A Kispest szurkolók útra keltek Szerbiába EL selejtező focimeccsre. Az út igencsak viszontagságosra sikerült köszönhetően a szerb rendőrök vendégszeretetének. Nem tudjuk eldönteni, hogy az EU-ba igyekvő Szerbia van e távolabb Európától vagy a magyar foci. De mindkettő nagyon messze, az biztos. Beszámoló a túráról hajtás után!

Határ út, reggel kilenc.  Vérszagra gyűlünk – dózsások szerint fényre. Lényeg, hogy már elég sokan vagyunk. Buszok sehol, csak szép piros és fekete színekben pompázó egészséges hölgyek és úriemberek. Már most igyekszik mindenki valami  árnyékba húzódni (na, ennyit a lila teóriáról), pedig még nagyon gyerek a nap. Állunk páran egy kis csoportban, talpunk alatt hajléktalanok felszáradt vizeletének lenyomata. Latolgatjuk az esélyeket, összességében mind érezzük: ma győzni fogunk. Nézegetjük a többieket, ismerősök, ismeretlenek, leszünk páran. Ez jó.  Előbbiek közül egyik félmeztelenül flangál, hátán a jól ismert életnagyságú és birodalmi madárral, karmai közt önkényuralmi jelképpel. Figyeljük, hogy a téren kolbászoló rendőrpáros ingerküszöbét vajon átlépi-e. Át. Nem baj, filiszteus zászlóval eltakarás megfelelő nyugtatónak tűnik. Töltjük az időnket, meg a sört (vagy kakaót, kinek-kinek ízlése szerint) az arcunkba. Megkezdődik a csoportos vizelési szertartás is. Aztán befutnak a buszok. Kis káosz, hogy ki melyikre, de aztán mindenki talál helyet.

Elindulunk, amúgy diplomata módra, megkülönböztető jelzéses rendfenntartó személygépkocsi felvezetésével. Rögtön indul a ki mit tud: van aki borral, van aki sörrel, van aki töménnyel indul. Hűségvárosi cimboránk soproni vadásszal kecsegtet, de elég beteg ötletnek tűnik a B-kategóriás kólával vadított veresbor a bemelegítő sörsorozat leöblítésére. Rójuk a kilométereket, és iszunk. Sokat, mert miért ne. A busz légkondija egy sokat próbált homoszexuális bágyadt szellentésére hajaz, a meleg meg adott. A paraméterek nem kedveznek a józanságnak. Feltűnik, hogy nem minden töltőállomás tisztel meg minket vendégszeretetével. Amelyik igen, azt nagyjából mindet ki is használjuk. Azért valahogy elérünk a határig. A jóemberek mellettem Hétköznapi Csalódások sanzonokat fuvoláznak egy ideje. Baljós előjel? A magyar hatóságon – egy fő veszteség árán - gyorsan átjutunk. Kezdődik a buli.

Útlevelek, személyik begyűjtve. Rajzanak körülöttünk a rác atyafiak, nagy a vendégszeretet.  Szálljunk le!  Vigyünk táskát magunkkal! Amatőr operatőr mindenkit filmre vesz kis kamerájával. Mosolygok rá, hátha örül majd este, ha magányosan ágyba kerülve visszanézi. Részeggyanús kollegákat kiszűrik, és a flaszteren vegzálják őket. Soproni vadászunk is az áldozatok között. Alapos motozás, táska is darabokra szedve. Legalább belemarkolt az előző utazásból ottmaradt fél pár zokniba is. Gondolom, egy hétig nem mos majd kezet. Beterelnek mindenkit egy váróterembe. Cigizni ki lehet menni. Kaki-pisi nem játszik. Szerb kartársak a buszon ügyködnek, néha látjuk, hogy sörösdoboz a kezükben. Egészségetekre. Vajúdunk rajta, hogy vajon mennyit látunk  majd Újvidékből, mert a rapidosokat tavaly a várba invitálták meccs előtt. Kezd kikristályosodni, hogy ez nálunk nemigen lesz pálya. Hatóság most bömbölni kezd, hogy takarodjunk fel a buszra. Takarodunk, aztán jön a meglepi. Összes alkoholunk szevasz, úgy látszik, a környéken nem szereztek koncessziót piaárulásra. Hiányzik még némi víz, meg üdítő, gyógyszerek és készpénz is. Kicsit pampogunk, de szerb testvérek nem túl kommunikatívak, nagyjából egy pásztorkutya szókincsét és attitűdjét tudják felvonultatni. Mindegy már, csak húzzunk el, majd pótoljuk útközben – már amit lehet. Ja, ahogy Móricka elképzeli. Félreállítanak minket valami hidrofór jellegú füves bunker mellé. Ajtó csukva marad, senki nem szállhat le. Ez jól indul, ha a buszon kell megvárni, míg a többi busz utasaival is megbarátkoznak. Kicsit erőteljesebben kezdjük őket meggyőzni gondolkodásuk helytelenségéről, eredmény: kettessével le lehet szállni a domboldalba hugyozni. Alig várom, hogy a csajokra kerüljön a sor. Azért inkább lemegyünk. Mindenki. Kisebb pánik keletkezik a hadseregben, de végülis lenn maradunk, hiába tesznek még egy bágyadt kísérletet, hogy a busz egy méteres környezetében tartsanak minket. Árnyék nincs, de legalább levegőhöz jutunk. 40 fokos levegő is levegő.  Táncolunk, dalolászunk egy darabig, aztán lassan minden busz megérkezik. Még kis tökölés, mert miért ne, aztán szűk három órás határátkelés után belehasítunk a szerb autópályába.

Kezdetnek úgy harminccal, ennyit tud a felvezető autócska. Később felpörgünk 65-re, ez lesz nagyjából az utazótempó. Sebaj, legalább haladunk a következő benzinkút felé, ahol kincsekre váltjuk kiváló szerb dínárjainkat. Mert biztos. Egyre szomorúbbak vagyunk, ahogy a kutak és hívogató shopjaik elsuhannak mellettünk. Innivaló ugye már semmi, egy részét ellopta a hatóság, a maradék meg ugye gyorsan elfogyott a pár órácskát tartó várakozás alatt. Meleg viszont van a buszon gazdagon. Páran egészségtelen tüneteket kezdenek produkálni. Van, aki intravénás kőbányaiért óbégat ájulással fenyegetve, van aki szép ívben hajol előre, és őszinte, mélyről jövő, halk köhögésbe kezd. Mikor a macskám csinálja ezt, mindig fekete meztelencsiga jön ki a száján, zselés öntettel. Nem akarom, hogy itt a buszon egy ilyen szörny elszabaduljon, szóval jobb híján szemeteszsákot kerítünk. Picit késünk, az első falat csanda a padlóra huppan. Aztán jön a többi hányás, egyik zacsi a másik után. Vernyákolunk rendesen, hogy ez azért már megér egy megállást, de sofőrünk jobban tart a szerb fegyveresektől, mint tőlünk. Fiatalok nótája a hátsó szekcióból a népszerű Edda nótára: Szálljunk le, hányni akarok, így most jó... Kezdünk elég morcosak lenni. Egyértelművé válik, hogy városnéző tempóban visznek minket végig, hogy egyenesen a stadionba kísérjenek, megállni viszont nem hajlandók sehol. Pedig pisilni kellene. Meg hányni is. Meg valami vízhez jutni, ha már sörhöz nem. Szerb hőseink hajthatatlanok. Mi azért leparkolunk, mert a sok dühös ember átlépte a megálláshoz szükséges ingerküszöböt. Pisilés leállósávban, na de a hölgyek? Ígéretet kapunk, hogy húsz perc múlva benzinkút. Hurrá! Mikor kiderül, hogy nem, akkor elszakad a cérna. Rőzse barátunk kiakad, őrjöng, rugdos, üvölt, megy, intézkedik. Busz fékez, újra a leállósávban, de most egy kút mellett. Rőzséék és a lányok átjutnak a hirtelen kialakuló kordonon, és pár flakon nedűt beszereznek. Közben a busz mellett majdnem elszabadul a pokol. A vendégszeretet és az alapvető gondolkodás hiányát firtató kérdéseink süket fülekre találnak. EU-ba igyekvő országuk reprezentánsai büszkén hirdetik, hogy csak szrbszki nyelven értenek, majd szépen előbújnak helyükről a tonfák. Kisebb dulakodás, üvöltözés, de a sikeres italbeszerzők látványa kissé lehűti a kedélyeket. Kiderül, ez a parancs, megállás legközelebb Újvidéken. Vagy vissza Budapestre. Esetleg még meg is cipőznek minket.

Újvidékig már kibírjuk incidens nélkül. Rendes magyarszerű város, jópofa folyóparti sétánnyal. Aztán stadion. Kiterelnek minket a kordonok közé. Van egy WC, öröm és boldogság. Lassan befutunk mind az öt-hatszázan. Kiderül, hogy száz méterre a kordontól van vendéglátóipari alkalmatosság. Persze nem mehetünk. Aztán mégis. Ötössével váltva. Ja, ötszázan. Szerencsére ezt sokáig ők sem gondolják komolyan. Alkohol nincs, letiltatták a környék összes helyén a meccs napjára. Merthogy – magyarázza a határon történt lopást és ezt a magyarul értő közeg – az alkohol agresszívvá tesz. Hát, tesó, az a hajó már elúszott, nem nagy baj, hogy ugyanannyian vagytok spray-vel, botokkal, mint mi. Öreg Halászunk is itt nyüzsög, intézkedik, próbál cimborázni, nem mindenki fogadja jól. Pedig a szünetre még vizet is szerez majd később, ha minden igaz. Közben két zászlónak lába kél. Kis kreol patkány oson a rendőrökön át közénk, és húz ki kettőt a zászlók közül. Mire illetékeseink felfogják mi történik, bolti lopásokon edzett elkövetőnk már hetedhét putrin túl jár. Gyerekek, most komolyan, szedjük már össze magunkat! Előbb Niksic, most meg ez, nem is beszélve a fradis einstandról.

Stadionba be, viszonylag egyszerűen – egy ezrest bukom apróban, mert a fémpénz veszélyes fegyver, nincs helye a szurkolóknál. Nem oszt, nem szoroz, több is veszett Röszkénél. Stadion semmi különös, legalább van bent is mosdó, bár először furcsa, hogy nincs piszoár. Aztán szólnak, hogy van férfi részleg is eggyel arrébb. Hiába, no, hosszú volt a nap. Szektorunk tele, idő kellemes, jó lesz ez. A szerbek – úgy tűnik –, ketté oszlottak. A Firma nyomja a kanyarban, nem túl nagy létszámban. A hosszú egyenes szélén is van egy lelkes mag, tűrhetően szólnak együtt, de nem az a rettegett délszláv pokol. Nálunk nosztalgikus hangulat, megint Rőzse vezényel, mint a daliás időkben. Amit az előzmények és a csapat teljesítménye alapján lehetett, kihoztuk a dologból. Korrekt kis buzdítás volt, 2-0 után csönd. Egyszer horgadunk fel, mikor bátor harcos szerb fotós elgyalogol előttünk, rejtve bemutat a tábornak. Hatóság nem rest, elég gyorsan kitessékeli a bajnokot az arénából. Firma kis csalódás, vezénylő emberünk megfogalmazása szerint, mint a fehérváriak jobb napjukon. Nincs ezzel gond, csak kicsit többet vártunk.

Megyünk kifelé, társaság nagy része már a buszokon, mikor a Firma elkezd jönni. Megyünk mi is, erre inkább futnak haza, de futnak a kékek is, ők viszont adják a matekot, rendesen dolgoznak a botok. Többiek buszról le, aztán vissza. Torlódás, a rendőrök ütnek mindenkit, aki lenn van, hiába megy a magyarázás, hogy ennél gyorsabban nem megy. Szőke szépfiú jön utánam, magyaráz, emeli a botot, fordulok felé, de arcra inkább nem kockáztat. Brekeg valamit szrbszkiül, de jelentősége nincs. Sokan kapnak kisebb-nagyobb búcsúcsomagot, de nincs nagyobb baj. Mindenki a buszon, megyünk haza. Állítólag már gyorsan, mert menjünk innen el. Autópályán navigáció elő – tartjuk a délutáni hatvanötös tempót. Csak kijött a vendégszeretet, nem akarják, hogy hamar búcsúzzunk. Esemény nincs, határig megyünk megállás nélkül, onnan hazai kékek vesznek át, és így haza egy megállással a Határ útig.

Fél hatkor dőlök ágyba, de kit érdekel: Köszönöm, Istenem, hogy nem vagyok szerb.