Hol is kezdjem. Egyszer csak azon kapom magamat, blogger lettem. Az élet dobta így, elfogadom. Részese lettem egy csodálatos baráti társaságnak, és ahogy az egyikünk már megemlékezett róla, sokan vagyunk és sokfélék. Minden tekintetben. De egy valami közös bennünk. A foci szeretete és egymás tisztelete. És jellemzően nem csak magunk tiszteljük magunkat, vagy egymást, hanem az ellenfelet, az ellenfél szurkolóit. Mielőtt nagyon átmennék szentimentálisba, bele is kezdenék, hogy lettem focibuzi.

Anyai nagybátyám, édesanyám öccse, aki  14 évvel volt nálam idősebb (sajnos, nagyon fiatalon meghalt, a szive vitte el), nos ő a hibás mindenért, ő fertőzött meg ezzel az egésszel. Méghozzá nagyon kisgyerek koromban, talán 4-5 éves lehettem, amikor elkezdett meccsekre hurcibálni. Mit hurcibálni, ez nem jó kifejezés. A végén, már általános iskola alsó tagozatában átvettem az irányítást és a kezdeményezést, ő pedig minden buliban benne volt, nem tudott ellent mondani a szeretett unokaöccsnek. Első önálló gondolatom az volt, jöjjön értem a napejba (van aki még tudja, mit jelent a szó?), kérjen ki, és robogjunk ki a Hungária Körútra, az MTK-HSV-re. Több önállóságra akkoriban nem futotta, hiszen minden hétvégén a Megyerin lenni kötelező családi program volt. A kettősrangadók meg külön tészta.  Egyszer volt, valami miatt külföldre kellett utaznia. Pont azon a hétvégén volt a Dózsa-Dunaújvárosi Kohász. Most akkor mi legyen? Hát, megyek egyedül. Arról szó sem lehet – szólt édesanyám. De hát miért? – kérdeztem vissza értetlenül. Mert ehhez te kisgyerek vagy még – hangzott a megfellebezhetetlen szülői verdikt. És akkor nem kértem, hanem közöltem, akkor vigyél ki te, anyu. És lőn. Azóta is minden tiszteletem édesanyámé, kivitt, ordenáré hideg volt. De részese lehettem egy beneferis csodának, ami talán a hattyúdala volt Megyeren.

Közben át-, és túléltem Bilbaót, Argentínát. 35 éve volt. Gyerekkori trauma mindkettő, szószerint nem hevertem még ki. És már nem is fogom.

Közben jöttek a csapatok a Megyerire, DMVSC ment egy hatossal, Tóth Andris góljánál kiszakadt a háló, VÖEST Linz egy hetessel az UEFA Kupában, Hali egy kilencessel. De hát az igazi ünnepek a kisgyermek lelkemben a kettősrangadók voltak. 8:3, 7:1, egy pintérsanyis zakó 5:0-ra a Honvédtól, egy olyan 5:4 a pont százéves Simonsen Szakszervezettől, hogy Kapa a 38. másodpercben vezetést szerez, aztán egyszercsak 4:2 oda. És négykettőnél Ádám megfogja a Nemzet Bombázójának a büntijét. És innen fordítunk és nyerünk. És úgy nőttem fel, hogy Gujdár-Paróczai, Kocsis. Hogy Hajdú-Martos, Bálint. Hogy Bubu-Török, Hegedűs. És csak áhítattal lestem. Nem csak rájuk. Mindenkire. Lila volt a vérem, az én csapatom mindig kezdődhetett akárkivel annak idején. Szigethy, Rothermel Ádi, Tóth Zolika, Kovács, Bodnár, tök mindegy volt. Az ellenfél meg kezdődhetett úgy, hogy Brünyi, Buús, Csepecz, Bolemányi,  Déri, Mező, nem is akarom sorolni. Mind szeretni való, nemes ellenfelek.

Aztán egy időre, nem véglegesen, megszűntek a kettősrangadók. Onnan más világ kezdődött. Más időszámítás. Általában a Csepel péntekenként otthon játszott, 18:00 órai kezdettel. Így indult a hétvége. Kovács, Gendúr, Budavári, Tulipán, Deka, még Kincses Béci nevére is könnybe lábad a szemem.  Aztán a volt kettősrangadó négyesből általában vagy a Fradi-Dózsa, vagy a Vasas-Honvéd páros játszott otthon pályaválasztóként. Alig vártam, hogy a Megyerin lefújják a meccset, hogy átérjek még az Üllőire, a kezdésre. Mert nekem látnom kellet az imádott Nyilasimat, Ebedlimet, Takácsomat, Rabomat, Pogányomat, Kochrobimat. Ugyanez vica-versa, mikor a Kispest-Vasas páros játszotta otthon a meccseit. A vasárnapok külön tészta volt. MTK-VM matiné 11:00-kor, utána rohanás, mert 14:00-kor Czabán Samu tér.

Aztán még picit visszatértek a kettősrangadók, de elhalt a dolog, szépen és lassan.

Szóval, túléltem Argentínát, Spanyolországot és Mexikót. És utána lejtmenet. Ha ma látok egy Dorog, Stécé, Máv Előre csapatképet, talán hiba nélkül felmondom őket. Ma már? Elég, ha annyit mondok, a Stadionban egy válogatott meccsen elsőre akit biztos felismerek, az Bogdán és Varga.

Ha Ti nem lennétek, talán őket sem ismerném fel.