Válogatott okosságok

Szurkolói gondolatok, elemzések, mélázások a válogatottainkról, válogatás nélkül.

Ajánlataink

Sztancsik Richárd: Városok, stadionok, kocsmák

Rendelje meg közvetlenül a szerzőtől!

varosok.stadionok@gmail.com

Ár 2999 Ft.Részletek itt


kupanap.jpg



hungarianultras.jpg

Friss topikok

Facebook oldalunk

Alagút a fény végén

2016.03.14. 16:00 Fradista Utazó

Nem is tudom, hol kezdjem. Az elején, azt mondják, úgy szokás, de ennek a történetnek nem is egyértelmű, hogy hol az eleje. A fordulópontja tisztább: az elmúlt télen, néhány hét különbséggel mindkét magyar kézilabdaválogatott lemaradt az olimpiai selejtezőkről is. Egy darabig még a nők kapcsán reménykedhettünk némi umbuldában, de ez végül nem vált valóra. Így aztán mindenki megtudhatta, mert még a sporttal amúgy keveset foglalkozó sajtótermékek is címlapon hozták, hogy magyar kézilabdázók nélkül rendezik a riói játékokat, márpedig amióta férfi és női versenyeket is rendeznek (1976), ilyenre csak egyszer volt példa, 1984-ben. 

hun_pol_a1.jpg

Ebből nem lesz olimpia (Fotó: MKSZ, Kovács Anikó)

Azt vélhetően minden olvasó tudja (az idősebbek emlékezetből, a fiatalabbak tanulmányaikból), hogy miért is játszották nélkülünk a los angelesi kézilabdatornát, ha valakinek ez mégse lenne meg, ne fárassza magát (persze amúgy dehogynem, ezt azért illik tudni), a mostani történetünkről egyet biztosan elmondhatunk: ezúttal más okok miatt maradtunk le az olimpiáról. 

Az ide vezető út viszont elég hosszú volt. Persze el lehet rendezni a dolgot röviden is azzal, hogy mindkét csapatnál rosszul választottak edzőt. Ez elég nehezen vitatható állítás volna, a nők kapcsán magunk is kielemeztük, sőt, maga az azóta lemondott szövetségi kapitány ismerte el; a férfiaknál szintén elég látványos volt a nagy reményekkel várt Talant Dujshebaev ámokfutása. Én viszont azt gondolom, a kapitányok kiválasztása is része volt annak a folyamatnak, ami a mai, némileg kaotikus állapotokhoz vezetett. 

A bajok gyökere is az edzőknél lehet, de nem ennél a kettőnél, hanem az összes többinél. Meg azoknál, akik nincsenek is. Szóval úgy általában az utóbbi két évtized ezdőképzésének színvonalánál. Mocsai Lajos szokta mondani, hogy Magyarországon minden edzőt ő tanított, tehát minden edzőt neki köszönhetünk. Hát, így szétnézve az edzői karon, azt hiszem, én ezzel nem annyira büszkélkednék. 

Még a női mezőnyben valamivel jobb a helyzet, hiszen van egy-két törekvő edző, akik inkább máshol szedték fel a szükséges tudást (Elek Gábor és ifj. Kiss Szilárd édesapja is kiváló edző volt, id. Kiss még most is aktívan dolgozik, igaz, nem vezetőedzőként), meg néhány már ötven feletti szakember, például Róth Kálmán és Papp György (Mocsai fentebb hivatkozott kijelentéséről Róth meg is jegyezte, hogy ő erre nem pont így emlékszik), akiknek nagyon jelentős szerepük volt abban, hogy a női utánpótlásban mindig volt néhány fellegvár, ahonnét használható játékosok jöttek ki. A férfiaknál viszont, ahol az edzői kart elárasztották a magyar válogatottban a 80-as évek végén és a 90-es években szereplő játékosok, ténylegesen mind Mocsai neveltjei, elkeserítő a helyzet, minden szinten. Itt ki kell emelni Tóth László szerepét. Az egykori győri edző fájdalmasan korán távozott közülünk, még hatvan éves se lenne, de szakértelme helyett már csak a győri sportcsarnok előtt futó utca elnevezése emlékeztet a kiváló szakemberre. Halála nem csak városának férfi kézilabdája alól húzta ki az utolsó cölöpöt, az egész magyar férfi szakág érzi az ő hiányát már közel tíz éve. 

Persze mire számíthatunk, ha az edzőképzésben akár mindmáig a 90-es években megírt tankönyveket használnak? Hol van már a kézilabda attól, ahogy akkoriban játszottak? A nőknél láthatjuk, hogy a jobb junior csapatok képesek megvalósítani olyan taktikai, technikai elemeket, amelyekkel a múlt század végén világversenyeket lehetett nyerni. 

Az eredmény? Még a nőknél úgy, ahogy megvagyunk, a férfiaknál már nem először idézem kiváló szerkesztőtársam korábbi gyűjteményét, az utóbbi néhány évben pedig itt a blogon is követtük utánpótlás-csapataink szereplését, szóval nem látunk sok bíztató jelet. A 2005-ben Magyarországon rendezett junior világbajnokságon bronzérmet szerzett csapat játékosai értelemszerűen túl vannak a harmincon (a teljesség igénye nélkül: Császár Gábor, Mikler Roland, Schuch Timuzsin), Nagy László a múlt héten töltötte be a harmincötöt. Mögöttük pedig a nagy űr látszik. Még talán a most húsz körül, kicsivel afelett lévő korosztályban van pár tehetséges játékos (Bodó Richárd, Bánhidi Bence, Faluvégi Rudolf). Fájdalmas volt látni az 1996-os korosztály szereplését: az U18-ban az egész mezőnyt rommá verve jutottak el a döntőig, ahol aztán a francia kapitány simán lemeccselte magyar ellenfelét, majd egy évvel később, a tavalyi U19 világbajnokságon már lapot se nagyon osztottak a mieinknek, egy év alatt elrohant mellettünk a világ. Ez arra látszik utalni, hogy a tehetség megvan, a szakmai munka, ami a tehetségből ki tudná hozni a jó játékost, az hiányzik. 

up_2015_ferfi_u19.jpg

A férfi ifjúsági válogatott

Persze, pont azért, mert a férfi játékosok harminc felett érik el a teljesítményük csúcsát, évekig nem volt látványos, hogy mennyire nincs utánpótlásunk, mert a harminchoz közelítő korosztály azért egy hatodik-nyolcadik helyig általában eljutott, Londonban az Izland elleni emlékezetes negyeddöntőnek köszönhetően annál egy lépéssel tovább is. De ennek a dalnak lassan vége, sőt, talán már nem is olyan lassan. 

Mindenesetre ott, ahová Mocsai keze nem ér el, nincs szükség az ő kedvenceire. Mivel mások meg itthon alig vannak, az élcsapatok kispadján a Ferencváros kivételével külföldi edzők ülnek. 

Az utánpótlásba most elvileg áramlik a pénz, mégpedig észvesztő mennyiségben. Elvileg. De még ha tényleg minden, az utánpótláshoz könyvelt pénz ténylegesen oda is kerülne, akkor is, mit érnénk vele megfelelő szakmai munka nélkül? Csak hát persze az utánpótlás-nevelésnek megvan az a tulajdonsága, hogy, ha mostantól mindent hibátlanul csinálunk, abból akkor is hat-nyolc év múlva lesz jó magyar válogatott. Ha meg eztán se csináljuk jól, akkor még később. Vagy soha. 

A kormány önti a pénzt a kézilabdába, dézsából, de szakmai munkát nem tud adni mellé. Ahhoz kevés a kétharmad. Bár a sportág rajongói szeretnek panaszkodni, hogy a kormány túl kevés pénzt ad a kézilabdának, valójában azt látjuk, hogy a sportág nagyon is jól, sőt, különösen a női szakágat tekintve kifejezetten túlfinanszírozott. Egyszerűen ennyi pénzt ésszerűen felhasználni még azzal együtt se lehet, hogy a játékosok bére ugrásszerűen megnőtt. Az utánpótlás nem tud ennyi forrást felvenni, pár év alatt több száz új utánpótlásedzőt nem lehet beállítani, még ha a szakmai fronton minden rendben lenne, akkor se. És, bár Magyarországon egy kézilabdázó (főként a nőknél) már most is sokkal több pénzt tud keresni, mint ugyanilyen képességekkel más országokban, de még így is némelyik klubnál már annyi a pénz, hogy nem tudják, mihez kezdjenek vele. Táptalaja ez nem csak a szabálytalan felhasználásnak, de a korrupciónak, esetenként már-már a hűtlen kezelés kategóriájába tartozó megoldásoknak. 

Minden klubnál komolyan dolgoznak azon, hogy mindent az utánpótláshoz könyveljenek, amit csak lehet. Sok esetben ez akár korrekt is lehet, vegyes használatú eszközök esetén, de néha egészen megmosolyogató, vagy (vérmérséklettől függően) felháborító. Nekem a személyes kedvencem, amikor egy klubnál a beléptetőrendszer kiépítését az utánpótlás-mérkőzésekre kilátogató nagyszámű szülő miatt tekintették indokoltnak - legalábbis hivatalosan.

Ez pedig már egészen biztosan nem tesz jót a magyar kézilabdának, nem a jövőt építi, sőt, csak mérgezi a sportág légkörét. Ha egy-két csapatnál már nem is a jó szereplés a legfőbb cél, hanem az, hogy hogyan lehetne minél többet elsíbolni az állami pénzből, az semmi jóra nem vezet. 

De még enélkül is megfigyelhető, hogy aránytalanul magas fizetéseket lehet Magyarországon elérni. Különösen a nőknél igaz ez, de a férfiaknál is komoly vonzerőt jelentenek már az állami milliárdok. A női mezőnyben egyértelműen a magyar a világ legjobban finanszírozott bajnoksága, és a férfiaknál is több a pénz, mint amit a színvonal indokolna. Ez pedig több káros folyamatot is megindított párhuzamosan. 

A játékosok fizetési igénye jelentősen megnőtt. Hiába van most a kluboknak több pénzük, mint korábban, sokkal több, ha a játékosok bérigénye nagyjából ugyanilyen arányban megugrott. Ma azt látjuk, hogy egy 6-8. helyezett női csapat költségvetése közel akkora, mint a dán élcsapatoké, és magasabb, mint a német élkluboké. Azaz, bár szakmailag megérné Debrecenből vagy Fehérvárról egy jobb francia, német vagy dán csapatba, pláne egy BL-résztvevőhöz igazolni, anyagilag ez egyértelmű visszalépést hozna, ezért egy ilyen váltásba nem is nagyon vág bele senki. Otthon pedig leginkább csak belesüllyed a középszerbe. Magyarországon előrébb lépni vagy nem tud, mert ott világklasszisok játszanak, vagy nem is akar, mert a magyar középcsapatban is kiemelkedő pénzeket tud már keresni, a felelősség pedig sokkal kisebb, hát nem teljesen mindegy, hogy ötödikek lesznek vagy nyolcadikak? És ilyenkor jön az, hogy a tehetségként indult fiatal játékos fejlődése megakad, aki a juniorban még kiemelkedő volt, az huszonöt évesen már leginkább csak egy szürke NB I-es játékos. 

A férfiaknál annyival más a helyzet, hogy a második és a harmadik csapat között gyakorlatilag átléphetetlen vonal van, igazából már a Veszprém és a Szeged mögötti csapatok, Csurgó, Tatabánya, Balatonfüred, is a középszerűséget képviselik. Egy feltörekvő fiatalnak megérné eligazolni a Bundesligába (a férfiaknál egyértelműen ez a világ legerősebb bajnoksága) vagy Franciaországba, de ott nem tud annyival többet keresni, amennyiért ő szívesen vállalná az idegen környezetet, az új nyelv elsajátítását, a barátokkal való napi kapcsolat elvesztését, a legjobb bulik kihagyását. Így aztán vagy befér Szegedre, vagy elszürkül. 

invazio_fehervar.jpg

Magyar kézilabdázók Fehérváron. Ja, nem. 

Persze ami egy játékosnak majdnem mindegy, az egy ambíciózus klubvezetőnek nagyon is fontos lehet. Ráadásul a klubvezetők sok esetben nem is jól mérik fel a lehetőségeiket. Azt látják, hogy háromszor akkora költségvetésből gazdálkodhatnak, mint pár éve, és úgy gondolják, ennek megfelelően előrébb kell lépniük eredményességben is. Mert azt már nem kalkulálják bele, hogy az ellenfeleik költségvetése is ugyanilyen arányban nőtt így aztán az egymáshoz képest értelmezett viszonyok alig változtak. 

A törekvéseket mutatja, hogy a 12 első osztályú női csapatból 6 az idény közben megvált az edzőjétől. A szakmai bajokat pedig az, hogy a 6 klubból 3 egyáltalán nem talált év közben új edzőt (Székesfehérváron és Vácott ideiglenesen a junior csapat edzőjét kérték fel, Békéscsabán pedig a klubelnök ugrott be), kettő év közben szerzett egy-egy neves külföldi szakembert (Zdravko Zovko a Dunaújváros, míg Tone Tiselj a Debrecen vezetését vette át), míg Mosonmagyaróvárra a Debrecenből kirúgott Varga Józsefet szerződtették. 

Feljebb akar lépni a menedzsment, ehhez jobb játékosok kellenek. A legjobb magyarokra viszont nincs esélyük, azokat elviszi az élmezőny, kíméletlenül. A Ferencváros és a Dunaújvárosi Kohász önkéntes vállalása, miszerint ők korlátozzák a külföldi játékosok számát (az idén a Fradiban két külföldi van, a Kohászban egy sincs), kifejezetten rosszul jön az üldözők számára. Nekik így már csak a resztli marad, azok, akinek vagy tehetségük, vagy ambíciójuk nem volt az előrébb lépésre. Vagy persze a fiatalok, akik húszévesen még az élmezőnybe nem elég jók, de itt használhatóak lennének. Az ő szerepeltétesükkel mindenki jól járna, hiszen a játékosok fejlődnének, amivel javulna a magyar kézilabda, jó játékosokat kaphatna innét pár évvel később a válogatott. De a fiatalokkal vesződni kell, amit senki nem akar, a kockázat is nagyobb, és persze tovább is tart, mire abból eredmény lesz, ideje pedig nincs erre senkinek. Most kell az eredmény, nem holnapután. A pénz meg áll a bankszámlán. Szóval jöjjenek a külföldiek. Ráadásul a legtöbb esetben anyagilag is megéri külföldi játékosokat hozni, a magyarok bérigénye annyira elszállt, hogy ma már minden szinten olcsóbb egy küföldi játékos, mint egy azonos tudásszintű magyar, szóval eléggé hivatástudat kell ahhoz, hogy valahol a lassabban érő gyümölcs nevelésébe fektessék az energiát. 

És itt kanyarodunk vissza a kezdeti témához. Külföldi edzőnek a legritkább esetben lesz a magyar fiatalokkal kapcsolatosan bármiféle hivatástudata. Ellenben igen könnyű szívvel fog külföldről igazolni. Főleg a nőknél már a mezőny közepe is képes jegyzett külföldi szakemberek szerződtetésére - a férfiaknál ez nem jelent még meg, ott azért mások a viszonyok. Gyakori téma, hogy nagyon sok a külföldi játékos a mezőnyben, és nagyon látványos, hogy a legtöbbet külföldi edzők: a váci Uros Bregar és a siófoki Christian Dalmose hozta, de nehezen érthető (igaz, legalább szemrevaló) külföldi igazolásokat hozott a szlovákiai Hlavaty Tamás rövid életű mosonmagyaróvári szereplése is. Persze a külföldi se mindig csodaszer, Bregar és Hlavaty edzőként meg is buktak, és az is látványos, hogy némelyik küföldi igazolás maximum olcsó lehetett, de jó semmiképpen. Viszont a magyarok elől éppúgy elveszik a helyet. 

A férfiaknál is a külföldi edzők megjelenéséhez köthető, hogy Veszprémben és Szegeden már alig találni magyar játékost, de egyrészt ott érthetőbb is, mivel a női mezőnyhöz képest jóval gyengébb az utánpótlás, másrészt ott azért már a harmadik-negyedik helyezettől lefelé viszonylag jó esélyei vannak a tényleg jó magyar fiataloknak. Itt éppen a leggyengébb csapatok állnak ki szinte magyar játékosok nélkül. 

Éleződik is a feszültség. Szurkolói szinten inkább csak a nőknél, hiszen a férfiaknál elég humoros volna, ha a veszprémi és a szegedi drukkerek támadnák egymás a külföldiek miatt. A nőknél viszont, ahol az élcsapatok közül a Győr, az Érd és a Siófok tele van külföldiekkel, a Fradiban és Dunaújvárosban viszont önkéntes (ráadásul a Ferencváros esetében sűrűn hangoztatott) korlátozásokat vállaltak, időnként egészen magasba csapnak az indulatok, sok érdeklődő nem is klub-elköteleződés alapján, hanem nacionalista alapon szurkol az FTC-nek. Ugyanakkor a szakmai vonal látja, hogy baj lehet abból, ha a fiatalokat a külföldiek kiszorítják. Különösen éles a probléma Mocsai számára, hiszen az általa gründolt kézilabda-akadémia növendékei a lányoknál akár már jövőre, a fiúknál két-három év múlva eladósorba kerülhetnek, rendkívül fontos lehet egy olyan szabályozási környezet megteremtése, ahol közülük minél többet be lehet tolni az NB I-es magyar csapatokba - akár azokat is, akik nem annyira kiemelkedő képességűek. Szóval több irányból is lenne igény a változtatásra. 

mocsai_kocsis_600.jpg

Mocsai Lajos (balra) és Kocsis Máté (jobbra). (Fotó: Faktor.hu)

Valaminek történnie kell, valamerre el kell mozdulni, legalábbis, ha szeretnénk a jövőben is sikeres magyar válogatottakat látni. A klubok sikerességét viszonylag könnyű megalapozni, addig tömjük beléjük a pénzt, míg nem marad ellenfelük. Tekintve, hogy a kézilabda azért pénzügyileg a futballnál jóval szerényebben ellátott sportág, itt egyszerűen nem okozhat nehézséget a magyar állam számára, hogy a Veszprém és a Győr legyenek saját szakágaikban a világ leggazdagabbjai, és a Ferencváros valamint a Szeged is ott legyen mögöttük. 

A válogatottba viszont nem lehet raklapszámra vásárolni a jobbnál jobb játékosokat. 

És itt jön be a vezetők szerepe. Válsághelyzet van, itt erős kezű vezetőre volna szükség, és erre a szerepre Kocsis Máté több szempontból sem látszik alkalmasnak. Előszöris a sportágon kívülről érkezik. Érthető, ha a temérdek pénzt hozó kormányzat szeretné itt a saját emberét látni, de a kézilabdás társadalmon belüli elfogadottsága alacsony, és ő sem ismeri ki magát annyira, mint amire egy ilyen helyzetben szükség lenne - mondjuk így, viszonylag könnyen át lehet verni. Van olyan is, akinek erre nincs is szüksége, a tiszteletbéli elnök Mocsai közismerten élvezi a miniszterelnök bizalmát, ő akár erőből is lenyomhatja Kocsist, ha úgy alakul. Ráadásul Kocsis politikus, aki az azonnali sikereket keresi, márpedig az utánpótlás ilyenekkel nem kecsegtet. Még a kiemelkedően jónak tűnő női 1998-as korosztály számára Magyarországra vitt U20 világbajnokság (ahol nyilvánvaló cél, hogy a csapat hazai pályán legyen világbajnok) is csak két év múlva esedékes, a többiről nem is beszélve. Ezért az elnök látványosan a klubok minél erősebb finanszírozására ment rá, BL-győzelmeket szeretne látni. Hogy érdemes-e az adófizetők pénzéből a BL-győzelemig repíteni a Veszprém és a Győr külföldi játékosait, arról mindenkinek meglehet a maga véleménye - a két érintett klub drukkerei nyilván másként fogják ezt látni, mint a kézilabda iránt nem érdeklődő kisnyugdíjasok. 

Kocsisnak a női mezőnyben különösen is kérdéses az elfogadottsága, hiszen nem elég, hogy nem kézilabdás szakember, de ráadásul a Fradiból jött, ott volt korábban elnökségi tag, és eddigi döntései is helyenként elég látványosan a budapesti zöld-fehéreknek kedveznek. Ez pedig könnyen vezet oda, hogy Győrben, ha a függőség miatt nyíltan nem is kimondva, de ellenséget lássanak az elnökben. 

Mocsai évtizedek óta a szakmában él, róla viszont tudjuk, hogy erősen a saját érdekeit védi, és akkor is kiharcolná a saját tanítvanyainak kapitányi kinevezését, a Nemzeti Kézilabda Akadémia növendékei számára könnyebb utat jelentő szabályozást, ha erről saját maga is tudná, hogy hosszú távon káros a sportág számára. Nagyobb baj, hogy ezt nem csak mi tudjuk róla, hanem a kézilabdás társadalomban mindenki, ezért az ő tekintélye sincs a csúcson. 

A vezetői válságot jelzi, hogy március közepe van, de még nem jeleng meg nyilvános, hivatalos írás arról, hogy lesz-e az idei női bajnokság végén kieső, ismeretlen még, hogy jövőre hány csapatos lesz a bajnokság, sőt, februárban még élénk viták folytak arról, hogy jövőre korlátozzák-e a külföldi játékosok szereplési lehetőségeit. Egy jól irányított szövetségben ilyesmi elképzelhetetlen volna. Többen rapid döntéseket szeretnének, és nehezen néznek szembe azzal, hogy a problémák gyökerei sokkal mélyebben vannak annál, hogy egy-két gyors, azonnali intézkedéssel orvosolni lehetne azokat. Márpedig még a valóban hasznos lépések is visszafelé sülhetnek el, ha azoktól gyorsabb változást várunk, mint amilyet ténylegesen ki tudnak váltani. Mert ekkor az jönne, hogy lám, bevezettük ezt vagy azt a változást, megváltoztattuk a versenyrendszert, szabályoztuk a külföldiek szerepeltetését vagy az utánpótlásképzést, és mégse lett jobb a válogattunk, hát felesleges volt az egész.

Most egy igazán komoly, hosszú távú koncepcióra volna szükség, amit kiegészíthetnek egyes látványos, akár azonnal, de legalábbis rövid idő alatt bevezethető intézkedések.

Ma még nem látjuk, mi lesz ennek a vége. Sőt, bár még az se kizárható, hogy a Szövetség döntései, vagy azok egy része, előbb jelennek meg, mint ez a cikk, igazából azt, hogy mindezek mire vezetnek, majd csak évek múltán fogjuk meglátni. Addig csak, ha már beleszólni nem tudunk, csak reménykedhetünk, hogy a meghozott intézkedések nem csak tovább mélyíteni fogják a válogatottak válságát. 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://valogatott.blog.hu/api/trackback/id/tr458473458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

GabikA 2016.03.15. 09:03:02

a sok allami penzzel tavolabb kerultunk a profizmustol, sok jora nem lehet szamitani
süti beállítások módosítása