Válogatott okosságok

Az elmúlt években sokszor hallhattuk, hogy a szurkolók tartják vissza a családokat, „békés polgárokat” a magyar bajnoki mérkőzések látogatásától. Sorozatunkban korabeli tudósításokra támaszkodva mutatjuk be, hogy az erőszak a kezdetektől fogva része volt a magyar futball mindennapjainak. Az embereket ez mégsem tartotta távol a stadionoktól, hisz még igazi futballt láthattak...

A 19. század utolsó éveiben Magyarországon meghonosodó és gyors ütemben híveket szerző labdarúgást a kortársak meglehetősen erőszakosnak látták. A Sport-Világ publicistája 1897. elején úgy fogalmazott, hogy „A football játék egyik rejtélye athletikai sportjainknak. (...) A laikus világban még mindig el van terjedve az a nézet, hogy durva és veszedelmes valami.” Nem ok nélkül fogalmazott így a szerző, pár hónappal korábban az első magyar nyilvános futballmérkőzést nem is tudták befejezni. A találkozót szervező Löwenrosen Charly így emlékezett vissza a pékerdei csataként elhíresült találkozóra:

„1895-ben jöttem haza Amerikából és magammal hoztam két football-labdát. A MÁV-hoz léptem be, mint mintaasztalos, majd 1896-ban tagja lettem a Törekvés dalárdának, s ennek tagjaiból verbuváltam egy csapatra való játékost. Három hónapig gyakoroltunk, s utána megrendeztem az első football-match- et. Háromszáz jegyet sikerült előre eladnunk, egy jegy ára 10 krajcár volt, tehát gazdagok voltunk. A felszerelést úgy állítottuk össze, hogy a hosszú alsónadrág szárát, valamint a gyári kék munkanadrágot rövidre vágtuk, a bakancsokat pedig megstopliztuk. A mérkőzés napjával azonban rettenetes pechünk volt. 1896. november 1-én délelőttre ugyanis 25 cm magas hó esett le. Ezek után nagyon meglepődtünk, hogy mégis mintegy 300 néző volt kíváncsi a játékra. A játékosok azonban nem akartak levetkőzni. Sok rábeszélésre végre kaphatók voltak arra, hogy úgy bekecsben, csizmában mégis játsszanak. Csak Winkler József és magam öltöttünk dresszt. A nagy mérkőzés 20 percig tartott, mert ezalatt három bokatörés történt, s a további játékot be kellett szüntetni. Engem az összes asszonyok diszkvalifikáltak s fél évig nem mehettem közéjük, mert szemükben én gyilkos voltam.”

A pékerdei csata nem volt elszigetelt eset, a korabeli beszámolók szerint a futball ekkoriban valóban erőszakos sportnak számított. Elsőként a BTC tornászai szerveztek rendszeresen meccselő csapatokat, játékosaik testi erejükre és nem technikai tudásukra alapozták játékstílusukat. Ennek egyik kedvelt eleme volt például az azóta elfeledett rempli. Ezt később a BTC egyik játékosa úgy definiálta, hogy „testtel-mellel bele, a labdát elvinni, az embert lefektetni.” Klebersberg Géza úgy emlékezett vissza, hogy a csapat angol játékosai még durvábbak voltak. „Yolland oxfordi diák volt, két bordája volt eltörve, meg a karja. Pedig sose bántották egymást komolyan. De akkor nem voltak primadonnák, nem volt business, akkor még férfiak voltak a férfiak...”

Csupán két éve rendeztek labdarúgó-bajnokságot, amikor egy szerencsétlen ütközés súlyos tragédiához vezetett.

„A Törekvés egy csatárja, Dávid Vilmos, hevesen rárontott a BAK kapusra, Weinberre, ki – nem tudjuk véletlenül vagy szándékosan – elébe tartotta könyökét, miáltal Dávid hasára és gyomrára oly erős ütést kapott, melytől a szerencsétlen fiú nyomban összerogyott és másnap bélcsavarodás folytán meghalt. Mint halljuk a rendőrség ez ügyben megindította a vizsgálatot.”

(Dávid Vilmos haláláról részletesen itt olvashatnak. )

A sportág első magyarországi évei – erőszaktörténeti szempontból legalábbis – kizárólag a játékosok egymás elleni brutalitásáról szóltak. Alig telt el pár hónap Dávid Vilmos halála után, mikor az újságírók először kezdtek cikkezni a lelátók népének viselt dolgairól.

Jövő héten folytatjuk sorozatunkat, de addig is szeretnénk olvasóink figyelmébe ajánlani jelen írás szerzőjének idén megjelent, Riválisok című könyvét, amelyről blogunkban már tavasszal írtunk, Facebook oldala pedig itt található.