Amikor a 2007/2008-as szezonban az akkor még Alba Volán SC néven szereplő fehérvári jégkorongcsapat a magyar bajnokságot kinőve a klasszisokkal erősebb osztrák pontvadászatban indult, sokan csak legyintettek egyet, hogy most akkor megvan az új pofozógép. Az első idény valóban nem sikerült a legfényesebbre (36 meccsből mindössze 5 győzelem, 4 hosszabbításban és 27 rendes játékidőben elszenvedett vereség, 24 pontos lemaradás az utolsó előttitől), de a következő kiírásban már a fehérváriak mögött is végzett csapat, és a rájátszás ezúttal „csak” 11 pontnyi távolságban volt. Ezután 70 év elteltével a „sapporói csoda” után ismét az „A” csoportos világbajnokságon szerepelhetett a gyakorlatilag a Volánra épülő válogatottunk (ifj. Ocskay Gábor sajnos már nem lehetett velük…), majd a következő EBEL-ben végre a rájátszás ízét is megtapasztalhatták a fiúk. Ekkor sokan bíztunk abban, hogy a hazai jégkorongsport töretlen fejlődésének semmi sem állhat az útjában (egyre több és több kissrác érdeklődik majd a sportág iránt), és abban is hittünk, hogy a világelitben való szereplés nem csak egyszeri kirándulás volt. Sajnos úgy tűnik, hogy tévedtünk…

A most épp 12 csapatot felvonultató osztrák jégkorongbajnokság (az idei kiírásban a fehérváriakon kívül egy korábbi cseh másodosztályú, valamint egy szlovén és egy horvát együttes is szerepel) középszakasza a jövő hét közepéig szünetel. A pihenőt leginkább az olimpiai selejtezők harmadik köre indokolja, ahol meglepő módon a magyar válogatott már nem érdekelt. Persze reálisan nézve ezen a tornán már teljesen esélytelenek lennénk az egyetlen Szocsit jelentő hely megszerzésére, azonban most már eleve el sem jutottunk eddig, miután a több sebből vérző magyar válogatott csúnya és váratlan pofont kapott az előselejtezőn. November elején a Papp László Arénában rendezett kvalifikációs torna mindent eldöntő mérkőzésen a 6:6-os döntetlent követően (nem, ezúttal nem az agyonemlegetett Honvéd - Volánról van szó!) szétlövés után alulmaradtunk a nem kifejezetten világverő holland válogatottal szemben. (Eddig nem volt szokás hat gólt kapni a hollandoktól, pláne nem vereséget szenvedni, főleg nem hazai jégen!)

A hétvégén így jobb híján egy lengyelországi négyes tornán veszünk majd részt, ahol a házigazdákon kívül még Dél-Koreával és Romániával meccselnek majd a válogatott kispadján debütáló Rich Chernomaz tanítványai. Az idén fél évszázados kanadai úriember játékosként az NHL-es New Jersey Devils és a Calgary Flames csapatában is megfordult (a legmagasabb osztályban 1981 és 1992 között 51 meccsen lépett jégre), edzőként pedig dolgozott az 1995-ben vb-bronzot szerzett kanadai válogatottat stábjában, később pedig a Frankfurt Lions csapatával német bajnok lett. Az utóbbi években már megszokhattuk, hogy a nemzeti csapatot külföldi szakember irányítja (ez a személy általában megegyezett a SAPA Fehérvár éppen aktuális vezetőedzőjével), azonban az új főnök ezúttal most abszolút kívülről jött, hiszen a fehérváriakat (egyelőre még) a cseh Jan Neliba próbálja kordában tartani. Októberben ugyanis csúzlira helyezték a kanadai Kevin Primeau-t, (persze ő is volt már nálunk szövetségi kapitány) mert vele már nem látták biztosítottnak, hogy elérik a minimálisan kitűzött célt, azaz bekerülnek a rájátszásba.

Na most az a gond, hogy ez Neliba mesterrel sem látszik biztosítottnak. Az alapszakasz 44 meccsének nagyjából csak annyi tétje van, hogy melyik hat csapat dőlhet hátra a középszakaszban, és ütögethet nagyjából gond nélkül tíz meccsen keresztül, és melyik lesz az a másik hat, akiknek még iparkodniuk kell, hiszen innen kerül ki a rájátszás 7. és 8. helyezettje. A Volán az alapszakasz utolsó meccsein sikeresen elérte, hogy a rájátszás egyenes ágon szóba se jöhessen, de az alsóházi középszakaszt még úgy-ahogy jól kezdték. Ráadásul még bónuszpontokat is hoztak az első körből, így a harmadik fordulót követően még play-offot érő helyen álltak. Azóta viszont összejött az a nem mindennapi bravúr, hogy az elmúlt két (ráadásul hazai) meccsen összesen 0, azaz nulla gólt szereztek, így a helyzet már meglehetősen kilátástalannak tűnik. Öt meccs van még hátra, még mindig csak egy pontnyira van a rájátszást érő helyezés, de a sorsolás és a jelenlegi forma alapján innen már szinte művészet lenne továbbjutni. Ha ez a vetélytársak bénázásának is köszönhetően valahogy mégis sikerülne, akkor viszont a felsőház első helyezettjével kezdődne a négy nyert meccsig tartó parti, ráadásul pályahátrányból, úgyhogy Virág elvtárs szavaival élve azért ez sem lenne népünnepély.

Jelenleg tehát van egy gödörben lévő élcsapatunk, egy gödörben lévő válogatottunk, és két újdonsült szakvezetőnk. Ha nem lesz meg a rájátszás, akkor véleményem szerintem Jan bácsinak azonnali hatállyal csengetnek Fehérváron, Mr. Chernomaz pedig elvileg csak az áprilisi divízió I-es vb végéig jött. (Persze ha a jelenlegi papírformát alaposan felborítva feljutnánk, akkor azért meglepődnék, ha utána nem maradna.) Ezt a „kis vb-t” szinte már hagyományosan Magyarország rendezi, ugyanis 2002 óta ez már az ötödik ilyen rendezvényünk lesz.

A magyar szövetség közleménye egyébként így szólt, miután megkaptuk a rendezés jogát: „nem mindennapi sportdiplomáciai bravúr, hogy 2011 után ismét Budapest lehet a házigazdája a divízió I-es tornának. „Pályázati anyagunk – benne a kampányfilmmel és az esemény logójával – elsöprő sikert aratott a finn fővárosban, ennek köszönhetően már az eredetileg kiírt döntés előtt egy nappal, csütörtökön hazánknak ítélték a rendezési jogot".

Azt már csak én teszem hozzá, hogy egyébként mi voltunk az egyetlen pályázók… Ez is jól mutatja a sportág iránt megnyilvánuló hatalmas nemzetközi érdeklődést…

A Papp László Arénában Nagy-Britanniával, Dél-Koreával, Kazahsztánnal, Olaszországgal és Japánnal kell majd megküzdenünk. Az első két helyezett feljut az „A” csoportba, az utolsó pedig megy a levesbe. A jelenlegi helyzetünkben a 3.-5. hely a realitás, kiesni nem fogunk (khhmmm…), a feljutáshoz pedig az kellene, hogy a legutóbbi vb két kiesője közül legalább az egyiket megelőzzük. És tegyük gyorsan hozzá, hogy a többi ellenfelet sem intézhetjük el egy flegma legyintéssel.

A válogatott bő kerete valóban bő, hiszen egyelőre még 37 nevet tartalmaz. Én azonban attól tartok, hogy jelenleg nem rendelkezünk ennyi válogatott szintű játékossal. A „Sapporói hősök” közül már csak kilencen maradtak (közülük hatan Fehérváron játszanak), a többiek pedig zömmel a SAPA nélkül aztán főleg nem túl acélos Mol Liga első két helyén álló dunaújvárosi és miskolci csapatból kerülnek ki. Vannak persze még további fehérvári játékosok is a keretben, a külföldön játszók közül pedig fel tudunk mutatni két francia és egy olasz első osztályú, valamint két svéd és egy svájci másodosztályú csapatban játszó légióst. Sajnos ez sem egy túl veretes névsor.

Persze tudom én jól, hogy nálunk eleve kevesebb az igazolt játékos, mint amennyi jégpálya a jégkorong tekintetében „jobb helyeken” található. A pénzhiány itt is megfigyelhető (pedig látványsportról beszélünk), bizony a szerelés is drága, ráadásul az érdeklődés sem túl nagy a sportág iránt. Persze csak egy „mezei” OB I-es találkozóról beszélek, hiszen a Fehérvár még a mostani – a megszokottnál mostohább - helyzet ellenére is többnyire telt ház előtt játszik. A csapat bizony magasabb átlagos nézőszámot mondhat magáénak, mint amennyivel a bajnoki találkozók tekintetében a helyi futballisták rendelkeznek. És persze a válogatott is képes arra, hogy szurkolókkal töltse meg a Papp László Arénát. Az is egyértelmű, hogy a világranglistán elfoglalt 20. hely környéke önmagában még nem számít túl előkelő helyezésnek, hiszen ezt a sportágat eleve kevés országban űzik (pláne magasabb szinten), de azért nem kell nekünk mindent a labdarúgással összehasonlítanunk.

A nagyobb probléma az, hogy egyre több belső ellentétről, szakmai összetűzésről hallunk és olvasunk, valamint komoly kritikákat megfogalmazó játékosokról és szakemberekről is jócskán tudunk. Ehhez jön még az is, hogy a „nagy generáció” kiöregedése után egyelőre az utánpótlásunk sem váltja be a hozzá fűzött reményeket. (A női utánpótlás válogatott „A” csoportba kerülése és bravúros ott maradása egyébként kivételes teljesítmény, azonban el kell ismerni, hogy soha sem ettől lesz hangos a sportsajtó.)

A jégkorongot sem csak akkor kellene jobban szeretni, ha világbajnokok lennénk. Egyértelmű, hogy ha a kanadai, az orosz, a svéd, a finn, a cseh, az egyesült államok-beli  stb. válogatott hellyel-közzel a legerősebb csapatával állna ki ellenünk, akkor semmi esélyünk sem lenne velük szemben, még a szoros eredmény elérésére sem. Ez pedig a jövőben is így lesz, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy előbb verjük majd meg női kézilabdában tétmeccsen a norvégokat, mint a jégkorong „nagyjai” közül (ugyancsak tétmeccsen) bárkit, pedig egyelőre még az előbbi is kizártnak tűnik.

A svájci „A” csoportos VB másfél hete örök élmény marad annak, aki ott lehetett. Pedig túl sok babér nem termett a számunkra, de reálisan nézve előzetesen sem gondolhattunk semmi ilyesmire. Mégis több ezren ott voltunk, és már egy-egy kivédekezett emberhátránynál is hatalmas ünneplést rendeztünk, amikor pedig gólt lőttünk, akkor pedig egyszerűen felrobbant a Zürich-Kloten-i csarnok. A rivális nagycsapatok szurkolói pedig nem lesajnálóan, hanem többnyire elismeréssel, már-már bizonyos tisztelettel fogadtak és kezeltek bennünket.

A jégkorongsport kis hazánkban volt már sokkal mélyebben, de járt már jóval magasabban is.

Jó lenne, ha befejezésül ismét Virág elvtársat idézhetném: „Határ a csillagos ég!”