Válogatott okosságok

Az elmúlt években sokszor hallhattuk, hogy a szurkolók tartják vissza a családokat, „békés polgárokat” a magyar bajnoki mérkőzések látogatásától. Sorozatunkban korabeli tudósításokra támaszkodva mutatjuk be, hogy az erőszak a kezdetektől fogva része volt a magyar futball mindennapjainak. Az embereket ez mégsem tartotta távol a stadionoktól, hisz még igazi futballt láthattak...

A futballbírókat a sportág meghonosodásától kezdve érték – eleinte inkább kisebb, mint nagyobb – inzultusok. Az MLSZ már 1905-ben kiadott egy olyan rendelkezést, amely előírta, hogy a játékosoknak kötelességük megvédeni a bírót a szurkolók haragjától: „Ha a közönség zúgolódik és a bírót bántalmazni akarná, a játékosok védjék meg őt. A pályatulajdonosok felírásokkal figyelmeztessék a közönséget, hogy a bíró megsértése vagy a bántalmazása az illetőnek a pályáról való kiutasítását vonja maga után.”

A bírók a játékosokhoz képest védettebbek voltak, a szurkolókban vélhetően volt annyi tisztelet a "hatalom képviselője" iránt, hogy a durva támadásoktól megkíméljék a játékvezetőt. Még ritkábban volt példa arra, hogy játékosok rontottak volna a bíróra, ennek rendkívül súlyos következményei voltak, az ilyen, magáról megfeledkezett labdarúgó jó eséllyel számíthatott örökös eltiltásra. Bírótámadások a huszadik század első évtizedében még meglehetősen ritkák voltak, majd a „kültelki pályákon” érték a játékvezetőket mind gyakoribb incidensek.

A háború után a játékosok és a drukkerek – a mérkőzések kellő biztosításának hiányában – szabadabban, szinte zabolázatlanul élhették ki agresszív hajlamaikat. A futballerőszak magas szintje részben a háborúnak köszönhető, ahol az erőszak kiélése olyan gátakat döntött le az emberekben, hogy azok hiánya a civilizációs normák nivellálódásával járt együtt. De e társadalmi normazavarokkal terhelt korszak egyébként is telítve volt erőszakkal, gondoljunk a forradalmak eseményeire: némileg leegyszerűsítve a futballpályákon az folyt, ami a „civil életben” is, épp csak a pályák névtelen harcosainak cselekedetei kevésbé kerültek reflektorfénybe. Talán nem meglepő, hogy a széteső Ausztriában is hasonló jelenségekről írt a sportsajtó:

„Két pályán rögtönzött verekedést az istenadta nép, ami kesernyéssé teszi az egész bécsi footballsport ízét. Olyan hozzátartozója a bécsi footballnak a verekedés, a randalírozás, a bíró inzultálása, hogy a közönség nagy része már olyan szeretettel ragaszkodik hozzá, mintha kötelező programpont volna. A világért sem tágít tőle csalétekkel, holmi sovány taccsbíró falatokkal sem lehet már az étvágyát kielégíteni.”

A bírók korábbi viszonylagos védettsége is megszűnt, 1918 végétől egyre több hír szólt arról, hogy a mérkőzések játékvezetőit tettleg bántalmazták. 1918 decemberében Herczog Ede a Sporthírlap Sípcsontvadászat cikkében beszélt a jelenségről:

„Herczog Ede a legrégibb, legélesebb szemű bírónk, aki mindig példás rendet tudott tartani a pályán. Nagy és veséig ható bajnak kell tehát lenni, ha már ő is feljajdul és a legteljesebb anarchia rémét idézi föl. Eltűnt a fegyelem a pályáról. Nemcsak egymást nem tisztelik a játékosok, hanem a bírót sem. [A Vasas–MTK mérkőzésről elmondta:] Alig néhány perc után megdöbbenéssel azt tapasztaltam, hogy csak úgy mint az élet minden megnyilatkozásában, a footballban is, az erkölcsök teljesen meglazultak. Teljességgel megszűnt a bíró tekintélye, ítélkezéseit útszéli korcsmai hangon kritizálják a játékosok, nem különben a közönség is.”

A bírók inzultálása ráadásul az élvonalban is egyre komolyabb méreteket öltött. Herzcog Ede a Vasas–MTK meccs kapcsán még csak bírói tekintély elsorvadását kárhoztatta, hamarosan súlyosabb incidensek is történtek. 1919 márciusában a Törekvés–FTC mérkőzés vége előtt pár perccel a bíró az egyik Törekvés játékost kiállította, a hazai szurkolók egy része ekkor „a pályára rontott és tettleg inzultálta a bírót”. 1919 augusztusában, csupán pár nappal a Tanácsköztársaság bukása után antiszemita támadás is érte az egyik találkozó játékvezetőjét. A MAC–FTC találkozó botrányát a Sportlap szerint „a társadalmi térről az embersportba átterjedt felekezeti villongás szította”. A mérkőzés bírája, Langfelder Ferenc (később az Újpest egyik vezetője, a holokauszt áldozata) az utolsó percben 11-est ítélt a ferencvárosiak javára, mire „az Atléták közönsége és játékosai a »véletlenül« vastagabb fajtájú sétapálcákkal felszerelt rendezőséggel (sic!) az élükön, nekirohantak a mérkőzést vezető bírónak, akit csak a ferencvárosi játékosok önfeláldozása mentett meg a súlyosabb testi inzultustól”. (A cikkből ugyan nem derül ki egyértelműen, hogy a támadás mögött antiszemita indítékok is voltak, ám figyelembe véve, hogy MAC-klubtag csak érettségizett keresztény polgár lehetett, valószínűsíthető, hogy Langfelder származása is közrejátszott a botrányban.)

A MAC és a Törekvés csapata (forrás: www.huszadikszazad.hu)

Természetesen a kültelki pályák számítottak igazán veszélyes terepnek. 1919 decemberében a Vérhalom–BEAC mérkőzésen a bíró a Vérhalom egyik játékosát kiállította, mire „Hegyi, a Vérhalom legdurvább és legszájasabb játékosa így vonta felelősségre az egész tribün füle hallatára: »Maga marha, hülye, hogy meri kiállítani ezt az embert, hiszen nem csinált semmit, nem fog kiállani!«” A bírói tekintély csorbulását mi sem mutatja jobban, mint hogy a bíró a fenyegetés hatására kénytelen volt pályán hagyni a játékost. (A Sporthírlap tudósításának találó címe: Egy halom vér és Vérhalom.)

1920 szeptemberében a BEVV–Nemzeti másodosztályú mérkőzés után a BEVV szurkolói a bíróra támadtak, „sőt egy őrmester kivont karddal rohant rá”. A bírót a játékosok védték meg, így az öltözőbe tudott futni. „Most azután a bírópártiak és ellenesek verekedtek össze és többen dagadt arccal és sebesülésekkel hagyhatták el a játékteret.”

A Sporthírlap karikatúrája (1938. november 30.)

De vidéken sem volt gondtalanabb a bírók élete. A Sportlap 1920 júliusában a Debreceni TE–Debreceni Vasutas mérkőzésről írta, hogy a DVSC durva játéka miatt a DTE labdarúgói levonultak, eközben „a vasutastömeg a pályára tolult, úgy, hogy a rendőrségnek kellett kivont karddal a bírót megvédeni”. A játékot folytatták, de mérkőzés után a bírót „a vasutas játékosok izgatására a tömeg kövekkel kezdte dobálni úgy, hogy a bírónak futva kellett menekülni több DTE tag védelme alatt”. Természetesen nyugaton is előfordultak hasonló esetek. A Sporthírlap beszámolója az 1921 májusában rendezett Győri ETO–Tatabányai SC találkozóról:

„Killerman II-őt (TSC) megverték, a TSC-nek egy másik játékosáról leszakították az inget s belekarmoltak a hátába úgy, hogy csurgott belőle a vér, majd egy kornerrúgás alkalmából a közönség soraiból összeboxolták. A győri játékosok gáncsoltak, rugdostak, dulakodtak s mindezt Schwartz bíró némán tűrte, tápot adva az újabb inzultusoknak. A bírót a közönség késsel fenyegette meg s így félelmében nem mert erős rendszabályokhoz nyúlni, nagy izgalmában ellenben olyan heves szívdobogást kapott, hogy rosszul lett s néhány percre a játékot is felfüggesztette.”

Közben a bírók is igyekeztek védekezni. 1922 elején szokatlan tudósítás jelent meg a Sporthírlapban:

"A bírák részére megnyílt boxoló iskolába, amelyet Rózsa Jenő, a kiváló boxmester vezet, bíráink közül máris egész sereg jelentkező akadt. Az ismertebb bírák közül Schreiner Károly, Schiller Gyula, Hertzka Pál, Nyúl Dezső, Gerő Ferenc és Kann Frigyes képeztetik ki magukat az önvédelem eme hathatós fegyverével."

Többen komolyabb fegyverhez nyúltak. 1921 szeptemberében az NSC–Ékszerész mérkőzés után az Ékszerészek egyik kiállított játékosa a bíróra támadt és kétszer megütötte. „Az Ékszerészek táborából többen is akarták követni a nemes példát, de Técsői (a bíró – Sz. P.) boxerével védekezett s így szerencsésen ép bőrrel menekült meg.” Több forrás is arról tanúskodik, hogy a bírók még hosszú ideig "felfegyverkezve" vezették a meccseket. 1931 őszén, a Bírói Testület tanácsülésén Glück Jenő elmondta: „A futballbírák legnagyobb része már fegyverrel megy ki a meccsekre és számíthatnak arra, hogy a bíró egyszer szorongatott helyzetében használni fogja a fegyverét.”
Csak idő kérdése volt, hogy az erélytelen labdarúgó-szövetség helyett a rendőrség fog rendet tenni a futballpályákon. Erre sem sokat kellett várni, de az 1921 végén történtekről, a Schissler József bírót ért boxeres támadásról és következményeiről már egy újabb fejezetben olvashatnak.

Jövő héten folytatjuk sorozatunkat, de addig is szeretnénk olvasóink figyelmébe ajánlani jelen írás szerzőjének idén megjelent, Riválisok című könyvét, amelyről blogunkban már tavasszal írtunk, Facebook oldala pedig itt található.