Válogatott okosságok

Van amiben egyetértenek a szurkolók.

Kérem szépen, én már a múltkor is megmondtam, hogy sem a fodballhoz, sem a nagypolitikához nem értek. Csak annyit tudok, hogy az Albert Flóriék óta már nem érdemes meccsre járni, a fejesek dolgába pedig egy magamfajta kisember amúgy sem szólhat bele. Ezzel a kis bolgárkertészetemmel még úgy-ahogy ki tudom egészíteni a kis nyugdíjamat, különben már nem is tudom, hogy mi lenne. Pedig én aztán becsületesen végigdolgoztam az életemet! Még az a szerencse, hogy a vízszámlám most sokkal alacsonyabb, mint az elmúlt nyolc évben bármikor! Mert ugye ha nem öntözném rendesen a növényeket, akkor még annak se lenne értelme, hogy kijárjak a piacra. A stadionokba pedig már nagyon régen nincs értelme kijárni, mert ott utoljára az Albert Flóriék idejében volt fodball, ha még esetleg nem mondtam volna.

Nem tudjuk, hogy a bochumi ügyészség foglalkozik-e sporthorgászati bundákkal, de nekünk ez mindenképpen gyanús: egy 170 kilós hal ugrik be a horgászok yachtjába. A különös eset tegnap történt Dominika partjainál.

A legtöbb sportághoz hasonlóan az utánpótlás-versenyek elsődleges jelentősége kézilabdában is a saját csapatunk állapotának felmérése, hogy láthassuk, hol tartunk, milyen munkát végeztünk, mire számíthatunk egy-egy évfolyam, korosztály játékosaitól hosszú távon.

Ez persze nem mindig jön be. Nagy szerepük lehet a válogatási alapelveknek, főként az elején: 17 éves lányok közül például még világszinten is kevesen tudnak felugrásból átlőni, és a következő években nem feltétlenül azok fogják ezt a tudományt a legjobban elsajátítani, akik az U17 válogatottba bekerültek. Az 1992-es korosztály magyar válogatottja szinte teljesen kicserélődött az U17 és az U20 között, nemutolsósorban pont amiatt, mert akik 17 évesen jók voltak, azok egy jelentős része megrekedt a fejlődésben, mások beelőzték őket (és, hogy emezek tényleg jók lettek, arra bizonyíték a tavalyi U20-as VB-bronz is). Az U17-ben sok esetben jók lehetnek nem nagyon tehetséges, de a többieknél korábban érő típusú játékosok, akiknek ez az előnye aztán a későbbi években elveszik. Ezért a legfiatalabb korosztály eredményeit mindig óvatosan kell kezelni, aztán az évek előrehaladtával adnak egyre pontosabb képet az utánpótlásról a világversenyek (ugyanez a fiúknál is igaz, csak kettővel magasabb évszámokkal).

Pintér Attila csapata továbbra is nyeretlen.

(fotó: businessinsider.com)

(fotó: caughtoffside.com) 

A szurkolók regisztrációja és a szurkolói kártya bevezetése finoman szólva sem egy sikertörténet. Össze sem hasonlítható a huligántörvénnyel, amely alapján szigorúbb ítélet vár egy-egy meccs után elkövetett pohártörés elkövetőjére, mint egy anyagyilkosra vagy korrupt alpolgármesterre. Tényleg van visszatartó ereje, mindenki fél attól, hogy bevarrják olyasvalamiért, amire még csak nem is gondolt.

Mint minden jó és rossz (Bajnokok Ligájába jutás, vagy törvénytelenül alsóbb osztályba sorolás), a szurikártya-bevezetés is természetesen a Ferencvárossal esett meg, holott a McCabe-vonal határozott elképzelése az volt, hogy a szurkolói kártya kötelezővé tétele hozzájuttatja őket egy olyan, többszázezer rekordot tartalmazó adatbázishoz, melynek tagjai akár a stadionon belül, akár azon kívül hajlandóak lesznek nyakló nélkül költeni a társult partnereiknél; fel sem merült bennük, hogy ez egy biztonsági faktor lehet.

Közbeszólt viszont a saját hülyeségük, Berki Krisztiánt ugyanis alighanem mindennél jobban érdekelte az, hogy a gondjaira bízott befektetői pénzt saját tulajdonába csatornázza, magasról szart arra, hogy a regisztrálók adatbázisa szinte bárki számára elérhető, tehát az FTC Zrt. nem az elvárható gondossággal kezelte a személyes adatokat, és az sem érte el az ingerküszöbét, hogy boldog-boldogtalan kamu neveken regisztrált. Többek közt az övén is.

Az a Ferencváros jelenlegi vezetését sem érdekelte – vagy ki tudja, talán nem volt lehetősége tenni ellene –, hogy a szurkolói kártyán feltüntetett név és az azt használó személy neve nem mindig egyezik. Az én szurkolói kártyámmal is volt már kinn meccsen egy kollégám barátja, míg nyaralni voltam.

Az MTK elleni meccs alatt viszont a regisztrált szurkolók egy része felmutatott egy transzparenst, melyen megemlékeztek Csatáry Lászlóról. Amit hogy, hogy nem, pont lehetett látni az M1 élő közvetítésében (miközben a regisztráció ellen egész szezonban tiltakozó szurkolókról gyakran szó sem esik – nem mennek be, üresen hagynak helyeket, nem szurkolnak stb. ez azért elég érdekes, nem? Mármint az, hogy még véletlenül sem utal erre egy riporter sem.

Ezért talán még az óhajtott nyilvánosságnál is szélesebb rétegeket ért el az üzenet. Az MLSZ FB-je persze haladéktalanul büntetett (én attól tartottam, hogy ősszel már nem láthatom a fiúkat hazai meccsen, mert példát statuálandó, hosszú időre kapunk zártkapus büntetést), de olcsón megúsztuk. Kubatov Gábor elnök pénteken videóüzenetben kérte az elkövetőket, hogy adják fel magukat. Az elnöki videó rávilágít: sem a rendőrség, sem a Ferencváros nem tudja (bizonyítani), kik állnak a Csatáry-molinó kigondolása, kivitelezése, becsempészése és bemutatása mögött. Ha ez így van, akkor valóban semmi értelme a szurkolói kártyának, sem nálunk, sem más csapatoknál, hiszen nincs megfelelő infrastruktúra arra, hogy azonosítsák és kiszűrjék azokat, akik magatartásukkal megsértik a sportesemények rendjét. Akik miatt a családok nem járnak meccsre.

Ami a labdarúgásnak az akadémia, az a lelátónak a szurkolói kártya: várhatják tőle fenn a megváltást, de élesben bebizonyosodik, hogy egy kalap szart sem ér. Azt is mindenki tudja, hogy a kártyát visszavonni nem fogják, miért pont ezt ne vinné keresztül a Szövetség erőből? Miért hátrálna meg? Egyáltalán: hogy venné ki magát az, hogy belátnak egy tévedést? Csányi életében egy forintot sem vesztett saját rossz döntése miatt, Berzi Sándor tökéletesen végzi a dolgát harmincakárhány éve, Kassai, a világ legjobb bírója, még soha nem nézett el semmit, vagy nem vezetett el szándékosan meccset, Egervári Sándor mindig a legjobb összeállításban küldi fel a válogatottat. Csupa-csupa tökéletes ember, ezért büszkélkedhetünk azzal, hogy minden világversenyen ott vagyunk, mióta világ a világ, klubcsapataink pedig címvédőként küzdenek a rangos európai kupasorozatok mindegyikében. Minket irigyel a világ.

Ehelyett maradnak a szurkolói tiltakozások, a klubvezetők általi kardcsörgetések és fenyegetések, miközben egyre jobban elfogynak a szurkolók a „stadionokból”. A nézők meg nem jönnek, mert szar a focink, nincsenek olyan magyar játékosok, akikért lelkesedni lehetne. Az akadémiák ontják magukból a 170 centis, 65 kliós „tehetségeket”, akik arra alkalmasak hosszú távon, hogy a meccsek szünetében a kezdőkörben dekázzanak a labdával. Elvesztegettünk három évet és a széles körű konszenzus helyett oktrojált követelményeknek kell megfelelniük kluboknak és szurkolóknak (licencügy-Eger és szurkolói kártya), amelyek kézzelfogható kudarcát soha nem fogják elismerni. De ez sem érdekes, csak küldje a FIFA és az UEFA az eurómilliókat, az a lényeg, hogy le lehessen osztani egymást közt. Sokan élnek ebből a szarból.

Túl jól.

(fotó: birminghammail.co.uk)

A cím kissé hatásvadász, hiszen itt csak egy "Iskola labdarúgó-tehetségenek" van a képen. Egyébként ez a kép nem feltétlenül jellemző Limára, mert a közel 10 milliós város dinamikusan fejlődik az országhoz hasonlóan. A szegénynegyedek pedig egyre kintebb szorulnak. Azért még találunk. És nem is nagyon kell keresni.  Nem akarok semmit belemagyarázni a képbe, vagy következtetéseket levonni. Egyszerűen csak érdekes. És muszáj vagyok megjegyezni, hogy ennél lényegesen impozánsabb létesítményekben is rúgják a bőrt a perui labdarúgó-palánták. Mindenesetre Guerrero, Pizarro és Farfán még ilyesmikben ismerkedett meg a labdarúgással.

Nem minden stadion marad fenn az idők végezetéig...

Az NB1 két újonca, a Mezőkövesd és a Puskás Akadémia is új stadiont kap. Nincs is szebb mint egy új szagú csilivili stadion, azonban a  stadionok élete sem fenékig tejfel. Van amelyik helyett újat építenek és rothadni hagyják, van amelyik a csőd után indul el az örök pusztulásba. Ezek közül mutatunk be néhányat.

Van a világnak egy szeglete, ahol a jelek szerint fanatikusok százai vállalják az igen súlyos büntetést azért, hogy kedvenc csapatuk meccsére jegyet szerezhessenek. Bár csak augusztus 30-tól kezdik árusítani a belépőket a Peru-Uruguay világbajnoki selejtezőre, máris több százan sátoroznak a limai Nemzeti stadionnál. Azonban az 1718-as számú Limai Városi Tanács (hogyan lehet lefordítani a Municipalidad de Lima-t?) rendelete szerint ezért kinéz nekik egy 900 új perui solról szóló csekk. Ez mintegy 72,000 forintnak felel meg - nagyjából egy pénztáros, eladó, segédmunkás, taxisofőr havi bére. Bár Peru igen dinamikusan fejlődik, azért a lakosság jelentős része még hasonló munkakörben dolgozik -az átlagkereset olyan 1200-1300 sol körül mozog.

Ha tábort üt valahol, sok perui így dalol...

1960. június 18-án született Patrick Umoh Bernard, a magyar NB I. színes egyénisége, az Újpesti Dózsa és a Csepel egykori csatára.

Egy borzalmasan rossz videóról írnánk pár sort. Már jó ideje megy egy "say no to racism" reklám a eurosporton, vagy nem is a reklám a jó szó rá: kampány. Fél perces kis filmecske. Sokan sok különböző focimezben, különböző bőrszínnel néznek valami meccset, majd mindenki örül a gólnál. A szokásos debilség, kb. semmi valóságalapja nincs, hogy 7-8 különböző válogatott mezében mindenki ugyanannak a gólnak örül. De ez mindegy is. Ami a legbénább a gólnál egy jelenet. Felpattan mindenki, örülnek nagyon de jó, a német mezes nyomi geek is felpattan, örül, majd elkezdi kérdezgetni a mellette lévő örömködő török arctól, hogy What, what? Érthetetlen. Mi a szent szart nem ért azon valak, hogy gól?? Hajtás után a kegyetlen szar videó.

Olimpiai válogatott

Nos, az előző részben már jeleztem, az NB1-ben új színek, új tehetségek tűntek fel, akikről annak idején azt hittük, ők váltják majd meg a világot, ők lesznek az új sikerek bázisai (valljuk be, páran a mexikói VB szintén felejthetetlen selejtezőiben oroszlánrészt vállaltak), és ők repítik ki az Olimpiai Válogatottat Los Angelesbe.

Az A-válogatottnál Mezey György volt Mészöly Kálmán elsőszámú jobbkeze, teljesen adott volt, hogy ő kapja a feladatot. Merítenie volt honnan és kimondott cél volt, hogy ne csak az olimpiára jussunk ki, hanem egyfajta B-válogatottként futószalagon szállítson játékosokat a nagycsapatba, ahol már a fiatalítás elodázhatatlan volt.

A teljes, kerek történethez tudni kell: az olimpiai tornákon a labdarúgás kicsit másként nézett ki akkoriban. Egyrészt nem korosztályos rendezvény volt, mint manapság, másrészt az Olimpiai Eszme szellemében inkább az úgynevezett amatőr státuszú játékosoknak szánták.

Ugyebár hazánk – a szocialista béketábor oszlopos tagja, csakúgy, mint a szovjet, bolgár, lengyel, ndk-s satöbbi baráti ország – összes játékosa ún. bújtatott állásban volt. Ami azt jelentette, hogy mindenkinek volt ugyanúgy munkakönyve (persze, hogy volt, Nyilasi, Ebedli, Törőcsik hülyén is nézett volna ki közveszélyes munkakerülőként...), de gyakorlatilag mindenki hivatásszerűen (értsd: profin) játszott.

Csak hát – a példa kedvéért – mikor Viczkó Tamás a Fradiból a Dózsába igazolt, élelmiszeripari szakszervezeti bizalmiból kinevezett polgári alkalmazottként portás lett a Dózsa Eötvös utcai székházában, Emmer, P. Nagy és Lakatos meg segédvájár a Tatabányai Szénbányáknál, Pintér, Lukács és Pál meg rakétaolajozó valamelyik eldugott falusi légvédelmi bázison.

Nyugat-Európában viszont már évtizedek óta dúlt a vadkapitalista profizmus, a játékosok pedig hivatalosan is labdarúgóként keresték kenyerüket.

Nos, ez akkor még nem annyira fért össze a coubertini eszmékkel, ezért hoztak egy kurta-furcsa szabályt: az nem számít profinak – legyen az a Varsói Szerződés, a NATO, vagy akár semleges ország labdarúgója –, és így szerepelhet az Olimpián illetve pályára léphet a kvalifikációs küzdelmekben, aki nem szerepelt a megelőző labdarúgó világbajnokságon illetve annak a selejtezőiben.

Maradjon köztünk,  a világ labdarúgása – főleg a fentiek miatt – teljesen beállt kétpólusúvá: míg a VB-ken a nyugati, az olimpiákon a keleti ("baráti") országok szerepeltek eredményesebben. És, talán az sem véletlen, hogy a los angeles-i kvalifikációs sorozatra egy selejtezőcsoportba kerültünk Bulgáriával és a Szovjetúnióval, hozzánk sorsolva Görögországot, akik 1968 és Panagulisz óta kacérkodtak a Varsói Szerződéssel és a KGST-vel.

Ha már így elkalandoztunk az aktuálpolitika és a történelem útvesztőiben, ugyanígy érdekes, hogy egy selejtezőcsoportba került az NDK és Lengyelország (1976-ban pont ők ketten játszották a döntőt, míg 1980-ban az NDK megint döntős volt), megkapták maguknak a politikailag szintén kétes hovatartozású Finnországot, és még lehetne szemezgetni a csoportbeosztások közül. Ráadásként még a mi csoportunkba besorsolták Törökországot is, akiknek az első dolguk volt, hogy a görögök miatt visszalépjenek.

Az igazság az, hogy az Olimpiai Eszme addigra a velejéig rohadt, 1980-at a fél nyugati világ bojkottálta, mert Brezsnyevék nem akarták Misa Mackót lecserélni egy afgán agárra, 1984 meg megint egy külön történet volt: a négy évvel korábbi „bosszúja”, de míg 1980-ban a NATO tagállamok tökösen belemondták a világ képébe, hogy Afganisztán Szovjetunió általi katonai megszállása az akadály, addig mi 1984-ben himi-humi gazdasági okokból maradtunk távol. Ezzel a két olimpiával valami végleg megszűnt, az 1996-os helyszín odaítélése már csak hab volt a tortára.

A Mezey-féle Olimpiai Válogatott