbajnokságra készülő bővebb keretben sem szerepelt már a neve. Pályafutása befejezése után nyugdíjazásáig utánpótlásedzőként dolgozott Valenciában és Miamiban. Február 10-én, hatvanhét éves korában hunyt el Montevideoban, öngyilkosság következtében. 11 hónapon belül ő volt negyedik egykori uruguayi labdarúgó, aki a saját kezével vetett véget az életének.

A Penarol játékosaként

Peter Meyer (1940)

Az egykori nyugatnémet csatár 1960 és 1970 között nyolc szezont töltött a Bundesligában a Fortuna Düsseldorf és a Borussia Mönchengladbach csapataiban. Pályafutását a Wersten 04-nél és a TuRU Düsseldorfnál kezdte, mielőtt 1960-ban a Fortuna Düsseldorfhoz igazolt. Az 1961/62-es kupadöntőben játszott, ahol 2:1-re kikaptak az 1. FC Nürnbergtől. 1966-ban segítette a Fortunát először a Bundesliga 1-be jutni, kétszer is betalált az Offenbach Kickers elleni 5:1-es győzelem során, ezzel biztosítva a klub feljutását a gólátlagban. A következő szezonban 25 alkalommal lépett pályára és nyolc gólt szerzett, de nem tudta megakadályozni, hogy a szezon végén ki ne essenek. Nem ajánlottak fel neki új szerződést a Fortuna kiesését követően, így szabadon kereshetett új klubot. 1960 és 1967 között 174 bajnoki mérkőzésen összesen száztizenkilenc gólt szerzett, ezzel haláláig ő volt a klub gólrekordere. Ezután a Borussia Mönchengladbach-hoz igazolt, első bajnokiján a Schalke 04 ellen mesterhármast ért el a 4:3-as idegenbeli győzelem során, és az 1967/68-as Bundesliga szezon első felében 15 mérkőzésen tizenkilenc(!!) gólt szerzett a klub színeiben. 1968 januárjában, egy Duisburgban lejátszott edzőmérkőzésen sípcsont- és szárkapocscsonttörést szenvedett, miután ütközött saját kapusával, Volker Dannerrel. Soha nem épült fel teljesen a sérülésből, és egy második műtétre volt szüksége, miután túl hamar visszatért az edzésekre az incidens után. Ebben a szezonban bajnok lett a Borussiával. Egyetlen percet sem játszott az 1967/68-as szezon második felében, és a következő, 1968/69-es szezonban sem tudott egyetlen mérkőzést sem játszani a Mönchengladbach színeiben. 1969 augusztusában - 592 nappal a pusztító baleset után - rövid visszatérésre került sor, egy bajnoki mérkőzésen kezdőként lépett pályára a Bayern München ellen, de a félidőben pokoli fájdalmai miatt lecserélték, és többé nem lépett pályára a Bundesligában. Az 1969/70-es szezon végén elhagyta a klubot, és visszavonult az amatőr futballba szülővárosában, Düsseldorfban, ahol a Verbandsliga Niederrheinben (az Alsó-Rajna Labdarúgó Liga az akkor nyugatnémet bajnokság harmadosztályának volt az egyik csoportja) csatlakozott a VfL Benrathhoz, majd a Düsseldorfer SC Viktoria 02 csapatához, mielőtt úgy döntött, hogy egészségi állapotára való tekintettel visszavonul. A válogatottban egyszer szerepelt, az 1968-as Eb-selejtezőn Albánia elleni találkozón. A mérkőzés Tiranában 0:0-ra végződött, ezzel dőlt el, hogy a nyugatnémetek nem jutottak ki az olaszországi Európa-bajnokságra. A köztudatban a találkozó a „tiranai szégyen” néven maradt fent. Pályafutása befejezése után a már düsseldorfi tartózkodása alatt felépített autóipari javítóvállalkozását működtette. Február 11-én hunyt el, nyolcvanöt éves korában.

A Borussia Mönchengladbach támadójaként

Pardavi Károly (1957)

Az egykori győri születésű védő tíz évesen lett az ETO igazolt labdarúgója, az NB I-ben is itt mutatkozott be 1975-ben. A Rába ETO-val bajnok és Magyar Népköztársaság Kupa-győztes is volt, de utolsó idényében, a bajnoki cím megnyerésekor már nem volt alapember Verebes József csapatában. 1982-ben Siófokra igazolt, ahol a másodosztályú csapattal 1984-ben hatalmas meglepetésre ismét kupagyőztes lett, éppen a győrieket legyőzve. A középső védő 1985-től 1988 novemberéig az NB I-ben szerepelt a Siófokkal, élvonalbeli pályafutását 182 mérkőzéssel és kilenc góllal zárta le. Pályafutása befejezése után egy büfét üzemeltetett Balatonszabadiban és egy panziót Siófokon. Február 11-én szívinfarktust kapott, a Siófoki kórházban hunyt el hatvannyolc évesen.

Siófokon másodvirágzását élte

Geri Gyula (1967)

Az egykori sportvezető közel egy évtizeden át szolgálta Ajka város sportéletét, elkötelezettsége és munkabírása meghatározó volt a helyi közösség számára. Irányítása alatt az FC Ajka stabil, fejlődő klubként vált ismertté a hazai labdarúgásban, és több emlékezetes sikert is elkönyvelhetett. A 2018/19-es idényben bajnoki címet szerzett a csapat az NB III-ban, ezzel kivívta a feljutást a másodosztályba. Ez a siker mérföldkő volt a klub életében, amely hosszú távra megalapozta az egyesület szakmai stabilitását. A fejlődés nem torpant meg, a 2022/23-as idényben az FC Ajka fennállásának legjobb eredményét érte el, amikor a másodosztályú bajnokság harmadik helyén végzett. A kimagasló teljesítmény mögött tudatos építkezés, következetes munka és a vezetőség - élén vele - áldozatos tevékenysége állt. Február 13-án délután rosszul lett és a helyszínre érkező mentők már nem tudták megmenteni az életét. Ötvennyolc éves volt.

Az Ajka elnökeként

Magyar Lajos (1950)

Az egykori védő Abdán nőtt fel, a helyi csapatban focizott, majd egy Győri Mezőgép szezont követően, 1968-ban, tizennyolc évesen lett az ETO játékosa. Mindössze három hónapot kellett várnia, hogy szerepet kapjon Szusza Ferenc első csapatában, egy Egyetértés elleni mérkőzésen. Utolérhetetlen csúcstartó a mérkőzések tekintetében a győrieknél. 1985-ig 376 alkalommal lépett pályára, ezalatt 10 gólt szerzett a balhátvéd. Az ETO-val kétszeres magyar bajnok és bajnoki ezüstérmes volt, továbbá egy-egy bajnoki bronzérem és Magyar Kupa (MNK) győzelem és kupa ezüstérem gazdagította vitrinjét. Utolsó hat szezonjában zsinórban végig csapatkapitány volt. 1983 őszen Pro-Urbe díjban részesült. 1985 és 1989 között az osztrák alsóbb osztályú Hirm csapatában játszott és ott is fejezte be labdarúgó-pályafutását. Ezután még játékosedzőként és edzőként több, mint tíz évet töltött el alacsonyabb osztályú csapatoknál Ausztriában. Később dolgozott a vendéglátásban, nyugdíjig pedig a kiskereskedelemben. Február 13-án hunyt el, három héttel a hetvenhatodik születésnapja előtt.

Az 1981/82-es bajnokcsapatban 21-en léptek pályára, közülük ő a nyolcadik, aki elhunyt. A játékosok közül már nem él Hornyák Béla, Koltai István, Kovács László, Mile Sándor, Onhausz Tibor, Szijártó László és Pardavi Károly sem.

Élete egyik legfontosabb és legemlékezetesebb meccsén, a bajnoki döntőnek is beillő, 1983 májusában játszott Rába ETO-Ferencváros 3:3-as találkozón

Nurcan Celik (1980)

Az egykori török kapus(hölgy) már kislányként érdeklődni kezdett a futball iránt. Bálványozta a lengyel csatárt, Roman Koseckit, aki 1990 és 1992 között a törökországi Galatasaray SK csapatában játszott. Egyik unokatestvérétől tudta meg, hogy Törökországban női futballcsapatot alapítanak. Abban az időben 500-600-szor tudott dekázni a labdával. Részt vett a válogatókon, és futballkarrierje játékosként kezdődött a Bursasporban 1995-ben, ahol két szezont játszott az ifjúsági csapatban, utána már profi szerződést kapott. A 2000/2001-es szezon második felében a bursai Gemlik Zeytinsporhoz igazolt, majd 2003-ban, miután a Török Labdarúgó Szövetség ideiglenesen felfüggesztette a női bajnokságot, a játékosoknak nem volt lehetőségük a versenyszerű labdarúgás folytatására. A képzett szakmával rendelkező nők munkát kerestek, ő a német VfL Wolfsburg klubhoz jelentkezett az internetes hirdetésükre. Hat hónapos szerződést írt alá a klubbal, és hat hónapra szóló tartózkodási engedélyt kapott. Ezt követően vissza kellett térnie Törökországba, mivel tartózkodási engedélyét nem hosszabbították meg. Hazatérése után a Dostluk Sporhoz szerződött, ahol egy szezont töltött. Ezután a 2007–2008-as szezonban visszatért korábbi klubjához, a Zeytinburnusporhoz, ahol három szezont játszott 2010-ig. 2010 júniusában Észak-Ciprusra költözött, és megszerezte a tartózkodási engedélyt, az Akdeniz Spor Birligi játékosa lett. Három mérkőzés és egy hónap azonban haza kellett térnie, mivel adminisztratív hibára hivatkozva visszavonták az engedélyét. A 2011-től a Nurcelik Spor játékosa lett, majd 2020-tól a Kirecburnu kapusa lett. Egy év múlva, negyvenegy éves korában fejezte be pályafutását. 1997-ben lett ifjúsági-, majd később utánpótlás válogatott. 1999 februárjában meghívták a török ​​női labdarúgó-válogatottba. 2008-ig között 16 alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban. 2010-ben megalapította saját futballklubját Törökországban, és átvette korábbi klubja, a Zeytinburnuspor játékosait, amely előtt nemsokkal szűnt meg. Kizárólag nőknek szóló klubot hozott létre, és nem nyitott férfi szakosztályt, mert attól tartott, hogy egy napon férfi lesz a klub elnöke úgy dönthet, hogy megszűnteheti a női csapatot. 2008-ban pajzsmirigyrákot diagnosztizáltak nála. A műtét és a sugárkezelés után nyolc hónapos kemoterápián esett át. 2010-ben a mellein is találtak rákos sejteket, ennek eredményeként az egyik mellét eltávolították, és nyolc hónapig kemoterápiában részesült egy bursai kórházban. Február 14-án adta fel a szervezete a küzdelmet, Isztambulban hunyt el, negyvenhat éves korában.

A Kirecburnu kapusaként és csapatkapitányaként, pályafutása végén

dr. Kamarás István (1934) 

Az egykori labdarúgó és játékvezető a Bajai Építők, a Bajai Honvéd, majd egyetemi tanulmányai alatt a Pécsi EAC játékosa volt. Fiatalon befejezte a futballt, és letette a játékvezetői vizsgát. 1968-ban felkerült az NB I-es keretbe, majd 1971-től 1972-ig FIFA-játékvezető is volt. A jogász végzettségű Kamarás 1972-ben azonban abbahagyta a játékvezetést, miután kinevezték a pécsi járásbíróság elnökévé. A labdarúgástól azonban nem szakadt el, társadalmi elnökként dolgozott a Pécsi MFC-nél, illetve az MLSZ-nél a fegyelmi bizottság, a jogi bizottság és az elnökség tagja is volt. A Baranya Megyei Labdarúgó-szövetség elnöke, a Magyar Játékvezető Testület Elnökségének tagja is volt. Február 17-én hunyt el Pécsett, kilencvenegy éves korában. Eddig ő volt a legidősebb élő magyar FIFA-játékvezető.

A Pécsi MFC társadalmi elnökeként

Josef Emanuel Hubertus Piontek, azaz Sepp Piontek (1940)

Az egykori lengyel-német hátvéd (édesapja, Leonard Piatek, lengyel válogatott labdarúgó volt és részt vett az 1938-as világbajnokságon) Breslauban (Wroclaw) született, a náci Németországban, a II. világháború után családját kitelepítették. 1958-ban a VfL Germania Leer csapatában kezdte a pályafutását, ahol két szezont játszott felnőtt szinten. 1960-ban a Werder Bremen csapatához szerződött, melynek színeiben 1972-ig 283 mérkőzésen lépett pályára. 1961-ben nyugatnémet német kupagyőztes,1965-ben pedig nyugatnémet bajnoki címet szerzett. Teljesítménye Sepp Herberger szövetségi kapitány figyelmét is felkeltette, 1965 és 1966 között 6 alkalommal szerepelt az NSZK válogatottjában. Miután befejezte a pályafutását edzősködni kezdett. Korábbi csapatát, a Werder Brement, 1971 és 1975 között irányította, majd azt követően egy szezont töltött el a Fortuna Düsseldorf (1975/76) csapatánál. 1976 és 1978 között Haiti szövetségi kapitánya volt. Az 1978/79-es szezonban a St. Pauli kispadján ült. 1979-ben a kinevezték a dán válogatott élére. A nemzeti csapatot kivezette az 1984-es és az 1988-as Európa-bajnokságra, illetve az 1986-os világbajnokságra. 1979 és 1990 között 115 mérkőzésen irányította a dán válogatottat. 1990 és 1993 között Törökország szövetségi kapitánya volt. 1995-ben visszatért Dániába, ahol az Aalborg BK és a Silkeborg IF csapatainál dolgozott. Később a grönlandi válogatottat is irányította két alkalommal. Február 18-án hunyt el nyolcvanöt éves korában a dániai Odensében.

A sport története nem sok idegen ajkú nemzeti hőst ismer. Simonsenék nyugatnémet kapitánya azonban mindenképpen a dán sport hősei közé tartozott. Ellenünk kétszer vezényelte válogatottját. A baloldali kép 1983 június 1-én készült, amikor szószerint egy kispadon, illetve inkább egy hokedlin ült. Koppenhágában kaptunk ki 3:1-re Eb-selejtezőn. Neki a mennyország, nekünk a tisztítótűz. Mészöly Kálmán állásába került a találkozó, páran akkor voltak utoljára válogatottak. A jobboldali képen a párosítás budapesti találkozója - akkor már Mezey György volt a szövetségi kapitány - (az október 26-án játszott Magyarország-Dánia 1:0-ás mérkőzés előtti este) átmozgató edzést vezényel legénységének a Népstadionban

Musztafa Rijad (1941)

Az egykori egyiptomi csatár futball-legenda a gízai Tersanában kezdte pályafutását és ott is kapta első profiszerződését 1958-ban. 123 góllal ő a negyedik legeredményesebb góllövő az egyiptomi Premier League-ben. Az 1964/65-ös szezonban bajnoki címet nyert a Tersanával, valamint kétszer, 1965-ben és 1967-ben egyiptomi kupát is. Kétszer, 1961/62-ben és 1963/64-ben is ő volt az egyiptomi Premier League gólkirálya. 1971-ben a kuwaiti Al-Szalmija SC-be igazolt, ott töltött két szezont. 1973-ban visszatért Gízába, végül 1976-ban akasztotta szögre a csukáját. 1962 és 1972 között 66 alkalommal játszott az egyiptomi válogatottban és huszonhatszor volt eredményes, amivel az egyiptomi válogatott 10 legjobb góllövője között volt. Az 1964-es tokiói nyári olimpián a negyedik helyen végzett csapatával, ahol 8 góllal a második legjobb góllövő lett. Játszott Egyiptom színeiben az 1962-es, 1963-as és 1970-es Afrika Nemzetek Kupáján is, az előbbin ezüst-, az utóbbi kettőn bronzérmes lett. 1965 -ben hazájával aranyérmet nyert az Arab Játékokon. 1972-ben Egyiptommal megnyerte a Palesztina Nemzetek Kupáját (ami gyakorlatilag egyenértékű az Arab Kupával, ami 1966 és 1982 között szünetelt) is. Február 24-én hunyt el, nyolcvannégy évesen.

Az egyiptomi kupával 1965-ben

Március

Georgi Velinov (1957)

Az egykori bolgár kapus a Dunav Rusze neveltje volt, ott mutatkozott be a bolgár élvonalban 1975-ben. Négy bajnoki mérkőzés elég volt neki, hogy felfigyeljen rá a Cserno More Várna, két idény alatt az összes bajnokin ő védett. Ez elég volt neki a nagy „álomhoz”, 1978-ban a CSZKA Szófiához került, amelynek 1978 és 1987 között volt tagja. 221 bajnokin lépett pályára, négyszer lett bajnok, háromszor pedig kupagyőztes. 1980-ban Sportmesteri címmel tüntették ki, 1981-ben pedig elnyerte az Év Labdarúgója díjat. 1987-ben engedélyt kapott, hogy nyugatra igazolhasson, a portugál Bragához került (1987/88), utána következett az Atlético CP (1988/89), majd az O Elvas (1989/90) csapataiban játszott. Portugáliában összesen 63 bajnokin szerepelt. Utána visszatért Bulgáriába és még egy szezont játszott a CSZKA-ban, 1991/92-ben, ismét bajnok lett, ezzel 257-re növelte a CSZKA bolgár bajnokságban pályára lépéseinek számát. Pályafutását a Szlavia Szófiában (1993/94), a PFC Szlivenben (1994) és a Botev Novi Pazarban (1995) fejezte be. Összesen 338 bolgár bajnoki mérkőzésen szerepelt. 17-szer volt ifjúsági-, 21-szer pedig utánpótlás-válogatott. 1979 és 1983 között 28-szor szerepelt a bolgár válogatottban. 1995/96-ban a másodosztályú Lokomotiv Ruse menedzsere lett. Később kapusedzőként és a CSZKA utánpótlás-csapatainak edzőjeként is dolgozott. Március 1-én hunyt el Szófiában, hatvannyolc éves korában.

Egy mozdulata a CSZKA első korszakából

Rino Marchesi (1937)

Az egykori olasz középpályás 1955-ben egy szezont töltött a Fanfullánál, karrierje során öt olasz klubcsapatban játszott, idejének nagy részét az Atalantánál, a Fiorentinánál és a Lazionál töltötte, számos címet nyerve. Az Atalantával és a Lazioval Serie B-t nyert, a firenzei csapattal pedig két hazai kupát és egy-egy KEK-et és Közép-európai Kupát (KK). Pályafutását két szezon után, 1973-ban fejezte be a Prato csapatában. 556 első- és másodosztályú bajnoki találkozón huszonnyolc gólig jutott. A KK-ban kétszer is járt Budapesten. 1965 júniusában a Vasas 1:0-ra legyőzte a Fiorentinát (a végén az angyalföldieké lett a kupa), 1969 októberében a Lazio játékosaként ért el 1:1-es döntetlent Kispesten. Novemberben a római visszavágón is szerepelt, ahol a Budapesti Honvéd nyert 2:1-re. 1961-ben, a Fiorentina játékosaként, kétszer szerepelt az olasz válogatottban. Visszavonulását követően menedzseri karriert folytatott, számos klubot edzett, köztük a Montevarchit, a Mantovát és a Ternanát, mielőtt az 1978/79-es Serie A szezonban, valamint a rákövetkező szezonban az Avellinót vezette a Serie B-be való kiesés elkerüléséig, ami felkeltette számára a nagyobb olasz klubok figyelmét. Leginkább a Napoli (1980-82; 1983-85), az Internazionale (1982/83), a Como (1985/86; 1988/89), a Juventus (1986-88) és az Udinese (1989-91) edzője volt. Edzői karrierje során figyelemre méltó eredményeket ért el a Napolinál töltött első időszakában az 1980-as években, amikor a bajnoki címért küzdött (1980-81-ben harmadik, 1981/82-ben pedig negyedik lett). Lehetősége volt edzeni Diego Maradonát a nápolyi klubnál töltött második időszakában, valamint Michel Platinit a Juventusnál, a torinói csapatnál töltött utolsó szezonjában. Balszerencséjére a klub történetének egyik legsikeresebb időszaka után váltotta a legendás Juventus edzőt, Giovanni Trapattonit, és a klubnál töltött két szezonja alatt nem tudta megismételni a hasonló sikert, mivel bajnoki cím nélkül maradtak; a Juventus 1986/87-ben a második helyen végzett a bajnokságban (ez volt edzőként a legjobb eredménye a Serie A-ban) korábbi klubja, a Napoli mögött, és riválisa, az Inter előtt, miután csak a szezon utolsó néhány mérkőzésén előzte meg a milánói csapatot. Miután 1992 és 1993 között rövid ideig a Veneziánál és a SPAL-nál is dolgozott, utolsó edzői állása a Lecce volt. Csapata azonban 1994-ben kiesett a Serie A-ból, ezt követően pedig visszavonult az edzősködéstől. Március 1-én hunyt el az olaszországi Sesto Fiorentinóban, nyolcvannyolc éves korában.

A Fiorentina mezében

Georg Koch (1972)

Az egykori német hálóőr az amatőr SpVgg Erkenschwick klubnál kezdte, majd 1992 januárjában profi lett, amikor a Fortuna Düsseldorfhoz igazolt a Bundesligába. Első hónapjaiban csak beugróként játszott Jörg Schmadtke mögött. Miután Fortuna a 20. helyen végzett, és kiesett, végül a klub első számú kapusa lett, segített a csapatnak 1994/95-ben visszatérni az élvonalba, és a következő években is vele kezdődött az összeállítás. 1995. augusztus debütált Bundeliga 1-ben a Werder Bremen ellen. 1997 júniusában, röviddel egy újabb élvonalbeli kiesés után, megállapodott a PSV Eindhovennel, de csak három hónapot töltött a holland klubnál (így is védhetett győztes szuperkupa döntőn), majd 1997 októberében visszatért Németországba, és az Arminia Bielefeldhez szerződött, ahol további két és fél szezont játszott, egyszer kiesett és egyszer feljutott a csapattal. A 2000-es téli szünetben az 1. FC Kaiserslauternhez távozott, és márciustól a klub első számú kapusa lett, és ez két és fél szezonon át így is mardt. 2003 elején elvesztette posztját a fiatal Tim Wiese miatt, és a szezon végén távozott a klubtól. Augusztusban az akkoriban másodosztályú Energie Cottbushoz szerződött, majd 26 alkalommal lépett pályára a klub színeiben a bajnokságban (a Kaiserslauternnél Hrutka János, az Energie Cottbusnál pedig Lőw Zsolt volt aktuális csapattársa. Bár sohasem volt válogatott, a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején volt időszak, amikor a német bajnokság legjobb kapusai között tartották számon), mielőtt 2004 júniusában egy másik másodosztályú klubhoz, az MSV Duisburghoz szerződött egy ötéves szerződéssel. Az első két Duisburg-szezonjában a lehetséges 68 bajnoki mérkőzésből 67-szer lépett pályára, a 2004/2005-ös szezonban mindössze egy mérkőzést hagyott ki eltiltás miatt, miután öt sárga lapot gyűjtött be. Jelentős szerepe volt a diusburgiak feljutásában és a legkevésbé ő tehetett az azonnali kiesésről. 2007 júniusának végén felbontotta szerződését a Duisburg csapatával, és július elején ingyen igazolt a horvát első osztályú Dinamo Zagrebhez. Annak ellenére, hogy csak egy szezont töltött a Dinamo csapatában, már néhány hónapnyi játék után rengeteg dicséretet kapott a szurkolóktól hihetetlen karizmája miatt, sokan közülük a leendő csapatkapitányként látták benne a csapatot. A Dinamo azonban úgy döntött, hogy a 2008/2009-es szezonra újra leszerződteti korábbi játékosát, Tomislav Butinát, így végül 2008 júliusában eladták a Rapid Wiennek. A Rapidnál első számú kezdőként kezdte a szezont, a sérült Helge Payert helyettesítve. Azonban a 2008. augusztus 24-i, az Austria Wien elleni derbin súlyosan megsérült, miután egy petárda, amelyet a lelátóról dobtak el, miközben az Austria-szurkolók a kapuja mögött voltak, a közelében robbant fel. Le kellett cserélni, és később arról számoltak be, hogy halláskárosodást és sokkot kapott. 2008 szeptemberének végén egy osztrák újságban idézték őt, hogy az incidens következtében továbbra is egyensúlyproblémái vannak. 2009. március 18-án bejelentette visszavonulását, kijelentve, hogy felismerte, hogy nincs értelme folytatni a játékot, mivel a baleset után továbbra is hallás- és egyensúlyproblémákkal küzd. 2009. szeptember 7-én visszatért a visszavonulásból, csatlakozott a hetedik ligás SC Herford klubhoz, és első mérkőzését az SC Verl II ellen játszotta; novemberben azonban mindössze két hónappal később másodszor és utoljára vonult vissza. 213 első osztályú és 165 másodosztályú mérkőzésen lépett pályára. Később egy évtizedig kapusedzőként dolgozott, volt Dubaiban évekig, majd német és svájci alsóbb ligákban tevékenykedett 2023-ig tavaszáig. Akkor még senki nem tudta, hogy… Aztán 2024 májusában bejelentette, hogy egy éve gyógyíthatatlan hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála. Az orvosok hat hónapra becsülték a várható élettartamát. Szembenézett a betegséggel és küzdött. Március 4-én hunyt el, ötvennégy éves korában.

A Fortuna Düsseldorf hálóőreként

Mauricio Nanni (1979)

Az egykori uruguayi kapus a Montevideo Wanderers neveltje volt, ott is kapta élete első profi szerződését 1998-ban, pályafutását is ott zárta le 2016-ban. A két korszak között védett Hondurasban (CD Marathón), Ecuadorban (SD Aucas), Spanyolországban (Real Racing Club de Santander) és Görögországban (Niki Volosz FC). Többszörös ifjúsági- és utánpótlás-válogatott volt, tagja volt annak a keretnek, amely negyedik lett az 1999-es U20-as FIFA világbajnokságon Nigériában. Hazája felnőtt válogatottjában kétszer szerepelt 2003-ban. Pályafutása befejezése után haláláig a Montevideo Wanderers sportigazgatójaként tevékenykedett. Március 9-én hunyt el Montevideoban, negyvenhat évesen. Ő sem tudta legyőzni a gyomorrákot.

Hondurasban, a CD Marathón kapusaként

Szergej Nekraszov (1973)

Az egykori szovjet-orosz védőjátékos Dinamó Moszkva sportiskolájában nevelkedett, 1992-ben mutatkozott be az orosz elsőosztályban. Közel tíz évig szerepelt csapatában. Volt bajnoki bronz-, ezüst- és aranyérmes, a kupában is volt döntős és kupagyőztes. Később szerepelt az Anzsi Mahacskalában is. 13-szor szerepelt hazája utánpótlás-válogatottjában, és egyszeres orosz válogatott is volt.1998 novemberében Brazíliától szenvedtek 5:1-es vereséget egy olyan mérkőzésen, ahol az oroszok összesen tizenegy újoncot avattak, ebből - vele együtt - nyolcan maradtak is egyszeres válogatottak. Március 9-án hunyt el a szolnyecsnogorszki katonai kórházban, hosszantartó és súlyos betegség következtében. Alig egy hónappal élte túl az ötvenharmadik születésnapját.

Már betegen a Dinamó Moszkva öregfiúk csapatában egy gálamérkőzésen a "Soha nem halványuló csillagok nevű" rendszeres teremtornán

Billy Campbell (1944)

Az egykori észak-ír szélső középpályás 1964-től a tizenöt szezonon át tartó profi pályafutása alatt megfordult Angliában a Sunderlandnél, Skóciában a Dundee Unitednél és a Mothewellnél, legvégül hazájában a Linfieldnél. Pályafutása alatt a három ligában 186 bajnoki találkozón huszonnégy találatot jegyzett. 1967 és 1970 között 6-szor szerepelt hazája válogatottjában egy gólt szerzett. Volt a Linfield játékos-edzője és menedzsere is. Nyugdíjbavonulásáig a klub alkalmazottja maradt. Halálát március 13-án jelentette be családja, nyolcvanegy éves volt.

1975-ben kupagyőztes volt a Linfielddel

Billy McCullough (1935)

Az egykori észak-ír balhátvéd hazájában, a Portadown csapatában nevelkedett, mielőtt 1958-ban 5000 fontért leigazolta volna a londoni Arsenal. Balhátvédként hamarosan debütált a klubban, december 26-án a Luton Town ellen. Abban a szezonban csak tíz mérkőzésen játszott, de miután Len Willst az 1959/60-as szezon elején jobbhátvédnek helyezték át, ő lett az Arsenal állandó balhátvédje. Következetességéről és erőnlétéről vált ismertté - a következő hat szezonban ő viselte az Arsenal 3-as számú mezét, és csak néhány mérkőzést hagyott ki. Bár az Arsenal az első szezonjában a harmadik helyet szerezte meg a bajnokságban, pályafutása hátralévő részében a klub a középmezőnyben maradt, és soha nem küzdött a bajnoki címért. Összesen 268 mérkőzésen lépett pályára az Arsenalban, és öt gólt szerzett. 1966 augusztusában adták el a Millwallnak, később pedig a Bedford Town, a Cork Celtic és a Derry City csapataiban is megfordult. 1961 és 1966 között tízszer szerepelt hazája nemzeti válogatottjában. Később apósa woodfordi gyárában villamosmérnökként dolgozott, haláláig kapcsolatot tartott fenn az Arsenallal, és szívesen mesélt highbury-i napjairól bárkinek, akinek szerencséje volt a társaságába kerülni. Március 13-án hunyt el, kilencven éves korában.

Pályája csúcsán az Arsenal játékosaként

Enric Reyna (1940)

Az egykori katalán sportvezető 1965-ben lett a Barcelona klub tagja. Kiemelkedő alakja volt a katalán építőiparnak. Harmincöt éven át elnökölte a Katalán Fejlesztők Szövetségét (APCE), amíg 2012-ben, az ingatlanpiaci válság tetőpontján le nem mondott. 2025-ben a Barcelonai Műszaki Építészek Kollégiuma (CATEB) életműdíjjal tüntette ki szakmai pályafutásáért. 2003. február 12-től, Joan Gaspart lemondása után irányította az FC Barcelonát, de csak rövid ideig, 82 napig állt a klub élén. Vezetésével a Barcelona kosárlabdacsapata története során először megnyerte az Euroligát, a döntőben legyőzve a Benetton Trevisót. Az építőiparban és a szállodaiparban dolgozó üzletember a klubhoz még 2000-ben került, mint Gaspart igazgatótanácsának az egyik tagja, majd később alelnökként is tevékenykedett, ezután pedig ő lett a katalán klub történelmének 37. elnöke. Március 13-án hunyt el, nyolcvanöt éves korában, Barcelonában.

A Barcelona elnöke 2003-ban

Silvino de Almeida Louro, azaz Silvino (1959)

Az egykori portugál kapus 1965-ben lett szülővárosa, a Setúbal igazolt labdarúgója, 1977-ben itt is kezdte profi pályafutását. Öt év után költözött a Vitória de Guimarãeshez. 1984 nyarán a Benfica szerződtette, de Manuel Bento egyeduralkodása miatt azonnal kölcsönadták a frissen feljutott Avesnek. A következő szezonban, visszatért, és kilenc szezonon át vívott érdekes csatát az első számú kapus posztjáért Nenoval, négy bajnoki cím megnyerésében segítette csapatát. 1988-ban és 1990-ben is játszott a BEK- döntőben, az utóbbin csapatkapitány volt. 1989 őszén a BEK-sorozatban a Bp. Honvéd ellen, három évvel később már az UEFA kupában a váciak ellen viaskodhatott csapatával a magyar klubcsapatok ellen. Egyik párharc sem került bele hazánk labdarúgásának aranyoldalaiba, míg a lisszaboni piros-fehér tizenöt gólt szereztek a 4 találkozón, ő összevissza egy gólt kapott. 1994-ben, elhagyta a Benficát, visszatért a Vitória Setúbalhoz, majd az 1995/96-os szezonra a Portóhoz szerződött: szerencséjére már nem kellett Vítor Baíával megküzdenie, mivel pont akkor a Barcelonába távozott. Két év múlva távozott a Salgueiroshoz, 2000 júniusában, negyvenegy évesen vonult vissza. 21 Primeira Liga szezonban vett részt, és 408 alkalommal lépett pályára a bajnokságban. A portugál válogatottban a Vitória Guimarães játékosaként debütált egy Magyarország elleni 0:0-ás döntetlen során 1983. április 13-án. 14 éves pályafutása során összesen 23 alkalommal lépett pályára a válogatottban, de kimaradt az 1984-es UEFA Euro keretből. Cserébe jelentős szerepet játszott az 1990-es világbajnoki selejtezőkön. Utolsó válogatottságára 1997 októberében Észak-Írország ellen, ezzel a mérkőzéssel - harmincnyolc évesen - ő lett a valaha pályára lépett legidősebb portugál labdarúgó. Pályafutása befejezése után a Portóval és az Internazionaléval is Bajnokok Ligáját nyert Mourinho munkatársaként, és többek között olyan világklasszis kapusokkal dolgozott együtt, mint Vítor Baía, Júlio César, Iker Casillas vagy Petr Cech. Március 19-én hunyt el hosszantartó, súlyos betegség után Madridban, hatvanhét éves korában.

A Benfica kapusaként

Alex Cropley (1951)

Az egykori Angliában született skót középpályás az 1968 és 1982 között tartó másfél évtizedes pályafutása során megfordult a Hibernianben, az Arsenalban, az Aston Villában, a Newcatle Unitedben, a Toronto Billzardban, majd legvégül a Portsmouthban. Pályafutást két lábtörés nehezítette, mindkettőt az Ágyúsoknál szenvedte el. Nyert Ligakupát a Hiberniannel és az Aston Villával is. 228 bajnoki találkozón negyvenegy gólig jutott. 1971-ben kétszer szerepelt a skót válogatottban. Viszonylag fiatalon, mindössze harmincegy évesen, a tartós és súlyos sérülések miatt fejeztebe profi labdarúgó-pályafutását. A nyugdíjazásáig szülővárosában, Aldershotban dolgozott taxisofőrként. Március 27-én hunyt el, hetvenöt éves korában.

A skót válogatott mezében

Boriszlav Mihajlov (1963)

Az egykori bolgár hálóőr a Levszki Szófiával háromszoros bolgár bajnok volt, a Bolgár Kupát is háromszor hódította el a Levszkivel. 1986-ban az év legjobb bolgár játékosának választották. 1981 és 1989 között 180 bolgár bajnokin védett, háromszor volt bajnok és kétszer kupagyőztes. A következő egy évtizedben még szerepelt a portugál Belenenses, a Francia Mulhouse, az angol Reading, a svájci FC Zürich csapataiban, valamint hazájában a Botev Plovdivban és a Szlávia Szófiában. Talán még van olyan olvasó rajtam kívül, aki emlékszik, mekkora botránnyal zárult 1985-ben a kupadöntő a CSZKA Szeptemvrijszko Zname-Levszki találkozó után (itt mi is tettünk róla említést). Ő is az örökre eltiltottak közé került, de fél év után - több társával együtt - rehabilitálták. A Levszki Szófia és a bolgár labdarúgó-válogatott történetének legjobb kapusának tartják. Összesen 102 mérkőzésen védte a nemzeti csapat kapuját, hatvanszor csapatkapitányként. Tagja volt annak a bolgár válogatottnak, amely az 1994-es világbajnokságon a negyeddöntőben kiejtette a címvédő Németországot, és végül a negyedik helyen végzett. Két tizenegyest is kivédett a nyolcaddöntőben a Mexikó elleni párbaj során. Tagja volt az Európa-bajnokságon először részt vevő bolgár együttesnek 1996-ban. Játékoskarrierjének befejezése után a Bolgár Labdarúgó Szövetség alelnöke, majd az elnöke lett, ezt a munkakört 2005-től 2019-ig, majd 2021-től 2023-ig töltötte be. Ezzel ő volt Bolgár Labdarúgó Szövetség leghosszabb ideje hivatalban lévő elnöke - 16 év: 2005-től 2019-ig és 2021-től 2023-ig. Vezetése alatt épült fel a válogatott központi edzőtábora Bojanában. 2011-ben beválasztották az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) végrehajtó bizottságába. Édesapja, Biszer, és fia, Nyikolaj is bolgár válogatott kapusok voltak. Tavaly évvégén agyvérzést kapott, és a gondos kezelés ellenére nem tudott felépülni belőle. November óta kómában feküdt, március 31-én hunyt el Szófiában, hatvanhárom éves korában.

A Mexikó-Bulgária mérkőzésen az 1994-es világbajnokságon

Április 

Hans-Jürgen Kreische (1947)

Az egykori keletnémet csatár pályafutása a Dynamo Dresden csapatával forrt egybe. 1964 és 1978 között 256 Oberliga I. bajnokin száznegyvenhárom gólt szerzett. Ötször volt bajnok, kétszer kupagyőztes és négyszer gólkirály. 1973-ban hazájában az Év Labdarúgója volt. 1965-ben tagja volt az UEFA Ifjúsági Tornát (az ifi EB elődje) megnyert Német Demokratikus Köztársaság korosztályos válogatottjának, Jürgen Sparwasserrel voltak a csapat motorjai. A döntőben 3:2-re verték Angliát, a győztes találatot ő szerezte. 1968 és 1975 között 50 alkalommal szerepelt hazája válogatottjában és huszonöt gólt szerzett. Az NDK válogatott tagjaként részt vett az 1972-es müncheni olimpiai játékokon és az 1974-es NSZK-beli világbajnokságon. Pályafutása befejezése után volt nevelőegyüttese edzője és irányította több kisebb drezdai csapat szakmai munkáját is. A kilencvenes években futballakadémiát alapított Dresden-Weißig közelében, de dolgozott tehetségkutatóként a Német Labdarúgó Szövetségnek (DFB), játékosmegfigyelőként az Arminia Bielefeldnek, a HSV-nek és az RB Leipzignek is. Hazája válogatottjában szerepelt ellenünk a müncheni olimpián, ahol 2:0-ra nyertünk. A sikeres középdöntő végül mindkét csapat számára érmet ért: a magyar válogatott ezüst-, az NDK pedig bronzérmes lett az olimpián (a bronzmeccsen az NDK 2:2-t ért el a Szovjetunió ellen. Játszott ellenünk az 1973 májusi találkozón is, amikor barátságos találkozón Karl-Marx-Stadtban 2:1-re kikaptunk a keletnémetek legjobbjaitól. A nemzetközi kupákban is voltak magyar érdekeltségű találkozói. 1975 őszén az UEFA kupa-sorozat második fordulójában a kispesti döntetlen után minimális hazai győzelemmel ütötte el a Dynamo Dresden a Bp. Honvédot, egy évvel később pedig a BEK-sorozat második körében előbb a Ferencváros az Üllői úton 1:0-ra legyőzte a drezdaiakat (ezen a mérkőzésen szenvedett súlyos fejsérülést - koponyarepedést - Nyilasi Tibor), majd a visszavágón már fölényes 4:0-s hazai győzelem született. Április 1-én hunyt el Drezdában, hetvennyolc éves korában.

1976 november elején a drezdai BEK visszavágón Bálint László és Martos Győző ezúttal szerelni tudják 

Patyi Károly (1947)

Az egykori hévizi születésű védőjátékos a helyi Sport Klubban kezdte a labdarúgást, 1969-ben igazolt az NB II-es Nagykanizsai Olajbányászhoz. 1974 nyaráig volt a csapat játékosa, az NB II. Nyugati csoportjának 1972/73-as bajnoka lett. 1975-ben a Kaposvári Rákóczival is megnyerte a másodosztályt, így megnyílt előtte az út, hogy az NB I-ben is bemutatkozhasson. 1977-ig 17-szer szerepelhetett a legjobbak között, egy sérülés miatt kényszerült fiatalon visszavonulni. Később Keszthelyen telepedett le, ingatlanügyekkel foglalkozó vállalkozó lett, a város megbecsült embere volt. Hosszan tartó, súlyos betegség után április 2-án hunyt el Keszthelyen, hetvennyolc éves korában.

A Kaposvári Rákóczi mezében 

Kellner Jenő (1950)

Az egykori védőjátékos Szülőhelyén, Tokodon, a helyi Üveggyár csapatában kezdte a labdarúgást. Tizennyolc évesen, még ifista korúként került az Újpesti Dózsa utánpótlásához. 1970 és 1979 között az Újpesti Dózsa labdarúgója volt, ahol hét alkalommal nyert bajnokságot a csapattal és kétszer kupagyőztes volt. 1973-ban a Juventus ellen BEK-negyeddöntőn, 1974-ben a Bayern Müchen ellen BEK-elődöntőn játszott. 136 bajnoki találkozón tizennyolc gólt szerzett. Az utolsó bajnoki címe után a Bp. Volánhoz igazolt, ahol az 1979/80-as idényben 20 bajnoki mérkőzésen szerepelt és hat gólt szerzett. Az 1981/82-es szezonban a másodosztályú Székesfehérvári MÁV Előrébe igazolt. Az NB II-ben 13 találkozón játszott. 1985-ben fejezte aktív pályafutását Székesfehérváron. 1974-ben tagja volt az utánpótlás Európa-bajnokságot nyert magyar korosztályos válogatottnak. Április 4-én hajnalban hunyt el, hetvenhat éves korában.

Az Újpesti Dózsa bajnokaként 1974-ben

Adán Godoy (1936)

Az egykori chilei kapus játszott a Santiago Morning, a Colo Colo és a Club Deportivo Universidad Católica csapatában is. 1962 és 1966 között 14-szer volt válogatott, a hazai rendezésű 1962-es világbajnokságon a Jugoszlávia ellen 1:0-ra megnyert bronzmérkőzésen debütált. Az 1966-os angliai VB-re elsőszámú kapusként utazott el, de egy edzésen összeszedett kézsérülés miatt nem tudott pályára lépni. 1973-ban hazájában sportszerűségi díjat kapott, egy évvel később az Év labdarúgójának választották meg. Utoljára 1979 júniusában lépett pályára, negyvenhárom évesen vonult vissza. Április 5-én, nyolcvankilenc éves korában hunyt el La Serenában.

Az 1962-es labdarúgó-világbajnokságon a chilei válogatott kapusaként 

Pataki Tamás (1937)

Az egykori hátvéd 1950-ben a Vasasban kezdett futballozni. Még utánpótlás-játékosként a Rákosrendezői Lokomotívban játszott a BLSZ-ben. Később szerepelt a Gödöllői Dózsában (1955/56), a Bp. Vörös Meteorban (1957) és a Kiskunfélegyházi Honvédban (1957-1959) is. 1959 és 1970 között a Szegedi EAC labdarúgója volt. Az élvonalban 1961. augusztusában mutatkozott be, és 58 NB I-es mérkőzésen szerepelhetett a SZEAC akkori csapatában. Vezetőedzőként először 1971-ben a Szegedi Volánt irányította, majd 1974-ben a Móravárosi Kinizsi trénere lett. 1974 nyarától a SZEAC-ból lett SZEOL SC ifjúsági csapatát vezette. Később ugyanott pálya-, majd utánpótlásedző is volt. Az 1981/82-es idényben az NB I-es SZEOL AK vezetőedzője lett, és abban az idényben a bajnok (a későbbi ezüstérmes), Nyilasi Tiborral felálló Ferencvárost is legyőzték. 1982/83-ban a Szarvas, 1983-ban a Békéscsabai ESSC vezetőedzője volt. 1984 nyarán vette át a Kecskeméti SC vezetését. 1987-től újra a SZEOL AK-ból, majd a SZEOL-Délép SE-ből átalakított Szeged SC trénere lett. 1989 júliusától megint a Kecskemét edzőjeként dolgozhatott, majd 1992 őszétől újfent a Szeged SC vezetőedzője. Ő fedezte fel és volt a nevelőedzője Véber Györgynek is. Összesen 38 élvonalbeli és több száz alacsonyabb osztályú mérkőzésen ült a kispadon. Április 5-én hunyt el Szegeden, nyolcvankilenc éves korában.

A Szeol AK másodedzőjeként 1977-ben 

Mircea Lucescu (1945)

Az egykori román szélső bár elsősorban edzőként volt híres, játékosként is meghatározó tényező volt a román futballban, a Dinamo Bucuresti játékosaként ő volt az 1970-es világbajnokságon a válogatott csapatkapitánya. 401 román bajnoki találkozón nyolcvankét gólt szerzett. Bár a labdarúgást hivatalosan 1983-ban abbahagyta (ekkor a Corvinul játékosa volt), 1990-ben még egyszer pályára lépett negyvenhat évesen, ezzel ő lett a román bajnokságban a legidősebb mérkőzést játszó labdarúgó. 1966 és 1969 között 65 alkalommal szerepelt a román nemzeti tizenegyben, tíz gólt lőtt. A válogatottban háromszor játszott a magyarok ellen. Az 1972-es Eb-selejtezőkön áprilisban Budapesten 1:1-re, május közepén 2:2-re végeztek a csapatok Bukarestben. Mivel az idegenben szerzett gólok nem számítottak az akkori szabályok szerint (ez nekünk kedvezett volna), ezért harmadik mérkőzésnek kellett döntenie a négy közé jutásról, mégpedig semleges helyszínen. Erre a találkozóra Belgrádban került sor, mindössze három nap múlva, ahol 2:1-es magyar győzelem született, így mi utazhattunk a belgiumi kontinenstornára. Aktív labdarúgó-korszakában hétszer volt bajnok a Dinamóval, egyszer pedig kupagyőztes. Már játékos-pályafutása során tudatosan készült az edzői karrierjére, amely tősgyökeres bukarestiként egy erdélyi városban, Vajdahunyadon kezdett el a másodosztályban, ahol játékosedzőként előbb az élvonalba, majd az európai kupaszereplésig repítette a Corvinult. Még akkor is rendszeresen pályára lépett hunyadi színekben, amikor 1981 őszén, Kovács István utódaként alig 36 évesen kinevezték szövetségi kapitánynak. A válogatottat a bukaresti csapatok helyett az Universitatea Craiovára és Vajdahunyadon felfedezett játékosaira építette, kiegészítve a Kovács által mellőzött Bölöni Lászlóval. Románia pedig az 1984-es Európa-bajnokság selejtezőinek legnagyobb meglepetését okozva, a világbajnok olaszokat, a svédeket és a csehszlovákokat megelőzve jutott ki a Franciaországban rendezett - akkor még nyolccsapatos - tornára. Olasz kollegájával, Enzo Bearzottal kialakított jó viszonyát pedig a rendszerváltás után kamatoztatta, amikor a 90-es évek legjavában a Serie A-ban dolgozhatott, azóta ez csupán Cristian Chivunak (Inter) jött össze a román edzők közül. Már a 80-as években korát megelőző részletességgel elemezte a mérkőzéseket és ellenfeleket, ugyanakkor remek pedagógus is volt, aki külföldön is igyekezett új lendületett adni válságba jutott honfitársai karrierjének: így lett 1992-ben Gheorghe Hagi a sikertelen Real-évek után a Brescia játékosa. Az olasz klubban játékosa volt Marco Rossi is, a magyar válogatott szakvezetője a mai napig rendszeresen hivatkozik rá mestereként. A román futballba csak rövid időre tért vissza az ezredforduló előtt, majd keletnek vette az irányt: négy isztambuli év után kereken 12 évet ült a Sahtar Donyeck kispadján, amellyel nemcsak megtörte a Dinamo Kijev ukrán hegemóniáját, hanem 2009-ban az UEFA-kupa utolsó kiírását is megnyerte vele. A donyecki klubbal azzal is történelmet írt, hogy 2006-ban saját fia ellen meccselt az UEFA kupában, a csoportmeccset a Rapid Bucurestit irányító Razvan Lucescu nyerte meg 1:0-ra. A kihívásokkal sosem törődött, korábbi klubjai legnagyobb riválisainál is bátran vállalt munkát (Dinamo és Rapid, Galatasaray és Besiktas, Sahar és Dinamo Kijev), legnagyobb bánata azonban az volt, hogy a román labdarúgás aranygenerációját nem irányíthatta válogatott szinten. Talán ezért is vállalta el 78 évesen még egyszer a nemzeti együttes irányítását, de a korábbinál jóval gyengébb minőségű kerettel már nem lehetett próféta a saját hazájában. Edzőként nyert román másodosztályt a Corvinul Hunedoarával és egy bajnoki címet, illetve két hazai kupát. Volt bajnok, kupagyőtes és szuperkupagyőztes a Rapid Bucurestivel. Nyert Serie B-t a Bresciával, volt bajnok a Galataseray-jal és a Besiktassal is. Nyolcszor volt ukrán bajnok a Sahtarral, egyszer a Dinamo Kijevvel. A két csapattal hétszer nyert kupát és nyolcszor szuperkupát. A Zenit Szentpétervárral orosz kupát nyert. Romániában négyszer volt az Év Edzője, 2009-ben megkapta az Alf Ramsey-díjat, ami az Év Európai Futballedzője címet jelenti. Azt pedig felsorolni is nehéz, hogy román és ukrán állami kitüntetést kapott. Az év eleje óta betegeskedő Mester alig tíz nappal halála előtt, az isztambuli világbajnoki pótselejtezőn (1:0 Törökország javára) ült utoljára a kispadon. Következő meccse Pozsonyban lett volna, de már a felkészülés után rosszul lett, egy bukaresti kórházban pedig szinte napról napra romlott az állapota, és a vasárnap hajnal óta kómában fekvő Lucescu szíve kedd este, április 7-én végleg leállt. Nyolcvan éves volt.

1969-ben egy Anglia elleni barátságos találkozó előtt a Wembley-stadionban

Srecko Bogdan (1957)

Az egykori Muraszerdahelyen született, horvát nemzetiségű jugoszláv védőjátékos a Dinamo Zagreb egyik legendája. Tizenegy szezon alatt összesen 595 mérkőzéssel és százhuszonöt góllal minden idők harmadik legeredményesebb Dinamo játékosa (figyelem, egy középhátvédről beszélgetünk…). Egyszer volt jugoszláv bajnok és kétszer kupagyőztes. 1985-ben igazolt az akkor másodosztályú Karlsruher SC csapatához, a következő idényben már bajnoki címet és Bundesliga 1. tagságot ünnepelhetett csapattársaival. Hét szezon alatt közel 250 bajnoki találkozón szerepelhetett, 1993 júniusában vonult vissza a játéktól. 1977 és 1983 között 11-szeres jugoszláv válogatott volt, sőt, 1991-ben a horvát válogatottban is pályára léphetett kétszer, de mivel akkor még Horvátország Jugoszlávia része volt, ezek, természetesen, nem voltak hivatalos találkozók. A jugoszláv válogatottal 1977 októberében a Népstadionban is láthattuk, előkészületi találkozón nyertek a mieink 4:3-ra. 1988 áprilisában a Karlsruhe csaptában is pályára lépett a Wild-Park stadionban a mieink ellen. A Belgiumból hazafelé tartó válogatottunk játszott velük felkészülési találkozót 3:3-as végeredménnyel. Nyugatnémet klubcsapatával még abban az évben az Intertotó Kupában is volt magyar vonatkozású mérkőzése, az MTK-VM ellen. Július elején a Hungária körúton 2:1-es vereséget szenvedtek, míg odahaza is csak egy 1:1-es döntetlenre futotta erejükből a budapesti kék-fehérek ellen. Pályafutása után 1993 és 1996 között a Karlsruhe utánpótlás-akadémiáján dolgozott, majd öt éven keresztül a nagycsapat pályaedzője volt. Az első klub, ahol vezetőedzőként kinevezték, a horvát Inter Zapresic volt, , ahol 2005-ben és 2006-ban is irányított. Ezt követően, 2007 januárjában a Segesta Sisak vezetőedzője lett, ahol 2008 októberéig maradt. 2009 októberében a Muraköz (NK Medimurje) vezetőedzője lett, a 2009/10-es szezon végéig szóló szerződéssel. 2010. április 2-án menesztették, amikor a klub öt mérkőzéses nyeretlenségi sorozat után a kiesés szélére került. Később Savski Marof menedzsere volt, majd az Inter Zapresic akadémiavezetője lett. Április 8-án Zágrábban hunyt el hatvankilenc éves korában.

Az 1977-es magyar-jugoszlávon Törőcsik Andrással gyűlik meg a baja 

Jacek Magiera (1977)

Az egykori lengyel védő szülővárosa csapatában, a Raków Czestochowában kezdte pályafutását, 1991-ben ott is mutatkozott be a legjobbak között. Pályafutás 1997-ben teljesedett ki, onnantól kilenc szezonon át volt a csapat játkosa (2000/2001-ben egy évet kölcsönben a Widzew Lódznál volt). Utána egy-egy esztendőt volt a Czestochowában, illetve a Cracoviában. Itt is fejezte be labdarúgó-karrierjét. A Legiával kétszer volt bajnok, egyszer kupagyőztes, ligakupagyőztes és szuperkupagyőztes is. Többször szerepelt a lengyel ifjúsági válogatottban, 1993-ban tagja volt az U16-os labdarúgó-Európa-bajnokságot nyert csapatnak. Aktív pályafutása után edzőként dolgozott haláláig. Vezetőedzőként a Slask Wroclawnál dolgozott legtöbbet, de 2016 szeptemberétől egy éven át az akkor Bajnokok Ligája-szereplő Legia Warszawát is irányította (itt szerezte edzőként az egyetlen bajnoki címét), de volt az U20-as válogatott szövetségi kapitánya is. A szakember 2025 július óta segédedzőként dolgozott a lengyel válogatottnál, amely három héttel a halála előtt pótselejtezőn maradt alul Svédországgal szemben, így nem jutott ki a nyári világbajnokságra. Április 10-én Wroclawban hunyt el váratlanul, szívroham következtében. Mindössze negyvenkilenc éves volt.

A Legia játékosaként 2002-ben

Sztefanosz Borbokisz (1966)

Labdarúgó-pályafutását a PAOK ifjúsági csapataiban kezdte. Az 1985/86-os szezon utolsó mérkőzésén debütált a PAOK színeiben az Első Nemzeti Ligában a PAS Giannina elleni hazai győzelem során, csereként beállva. Hosszú éveken át kulcsfontosságú tagja volt a csapatnak, a legjobb gólszerzési évét az 1987/88-as szezonban érte el, ahol 26 mérkőzésen 9 gólt szerzett. Ebben a szezonban egy gólt szerzett a városi rivális Arisz elleni 3:1-es győzelem során, egy másik gólt a Panathinaikosz elleni 4:1-es győzelem során, és duplázott az Olympiakosz elleni 6:1-es győzelem során (megemlékezésünk írásakor a PAOK legnagyobb győzelme a vörösök ellen). A következő 1988/89-es szezonban történelmi győztes gólt szerzett a PAOK győzelmében az Olympiakosz ellen (1:0) az athéni Olimpiai Stadionban. Ebben a szezonban az UEFA kupában is debütált Diego Maradona Napolija ellen, ahol összesítésben 2:1-re kikapott a sorozat későbbi győztesétől. Az 1991/92-es UEFA kupában győztes gólt szerzett a KV Mechelen ellen idegenben Belgiumban, így 2:1-es összesítéssel bejutott a második fordulóba. Részt vett az 1992-es görög kupa döntőjében is, amelyben a PAOK két mérkőzésen 3:1-re kikapott az Olympiakosztól. A PAOK-ban összesen 39 gólt szerzett 274 mérkőzésen, minden tétmeccset beleszámolva. 1994-ben az Edesszaikoszhoz igazolt, ahol egy szezont játszott, és segített a csapatbnak bejutni a görög kupa legjobb négyesébe. Később visszatért Thesszalonikibe, az Iraklisz, az Arisz és az Apollon Kalamariasz csapataiban játszott. Ő az egyetlen játékos, aki valaha is játszott Thesszaloniki mind a négy nagyobb klubjában. Kulcsfontosságú tagja volt a görög ifjúsági válogatottnak, amely 1988-ban az ifjúsági Európa-bajnokság döntőjében játszott Franciaország ellen. 1988 és 1992 között 29 válogatott találkozón hat gólt szerzett. 1988 novemberében Pireuszban a mieink ellen is szerepelt a görög válogatottal, barátságos találkozón kaptunk ki 3:0-ra. 1989 októberében már eredményes is volt, a budapesti barátságos találkozón Szekeres József vezető góljára ő tudott válaszolni és állította be a végeredményt. Pályfutása befejezése után alacsonyabb osztályú görög csapatoknál felelt a szakmai munkáért. Hosszantartó, súlyos betegség után hunyt el a görögországi Szerresszben április 11-én, ötvenkilenc éves korában.

A görög válogatottban 

Szőke István (1950)

Az egykori balszélső, később balhátvéd a Zala megyei Bázakerettyén született, ifjú éveit pedig Nagykanizsán töltötte labdarúgóként. 1969-ben igazolt a fővárosba, a Vasashoz, ahol 1972-ben mutatkozhatott be az első csapatban, nem akármilyen korszakban és társak mellett...1977-ig összesen 65 tétmeccsen szerepelt piros-kékben. Kezdetben balszélsőként játszott, később balhátvéd lett. Tagja volt az 1973-as MNK-győztes Vasasnak, a döntőben Gass István helyén csereként kapott szerepet a Honvéd ellen hosszabbításban megnyert találkozón, az 1976/77-es szezon végén pedig bajnoki címet ünnepelhetett. A Sztyopa becenévre hallgató játékos legemlékezetesebb meccsei közé tartozik 1972-ből a Ferencváros 5:2-es legyőzése és az 1975-ös Újpest elleni 3:0-ás siker, amelyen hibátlanul őrizte Bene Ferencet. 1977-ben Zalaegerszegre igazolt, egy szezon alatt négy bajnokin szerepelt, majd az NB II-ben, a Budapesti Spartacusban fejezte be pályafutását. Április 13-án hunyt el Bázakerettyén, hetvenöt éves korában.

A Zalaegerszegi TE labdarúgójaként 1977 őszén

Vicente Lucas (1935)

Az egykori Portugál Kelet-Afrikában (ma már Mozambikként ismeretes) született védőjátékos a Belenenses talán legnagyobb klublegendája. 1954 és 1966 között 299 bajnoki találkozón szerepelt és tizenkét gólt szerzett kék-fehér mezben. Minden idők egyik legjobb portugál védőként, illetve védekező középpályásként tartják számon. 1959 és 1966 között 20 válogatott találkozón szerepelt. A portugálok összes mérkőzésén szerepelt (így a magyarok ellenin is) az angliai labdarúgó-világbajnokságon. Közvetlenül a VB után közlekedési balesetet szenvedett, kocsijának szétrepülő üvegszilánkjai olyan súlyos szemsérülést okoztak neki, hogy alig harminc évesen a pályafutását is abba kellett hagynia. Jellemzően hazája harmad- és negyedosztályában vállalt edzői megbízatásokat, de egy rövid ideig volt a Belenenses szakmai munkájának irányítója is. Lisszabonban hunyt el április 14-én, kilencvenéves korában.

Pelé mellett, aki portugál szurkolókat üdvözöl Brazília 1966-os kiesése után 

José Santamaría (1929)

Az egykori uruguayi születésű védőjátékos és az egyik helyi óriásklubban, a Nacionalban kezdte játékos-pályafutását, amellyel 1957-ig öt bajnoki címet is nyert. Ekkor Európába szerződött, a Real Madrid labdarúgója lett, és ott még nagyobb sikereket ért el: hatszor nyerte meg a spanyol bajnokságot, egyszer a kupát, s emellett négyszeres BEK-győztes is volt. 1958-tól 1966-os visszavonulásáig csapattársa volt Puskás Ferenc is. Pályafutása elején uruguayi válogatott volt, hússzor ölthette magára a dél-amerikai ország mezét, részt vehetett az 1954-es világbajnokságon is, és pályára lépett a Magyarország ellen hosszabbításban 4:2-re elbukott elődöntőben, majd 1957-ben a Copa Américán szerzett bronzérmet. 1958-tól már spanyol válogatott volt, Puskással együtt szerepelt az 1962-es chilei világbajnokságon, amely csalódással zárult, hiszen a spanyolok nem jutottak tovább a csoportjukból, két mérkőzésen szerepelt, a VB után pedig már nem kapott meghívót. A spanyol válogatottban 16 meccsen kapott bizalmat. Visszavonulása után edző lett, 1968-ban rá bízták a spanyol olimpiai válogatott vezetését, 1971-től 1977 végéig az Espanyol vezetőedzője volt. Ezt követően a spanyol szövetségnél dolgozott, az utánpótlás- és olimpiai válogatott után 1980-ban megkapta a felnőttválogatott irányítását, és ő vezette a hazai, 1982-es VB-n is az együttest, de Spanyolország a második csoportkör után kiesett. Csalódottságában ekkor végérvényesen szakított a futballal és befektetésekkel foglalkozott az addig megszerzett pénzéből. A Real Madrid játékosaként a BEK-sorozatban 1958 tavaszán és 1961 őszén magyar csapat ellen játszhatott, mindkétszer a Vasas ellen. Mindkét párharc madridi továbbjutást eredményezett, mind a négy találkozón pályára lépett. Spanyol szövetségi kapitányként egyszer járt Magyarországon, a két válogatott 1980 szeptember végén játszott 2:2-t a Népstadionban. Április 14-én egy kisebb háztartási baleset miatt egy madridi kórházba került, ahol másnap váratlanul elhunyt kilencvenhat évesen.

A négy BEK trófeával 

Alex Manninger (1977)

Az egykori osztrák hálóőr az SV Salzburg ificsapatánál kezdte karrierjét. 1994-ben mutatkozott be a nagy csapatban és két év után kölcsönbe került a Vorwärts Steyr klubhoz, ahol felfigyelt rá a Grazer AK, majd egy év után le is szerződtette. Új klubjában nem igazán játszatták, ám egy 1996-os UEFA-kupa mérkőzésen a sérült Franz Almer helyére állt be. A meccset 1:0-ra elveszítették az Internazionale ellen és ugyan a visszavágón azonos arányban nyertek, végül tizenegyes-párbajban alulmaradtak. 1997-ben leszerződött az Arsenalhoz, ahol David Seaman mögött 2 második számú kapusként számítottak rá. Seaman sérülése révén került a kapuba és egy 6 meccsen át tartó góltalansági rekordot állított fel. A szezon utolsó mérkőzésén a Manchester United ellen is ő védett, a találkozó 1:0-s győzelemmel ért véget, ami az Arsenal bajnoki címét eredményezte. 1998 májusában megválasztották a hónap játékosának is. Később, mikor Seaman felépült visszaszorult a kispadra. Később a csapathoz érkezett az angol Richard Wright is, így már csak a harmadik számú kapus volt. 2001-ben kölcsönadták a Fiorentina csapatának, ahol 24 mérkőzésen szerepelt, majd egy évre a spanyol Espanyolhoz került. Itt azonban nem kapott lehetőséget, így úgy döntött, hogy eligazol. 2003 januárjában került a Torino FC-hez, ám csak fél évet töltött Torinóban, mivel nyáron egy másik olasz klub, a Bologna ajánlatát fogadta el. Ismét játéklehetőség nélkül maradt, így a 2004/2005-ös idényt a Sienanál folytatta. 13 mérkőzést követően év végén visszavásárolta nevelőegyesülete, az osztrák Red Bull Salzburg, akiktől egy év után ismét kölcsönbe került a sienai klubhoz. 2008-ban ismét olasz klubhoz igazolt, mégpedig az Udinese együtteséhez, néhány hét után a Juventus bejelentette, hogy megvásárolja. A zebramezeseknél, az olasz Gianluigi Buffon mögött második hálóőr volt. Buffon sérülése miatt többször is játéklehetőséget kapott, ahol eredményesen védett, ám az angol évekhez hasonlóan, mikor az olasz válogatott kapus felépült, ismét csak a kispadon kapott helyet. Pályafutása a Liverpoolban ért véget 2017-ben, ahol azonban nem lépett pályára. 1999 és 2009 között 33-szor szerepelt az osztrák válogatottban. 2000 augusztusában a Népstadionban is láthattuk a Magyarország-Ausztria 1:1-re végződött barátságos találkozón, Franz Wholfahrt helyett állt be a második félidőre. Április 16-án halt meg negyvennyolc éves korában, miután járművének Nussdorf am Haunsberg településen egy sorompó nélküli vasúti átjárón a helyi vasút egyik szerelvénye ment neki.

Az osztrák válogatott kapusaként 

Kovács Zsolt (1966)

Az egykori labdarúgóedző többek között az ETO korosztályos csapatainál dolgozott, de volt tréner Abdán, Ménfőcsanakon, Gyirmóton, Nyúlon, a DAC-nál és Győrszentivánon is. Április 23-án Győrben, a 83-as főúton előzés közben egy autó sodorta el a kerékpárjával és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a helyszínre kiérkező mentők már nem tudták megmenteni az életét. Hatvanéves volt.

A Győrszentiváni SE edzőjeként 

Május

Dionízisz Tszamisz (1951)

Az egykori görög középpályás 1967-ben kezdte futballpályafutását a Panetolikosz ifjúsági csapatában, itt is lett profi labdarúgó és mutatkozott be az élvonalban. 1972-től 1980-ig az AEK Athen játékosa volt, közel 200 bajnoki találkozón szerepelt és hét gólt szerzett. Kétszeres görög bajnok és egyszeres kupagyőztes volt. Túl a csúcson először kölcsönbe került a PAS Korinthosz csapatához, ahol olyan jól sikerült a levezetés harminc felett, hogy még két évet a csapatnál maradt. Kétszer lépett pályára a görög válogatottban. Először 1974 áprilisában hívták be, de nem lépett pályára a Brazília elleni mérkőzésen a Maracana Stadionban. Debütálására egy évvel később, 1975. április 1-jén került sor egy Ciprus elleni 2:1-es idegenbeli barátságos mérkőzésen, míg másodszor 1976. november 10-én lépett pályára az Ausztria elleni hazai barátságos mérkőzésen. Ezen a találkozón 3:0-s vendéggyőzelem született. Az edzői feladatokba már a korinthoszi csapatnál belekóstolhatott, amikor egy edzőváltás köztes időszakában játékos-edzőként tevékenykedhetett. Ezt követően ideiglenes menedzserként tevékenykedett a Panetolikosznál. Később középiskolai testnevelőtanárként dolgozott amellett is, hogy közben egy saját labdarúgó akadémiát működtetett. Hosszantartó, súlyos betegség után hunyt el május 1-én, hetvennégy éves korában.

Az AEK egyik legendája

Roque Avallay (1945)

Az egykori argentin csatár pályafutását 1964-ben kezdte a Deportivo Maipúnál, majd hamarosan leigazolta az argentin Primera Divisiónban szereplő Independiente. Első évében a klubbal megnyerte az 1965-ös Copa Libertadorest. 1966-ban Rosarióba igazolt, hogy a Newell's Old Boys csapatában játsszon, majd 1968-ban kapta meg első behívóját az argentin válogatottba (1974-ig 15 mérkőzésen egy gólt szerzett). 1970-ben csatlakozott a Buenos Aires-i Huracánhoz. Tagja volt annak a csapatnak, amely 1973-ban megnyerte a Metropolitano bajnokságot. Későbbi években az Atlanta, a Chacarita Juniors és a Racing Club csapatában játszott, mielőtt 1979-ben visszatért Huracánba. 1980 végén vonult vissza a játéktól, az argentin bajnokságban 522 mérkőzésen összesen 184 gólt szerzett, amivel a 14. helyen állt az örökranglista legjobb góllövői között. Később a Huracánnál edzősködött és utánpótlás-fejlesztőként dolgozott. Május 2-án, nyolcvan éves korában hunyt el.

1972 augusztusában Jugoszlávia 4:2-re nyert Argentína ellen a Maracanában a Brazil Függetlenségi Kupa 3. helyéért játszott találkozón. Blagoje Paunovics, Joszip Katalinski és Enver Marics állják útját

Evaristo Beccalossi (1956)

Az egykori olasz középpályás 1972 és 1986 között játszott a Brescia, az Internazionale, a Sampdoria és a Monza csapataiban. Csak az Interben közel 250 Serie A találkozón lépett pályára, ahol bajnok és kupagyőztes lett. A Sampdoriával is nyert egy olasz kupát. Tagja volt az olasz utánpótlás-, és az olimpiai válogatottnak is. Pályafutása befejezése után alacsonyabb osztályú csapatoknál és az U19-esválogatottnál volt sportvezető, volt politikus is. Tevékenykedett szakkommentátorként is különböző sportcsatornákon. Bresciában hunyt el május 6-án agyvérzés következtében hat nappal a hetvenedik születésnapja előtt.

Az Inter játékosaként 

Fazekas László (1947)

Az egykori jobbszélső az Újpesti Dózsa ifjúsági csapatában kezdte pályafutását.

Az utcákon, a grundokon kezdtem futballozni. Lakásunk környékén, az Aradi utca, Bajnok utca körül barátaimmal nagy mérkőzéseket játszottunk. Egyik fiú említette, jól tenném, ha jelentkeznék egy csapatnál. Megfogadtam a tanácsát, tizennégy éves koromban az újpestiekhez kerültem.

A sajátnevelésű játékos 18 évesen került az első csapathoz. 1970-ben megkapta az év labdarúgója címet. 1980 nyaráig (az jó másfél évtized) 408 bajnoki mérkőzésen, 210 góllal járult hozzá a sikerekhez. A csapattal 9 bajnoki címet nyert, megszakítás nélkül 7 alkalommal. Háromszor lett gólkirály utolsó újpesti idényeiben két évente (1976, 1978, 1980). A legutolsó alkalommal 36 góllal elnyerte az európai ezüstcipőt is. Bálint László után, a második olyan magyar játékos volt, aki engedéllyel mehetett külföldre játszani. Az akkori párt- illetve labdarúgó-vezetés az érdemeire való tekintettel 1980-ban adta meg neki is a lehetőségét, ekkor már 33 éves volt. Négy éven át a belga Royal Antwerpen csatára volt. Itt, mint minden idők három legjobb antwerpeni játékosa közt tartják számon. A belga élvonalban összesen 105 mérkőzésen 34 gólt szerzett. A külföldön legálisan, szerződéssel munkát vállalt magyar futballisták közül ő volt az első, aki négy évet eltöltött egy klubnál. Az aktív labdarúgást a másodosztályú St. Truiden csapatában fejezte be 1985-ben. Itt egy szezon alatt 28 találkozón tíz gólig jutott. Régi hagyomány volt, hogy a Labdarúgás című szaklap szerkesztősége minden év végén szavazásra kérte fel a vezetőedzőket és a sajtót, döntsék el, kik voltak az esztendő legjobbjai. 1968-ban, 1969-ben, 1970-ben, 1971-ben, 1972-ben, 1975-ben, 1978-ban, 1980-ban és 1981-ben a legjobbak közé választotta a szakma. A Képes Sport Ön tizenegye szavazásán a szurkolók 1968-tól 1975-ig minden évben és 1977-ben is beválasztották az év közönségcsapatába. Pályafutását a címeres mezben az ifjúsági válogatottban kezdte, szerepelt az 1966-os jugoszláviai UEFA-tornán (az ifi-EB elődje) is. Mit szerepelt, a torna nagy felfedezettje volt! Csapatunk egy győzelemmel és két döntetlennel nem jutott tovább a csoportból. A sorsdöntő szovjetek elleni találkozón lőtt egy olyan gólt, hogy a hálóból pattant ki a labda. Csak a játékvezető nem látta... Volt utánpótlás-, B-, és olimpia válogatott is. 1968-ban Mexikóvárosban olimpia aranyérmet szerzett a csapattal. A tornán minden találkozón játszott, a csoportkörök első meccsén El Salvadornak be is talált. Az olimpia után megkapta A Magyar Népköztársaság Sportérdemérem arany fokozata kitüntetést. 1968 és 1983 között 92 alkalommal szerepelt a válogatottban és 24 gólt szerzett. Kétszer szerepelt világbajnokságon: 1978-ban Argentínában, 1982-ben Spanyolországban. Edzőként Belgiumban dolgozott a pályafutása során, 1990-ben a harmadosztályú Harelbeket vezette fel a másodosztályba, 1991-ben az Aalst az ő irányítása alatt jutott fel az első osztályba, három évtized szünet után. Később volt az Antwerpen edzője is. 1985-ben, a klub centenáriumi ünnepsége alkalmából megkapta az Újpesti Dózsa örökös bajnoka címet. Bár neve többször felmerült az Újpest, és a válogatott élén is, de komoly ajánlattal sohasem keresték meg őt. 1994 és 1995 között a válogatott pályaedzője volt Mészöly Kálmán mellett. 2019-ben Pro Urbe Budapest díjban részesítették. Az ALS nevű gyógyíthatatlan neurológiai betegség támadta meg szervezetét, tolókocsiba kényszerült. Hosszabb ideig a spanyolországi Marbellán élt. Utolsó kívánsága az volt, hogy hosszan tartó, súlyos betegsége ellenére még egyszer ellátogasson egykori belga klubja, a Royal Antwerp stadionjába. Május 6-án hunyt el a belgiumi Brasschaatban, hetvennyolc éves korában.

Az 1982-es világbajnokságon az El Salvador elleni csoportmeccsen húsz méterről vállalkozott bal lábbal lövésre. A labdát mintha „zsinóron húzták" volna, úgy vágódott a salvadori kapuba

José Navarro (1948)

Az egykori perui védőjátékos 1969 és 1971 között a Defensor Arica, 1973-ban a Deportivo Municipal, 1974-ben a Defensor Lima, 1975 és 1981 között a Sporting Cristal, 1982-től a Juan Aurich labdarúgója volt. A Sportinggal két bajnoki címet nyert. 1972 és 1979 között 30 alkalommal szerepelt a perui válogatottban. 1967-ben részt vett a Paraguayban megrendezett dél-amerikai U20-as kontinensbajnokságon. Tagja volt az 1975-ös Copa América-győztes csapatnak. Részt vett az 1978-as argentínai világbajnokságon. 1977 februárjában szerepelt a perui válogatottban, amikor Limában 3:2-re megverték a dél-amerikai túrán szereplő magyar labdarúgó-válogatottat. Limában hunyt el május 6-án, hetvenhat éves korában.

A perui válogatottban

Harald Mothes (1956)

Az egykori keletnémet támadó a BSG Motor Löbnitz ifjúsági csapatánál pallérozódott és több mint 300 mérkőzésen lépett pályára a Wismut Aue csapatában a DDR-Oberligában. Százhárom góljával a klub történetének második legeredményesebb gólszerzője lett. Tagja volt a „aranygenerációnak”, amelyben Holger Erler, Jürgen Escher, Volker Schmidt és a kapus Jörg Weißflog is szerepelt. A 80-as években a Wismut Aue kétszer is kvalifikálta magát az UEFA kupába. Emellett egy válogatott mérkőzést is játszott a kelet-német válogatottban, de a csatársorban uralkodó erős verseny miatt nem tudta megvetni a lábát a csapatban. Az NDK olimpiai válogatottjának viszont 23 meccsen is tagja volt, de balszerencséjére 1984-ben, Los Angelesben a keleti blokk országainak bojkottja miatt nem indult a keletnémet válogatott. Pályafutása magyar vonatkozása, hogy 1987 nyarán az Intertotó sorozatban pályára lépett az Újpesti Dózsa elleni hazai találkozón, ahol 3:0-ás hazai győzelem született. A német újraegyesítés után Bajorországban élt, ott még amatőrként játszott a TSV Ampfing csapatában, majd később a klub tisztviselője lett. A nyugdíjig egy kórházban levéltárosként dolgozott. 2025-ben költözött vissza a szülőföldjére, és még márciusban, az egyesület 80. évfordulóját ünneplő rendezvényen beválasztották az „örökös legjobb tizenegybe”. Váratlanul hunyt el a szászországi Aueban május 8-án, hatvankilenc éves korában.

1989 őszén a Halle elleni bajnokin szerelik szabálytalanul

Daniel Rodriguez, azaz Coquito (1960)

Az egykori uruguayi csatár hazájában kezdte pályafutását a Penarol csapatában, ahol tizenöt évesen debütált az élvonalban, karrierje során megfordult Argentínában (CD Mandiyú és Atlético Tucumán), Ausztriában (Rapid Wien) és Spanyolországban (Palamós) is. A Penarollal négyszeres bajnok volt, kétszer nyert Copa Libertadorest és egyszer pedig Interkontinentális Kupát (az Aston Villa legyőzésével). Az utánpótlás-válogatottban 16 találkozón hét gólt szerzett. Hazája válogatottjában többször volt kerettag, de hivatalos mérkőzésen nem lépett pályára. Május 11-én hunyt el, hatvanéves korában.

A Penarol sztárjaként

Fleury Di Nallo (1943)

A dél-olaszországi Cassinóban született egykori francia csatár 1960 és 1974 között az Olympique Lyonnais labdarúgója volt, ahol három francia kupagyőzelmet ért el. 1974/75-ben a Red Star, 1975 és 1978 között a Montpellier játékosa volt. A francia élvonalban összesen 475 találkozón lépett pályára és kétszáztizenöt gólt szerzett. 1962 és 1971 között tíz alkalommal szerepelt a francia válogatottban és nyolc gólt szerzett. Mérkőzéseinek harmadát, góljainak negyedét Magyarország ellen játszotta és szerezte. 1962 novemberében 3:2-re nyertünk a Colombes stadionban (a franciák újonca ekkor kétszeri vezetésünket is egalizálni tudta), 1964 májusában EB-selejtezőn nyertünk 2:1-re a Népstadionban, míg 1971 áprilisában szintén kontinens selejtezőn és szintén a Népstadionban 1:1-re végeztek a csapatok. Miután visszavonult játékosként, az Olympique Lyonnais-nál különböző vezetői pozíciókat töltött be, mellette egy sportboltnak volt tulajdonosa. 2022-ben a So Foot magazin a francia liga 1000 legjobb játékosa közé sorolta, a 35. helyre. A franciaországi Bronban hunyt el május 13-án nyolcvanhárom éves korában.

Az 1962-es francia-magyaron Sóvári Kálmán mellett lövi a hazaiak második egyenlítő gólját

Filó László (1946)

Az egykori hátvéd szülőhelyén, Lentiben kezdte pályafutását a helyi, megyei bajnokságban szereplő Vörös Meteorból vonult be a Nagykanizsai Dózsa katonacsapatához, 1968-ban pedig a Zalaegerszegi TE szerződtette. Csapatával aranyérmes lett az NB II-ben. A ZTE-nél lett NB I-es játékos, a remekül fejelő védő 1972 őszén mutatkozott be az élvonalban, és 1978-as távozásáig összesen kétszázötven mérkőzést (ebből 103 az NB I-ben) játszott az egerszegi klub színeiben. Öt évet Keszthelyen játszott a másodosztályban, majd visszavonult. Fia, Attila a ZTE-ben, a Győrben és a Kispestben is játszott az NB I-ben. Május 17-én, Zalaegerszegen hunyt el nyolcvanéves korában.

Egy lövési kísérlete 

Geovani Silva (1964)

Az egykori brazil középpályás 16 évesen kezdte pályafutását a Desportiva Ferroviáriában. 1983-ban a Vasco da Gamához igazolt, ahol híressé vált, olyan játékosokkal játszva, mint Romário és Roberto Dinamite. 1989 és 1991 között európai kupákban játszott a Bolognában (rekord összegért, nyolcmillió dollárért cserélt klubot) és a Karlsruher SC- ben, mielőtt visszatért a Vasco da Gamához. Pályafutása hátralévő részében különböző brazil klubokban játszott, rövid ideig a mexikói Tigres UANL-nél is. Pályafutását 2002-ben fejezte be. Két állami bajnokságban összesen hétszer lett aranyérmes. Brazíliát képviselte az 1983-as FIFA Ifjúsági Világbajnokságon, ahol ő lett a gólkirály, és a torna legjobb játékosának is megválasztották. Ő szerezte az egyetlen gólt a döntőben, ahol Brazília 1:0-ra legyőzte Argentínát. 1985 májusa és 1991 szeptembere között 24 felnőtt válogatottságot kapott, és a brazil válogatott csapatkapitánya volt az 1988-as nyári olimpián, ahol ezüstérmet nyert. Tagja volt az 1989-es Copa América győztes brazil keretnek is. 2002-ben Espírito Santo állam képviselőjévé választották, a 2003-as választásokon Espírito Santo törvényhozó gyűlésének elnökévé választották. Pár éve egy nagyon ritka neurológia betegség, az úgynevezett polineuropátia támadta meg szervezetét, csak bottal tudott járni, többször kényszerült tolókocsiba is. Május 18-án, hatvankét éves korában hunyt el a brazíliai Vila Velhában, szívroham következtében.

1988-ban Szöulban a brazil olimpiai válogatott mezében csapattársával siratja az aranyérmet 

Glaser József (1942)

Az egykori csatár az ETO saját nevelésű labdarúgójaként 1962. szeptember 23-án a Ferencváros ellen mutatkozott be az NB I-ben. Abban az idényben tíz, a következő, bajnoki címmel záruló félidényes bajnokságban négy bajnokin játszott. A szélső 1964-ben a Győri MÁV DAC-hoz távozott, ahol harmadosztályú bajnoki címet nyert, és az NB I/B-be segítette csapatát. Pályafutását a Mofém Hubertusban fejezte be. Visszaköltözött szülőhelyére, Hegyeshalomba és a határspedición dolgozott a nyugdíjba vonulásáig. Május 22-én a mosonmagyaróvári kórházban hunyt el nyolcvannégy éves korában.

Magyar bajnokként

Tom Lund (1950)

Az egykori csatárt széles körben minden idők egyik legnagyobb norvég labdarúgójának tartják. Fiatalon minden sportágban tehetséges volt, amit csak kipróbált. Labdarúgó-pályafutása mellett kézilabdázott, bandyt játszott (érdekes keveréke a jégkorongnak és a gyeplabdának - jég, ütővel, de gumilabdával…) és jégkorongozott a lilleströmi első csapatban. Miután 1971-ben megnyert egy helyi atlétikai tornát, rövid ideig fontolóra vette a tízpróba gyakorlását azzal a céllal, hogy kvalifikálja magát az 1976-os montreali olimpiára. De aztán maradt az igaz szerelemnél, a labdarúgásnál. Teljes pályafutását a norvég Lilleström csapatánál töltötte, ahol a harmadosztályból az elsőbe vezette őket, háromszor volt bajnok és kétszer kupagyőztes is (1977-ben a duplázás is sikerült) a csapattal. Soha nem játszott külföldön, annak ellenére, hogy nagy kluboktól kapott ajánlatokat. Első komoly ajánlatát 1973-ban az Ajax Amsterdamtól kapta, 1 millió koronát ajánlottak egy kétéves szerződésért (ami napjainkban körülbelül 850 000 eurónak felel meg), ami akkoriban a legmagasabb ajánlat volt norvég játékosok számára. Később többek között a Real Madrid, a Leeds United, a Middlesbrough, a Bayern München és a Feyenoord ajánlatait is visszautasította. Minden hivatalos mérkőzést figyelembe véve 348 mérkőzést játszott és százkilencvenhét gólt szerzett a Lilleström csapatában (ebből 274 mérkőzés és százötvennégy gól született bajnoki mérkőzéseken). 1971 és 1981 között 47 alkalommal szerepelt hazája válogatottjában, tizenkét gólt szerezve. Az 1982-es VB-selejtezőkön mind az oslói, mind a budapesti mérkőzéseken szerepelt. Sőt. Szabadrúgásgólja még nekünk, magyar nézőknek is élményt jelentett. Legalábbis így, utólag, tudván azt, hogy ezt további három magyar gól követte. Súlyos repülés fóbiája volt, ami problémát jelentett a nemzetközi mérkőzéseken. Valójában 47 válogatott fellépéséből 31 hazai mérkőzés volt, további hetet pedig Norvégia szomszédos országaiban (Svédország, Dánia, Finnország) játszottak. Megállapodott a vezetői csapattal, hogy Skandinávián kívül nem vesz részt nemzetközi mérkőzéseken, és ha teheti, autóval utazik az idegenbeli mérkőzésekre, beleértve a Magyarországon, illetve Bulgáriában lejátszott mérkőzéseket is az 1982-es világbajnokság és az 1984-es Európa-bajnokság selejtezői során. Ha repülnie kellett, a mérkőzés alatt már előre rettegett a hazautazástól. 1981-ben hazájában az Év Labdarúgójának és az Év Sportolójának is megválasztották. 1982-ben egy korábbi, súlyos bokasérülés miatt volt kénytelen visszavonulni. Miután Norvégiában akkoriban még nem volt professzionális labdarúgás, mindenki amatőr volt, neki is mindvégig volt civil foglalkozása. Pénzügyi tanácsadással, befektetések kezelésével foglalkozott. Befektető volt a Lilleströmben is és tagja volt a klub sportbizottságának. A Lilleström Sportsklubb 1990-ben szobrot állíttatott tiszteletére az Arasen Stadion előtt. Május 23-án hunyt el, hetvenöt éves korában.

Egyszer egy csapattársa mondta róla: Tom Lund nélkül a Lilleström csak egy vasútállomás lett volna…

1981 októberében a budapesti VB-selejtezőn Csapó Károly próbálja megállítani

Paraszkevasz Antzasz (1976)

Az egykori görög középhátvéd 1995 és 2009 között különböző ciklusokban többször játszott az AO Xanthi, az Olympiakosz és a Doxa Dramasz csapataiban, közel 300 görög bajnokin tizenhat gólt szerzett. Hétszer volt görög bajnok (ötször zsinórban), háromszor kupagyőztes, egyszer pedig szuperkupagyőztes. Hazája utánpótlás-válogatottjával (U21) 1998-ben EB-döntőben ezüstérmet szerzett. 1999 és 2008 között 26-szor szerepelt a görög válogatottban. Kétszer játszott Magyarország ellen. 2005 novemberében Pireuszban kaptunk ki 2:1-re, 2008 májusában pedig mi nyertünk 3:2-re Budapesten a Puskás Ferenc Stadionban. Mindkét barátságos találkozót végigjátszotta. Május 25-én hunyt el az ASL nevű betegség következményeként a görögországi Drámában. Mindössze 49 éves volt.

A görög válogatott mezében

Peter Schepull (1964)

Az egykori svájci védőjátékos 1983 és 1995 között szerepelt a Grasshopper Zürich, az FC Zug, a Wettingen és a Servette Genf csapataiban. Több, mint 200 bajnoki találkozón szerepelt, volt bajnok a zürichiekkel és a genfiekkel is. A Grasshopper játékosaként 1984 október elején BEK-mérkőzésen állt be csereként Kispesten a Bp. Honvéd ellen, 1989 nyarán pedig az Intertotó-sorozatban a Wettingen csapatában mindkét találkozót végigjátszotta a Siófoki Bányász ellenében. 1989 és 1992 között 22 svájci válogatott találkozón egy gólt szerzett. Május 27-én hunyt el, néhány nappal a hatvankettedik születésnapja előtt.

A Servette játékosaként 

(Id.) Vlaszák Géza (1945)

Az egykori hálóőr 1959-ben lett a Nagykanizsai Olajbányász igazolt labdarúgója, innen 1963-ban már első számú kapusként és ifiválogatottként szerződött a Pécsi Dózsába. Öt pécsi év után tért vissza Kanizsára, 1968-tól 1972-ig a MÁV Nagykanizsai TE-ben, 1972-től 1980-ig pedig az Olajbányászban védett - a csapat 1973-ban feljutott az NB II-be. Visszavonulását követően utánpótlás- és kapusedzőként több periódusban is dolgozott az Olajbányásznál, 1990. júliusa és októbere között a vezetőedzői posztot is betöltötte. A klub megszűnését követően alapító tagja volt az UFC-nek, amelyből a mai FC Nagykanizsa született. Az elmúlt években mint utánpótlás-nagykövet dolgozott a helyi futballért. Az egykori kapus édesapja, Flórián, 1927 és 1929 között a DAC-ban védett az NB I-ben és 1937 és 1939 között az akkor még zöld-fehér ZTE-ben. A két időszak közt pedig Székesfehérváron, az ARAK csapatában. Fia, Géza pedig volt ifjúsági válogatott, 396 NB I-es mérkőzésen állt a kapuban, öt alkalommal volt válogatott. Nagykanizsán hunyt el május 29-én nyolcvanegy éves korában.

A Nagykanizsai Olajbányász mezében egy szép mozdulata 

Sebestyén Péter (1952)

Az egykori középpályás 1973-ban mutatkozott be a Haladás színeiben az NB I-ben, a szombathelyiek hazai pályán kikaptak a Csepeltől 2:1-re. Egy körmendi kölcsönjátékot (1975/76) leszámítva 1979-ig erősítette a Haladást, majd az MTK-hoz került, ahonnan 1981-ben Keszthelyre távozott, de pályafutása végén Ausztriában is futballozott alacsonyabb osztályban. Hosszú éveken át volt a Haladás Öregfiúk Egyesület elnöke. Május 31-én hunyt el, hetvennégy éves korában.

A Haladás mezében 1976-ban, mikor visszakerült Körmendről Szombathelyre 

Június

Mariosz Oikonomou (1992)

Az egykori görög védőjátékos 2024 nyarán vonult vissza az aktív futballtól, utolsó csapata a Panaitolikosz volt. De korábban gazdag pályafutást mondhatott magáénak, szerepelt többek között az olasz Bologna, a Cagliari, a SPAL, a Bari és a Sampdoria színeiben, két évet töltött a dán FC Köbenhavn együttesében (amellyel 2022-ben bajnoki címet szerzett), otthon pedig két szezont játszott az AEK Athénban is. 2018 augusztusának végén Magyarországon is láthattuk játszani az AEK játkosaként, amikor a sárga-feketék a Vidi FC (a Videoton akkori neve) ellen BL-selejtezőt játszottak. Mindkét találkozón pályára lépett, a párharc végül görög továbbjutást eredményezett. A válogatottban 2016 és 2018 között hat alkalommal szerepelt. Május 23-án szülővárosában, Ioanninában, szenvedett közlekedési balesetet. Motorjával belecsapódott egy szabálytalanul, a záróvonalon megfordulni akaró autóba. Súlyos fejsérülésekkel a helyi Egyetemi Kórház intenzív osztályára került, de kilenc nappal később, június 1-én szervezete feladta a küzdelmet. Harminchárom éves volt.

Az AEK Athén játékosaként

Raúl Guerrón (1976)

Az egykori ecuadori hátvéd pályafutása nagy részében a Deportivo Quito csapatában játszott. Két időszakban volt a klub tagja, először 1994 és 1997, majd 1999 és 2004 között. 1998-ban az Universidad Católica játékosa volt. 2005-ben rövid ideig a guayaquili Barcelona SC csapatát erősítette. 2006 és 2008 között ismét az Universidad Católica együttesében játszott. 2000 és 2004 között 34 alkalommal szerepelt az ecuadori válogatottban, részt vett a 2001-es Copa Américán, a 2002-es CONCACAF-aranykupán és a 2002-es világbajnokságon, ahol mindhárom csoportmérkőzésen kezdőként lépett pályára. Június 1-én hunyt el Quitóban, gyomorrák következtében. Negyvenkilenc éves volt.

A 2002-es világbajnokságon a horvátok ellen 

Bobby Tambling (1941)

Az egykori angol csatár 1959 és 1970 között 370 tétmeccsen 202 gólt szerzett a Chelsea színeiben. Évtizedekig gólrekordernek számított a klub történetében, egészen 2013-ig, amikor Frank Lampard döntötte meg a csúcsát (Lampard 211 gólt szerzett). Ugyanakkor két rekordot őrzött halálakor. Egy meccsen ő lőtte a legtöbb gólt a Chelsea színeiben, 1966-ban, az Aston Villa ellen ötöt, illetve ő lőtte a legtöbb gólt bajnoki meccsen, számszerint 164-et. A kék-fehérekkel 1965-ben ligakupa győztes volt, két évvel később pedig az FA-kupa döntőjéig menetelt csapatával. Pályafutása végén Írországban, a Cork Cityben futballozott, ott is telepedett le. 1962 és 1966 között 3 találkozón szerepelt az angol válogatottban és egy gólt szerzett. 1977 és 1978 között 2 alaklommal szerepelt az ír ligaválogatottban is. Volt a Cork City menedzsere is, de zömében alacsonyabb osztályú ír csapatok szakmai munkáját irányította. 2004-ben róla neveztek el egy páholyt a Stamford Bridge-en, a Chelsea-nél betöltött státusza tiszteletére. Beválasztották a klub valaha volt legjobb tizenegyébe, amelyet a klub centenáriuma alkalmából választottak meg 2005-ben. Évekkel ezelőtt demenciát diagnosztizáltak nála, a corki Montenotte-i idősek otthonában hunyt el június 3-án, nyolcvannégy éves korában.

A Chelsea rekordere

José Sanfilippo (1935)

Az egykori argentin csatár szülőhazájában a San Lorenzo, a Banfield és a Boca Juniors, Uruguayban a Nacional, Brazíliában pedig a Bangu és az EC Bahia játékosa is volt. Otthon háromszoros bajnok és zsinórban négyszeres gólkirály lett. Volt Copa Libertadores döntős és a sorozat gólkirálya is. Brazíliában kétszer nyert bajnoki címet. 1957 és 1962 között 58 alkalommal szerepelt az argentin válogatottban és 19 gólt szerzett. 1957-ben Copa Américát nyert, két évvel később a torna gólkirály lett. Részt vett az 1958-as svédországi és az 1962-es chilei világbajnokságon. Pályafutása befejezése után volt a Vélez Sarsfield technikai igazgatója és edzője a San Lorenzo de Almagrónak és a Deportivo La Puntának is. Mellette aktívan részt vett az argentin közéletben, mind a sport, mind a politika, mind a média területén. Volt állandó közéleti tévéműsora és szerepet kapott szakkommentátorként is. Élete utolsó szakaszában egészségügyi problémák miatt fokozatosan visszavonult a közélettől. Június 4-én hunyt el Buenos Airesben, kilencvenegy éves korában

Az uruguayi Nacional mezében

Joao Leiva Campos Filho azaz Leivinha (1949)

Az egykori brazil középpályás pályafutása során játszott a Portuguesa a Palmeiras, az Atlético Madrid és a São Paulo csapataiban. A Palmeiras színeiben kétszer nyerte meg a Paulista állami bajnokságot: 1972-ben és 1974-ben. Az Atlético tagjaként 1976-ban spanyol kupát, 1977-ben spanyol bajnoki címet szerzett. A brazil és a spanyol bajnoki mérkőzéseket mind figyelembevéve 549 találkozón kétszáztizenhat gólt szerzett. 1972 és 1974 között 21 alkalommal szerepelt a brazil válogatottban és hét gólt szerzett. Részt vett az 1974-es világbajnokságon. 1973 májusában Brazília 5:0-ra verte Bolíviát, a találkozón ő szerezte a brazil válogatott történetének ezredik gólját. Június 4-én hunyt el az Alzheimer-kór szövődményei következtében Sao Paulóban, hetvenhat éves korában.

Az Atlético Madrid gólzsákja 

Horváth Tamás (1991)

Az egykori középpályás labdarúgó-pályafutását a Mézga FC utánpótláscsapatában kezdte 2003-ban. 2004-től már a Kaposvári Rákóczi FC utánpótláscsapataiban játszott. 2009-től négy éven keresztül volt a Kaposvár labdarúgója, 31 NB I-es találkozón egy gólt szerzett. 2014-ben agydaganatot diagnosztizálták nála. Játékosként már nem térhetett vissza a pályára: edzőként dolgozott a Bene Ferenc Labdarúgó Akadémián, majd a PMFC utánpótlásában is, amíg ereje engedte. Szervezete június 5-én adta fel a harcot, mindössze harmincöt éves volt.

A Kaposvári Rákóczi játékosaként 

Mihalecz István (1947)

Az egykori védőjátékos 1972-ben került a Zalaegerszegi TE-hez, és 1983-as visszavonulásáig 280 NB I-es mérkőzésen erősítette a csapatot. Labdarúgó-pályafutása után edzősködött, és az élvonalban irányította a ZTE-t, a Haladást és a Nagykanizsát is. Fia, ifjabb Mihalecz István is edzősködött az első osztályban. Június 7-én hunyt el Zalaegerszegen egy héttel a hetvenkilencedik születésnapja előtt.

A Zalaegerszegi TE játékosaként 1977-ben 

Hércules Brito (1939)

Az egykori brazil hátvéd pályafutása jelentős részét a Vasco da Gamában töltötte, de szerepelt a Flamengóban és a Botafogóban is. A válogatottban 1964 és 1972 között 45 mérkőzésen egyszer volt eredményes, szerepelt az angliai és a mexikói vb-n is, utóbbin világbajnoki címet ünnepelhetett, mindegyik mérkőzésen szerepelt. 1971 júliusában a Maracana stadionban szerepelt a 0:0-ra végződött Brazília-Magyarország barátságos találkozón is. Június 11-én hunyt el Rio de Janeiroban nyolcvanhat éves korában tüdőgyulladás következtében.

Az 1970-es világbajnokságon

Kenny Jackett (1962)

Az egykori walesi védekező középpályás egész profi pályafutása a Watfordhoz kötődik. Ott született, ott pallérozódott a különböző korosztályos csapatokban és ott is kapott profi szerződést. 1980 és 1990 között 428 tétmeccsen harminchét gólig jutott. Volt csapatával bajnoki ezüstérmes és FA-kupa döntős is (az Evertontól kaptak ki 1984-ben). Miután számos térdműtéten esett át, huszonnyolc évesen kénytelen volt idő előtt befejezni játékos-pályafutását. 1982. szeptember 22-én debütált a walesi válogatottban, ahová walesi születésű édesapja révén jogosult volt a szereplésre, egy Norvégia elleni 1:0-s győzelem során az 1984-es Eb-selejtezőn. 1988-ig összesen 31 alkalommal szerepelt a válogatottban. 1985 októberében, mikor Mezey György válogatottja magabiztosan nyert 3:0-ra Cardiffban, ő is szerepelt a hazai csapatban. Edzőként/menedzserként dolgozott a Watford, a Swansea City, a Millwall, a Wolverhampton Wanderers, a Rotherham United, a Portsmouth, a Leyton Orient csapatainál és a Manchester City tartalékcsapatának. Többször volt a Hónap Menedzsere, 2013/14-ben a Wolves-időszakban pedig az Év Menedzsere címet is megkapta. Watfordban hunyt el június 11-én, hatvannégy éves korában.

A walesi válogatottban

Leif Nielsen (1942)

Az egykori dán hálóőr hazájában 1961-től nyolc szezonon keresztül védett a BK Frem csapatában, majd profiskodott az Egyesült Államokban a Houston Stars csapatánál, pályafutását Skóciában, a Greenock Mortonban fejezte be. 1964 és 1967 között 28 alkalommal szerepelt a dán válogatottban, melynek tagjaként részt vett az 1964-es spanyolországi Európa-bajnokságon. A bronzmeccsen találkozott a magyar válogatottal, csak úgy, mint 1966 őszén és 1967 tavaszán EB-selejtezőkön. Finoman fogalmazva nem volt szerencséje velünk, ezeken a találkozókon összesen tizenegy gólt kapott úgy, hogy mindegyiken szinte csapata legjobbja volt. 1966-ban Dánia legjobb labdarúgójának választották. Június 11-én hunyt el nyolcvannégy éves korában a dániai Skovlundéban. Élete vége felé demenciában szenvedett, és utolsó kilenc hónapját egy idősek otthonában töltötte a városban.

A dán válogatott kapusaként

Éric Roy (1967)

Az egykori francia középpályás játékos-pályafutása nagy részét szülőhazájában, Franciaországban töltötte, 1988 és 1999 között szerepelt a Nice, a Toulon, a Lyon és a Marseille csapataiban, 308 bajnoki találkozón huszonöt gólt szerzett. Ezt követően játszott az angol Sunderlandben és a spanyol Rayo Vallecanóban is. 2002-ben még két évre visszament a Nice-hez, de ne gondoljuk, hogy csak levezetni, csapata egyik erőssége volt. Amíg az edző végzettség megszerzésével foglalkozott, 2005-től marketing, kommunikációs és PR igazgatónak nevezték ki, egy évvel később sportigazgatóvá léptették elő. Edzőként a Ligue 1-ben szereplő Brest csapatát vezette első európai kupaszereplésükhöz, amikor kvalifikálták magukat a 2024/25-ös UEFA Bajnokok Ligájába. A Brest csapatát 2026-ban bekövetkezett haláláig irányította. Június 17-én hunyt el ötvennyolc éves korában, hasnyálmirigyrák következtében.

A Rayo Vallecano mezében 

Hans Buzek (1938)

Az egykori osztrák csatár 1953 és 1963 között a First Vienna, 1963 és 1967 között az Austria Wien, 1967 és 1969 között a Wiener SC, 1969/70-ben a Dornbirn, 1970 és 1972 között a Rapid Wien labdarúgója volt. 1972/73-ban az Austria Klagenfurt csapatban fejezte be az aktív játékot. Pályafutása alatt 405 bajnoki találkozón 227 találatig jutott. Összesen egy osztrák bajnoki címet és két kupagyőzelmet ért el. Az 1955/56-s idényben 33 góllal, az 1965/66-os szezonban 18 góllal lett bajnoki gólkirály. 1955 és 1969 között 43 alkalommal szerepelt az osztrák válogatottban és kilenc gólt szerzett. Részt vett az 1958-as svédországi világbajnokságon, az osztrákok mindhárom csoportmeccsén szerepelt. 1955-ös debütálása óta az osztrák labdarúgó válogatott a valaha pályára lépett legfiatalabb játékosaként tartották számon (17 éves és 161 napos volt) egészen 2009-ig, amikor a címet David Alaba a maga 17 évével és 112 napjával megelőzte. 2020-ban azonban a harmadik helyre csúszott vissza, mikor statisztikusok kiderítették, hogy egy bizonyos Ernst Joachim 1917-ben még csak 16 éves és 305 napos volt az első pályára lépésekor. Közelsége és a különböző és rendszeres osztrák magyar párharcok révén számtalanszor játszhatott magyar csapatok ellen. 1960 és 1965 között ötször szerepelhetett a magyar labdarúgó-válogatott ellen, a Közép-európai Kupa- (KK) sorozatokon és a Húsvéti Tornákon többször is megtalálhattuk őt a Vasas, a Ferencváros és az Újpesti Dózsa ellen is. Pályafutása befejezése után Baden városában egy ötvösműhelyt üzemeltetett nyugdíjba vonulásáig. Június 19-én hunyt el Bécsben nyolcvannyolc éves korában. Ő volt az 1958-as vb-csapat utolsó élő tagja.

A First Vienna játékosaként 1960-ban 

Pénzes Mihály (1950)

Az egykori csatár a Soproni Textilesben kezdett futballozni, majd a Soproni Vasasban szerepelt. A Sopronból a Győrbe került jobbszélső egy nyár alatt öt osztályt ugrott. 1971-1981 között a Rába ETO labdarúgója volt. 1974-ben bajnoki bronzérmes lett, 1979-ben tagja volt a Magyar Népköztársasági Kupát nyerő csapatnak. Összesen 193 bajnoki mérkőzést játszott zöld-fehér színekben az NB I-ben, harminchat gól fűződik a nevéhez. 1981 őszén Csornán játszott, majd két év múlva a Bábolna játékosa lett. 1974-ben egy alkalommal szerepelt a válogatottban. Alapembernek számított a döntőig vezető úton az 1974-ben Európa-bajnoki címet nyerő utánpótlás-válogatottnak. Győri korszaka után a civiléletben a Rába-gyár anyagellátási osztályán dolgozott a nyugdíjba vonulásáig. Szinte haláláig az ETO öregfiúk csapatnak volt a szervezője, mindenese. Hosszantartó, súlyos betegség után június 26-án hunyt el. Augusztusban lett volna hetvenhat éves.

1974-ben az év nagy meglepetése, a jövő komoly ígérete 

Emléküket kegyelettel megőrizzük!

Emlékeztetőül:

Ez a csönd éve volt - 2022-ben távoztak közülünk - 1. félév
Ez a csönd éve volt - 2022-ben távoztak közülünk - 2. félév
Ez a csönd éve volt - 2023-ban távoztak közülünk - 1. félév
Ez a csönd éve volt - 2023-ban távoztak közülünk - 2. félév
Ez a csönd éve volt - 2024-ben távoztak közülünk - 1. félév
Ez a csönd éve volt - 2024-ben távoztak közülünk - 2. félév
Ez a csönd éve volt - 2025-ben távoztak közülünk - 1. félév
Ez a csönd éve volt - 2025-ben távoztak közülünk - 2. félév

Szintén figyelmükbe ajánljuk: 

Időkapszula: NB I. - 1980/81
Időkapszula: NB I. - 1981/82
Időkapszula: NB I. - 1982/83
Időkapszula: NB I. - 1983/84
Időkapszula: NB I. - 1984/85
Időkapszula: NB I. - 1985/86

Végül egy kis kötelező irodalom: 

Osztálynapló
Két évtized felejthetetlen és elfelejtett magyar hálóőrei