A sorozat második részében tekintsük át, hogy az 1970-es évektől kezdve hogyan szerepeltek a vidéki klubok a nemzeti bajnokságban. Ahogyan az első részben láthattuk, az 50-es, 60-as évtizedek komoly budapesti dominanciával teltek, ’63-ban nyert a Győr egy nem teljes értékű félidényes bajnokságot, de azon kívül a dobogós helyekre is ritkán fértek oda a vidéki fellegvárak.
Aztán ez csak fokozódott a következőkben, hiszen 1975-ig az Újpesti Dózsa zsinórban hét bajnoki címet könyvelhetett el, ezek alatt összesen egy salgótarjáni és győri dobogót tudunk felidézni. A nógrádi szurkolók idősebb generációja feltehetően ma is könnyes szemmel gondol vissza a város labdarúgásának legnagyobb sikerét elérő 1971-1972-es csapatra, akik kis szerencsével a második helyre is befuthattak volna, ám az utolsó két körben elszenvedett vereség miatt „csak” a bronzérmet sikerült elhódítaniuk. A csapat edzője a később a szövetségi kapitányi tisztséget is betöltő Moór Ede volt.
Csaló Müncz!
Az 1975-1976-os szezon több okból is emlékezetes volt. Egyrészt a sorozatbajnok Dózsa csak a harmadik helyet szerezte meg, másrészt pedig nagyon közel került a bajnoki címhez a Videoton csapata. A fehérváriak két ponttal maradtak le a Ferencváros mögött. Az utolsó előtti körben éppen az Üllői útra látogatott a Vidi. A mérkőzés 1-1-es döntetlennel zárult, fehérvári győzelem esetén a zöld-fehérek a második helyre szorultak volna. Korabeli szemtanúk véleménye szerint Müncz György játékvezető ténykedésével erősen befolyásolta a mérkőzés végkimenetelét, 0-1-nél labdaelrúgásért kiállította Májer Lajost, aztán a Fradinak sikerült egyenlítenie. Az utolsó fordulóban aztán mindkét csapat győzött, így a különbség megmaradt.
A hetvenes évek végéről még megemlítendő egy diósgyőri bronzérem. Akkoriban ők adták az olimpiai válogatott magvát, és volt olyan felnőtt EB-selejtező is, melyen 5 játékost delegáltak a kezdő tizenegybe.
A fellendülés időszaka
A ’80-es évek teljesen más szeleket fújtak. 1981-ben a Tatabányai Bányász ezüstérmét jegyezhették fel a krónikások, a Rába ETO csak a 11. helyen végzett. Hogy ez utóbbi miért érdekes? Mert a következő két szezonban ők hódították el a bajnoki címet. Verebes „Mágus” József rendkívül látványos támadófutballt bemutató csapata megállíthatatlannak bizonyult, az első szezont 102, a másikat 82 találattal zárták. Más kérdés, hogy a nemzetközi porondon nem sok mindent mutattak fel, de a honi állóvizet azért rendesen felforgatták. Íme, egy meghatározó meccs a korszakból:
A ’83-’84-es, és a ’84-’85-ös szezonban már csak ezüstérem jutott a Rába-partiaknak, aztán a ’86-os bronz után visszasüllyedtek a középmezőnybe.
Jóval fontosabb tényező lett viszont a ’84-es és ’85-ös bronzérmes Videoton, akiknek nagy nemzetközi kupa-meneteléséről később lesz szó.
’86-ból egy Pécsi MSC ezüstérem említendő meg (Garami Józsefet ez az eredmény röviddel később a válogatott kapitányi posztjára repítette), míg ’87-ben és ’88-ban az évtized harmadik legfontosabb vidéki csapata, a Tatabányai Bányász ért fel a dobogóra, de az aranyérem egyszer sem jött össze nekik, pedig remek futballisták alkották a csapatot.
A következő epizód a ’90-es évekről és napjainkról szól majd, úgy gondoltam, hogy elkülönítem a fentiektől (bár eredetileg nem így terveztem), hiszen a rendszerváltással új korszak köszöntött be Magyarországon, amely a profi labdarúgást sem hagyta érintetlenül.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
miller draft 2013.01.29. 19:50:07
A két bronzzal jóval fontosabb tényező, mint a két aranyat, két ezüstöt elhódító Rába? Logikai bukfenc vagy mifasz :-)
Fatusi 2013.01.29. 23:28:56
miller draft 2013.01.30. 07:46:59
Ajánlott bejegyzések: