Az MTK-ba Bukovi külön kérésére igazolták le Hidegkuti és Csikar mellé, Ausztráliában akkora sztár volt, hogy még évtizedek múlva sem fogad el tőle pénzt a görög zöldséges. Sebes Gusztáv kifosztott lakásáról, a saját kapuját rohamozó síkrészeg csatárról,  Szusza mellőzésének igazi okairól és a magyar futball sikerkorszakáról vall Forgács Gyula a Válogatott blognak adott exkluzív interjújában.

Forgács úr, legendás korban, legendás helyen született. Hogyan lett Önből labdarúgó?

1929-ben születtem a Garay tér 15-ben a híres „Csikágóban”, ami éppen a piaccal szemben volt. Anyám libás volt a Garay téri piacon. Amikor eljött a születésem ideje, anyám odaadta a libát a vevőnek, és azt mondta: asszonyom, várjon egy pár percet, megyek fel, megszülöm a gyereket és jövök vissza kasszírozni.

Kölyökként a Szőnyi úton a Nemzeti amatőrcsapatában, az NSC-ben kezdtem el focizni, a profiknál is megfordult Vlasits Jóska volt az edzőnk.  Aztán a Fáskörben együtt rúgtam a labdát a Berzi Sanyival, a Kárpátival, aki a Ganzban is védett, de ott volt például a Berzi Puci is, akivel később egy hajón jöttünk Ausztráliába. Gyerekkoromban az volt a legnagyobb élményünk, ha a kapu fölé tudtuk rúgni a labdát, mert az azt jelentette, hogy nagyon erős lábunk van. Kezdetben fűzött labdákkal játszottunk, aztán körülbelül a 40-es évek vége felé jöttek a pumpált labdák. Amikor esett az eső, a labda fél kilósra duzzadt, és ha fejbetalált, nem tudtuk melyik pályán vagyunk. A mai futballisták egy luftballonnal játszanak. Ha egy kapus ki tudja rúgni a másik kapuig a labdát, milyen labda lehet az? Ha nálunk a kapus ki tudta rúgni a félpályáig, olyan lába kellett legyen, mint a cölöp.

A háború alatt Németországban „idegenlégióskodtam”, utána a VAC-ban kezdtem újra a játékot. Ez a csapat a 20-as években még az első osztályban is szerepelt, a háború alatt pedig be volt tiltva. 1945-ben megint megkezdhette működését, én meg a csapat egykori szélsőjétől, Weisz Jocké-tól leshettem el az alapokat.

Akkoriban rengeteg tehetség futkározott az alsóbb osztályokban is, nehéz volt az NB I-be kerülni. Ki fedezte fel Önt?

A VAC háború előtti játékosa, Grabinszky Dezső a 40-es évek végén a KISTEXT-ben játszott, és egyben a gyár párttitkára volt. Mint később kiderült, ő javasolta Szabó Petár edzőnek (a 20-as évek rekordbajnok MTK-jának volt a csatára – a szerk.), hogy az NB I-be frissen feljutott csapatba igazoljon le. 19 évesen mutatkoztam be az élvonalban, épp a Fradi ellen. Ha azt mondom, lámpalázam volt, akkor még nem is mondtam semmit, egy álom volt bekerülni az NB I-be és rögtön a nagy Fradi ellen pályára lépni.  A kezdés meseszerű volt, mert már az első percben a hálóba továbbítottam Steinhacker beadását. Cziborék válaszként rúgtak ugyan öt gólt, de ennél jobb debütálást nem is remélhettem. Rudas volt egyébként a védőm azon a meccsen, ellene könnyebb volt játszanom, mert nem lógott a nyakamon. Rudas Ferinek, joggal, hatalmas önbizalma volt.  Tudta, amennyiben hagy valakinek 10 méter előnyt, ő azt is gond nélkül be tudja hozni, mert ő volt a leggyorsabb magyar futballista. Mindig mondta a két védőnek, a Kéri Karcsinak meg a Kispéternek, hogy menjenek feljebb, ők meg mentek előre, nyomták az ellenfelet. Ennek az lett az eredménye, hogy az ellenfél alig lépte át a félpályát, a tribünön meg elaléltak a Fradi-szurkolók a gyönyörtől.  Ha mégis valaki átjutott a védőkön, Rudas utánament és lefutotta. Nem véletlenül nyertek akkor utcahosszal bajnokságot.

A budapesti ifjúsági válogatott 1946 körül az Üllői úton csapott össze a nyugat-magyarországi korosztályos csapattal. Balról a második áll Kiss Gábor edző, Mézes szövetségi kapitány, az első játékos Virág Ernő (UTE), Forgács Gyula, Peller, Szigeti (Schmidt), Teket, alul a harmadik Rábai László, a nyugati csapatban az alacsony álló játékos Czibor Zoltán (Forgács Gyula magángyűjteményéből)

Kikkel játszott együtt a KISTEXT-ben?

A KISTEXT-ben együtt játszottam a két öreg válogatottal, Szalay Pista bácsival és az idősebb Olajkárral. Szalayra még a Nemzetiből emlékeztem, a harmincas években a legendás Tuli–Balogh–Szalay-féle Nemzeti halfsor tagja volt. A két Olajkárból nálunk a kevésbé tehetséges Karcsi játszott, aki egy kicsit flúgos volt. Később az öccse, Sanyi is hozzánk igazolt, de már nem játszott sokat. Az Olajkárokról jut eszembe, hogy egyszer Békéscsabára mentünk egy barátságos meccsre, és a Karcsi felesége mellettem ült a vonaton. Elég nyilvánvaló volt, hogy szimpatikus voltam neki, de akkor lepődtem csak meg igazán, amikor kijött a mutterkához a csarnokba, hogy ő otthagyná a Karcsit, és hozzám jönne feleségül. Más sem hiányzott nekem, mint az Olajkár felesége… Dehogy kezdtem én az egyik játékostársam nejével. Abban az időben egy futballistának lányokból amúgy sem volt hiány…

A Békéscsaba három évvel korábban még NB I-es volt, és a csapatban szerepelt néhány országos szinten is elismert focista. Emlékszik még rájuk?

Békéscsabán két nagyon jó futballista volt abban az időszakban, akik ellenünk is pályára léptek: a Marik Pötyi és a Kliment. A Klimentet és a családját is jól ismertem, a Kliment bácsi térdén lovagoltam gyerekkoromban, mert 40 éven keresztül anyámnak szállított libát Csabáról. Marikot a Vasas, Klimentet meg Csabai néven az Újpest szerződtette, mindketten remekül bántak a labdával. A Klimenték egyébként szlovák származásúak voltak, és anyám is arról a vidékről származott, Trencsénből. Amikor bevonultak a németek 44-ben Pestre, a Klimenték megjelentek nálunk és mindent, ami értékes volt, perzsaszőnyeget, porcelánt elvittek magukkal.  A háború után jött az első vonat és vele jöttek a Klimenték, és úgy rakták le a cuccot, ahogy elvitték, egy kanalunk nem hiányzott.

A KISTEXT abban az időben az egyik legnagyobb textilgyárnak számított az országban, mégsem sikerült a bennmaradás. Hogyan került az MTK-ba?

 A KISTEXT a másik textiles csapattal a Goldbergerrel együtt került be az NB I-be, de egyik csapatnak sem sikerült kivívni a bennmaradást. Még VAC-os koromban, az akkori szokásoknak megfelelően a csapat edzőmeccset játszott szerdánként egy felsőbb osztályú csapattal. Nekünk gyakran az MTK volt az ellenfelünk. A csapat akkori edzője, Bukovi Marci bácsi úgy néz ki, még emlékezett rám az edzőmeccsekről, és mivel nem szerette a kis Horváthot (az akkori balszélsőt), 1949 nyarán engem igazolt le a helyére. Bukovi aztán húsz éven keresztül hetente háromszor apámhoz járt Zuglóba ultizni.

Milyen érzés volt a sztárokkal teletűzdelt ezüstérmeshez igazolni?

Bár még fiatal voltam, már mögöttem volt egy NB I-es szezon, így nem voltam lámpalázas, és igyekeztem minél előbb bekerülni a kezdőbe. A Nyári Kupán ugyan összeszedtem egy sérülést, a felépülésem után a Sándor–Hidegkuti–Palotás–Szolnok–Forgács csatársor balszárnyának standard tagja lettem. Nagyon jól ment a játék, a Debrecent például 7:1-gyel küldtük haza, és az egyik gólt én lőttem. November végén jött az Újpest elleni meccs a Megyeri úton. A liláknál játszott egy Molnár nevű jobb-bekk, akit az első félidőben sikerült többször is csőbe húznom. Aztán a 35. percben Molnár hátulról belém térdelt, a lábam meghajlott, mint egy nádszál, és ahogy elfordultam akkorát reccsent, hogy anyám elájult a tribünön. Csere nem volt, a lábam háromszorosára dagadt, miközben az újpesti drukkerek zrikáltak, hogy sánta kanári. Mindegy a lényeg, hogy megvertük Szuszáékat 2:1-re!

A meccs után bevittek a Bajza utcában levő Sportszanatóriumba, ahol Kreisz Laci bácsi megoperált. Akkoriban úgy műtöttek, hogy nem volt altatás, csak érzéstelenítés, az egészet végig kellett néznem a fölöttem lévő tükörből. Megfogták a lábam, kifordították, kivették belőle a porcot, visszahajlították, aztán összevarrták. Utána 2-3 hónapig tartott, mire felépültem, de a tavaszi szezonban ismét pályára léphettem.

Áprilisban a Húsvéti Tornára voltunk hivatalosak Prágába, a közép-európai futball négy legendás csapata, a Sparta, a Slavia, a Fradi és az MTK játszott egymás ellen. Budaörsről repülővel mentünk, akkor láttam életemben először repülőt. De nemcsak én, hanem velünk utazott egy kezdő újságíró is, akinek az volt az első külföldi tudósítása, és a gép végében vacogott, mert olyan sóher volt, hogy nem telt neki télikabátra. Odament hozzá a Csikar és odaadta neki a kabátját, hogy meg ne fagyjon. A kezdő riportert Szepesi Gyurinak hivták…

 Forgács a prágai Húsvéti Tornán, a Slavia szélsőjével viaskodik (Forgács Gyula magángyűjteményéből)

Milyen edző volt Bukovi?

Az edzéseken nem csináltunk semmi különöset. Futottunk, hetente háromszor edzettünk, volt taktikai eligazítás, de Marci bácsi különlegessége abban rejlett, hogy remek érzékkel fedezett fel tehetséges fiatalokat, akiket aztán beépített a csapatba. Voltak dolgukat becsületesen végző, nem túl tehetséges játékosok, akiknek például az volt a feladata, hogy megtámadják azt, akinél a labda volt, ezeket üldözőnek hívtuk. Zakariás például nem volt egy szellemóriás, de becsületesen ellátta a feladatát. Kovács Imrének viszont veleszületett tehetsége volt. Vagy ott volt a Kovács „dagadt”, (Kovács József, védő – a szerk.), a nagy teste mellett nem lehetett elmenni, mert zseniálisan érezte, hová akarod vinni a labdát. Ezt nem lehetett tanítani… Deák Ferenc a legnagyobb centerek egyike volt, de nem tudott futballozni… Tudja, mit tudott? Egy hihetetlen ösztöne volt: megkapta a labdát, három ember állt rajta, egyet fordult és már csak a kapussal állt szemben, és úgy bevágta, hogy a szelepek kiestek a labdából. Hogy csinálta, mint csinálta, senki nem tudja. Őt nem lehetett belevonni a mai focira jellemző összjátékba.

Visszatérve Bukovira, ’49 körül történt, hogy Zebegényben edzőtáboroztunk az MTK-val. Már nagyon untuk magunkat és elmentünk sétálni. Valaki mondta, hogy van arrafelé egy kúriaszerűség, ahol lakik egy igazi úrnő. Bosival (Bosánszky), Láng Karcsival és Csikarral elmentünk az úrnőhöz, aki behívott minket teázni. Ültünk a kúriában és beszélgettünk az egykori bárónővel, amikor egyszer csak Bukovi berontott és üvöltve közölte velünk a hölgy előtt, hogy mi edzőtáborba és nem kuplerájba jöttünk azonnal mindenki takarodjon vissza a szállásra. Meglátta az akkor még csak 18 éves Lángot és ráripakodott, hogy még ilyen taknyos, de már idejár, mondjuk úgy finoman nemi életet élni? Szégyenkezve somfordáltunk el az előkelő származású vendéglátónk szeme elől.

Milyen volt a kapcsolata a játékostársakkal, szurkolókkal? Hova jártak szórakozni?

Az MTK klub volt, a játékosokkal nem voltunk sokat együtt, én egyébként is sokkal fiatalabb voltam a keret többségénél. Egyedül Kovács Imre emlékezett rám, mint kicsi gyerekre, mert egy környéken nőttünk fel. A csapat körül akkor még rengeteg szurkoló volt, köztük a legendás Salamon Béla bácsi, aki még a saját gyerekénél is jobban szerette a Csikart. Nekem meg azt mondta

– Forgács fiam, tudod miért játszol? Mert apád libás volt és ez egy libás csapat… – Salamon egy aranyos bácsi volt.

Játékosként lejártunk a „Rozmeribe”, az volt a kávéház, odajárt mindenki, például a Puskás Öcsi, meg az egész MTK is. Egy Máj nevű, Jókai téri autóalkatrészes volt a tulajdonos. Egyszer ott ültem és a Puskás is ott volt, amikor egy alsónadrágban és egy atlétatrikóban beállított Deák Bamba.

– Hol a francba voltál? – kérdezte tőle Puskás.

– Elvittek az oroszok jóvátételnek? – válaszolta Bamba.

Deák és Puskás egyébként szerették egymást zrikálni, Bamba az elvesztett világbajnoki döntő után kiment várni a csapatot és amint meglátta Puskást:

– Az anyád valagát, féltetek hazajönni, majréztok mi? – kiabálta neki Bamba

Ha már az elvesztett döntő szóba került, milyen volt a hangulat Pesten?

A döntő elvesztése után a Sebes Guszti lakásából fogpiszkálót csináltak a Baross téren. Maga el sem tudja képzelni, mi volt ott a biztosnak hitt világbajnokság elvesztése után. Hatalmas tüntetések voltak. A feleségem 54-ben volt állapotos, és megállt velünk a villamos a Nemzeti előtt. Jött a feldühödött tömeg és fel akarták borítani a villamost. Kiabáltunk, hogy itt gyerekek, állapotos nők vannak, mire visszatették a sínre a villamost…

 A Szegedi Honvéd NB II-es bajnokcsapata (Forgács Gyula magángyűjteményéből)

Annak ellenére, hogy Bukovi számított Önre, az MTK-ban csak két szezont játszott. Miért kellett távoznia?

1950 őszén megkaptam a behívót. (Bukovi) Marci bácsiék azt mondták, hogy csak vonuljak be, majd leszerelnek. Be kellett vonulnom Zalaegerszegre, ahol híradós lettem, rohangáltam a csörlővel egy akkora csizmában, hogy kettőt kellett lépnem, hogy egyet menjen. A laktanyában több ismert sportoló is volt, például a teniszező Vad Dezső vagy a londoni kosaras olimpikon Halász János. Mondanom se kell, a körülmények borzalmasak voltak, a laktanya új volt, de se víz, se villany. Az egyik nap egy motoros futár érkezett, hogy azonnal menjek a laktanyaparancsnok százados irodájába. Bemegyek az irodába és egy karosszékből feláll egy őrnagy. Ott álltam kopaszra vágott újoncként, mikor megláttam egy őrnagyot azt hittem ez a Jóistennek a testvére.

Azt mondta nekem:

– Szervusz, Gyula fiam, hogy vagy?

Nem tudtam hirtelen hova tegyem a kezem, mormoltam, hogy őrnagyelvtársjelentem, mire közbevágott:

– Ne őrnagy elvtársazz, szólíts csak Oszi bácsinak! (Oszi bácsiról, azaz Perényi Oszkárról kiderült, hogy a délkelet-magyarországi hadtáp parancsnoka volt. – a szerk.)

– Fiam, jössz Szegedre a Honvédba futballozni. – folytatta Oszi bácsi.

– De én elköteleztem magam az MTK-hoz és inkább ott maradnék – tiltakoztam finoman.

– Az MTK nem tehet semmit ebben az ügyben, én már elintéztem a minisztériumban, hogy nálunk folytatod. A hétvégén döntő fontosságú meccset játszunk a Goldberger ellen, ha nyerünk, feljutunk – zárta le a vitát Perényi.

Zárójelben megjegyzem, hogy Bukovi, miután megtudta, hogy Szegedre igazoltam úgy megsértődött rám, hogy jó ideig nem beszélt velem. Perényitől kaptam két nap eltávozást és szerdán már meg is érkeztem a szegedi pályaudvarra. Kinéztem a vonat ablakából és láttam, hogy egy tiszti csoport várakozott a peronon, gondoltam valami fejes jöhetett a minisztériumból. Leszálltam, kopaszon, szőrösen, újonc közlegény egyenruhámban és egyszer csak a tisztek mind odajöttek hozzám. Akkor ismertem meg az egyenruhában a játékostársaimat, a Rábai Lacit, Kovács Janit, akikkel a következő éveket a Szegedi Honvédban végigmulattam.

A bemutatkozása ismét sorsdöntőnek bizonyult. Mi történt Szegeden az 1950-es egyfordulós bajnokság hajrájában?

A hétvégén már játszottam is a balszélen a feljutást eldöntő meccsen, és a második félidőben az én gólommal nyertünk 2:1-re. De tudja, miért? Kiss, az ellenfél kapusa a Kistextben védett korábban, és a szünetben mondtam neki viccből, eressz már be egy k... gólt. Kiss nem akart feljutni, már a karrierje végén volt, tudta, ha feljutnak, őt azonnal lecserélik. Esős idő volt, egy lövésem a pocsolyában megpattant, ha akarja, megfogja, ha nem akarja, nem fogja meg. Nem akarta… Ez a gól feljutást ért!  

Bekerültünk az NB I-be és sikerült bennmaradnunk nem csak az első, de a következő években is. Volt néhány figyelemreméltó eredményünk: a Vasast például megvertük a Népligetben, mert akkor még nem a Fáy utcában játszottak. A porcos lábamtól tartottak a vezetők, és lehozták mellém a Fradiból Teket Lacit, akivel felváltva játszottunk a balszélen.

Ebben az időben két szegedi csapat is szerepelt a 14 csapatos élvonalban, az egykori Bástya (akkor éppen Petőfi) az első élvonalbeli évünkben esett ki. Volt ott néhány remek focista, mint például Nagy Antal, Kakuszi, vagy hozzánk került Csáki Béla, akinek a kezét csuklóból levágta a vonat. Nagyon jó futballista volt, de szerette a piát. Egyszer elaludt a töltésen és a keze rajta volt a sínen, jött a vonat és… utána még focizott, de már nem tudott olyan jól játszani, mint korábban.

Milyen volt akkoriban az NB I-ben, egy katonacsapatban futballozni?

A szegedi időszakomból, bár sok szép meccsre emlékszem, mégis leginkább az akkori aranyéletünk maradt meg. Szegeden focistaként jól lehetett keresni. A hadseregben törzsőrmester voltam és kerestem vagy havi 15 ezer forintot, amikor egy melós egy ezrest vitt haza. Mit csináltunk a pénzzel? Hát elmulattuk. A cigánynak már fájt a keze a sok hegedüléstől, a hegedűt haza kellett vinnie és lecserélni, mert úgy tele volt pénzzel. El nem lehet képzelni, milyen élete volt egy sportembernek akkoriban Magyarországon.

Mi egy privilegizált osztály voltunk, hadd mondjak rá egy példát. Szegeden, az ügyészségen volt a körletünk, ami egy óriási teremből állt. Volt ott biliárdasztal, konyha, bár, asztalok. A katonaság helyett ott kártyáztunk és volt egy szenzációs konyhánk, ahol mi magunk írtuk a menüt: azt ettünk, amit akartunk. A jogászokból álló tisztikar a „rendes” konyhán ette, amit a többiek is kaptak. Egyszer kopogtak az ajtón és bejött egy ezredes.

– Elvtársak, szeretnénk valakivel beszélni a kosztról.

Rámutattunk Tunyának becézett csapattársunkra, aki főleg a második és harmadik csapatban szerepelt, és kicsit az átlagosnál lassabb volt az észjárása. Ült az asztalnál, a lába az asztal tetején, mint egy amerikai filmben.

– Maga mit akar? – érdeklődött Tunya az ezredestől.

Az ezredes nem merte helyreigazítani, mert enni szerettek volna valami rendes kaját.

– Szeretném Önnel megbeszélni, hogy a 40-45 hadbíró tiszt, aki itt van az ügyészségen, Önöknél ehessen.

Nem is azt mondta, hogy szeretnénk nálatok, hanem hogy szeretnénk Önöknél enni. Tunya ránk nézett, mi bólintottunk és azt mondta az ezredesnek:

– Rendben van, jöjjenek, csak egyet szeretnék kérni. Amikor jönnek, kopogjanak, és amikor belépnek, vágják össze a bokájukat és „Erőt, egészséget!”-tel köszönjenek. Így is lett…

De mondok egy másik példát is. Akkoriban az egész országban kötelező volt az orosztanulás. Nálunk játszott a centerhalf poszton Mednyánszky Rudi, akinek a papája Amerikában élt. Kicsit osztályidegen srác volt, de Rudi minden áron angolul akart tanulni. Felfogadtunk egy angoltanárt az egyetemről, és bezárt ajtónál angolul tanultunk a Rákosi-korszak kellős közepén.

 A Szegedi Honvéd NB I-es csapata (Forgács Gyula magángyűjteményéből)

Ha ilyen jól érezte magát, akkor miért igazolt vissza Pestre, és ráadásul az NB II-be?

Szegeden három évig úgymond katona voltam, persze csak fociznom kellett. Ezen időszak alatt vagy a csajokat üldöztük vagy tréningre jártunk, ez volt az egész elfoglaltságunk. Utána is marasztaltak, akarták, hogy hivatásos legyek, de visszavágytam Pestre, így nemet mondtam. Nem sokkal azután, hogy visszaköltöztem, kijött a lakásomra Dicker Mihály, aki akkoriban az Izzó tótumfaktuma volt (előtte és utána az Újpest legendás intézője – a szerk.) és kérdezte, nem akarok-e náluk játszani. Az Izzó akkoriban egy ambiciózus csapat volt, remek kerettel, és a felajánlott Torontál utcai lakásra is nehéz volt nemet mondani, így az Izzóba igazoltam.  

A piros-kékek ekkor már túl voltak egy sikertelen osztályozón az NB II-ben. Történt ugyanis, hogy Somogyi Ernő bíró elcsalta a Miskolci Honvéd elleni sorsdöntő meccset és emiatt a meccs miatt Dicker Mihálynak Somogyi halálos ellensége lett, ha meghallotta a nevét, kigyulladt a feje. Aztán mit hoz a sors, Somogyival egy hajón érkeztem Ausztráliába, itt is halt meg.

Papíron, úgynevezett sportállásban, mit csinált az Izzóban?

A gyárban időelemző vagy ismertebb nevén normás lettem. Persze focistaként nem dolgozta senki halálra magát. Bementem 10-re és délben már mentünk át a tréningre, a Megyeri útra. Kálmival (Virág Kálmán), Várnai Lalival és Kakas Gusztival voltam egy irodában. A telefonunk állandóan szólt, mert mindenki a futballról kérdezett, nem volt időnk dolgozni. Itt is rendes fizetést kaptunk, ha jól emlékszem, 15 ezer forintot, ami akkoriban nagyon szép összeg volt.

Kik voltak az edzői az Izzóban?

Az NB II-es szezonban a legendás Bocskai ötösfogat tagja, Vincze Jenő bácsi volt az edzőnk. Vincze egy szűkszavú úriember volt. Sem tőle, sem az NB I-re szerződtetett Kalocsay dr-tól nem hallottunk soha egy trágár szót sem. Géza bácsival egyszer, amikor Pesten jártam, véletlenül találkoztam is, akkor már nem látott, de a hangomról azonnal felismert és csak annyit mondott: Virág-Forgács balszárny, mert az Izzóban én voltam a balszélső, Kálmi meg a balösszekötő.

Az MTK csapata 1949-ben a Balatonnál. A képen a többiek mögött elbújva áll Bencsik, aki az Üllői úti Nyári Kupa meccsen olyan részegen lépett pályára, hogy tévedésből a saját kapuja felé indult meg egy támadásnál. Évekre eltiltották utána... (Forgács Gyula magángyűjteményéből) 

Kik voltak a barátai a csapatban?

Egyértelműen Kálmi. Ahogy említettem, egy irodában „dolgoztunk”, a pályán is egymás mellett játszottunk és nagyon egy húron pendültünk.  Amikor egyszer Pesten voltam látogatóban, kiugrottam meglátogatni Kispestre, ahol mindenki ismerte, és azonnal megmondták, hol lakik. A neje kiküldött valamelyik pályára, ahol azidőtájt dolgozott. Kimentem az edzésre, az ifik szorgalmasan rótták a köröket, és volt egy kocsma, ahonnan rá lehetett látni a pályára. Az egyik srác a kocsma felé bökött, amikor Kálmit kerestem, ami meglepett, mert egyáltalán nem volt piás.  Bementem, nagyon örültünk egymásnak a sokévi távollét után.

Kérdeztem tőle:

– Kálmán, mit csinálsz itt?
A válasz:

– Hát, én vagyok a tréner!

– Innen a kocsmából?

– Igen!

Aztán kihajolt az ablakon és kiüvöltötte: "Még két kör, fiúk!" Mert nem akart kinn fagyoskodni...

Az 1953-as évben már jobban ment az Izzónak, az erősítéseknek és a rutinnak köszönhetően viszonylag simán jutottak fel.

Nem volt igazán ellenfelünk a csoportban, a keretünk több volt NB I-es játékossal messze kimagaslott a mezőnyből. Az igazi erőpróba az osztályozó volt. A Gázművek, a Diósgyőr és a Pécsi Lokomotív ellen kellett kivívni a feljutást. Bár a szezonban sok meccset játszottam, az osztályozókon egy sérülés miatt nem léphettem minden mérkőzésen pályára. A Vörös Csillag szállodában laktunk és a Normafánál készültünk a sorsdöntő meccsekre. Ott télen sípálya, máskor meg golfpálya volt, akkor láttam életemben először golflabdát. A sérülésemet a Dóka Gyuri igyekezett minél előbb rendbe hozni, ő később a Fradi gyúrója lett. A mindent eldöntő, Pécs elleni meccsen Sztálinvárosban én rúgtam mindkét gólt. 20-25 méterre lehettem a kaputól, amikor észrevettem, hogy a pécsi kapus túlságosan kimerészkedett és átemeltem felette a labdát. Futott vissza érte kétségbeesetten, de már nem érhette el. Így tulajdonképpen a Szeged után már a második csapatot lőttem az NB I-be.

A következő évben sikeresen helytállt az Izzó egy osztállyal feljebb is. Mi volt a siker titka?

A vezetőség a sikeres osztályozó ellenére is edzőváltás mellett döntött, Jenő bácsi helyére Kalocsay Géza bácsi ült le a kispadra. A keretet is sikerült tovább erősíteni, ekkor jött például Városi Gyuri, a korábbi Honvéd-játékos, Kéri Karcsi a Fradiból vagy Bukovi Gabi. Az NB II-es keret sem volt rossz, hiszen a többség valamikor már játszott az NB I-ben. Kiegyensúlyozott teljesítménnyel, mindössze egy ponttal lemaradva a környék nagy csapata, a Dózsa mögött a középmezőnyben végeztünk.

1954-ben éppen az Izzóból került be a februárban Kínában vendégeskedő C válogatottba. Milyen élményei vannak erről a nem mindennapi túráról?

Azt hiszem, mi voltunk az első külföldi válogatott, amelyet a kínaiak beengedtek a forradalom után. Shanghaiban, Pekingben, Vuhanban, Tiencsinben és Kantonban játszottunk, vagy másfél hónapig voltunk úton. Vittek minket a kínaiak mindenhová, óvodába, iskolába, szövőgyárba, csak a Nagy Falhoz nem, mert oda nem akartunk menni egy nagyon fontos ultiparti miatt. Mire véget ért, már túl késő volt az induláshoz. 

Általában bemutató meccseket játszottunk egymás ellen. Az egyik meccsen a Kónya Pepi fogott engem, de rúgtam mellőle egy akkora gólt, hogy majdnem leszakadt a háló. A nézőtéren volt egy kis hümmögés, de nem hozta lázba a közönséget a gól. Pár perc múlva Pepivel egy felugrásnál összefejeltünk és neki a fejbőre, nekem a szemem felett szakadt fel a bőr és dőlt belőle a vér.  Abban a percben a nézőtéren kitört az őrjöngés, ahogy meglátták a vért, ilyet még nem láttam. Úgy éreztem magam, mint a rabszolga a Colosseumban. A gól az nem érdekelte őket, csak a vér.

Borzasztó kemény pályán játszottunk, el lehet képzelni az akkori kínai állapotokat. Elvittünk magunkkal öt kommunista funkcit, egy orvost – Fekete Pali bácsit, aki fogorvos volt. Király Tibi bácsi volt velünk, ő volt az elsősegélyes, gyúrót már nem vittünk magunkkal. A rossz pályák miatt nagyon merevek voltunk és igyekeztünk masszőröket szerezni. Az egyik reggel kopogtatnak és bejöttek fiatal lányok masszírozni. Én a Várnai Lalival voltam együtt, és amint hozzánk értek, a lepedő sátorrá változott, a lányok pedig menekültek ki a szobákból. Igen ám, de a Kónya Pepi ajtaja zárva volt, és nagyon megtetszett neki a kínai lány, aki sikongva próbált menekülni a szobájából. Végül a nagy zajra megjelent a csapat vezetősége és kiszabadította a masszőrlányt. Mondanom sem kell, nem volt több masszázs az egész túra során. 

 Az osztályozóra készülő Izzó a Vörös Csillag szállodában. Balról: Dóka György gyúró, Kirádi, Kincses, Zalai, a "vörös" Taki, Kovács, Forgács az asztal mögött, mellette az asztal baloldalán legjobb barátja Virág, Aknavölgyi az egykori legendás kapus, ekkor szakosztályvezető, Dicker Mihály intéző, Ruzsa Sanyi kapus, Hartmann Gyula, Zele Mátyás, a sarokban Vincze Jenő edző áll.  

A sikeres bennmaradás ellenére miért állt tovább Nyíregyházára? Milyen volt akkoriban Szabolcsban az NB II-ben?

A lábam már nem volt az igazi és Dickernek volt valami kapcsolata arrafelé. Feljött értem Pestre Staub Laci bácsi, a csapat intézője. Lementem egy próbajátékra, ahol nagyon jól játszottam, Móré János edző javaslatára leigazoltak. Beküldtek a bankba és ott három 25 ezer forintos betétkönyv várt rám, mindez 1954-ben, az NB II. egyik kiesőjelöltjénél, amikor ezer forint volt a havi átlagfizetés.

A pénz pont kitartott a szezon végéig. Amikor vége lett a meccsnek, postarepülővel mentem Pestre. A klub ugyan biztosított lakást a városban, de én nem akartam egyedül lenni, inkább kivettem egy szobát a szállodában, ahol volt élet. Az Izzóhoz hasonlóan itt is adtak valami állást a klub szponzoraként működő Építőipari Vállalatnál, mert legalább papíron dolgozni kellett. Itt is normás lettem és ültem az irodában, amikor nem volt edzés. Egy alkalommal megszólalt a telefon, hogy menjek ki a terepre egy közúti hídhoz normát mérni. Beülök a dzsipbe és ahogy megyünk ki a terepre, látom, hogy a sofőrnek az egyik kezén csak két ujja van. Beszédbe elegyedtünk és kérdeztem tőle:

– Mi történt a három hiányzó ujjával? Valami betegség, esetleg levágta valahogy?

– Egy robbantásnál veszítettem el – válaszolta sofőr

– Miért, mi a szakmája?

– Én vagyok a robbantómester, megyünk sziklát robbantani.

– Azonnal állítsa meg az autót! – kiáltottam és 5 kilométert gyalogoltam vissza a városba. Egyúttal hirtelen megszakadt egy virágzónak induló magasépítő karrier is.

Egy hónapra rá szóltak a klubnál, hogy Pestről nem nézik jó szemmel, ha valakinek nincs bejelentett munkahelye. Így kerültem az Állatforgalmi Vállalathoz. Láttam az udvaron, hogy néhány dolgozó 250-es Jávával jár-kel, gondoltam, hogy ez nekem való és kértem, hogy engem is valami ilyen munkára osszanak be. Pesti gyerekként állatfelvásárló lettem, jártam-keltem a vásárban, mint aki ért hozzá, és nekem kellett megmondanom a parasztoknak – akik világéletükben ezzel foglalkoztak –, hogy a marha hányadosztályú. Ránéztem a marhára, ha jól nézett ki, mondtam másodosztályú. Volt egy eset, amikor láttam, hogy egy pasi odamegy a marhához és a szügye alá nyúl, és mint kiderült, megnézi, hogy milyen zsíros. Gondoltam ezt én is meg tudom csinálni, odamentem a marhához alányúltam, erre a marha akkorát rúgott belém, hogy ledöntöttem a motort is, én meg megint gyalog mentem vissza. Ezzel véget ért az állatfelvásárló karrierem is, és maradt a foci. De hogy milyen kicsi a világ! Az Állatforgalmi Vállalatnál a főnököm egy Léderer nevű pasas volt, akinek a testvére Pesten a minisztériumban dolgozott. 56-ban a család disszidált és ők is ide, Ausztráliába jöttek és hozták a hurkatöltő tudományukat is. Ma az övéké Ausztrália egyik legnagyobb húsos vállalata.

Visszatérve a focira, 55-ben a négycsoportos NB II-ből kétcsoportos lett és annak ellenére, hogy a csapat egy évvel korábban még második volt, 1955-ben – igaz csak egy ponttal lemaradva – kiesett az NB II-ből. Móré remek edző volt, nagyon jóban voltunk, de a gyenge kerettel ő sem tudott csodát tenni.

 1953. november 29. Üllői út, Vasas Izzó - Gázművek 3:0. Kirádi vezeti az Izzót a pályára, mögötte Hartmann, Várnai, Kincses, Forgács és Virág. Az NBI-be jutásért rendezett találkozót 16000 néző előtt játszották.

Ki volt a legjobb játékos, aki ellen játszott?

Talán a Szusza Feri. Játszottam ellene háromszor vagy négyszer, például a Kistextben ott voltam, amikor 9:1-re legázoltak minket és Feri egy mesterhármast rúgott nekünk, és Kínában is együtt voltunk. Kevesen tudják róla, hogy ő tulajdonképpen kegyvesztett lett abban a rendszerben, felsőbb utasításra nem lehetett válogatott, mert nem bocsájtották meg neki, hogy feljárt filmeket nézni az amerikai követségre. Minden történet sérülésről stb. csak mese. Nem mondák meg neki szemtől szembe, hanem úgy értesült a mellőzéséről, hogy elment a szabóhoz a válogatott öltönyéért és ott mondták neki, hogy Szusza elvtárs, magának nem rendeltek ruhát. Így tudta meg, hogy többé nem lehet válogatott.

1956-ban sok más honfitársához hasonlóan Ön is búcsút intett Magyarországnak és Ausztráliába ment. A futballtól azonban nem szakadt el, sőt még vagy 10 évig öregbítette kinn a magyar futball hírnevét.

Akkoriban annyi jó játékos volt Pesten, hogy minden sarkon akadt egy világklasszis. A magyar futballistákért kapkodtak 1956 után külföldön. Amikor idejöttem, előbb a melbourne-i, majd a sydney-i Hakoah-ba kerültem, ahol akkor komoly pénznek számító 3000 fontot fizettek, amivel megalapozhattam itteni életemet. A csapatban együtt játszottam a volt MTK-s Bosánszkyval és a debreceni Csárdás Józsival. Az első osztályt az angolok tartották a kezükben, és nem akarták felengedni a második ligából az etnikai alapon szerveződő csapatokat, ezért szétvált a liga, a „nemzetiségi” emigráns csapatok saját szövetséget alapítottak. Annak ellenére, hogy a FIFA eltiltott minket, a saját ligánkban 20-25 ezer ember is kinn volt a meccseinken. Volt jugoszláv, görög, olasz, cseh és zsidó csapat. Minden évben jött vagy 40 ezer bevándorló, és a focimeccs volt az a hely, ahol valakivel beszélni is tudtak.

A Hakoahban volt egy híres esete is, amit arrafelé a mai napig emlegetnek. Mi történt?

Az egyik Panhellen elleni meccsen elszakadt a nadrágom. A görög közönség annak rendje módja szerint zrikált ezért, én meg amikor hozták az új nadrágot, fogtam és letoltam az elszakadt shortot, és a hátsómat a görög közönség felé fordítottam, amiből kisebb botrány kerekedett. 1961-ben viszont a Hakoahtól pont a görögökhöz igazoltam, akik addigra hajlandóak voltak szemet hunyni az eset felett. A görögöknél is annyira jól ment a játék, hogy a görög zöldséges a mai napig nem engedi, hogy fizessek nála.

A futballal kapcsolatos utolsó feladatom is a görögökhöz kötődik. Az egyik helybeli görög klub felkért edzőnek és a csapattal sikerült kivívnom a feljutást. A centerhalf azonban egész évben fúrt, és az utolsó meccsen a lelátóra száműztem. Megyek be az öltözőbe és látom, hogy a srác mégis átöltözik. Kiderült, hogy az elnök fölülírta az utasításomat. Azonnal mentem az elnökhöz, aki próbálta megmagyarázni, hogy miért kellene a csapatba raknom a srácot. Bementem az öltözőbe, vettem a kalapomat és befejeztem.

A 60-as években a pályafutásom levezetéseként még játszottam az itt alakult, MTK nevű amatőr klubban, amivel az évek során a harmadik ligáig jutottunk előre a legalsóbb osztályból.

Bár a futballtól elszakadt, de a futballból származó kapcsolati tőkét jól tudta kamatoztatni.

Én nagyon hálás vagyok a focinak, mert mindent ennek a remek sportnak köszönhetek. A karrierem végén bekerültem a kávéüzletbe. Akkoriban minden kávéház emigráns kézben volt, az olaszoknak és görögöknek hála a korábbi teakultúra helyét a kávé vette át. A futballból szerzett népszerűség sokat segített, hogy megnyíljanak előttem a kávéházak kapui. Ki gondolta volna hogy a Garay téri libás fiából a futball segítségével a sydney-i kávéházak egyik legnagyobb beszállítója lesz?