Távol álljon tőlem, hogy bármilyen szakmai elemzésbe kezdjek. Azt sokan megtették előttem, gondolva, akár, egy nagyon közismert blog focirovatában, akár csak L. Réti Anna Miért vesztettünk című örökbecsű könyvében. Én egyszerűen csak a gyerekkori, és tényleg a mai napig fájó emlékeimet akarom megörökíteni, megosztani veletek, illetve az olvasókkal.

És most egy pillanatra visszakanyarodnék a blogindító íráshoz, mely szerint sokan vagyunk, sokfélék. Talán egyvalami hiányzott még belőle: az életkor szerint megoszlás. Erről sohasem beszélgettünk még magunk között, ki tudja, mennyi oka volt, miért nem. De ismerve mindannyiunkat, rá kellett döbbennem, a magam 40 és 50 között félúton lévő lénye a Tisztelt Társaság korelnökévé tett. Aztán van egy réteg, akik közvetlen a nyomomban loholnak. Picit már megkarcolták a negyvenet felülről, picit még alulról karcolgatják. Aztán jönnek a 30 és 40 közöttiek. És bármilyen furcsa, még olyanok is akadnak köztünk, akiknek aktuális életkora ugyanúgy kettessel kezdődik, mint a nagyobbik lányomé.

Nna, de a lényeg.

Életem első igazi és meghatározó élménye az 1978-s argentínai foci VB, illetve azoknak a selejtezői voltak. Az előző cikkemben említett nagybátyám nem csak a Dózsa imádatát, a mindenkori nemes ellenfelek tiszteletét, hanem a nemzeti válogatottunk rajongását is belém plántálta. Addigra láttam már pár válogatott meccset TV-n, többek közt Nyilasi szombathelyi fellépését, mikoris Luxemburg Grófja lett, egy 4:2-s győzelem a Hanappiban, de hát aztán jöttek a selejtezők. Amiken már 8-9 évesen én is ott voltam. Egy Szovjetúnió elleni győzelem Nyíl Tanár Úr és Kereki góljaival a Népstadionban. Rögvest ezután újfent a televízió, egy kétgólos zakó tőlük. Jöttek a görögök. Athénban egy 1:1, Kereki Zoli csodálatos fejesével. Nekem akkor súgta valami, hogy zsebben a dolog. És jöttek a görögök Budapestre. Nekem, ez a világ legtermészetesebb dolga volt, ott kellett lennem. Egy tökéletes 3:0. Mit, hogy tökéletes. Sima. A legsimább. A két ferencvárosi Isten (lófaszt, ők sokkal többen voltak), Pusztai Lacika és Nyilasi góljaival negyed óra után már kettővel mentünk. Aztán még a csereként beállt Kapa a lefújás előtti pillanatokban ütött egy szeget Jorgoszék koporsójába. Én akkor úgy éreztem, teljes joggal, kint vagyunk a VB-n. De volt még egy apró akadály, Bolíviának hívták. Akkor nagyon megutáltam őket. Messze is vannak, minek jönnek (tényleg igazi sötét lovak voltak), egyáltalán mi ez a baromság, hogy Interkontinentális selejtező, ráadásul mekkora köcsög egy ország lehet az, amelyik zöld-fehérben lép pályára. Nos, lényeg a lényeg, egy sima hatos. Aki látta, látta, aki emlékszik, emlékszik. Akiknek csak az almanach maradt, minden sajnálatom az övéké. Itt azért zárójelben megemlékeznék Zombori góljáról. Csak egyszer valaki, a nyavalyás életben, valaki súgja már meg nekem, hogy fáj-e neki a mai napig, hogy a zseniális bombagóljáról nem maradt képi emlék. Aztán mehettünk is La Pazba. Elhihetitek, egy 6:0 után a visszavágónak sok jelentősége nem maradt. Nyertünk is 3:2-re. Az isteni Törő, Halász és egy buta öngól segítségével.

Mindezekről 2 apró megjegyzés részemről.

Halász az egyik. Ha valaki ért edzői szemmel a szakmához, magyarázza már el nekem, ez a szerencsétlen Pisti gyerek mit keresett a válogatottban, sőt, az NB1-ben. És Lajos Bácsi mi a búbánatos lófaszt látott benne.

A másik a la paz-i magasság. Tudni kell, La Paz a világ legmagasabban fekvő fővárosa. Az 1977-es szilveszteri rádió kabaréban Marton Frigyes kitalálta, meghívja Nyilasit és Törőcsiket. Ha jól emlékszem, Szepesi Gyuri bácsi csinált velük riportot. Kommersz sablon kérdések, nyögvenyelős válaszok. A válaszokat talán Bán Jani bácsi írhatta. Az egyik, magasságot firtató kérdésre Kese azt válaszolta, hogy abban a magasságban még a kopasznyakú keselyű is oxigénsátorban kelti ki a fiókáit. És mit ad Isten,  nekem megadatott 7 évvel később, hogy járhattam a környéken. Kontinentális tüdejű ember ha nem érezte még ezt, úgysem lehet elmesélni neki. Semmi sprint, csak egy laza kocogás. Kamaszkorod közepén az átlagosnál jobb a kondid, hiszen 8-9 éve aktív sportoló vagy. És mégis. Akkora és olyan mértékű az oxigénhiány, hogy fáj minden mozdulat. Ahogy emelkedik a pulzus, a szemed előtt kék és rózsaszín, 3D-s gömbök jelennek meg. Azt hiszed, a világ vége jött el. Ezek meg kimentek és lehozták a kötelező papírformát. Nem akarok nagyon előre rohanni, de ezt követte később egy csúfos fellépés Mexikó ellen, talán Monterreyben, 1985-ben, egy nemzetközi tornán, és maga Irapuato. De ezek a srácok, a Mi Fiaink, gond nélkül hozták.

Aztán, hogy a VB zsebben, át kellett vészelni egy sorsolást. A FIFA akkori elnökének a legdrágább unokája hűtött golyókból húzott. A barátaim előtt mindig mondom, a kis köcsögnek előtte kellett volna eltörni a kezeit, hogy feneket se tudjon törölni és a kakaót is csak szívószállal tudja magához venni. De nem, a kis burnyáknak mindkét keze egészséges volt, így miért ne golyózhatott volna. Megkaptuk. A házigizda argentínokat. Egy világeseményen az aktuális házigazdák mindig nehéz és sarkallatos esetek. De 1978-ban Argentína sokkal több volt ennél. Egy véres, talán csak a chilei Pinochetéhez hasonlítható katonai junta uralkodott. Nekik akkor a világ előtt kellett legitimálniuk magukat, akár a foci VB tisztaságának az árán is. Arról nem beszélve, hogy egy évvel a VB előtt járt a válogatottunk egy zsíroskenyértúrán Közép- és Dél-Amerikában. A többi meccs lényegtelen, sok siker nem jutott sem Peru, sem Mexikó ellen, talán még Honduras ellen játszottunk egy nem hivatalos meccset. De a VB házigazdái, teljesen tiszta körülmények között, szórtak egy ötöst nekünk. A világbajnok argentín válogatottat ismerve csak pár név: azon a meccsen egy bizonyos Daniel Bertoni hármat rúgott, egy bizonyos Leopoldo Luque pedig kettőt. Azt meg már csak tényleg az ínyencek számára jegyzem meg, egy bizonyos 16 éves igéret, valami Armando Diegonak hívták, nos ő a második félidő közepén pont a duplázót váltotta. Szóval ennyit Argentínáról. Mindezek mellé a kis gnóm behúzta nekünk az olaszokat és a franciákat. A teljesség igénye nélkül ebből a két csapatból pár név: Zoff, Cabrini, Gentile, Scirea, Bettega, Tardelli, Causio, Benetti, Rossi,  Rocheteau, Janvion, Tresor, Platini. Szóval tudtuk, mi vár ránk, mégsem akartuk elhinni. Mint  Brady Barr a NatGeón, poénból behajtom a fejem a kroki szájába, hátha nem baszok rá.

Mindezek tudatában, vagy elmenekülve a tények elől, Válogatottunk hihetetlen tempóban nyomta az előkészületi meccseket. Dunaújvárosi Kohász, Váci nemtudomén, mi volt a nevük. Hóban, fagyban, hidegben. Közben Kutas Pista bácsi megfuttatta a fiúkat az Ügetőn, azt hiszem, talán a Pintér nevű ló nyert. Sanyi nem volt egy labdazseni, de volt pár, abban a csapatban nélkülözhetetlenül szükséges tulajdonsága. Hihetetlen alázattal vetette magát a játékba, megalkuvást nem ismert, nem két, hanem négy tüdeje volt.

Aztán a nagy téli alapozás után jött még két nemzetközi, rangos megmérettetés a csapatnak. Egy Csehszlovákia ellen a Népstadionban. Izzadságos, egy gólos győzelem. Ne feledjük, ők voltak az EB aktuális címvédői. Ha már soroltam olaszokat, franciákat, sorolok közülük is. Netolicka, Nehoda, Vizek, Gőgh, Barmos, Bilsky, Panenka. Tessenek rákeresni a 76-os EB győztes keretre. Az újpestieknek is külön veretes névsor ez, hiszen a Dózsa a nemzetközi kupákban telibekapta a Dukla Prágát és a Zbrojovka Brnót is. Nos, egy ilyen ellenfél ellen, mint mondtam, egy nem könnyed győzelem,  csehszlovák öngóllal és Nyilasi találatával. Ha Brady Barrnak lehetősége lett volna, most már a herezacskóját is a kroki szájába tette volna mérhetetlen önbizalmában. Aztán elindulunk Argentínába. Mit ad isten, londoni átszálással. Hofitól lopva, időnk van, tejünk van, miért ne szoptassunk felkiáltással, akkor már ha London, az angol válogatott és a Wembley pont a kezünk ügyébe esett, akkor látogassuk meg őket. Bár ne tettük volna, bár soha ne Londonon keresztül mentünk volna. Ott estünk szét morálisan. Menyasszonyok és feleségek lopási ügyei az egyik legnagyobb áruházban, Kapa a karszalagról is lemondott emiatt. De még volt egy meccs. És bár Vanuatu, vagy a Lakatlan Szigetek ellen kellett volna játszanunk, de nem, ránk az angolok vártak. Shiltonnal, Wilkins-szel, Phil Neal-lel, Trevor Francis-szel, Brookinggal (Istenem, ezt az embert valami iszonyatos módon kiradíroztam volna a futballból 1981 előtt még, de nem tehettem, szegény Katzirz Béla majd mesél róla, ha akar), volt ott még egy Peter Barnes, meg valami Óriási Egér, azt hiszem, Keegan-nek hívták. Szóval, volt a morális szétesés, meg volt a világ, tulajdonképpeni, aktuálisan az egyik legjobb válogatottja. Katasztrófális 4:1 volt a vége. Az eredmény még csak egy dolog volt. De én akkor láttam először a Válogatottunkat annyira alárendeltnek, megalázottnak, tehetetlennek. Aztán eljött a VB is, ami innen már csak történelem, azokkal együtt, amit idáig leírtam.

A portugál Garrido, a házigazdák képviseletében, az első meccsen 2:1-re legyőzött minket. Egy szerencsés góllal, egy Fillol paskolást követően, vezetést szereztünk Csapó révén. Emlékeim szerint a sors, a Bolívia elleni gólja miatt picit igazságot szolgáltatott Zomborinak, hiszen a rendező jóvoltából pár másodpercig a világ azt hitte, ő volt a gólszerző. Aztán Gujdár Sanyi egyenlített. A már említett L. Réti Anna könyvnek is ez a pillanat van a címlapján. Keressetek rá valami elérhető videóra. A kapusbakinál az ötösön belül még két magyar játékos tartózkodik. Igen, Törő és Nyíl azok. A korszak szimbólumai, jelei annak, mennyire beszorulva védekeztünk a meccs kétharmadában. Aztán még Nagy Laci ajtó-ablak szituban hibázik egy óriásit, majd jön Bertoni – ismét. Másfél év alatt 4 gólt rúg nekünk. Aztán Törő és Nyíl kiállítása, majd a VB utáni esztelen üldöztetésük már csak olaj a tűzre. Ez a két fiatal zseni, azon a meccsen annyi alattomos, sunyi, megtorlatlan szabálytalanságot szenvedett el, ami példátlan. Volt, hogy Garrido nevetve akarta felsegíteni Törőt, aki elrántotta a kezét és elküldte az anyjába őt. Akkor már mindegy volt, de mindketten a kiállítás sorsára jutottak. Mindkettőnek volt már sárgája, de amiért a kiállítást kapták, mindegyik alapból piros lett volna. Nyíl, lefelé menet, még, lélekben  15 millió magyar üzenetét adta át a szerpentindobálóknak. Nem szólt, szája néma maradt. Csak a két hüvelykujját használta, szimmetrikusan, a maga mértani közepére mutatva.

Azt lehetett tudni, innen minden eldőlt nagyjából a továbbjutást illetően. Az olaszok ellen 3:0-nál az újpesti bombázó, Tóth Andris még berúgott egy büntetőt, majd a franciák ellen, ahol az ellenfél, a sors fintorából eredően, történelmük során először és utoljára zöld-fehér mezben lépett pályára, jött egy újabb, sima zakó. Ugyanúgy 3:1 lett, mint az olaszok ellen, csak Zombori 2:0-nál szépített, de a következő pillanatban a franciák újranövelték az előnyüket.

Amit olvashattatok, csak egy kisgyerek emlékeiben maradt meg. Lehet, nem minden tényszerű, járjatok utána.