Az elmúlt években sokszor hallhattuk, hogy a szurkolók tartják vissza a családokat, „békés polgárokat” a magyar bajnoki mérkőzések látogatásától. Sorozatunkban korabeli tudósításokra támaszkodva mutatjuk be, hogy az erőszak a kezdetektől fogva része volt a magyar futball mindennapjainak. Az embereket ez mégsem tartotta távol a stadionoktól, hisz még igazi futballt láthattak...

Sorozatunk legutóbbi részében a MAC futballcsapatának illetve szurkolóinak viselt dolgairól emlékeztünk meg. A tagjai közé csak keresztény sportolókat beengedő klub mérkőzéseit többször kísérték antiszemita botrányok, de a sorozatban már több alkalommal is megemlékeztünk hasonló botrányokról. A zsidózással, nem egyszer verekedésekkel tarkított esetek nem voltak ritkák, az 1920-as évek elejének rendbontásait mégsem írhatjuk elsősorban az ekkor valóban virulens problémát okozó militáns antiszemitizmus számlájára. Sőt, a futballerőszak történetében különös színfoltot jelentett egy 1922-es eset, ami a korszak egyik legsúlyosabb rendbontásaként vált ismerté.

Az 1920-as években két olyan budapesti futballcsapat is az első osztályban szerepelt, melyeket hívei és/vagy ellenfelei közül sokan „zsidó klubként” azonosítottak. Az MTK mellett 1921-től öt éven át volt az élvonal tagja a Vívó és Atlétikai Club: az 1906-ban alapított VAC a cionista mozgalom égisze alatt szerveződött, sportolói világoskék-fehér színű, Dávid-csillagos mezben szerepeltek. Az MTK és a VAC kapcsolata, ha nem is volt ellenséges, barátságosnak sem volt nevezhető. A húszas évek elején egy meccsükön állítólag még az is előfordult, hogy a VAC-szurkolók Előre Izrael!-lel biztatták kedvenceiket, amire az MTK drukkerei Rajta magyarok!-kal válaszoltak. A történet a megkérdőjelezhető hitelességű, szélsőjobboldali Magyarságból származik, s nem is hihető, hogy a nézők tömegesen skandálták volna e rigmusokat. Ám a beszámoló pontosan érzékelteti, ahogy a két csapat drukkerei önnön zsidóságukhoz viszonyultak (ehhez hozzá kell tennünk, a VAC-nak valószínűleg csak zsidó szurkolói lehettek, ami az MTK-ról biztosan nem mondható el). Aki az asszimiláció híve volt (az MTK drukkereinek vélhetően nagy hányada), megjelenésében, norma- és értékrendszerében a polgári középosztály tagjaira igyekezett hasonlítani, talán már magyarosította nevét, s közben már a kitérés is megfordult fejében – számára a kék-fehér mezre varrt Dávid-csillag őrültségnek tűnhetett, afféle önkéntes stigmatizálásnak. (Az MTK és a VAC hátteréről, viszonyáról bővebben itt olvashatnak.)

A VAC csapata 1921-ben (fehér felsőben)

1922. október 1-én lépett pályára a Hungária körúton a bajnoki címvédő MTK és a bajnokságot jól kezdő VAC. A meccset vasárnap délelőtt fél 11-kor kezdték, a VAC Jóm kippurra hivatkozva kérte, hogy ilyen korai időpontban rendezzék a meccset, melyre így is 8000 ember volt kíváncsi. Az ünnepi mérkőzés azonban fél órával a lefújás előtt, amikor a VAC 2:1-re vezetett, de a hazaiak 11-eshez jutottak verekedésbe fulladt. Az incidens jóval túlmutatott a szinte mindennapos, „egyszerű” pofozkodásokkal tarkított botrányokon, megkergették a bírót (aki egyébként szintén zsidó származású volt), összeverekedtek a játékosok majd a nézők is, nem véletlen, hogy az esettel minden jelentősebb közéleti napilap foglalkozott. A Nemzeti Sport egész oldalas, „Botrányba fúlt az MTK–VAC meccs” című vezércikkében számolt be a rendbontásról, melyet teljes terjedelmében közlünk.

Hiába! Csak furcsa egy szenvedély a sport! Az érte fanatizált emberek képesek mindenről megfeledkezni, még a – sportról is. Mert ami tegnap délben az MTK-pályán lefolyt, annak már igazán kevés köze van a sporthoz. Rendbontók eléggé el nem ítélhető verekedése volt az, semmi más. És most még azzal sem lehet előhozakodni, hogy különböző világnézeten levő klubok játékosai és közönsége feledkezett meg magáról, mert bizony be kell vallani, hogy a MAC-VAC mérkőzés incidense valósággal leányintézeti tánckoszorú volt az MTK és a VAC hívői között lefolyt csatához képest.

A magyar sport történetében példátlan verekedés fojtotta botrányba az ünneplő közönség miatt délelőtt féltizenegyre előrehozott meccset. Amikor a bíró a második félidő közepén lefújta a mérkőzést, akkor már tarka összevisszaságban püfölték egymást a játékosok és nézők, ahol egymást érték. Még nagy szerencsének mondható, hogy csak egy komolyabb természetű sérülés lett a megütközés eredménye.

A botrány lefolyása a következő volt:

A második félidő 23. percében a lefutó Opatát a 16-os sarkán, de még a büntető területén kívül, elgáncsolták. Klug bíró, aki mellesleg megjegyezve teljesen pártatlanul és korrekten vezette a mérkőzést, szabadrúgást ítélt a VAC ellen. Molnár a gáncson fölháborodva, odafutott a bíróhoz és rákiáltott: - Ez gyalázat! Legalább figyelmeztesse! Klug bíró természetesen visszautasította ezt a hangot és amikor Molnár még ingerültebben válaszolt, kiállította őt. Molnár szó nélkül elhagyta a pályát. A szabadrúgás után tumultus keletkezett a VAC-kapu előtt és tribünről csak annyit lehetett látni és hallani, hogy a bíró fütyül és 11-est diktál a VAC ellen. Óriási zaj fogadta a bírói ítélkezést, a VAC publikuma zajosan protestált és ezt a példát követték a VAC játékosok is. Az egész VAC csapat odarohant a bíróhoz, akit a tribünről nem is lehetett látni az őt körülvevő játékosoktól. A tumultusra a publikum izgágább része átugrált a korlátokon és rövid idő alatt 80-100 ember lepte el a pálya VAC térfelét. A rendőrség csak ímmel-ámmal látott a rendcsináláshoz és így néhány perc múlva már sűrű embertömeg lepte el az egész pályát. A tribünről csak annyit lehetett látni, hogy Opata nyargal ki az öltöző felé hatalmas iramban és nyomában Fischer, a VAC kapusa rohan tettrekész hangulatban. Szerencsére a nézők lefogták Fischert, úgy, hogy Opata ép bőrrel érte el az öltöző-aziliumot. Röviddel ezután megjelent a tumultus szélén Klug bíró, aki nyugodtan elhagyta a pályát és szintén az öltözőbe vonult. Pár pillanat múlva négy ember vitte az öltözőbe az eszméletlenül fekvő Hermannt, a VAC balfedezetét. Ezután a publikum elállta az öltözők bejáratát és a tribün lejáratait, úgy, hogy a még künnrekedt játékosok határozott életveszély közt hagyták el a pályát, amelyen bizonytalanná tette a tartózkodást a világos- és sötétkékek elvadult hívő serege. A verekedés ekkor már átragadt a tribünre is, ahol lépten-nyomon parázs dulakodások és ütlegelések következtek. A kevés számban kivonult rendőrség az öltöző bejáratát védte és így a közönség rakoncátlan része nyugodtan hódolhatott a boxolás ilyenként kevéssé nemes sportjának. A szolgálatot teljesítő rendőrtanácsos ekkor segédcsapatokért telefonált és az autón megérkező rendőrosztag segítségével megtisztította a pályát.

Eközben az öltözők folyosóján hangos vitatkozás folyt. Mindenki igyekezett megrögzíteni a történteket, természetesen védve magát és minden baj okát az ellenfélre hárítva. A VAC vezetősége különösen azt hangsúlyozta, hogy a VAC nem vonult le. Erre ugyan nem volt szükség, mert a bíró sem állította az ellenkezőjét.

Megkérdeztük először is Klug Frigyest, a mérkőzés bíróját, aki a következőket mondotta munkatársunknak:

A szabadrúgásból kifolyólag az MTK balszárnyától jött egy beadás. A VAC kapu előtt tumultus támadt és tisztán láttam, hogy a jó helyzetben levő Siklóssyt Weisz, a VAC középfedezete, könyökkel oly erősen ellökte a labdától, hogy Siklóssy csak úgy repült. Fütyültem és 11-est diktáltam a VAC ellen. Ekkor odarohant hozzám Fischer, a VAC kapusa és rám kiáltott izgatott, de még nem tiszteletlen hangon: „Tessék előbb megkérdezni a határbírókat!” Közben azonban megfogta az ingemet és azt ráncigálta. Rászóltam, hogy a döntés joga az enyém, egyébként pedig felhívtam a leghatározottabban, hogy engedje el az ingemet. Eközben odarohant az egész VAC-csapat és megfogva ingemet, karomat, vállamat rángatták és a legvadabb hangon protestáltak ítélkezésem ellen. Most Fischer már egészen más tónusba csapott át és szitkok szótárának teljes kimerítésével kritizálta ítéletemet. Ekkor már megindult a közönség beözönlése is a pályára és bár úgy láttam, hogy a két besiető rendőrtiszt beavatkozásával a szituációt még meg lehetett volna menteni, mégis a mérkőzés lefúvását határoztam el, mert közben azt vettem észre, hogy Fischer és Hermann durván rátámadnak Nádlerre, az MTK középfedezetére és rugdalni kezdték őt. Ekkor már láttam, hogy a mérkőzés sima lefolyása nem biztosítható és erre lefújtam a mérkőzést. A pályát a besiető tömeg miatt lassan, de zavartalanul hagytam el. Fischert és Hermannt fel fogom jelenteni bírói jelentésemben.

Klein Elek, a VAC ügyvezető elnöke a következőket mondta: Mikor láttam a tumultust, besiettem a pályára, hogy megnyugtassam a játékosaimat. Amikor a bíróhoz fordultam, ő még azt mondta, hogy folytatni fogja a meccset. Közben Fischer odafutott a vitatkozó Nádlerhez és Hermannhoz, hogy szétválassza őket és ekkor hátulról kapott két pofont, Amikor megfordult, látta tőle elfutni Opatát. Felháborodásában utána szaladt, de a közönség visszatartotta. Eközben történt, hogy Hermann rászólt Braunra: Nem szégyelled magad, így játszani! Mire Braun szó nélkül kétszer úgy belerúgott Hermann altestébe, hogy eszméletlenül hoztuk ki a pályáról és most szállítjuk kórházba. A VAC nem vonult le, csak akkor hagyta el a pályát, amikor a bíró lefújta a mérkőzést.

Így az érdekeltek. De megkérdeztük még a súlyosan meggyanúsított Braunt is, aki azt mondotta, hogy nem is volt Hermann közelében, sőt nem is látta őt a tumultusban, annál kevésbé rúghatta meg őt. Egy bizonyos: a szövetségnek a legerélyesebben kell kezébe venni ezt az ügyet és a bűnösöket kérlelhetetlen szigorral meg kell büntetni, hogy elmenjen a kedvük a futballsportot ennyire súlyosan diszkreditáló jelenetek rendezésétől. A legszigorúbb büntetés sem elég súlyos az ilyen verekedő, botrányt okozó játékosoknak. De rá kell utólag mutatnunk az MTK-pálya nevetségesen alacsony korlátjára, amely egyenesen csábítja a közönség éretlenebb részét, hogy adott esetben berontson a pályára és ott a legnagyobb zavarokat okozza. Nagyobb rendőri készenlétről is gondoskodnia kellett volna az MTK pálya vezetőségének, mert ha a rendőrség kellő időben és erővel fel tudott volna lépni, megakadályozható lett volna a botrány, vagy legalább is nem lett volna ilyen méretű.

Még egyre kénytelenek vagyunk felhívni a szövetség figyelmét. A tribünön széltében-hosszában beszéltek azokról a fogadásokról, amelyeket a VAC-hívők, sőt a játékosok is lekötöttek volna a VAC győzelmére. Éppen eléggé fűti már a csapatokat a pontszerzési vágy, egészségtelen tehát, sőt az amatőr-sportnak egyenes megcsúfolása az a mérkőzés, amelyen az ambíciókat még ilyen különös körülmények is hevítik.

Az esettel kapcsolatban fölmerül még az az érdekes kérdés, hogy mi lesz a mérkőzés sorsa? Erre vonatkozólag megkérdeztük Reichardt Ottót, a II. sz. intézőbizottság elnökét. „Nem ismerem a tényállást, de ha beigazolódik, hogy a VAC magatartása okozta a mérkőzés félbeszakítását, a két pontot a szabályok értelmében gólarány nélkül az MTK javára kell írni.”

Eltekintek a botrány mélyebb analízisétől (ezt már megtettem egy 2006-os írásomban), azonban fontosnak tartom kiemelni, hogy a források arról tanúskodnak, hiába volt feszült a két csapat közötti viszony, az incidens okai között kiemelkedő szerepet játszott az, hogy a szurkolók (titkos és törvénytelen) fogadásokat kötöttek a rangadóra. (A botrány az antiszemita lapoknak volt különösen "kedvére való", egy jellemző mondat a Magyarság tudósításából: A cionisták vérszomjas dühvel rohantak ellenfeleiknek, akik természetesen szintén védekeztek. 

A VAC címere

Felmerült, hogy a szövetség az MTK-nak adja a meccs két pontját, az MLSZ Fegyelmi Bizottságának tárgyalását erre kisebb incidens zavarta meg, VAC-szurkolók az utcáról kővel bedobták a terem ablakát, jelezve, hogy egyáltalán nem értenének egyet a döntéssel. Az MLSZ végül úgy döntött, hogy a meccsből hátralévő 28 percet zárt kapuk mögött le kell játszani. 1922. október 9-én a Hungária körúti pálya melletti villamossínek mellől több száz ember követte figyelemmel a találkozót, a rendre 20 gyalogos és lovas rendőr ügyelt. Az alig félórás összecsapás bővelkedett drámai fordulatokban. Már a kezdés is sajátos volt, hiszen egy 11-essel indult a találkozó. Amit ráadásul az a Braun József (Csibi) végezhetett el, aki 1916-ban épp a VAC-ból érkezett a Hungária körútra, de nevelőegyesületét felháborította, hogy durvasága ellenére pályára léphetett (a VAC álláspontja szerint a botrányba fulladt mérkőzésen ágyékon rúgta Hermannt, majd a földön fekvő játékosba még egyszer belerúgott). A drámát csak fokozta, hogy Braun kihagyta a büntetőt, az emberelőnyben játszó bajnokcsapat csak a lefújás előtt négy perccel tudott kiegyenlíteni.

Az idény végén az MTK megszerezte 10. bajnoki címét, a VAC a tabella 6. helyén végzett.

Hamarosan folytatjuk sorozatunkat, de addig is szeretnénk olvasóink figyelmébe ajánlani jelen írás szerzőjének Riválisok című könyvét, amelyről blogunkban már tavasszal írtunk, Facebook oldala pedig itt található.