Válogatott okosságok

Ma talán már hihetetlennek tűnhet, hogy nem is olyan régen még a Real Madrid nem csupán hogy megverte a Barcelonát, hanem még bajnok is lett. Sőt, akkortájt a Barca volt a légiósokkal telepakolt európai sztárklub és nyoma sem volt annak, hogy a futballtörténelem egyik legjobb csapata lesz az FCB. Vajon visszaáll majd az inga a két sztárklub örökös harcában? 2008-at írtunk akkor, amikor ez az inga még Madrid felé lengett ki erőteljesen. Válságnak se híre, se hamva, dübörög az Ibér Bika.

Az El Clásico napja – 2008 május 7.

Már reggel érződik a feszültség a levegőben: ma van az El Clásico napja, amikor a Real Madrid az örök rivális Barcelonát látja vendégül. A szálloda portásai (egytől-egyig ízig-vérig „madridisták”) nem minden mögöttes szándék nélkül az esélyekről faggatják a külföldi turistákat, majd közömbös tekintet esetén fagyosan kívánnak további szép napot. Nekem térképet rajzol Raúl, a baseball-sapkában és hanyagul magára dobott zakóban pompázó szállodai alkalmazott, és széles taglejtésekkel kísérve lát el instrukciókkal:

– Ember, a stadion déli részét felejtsd el! Ott nincsenek bárok, jegyet meg már úgysem szerzel!

– Nincsenek bárok? – húzom össze a szemöldökömet, cselt orrontva

– Nincsenek, ember! – fortyan föl némileg – az utcák teli vannak fasisztákkal! Ezek mind őrültek… – legyint, majd méretes ákombákmokkal egy NO feliratot firkant a térképemre a stadion déli oldalához.

– Hiába tudsz spanyolul, nekik nem vagy spanyol, és soha nem leszel az! – tölti meg kollégája szavait új tartalommal a másik pult mellett álldogáló.

Ám mielőtt a Real Madridot végképp Franco tábornok és bőrfejűek kedvenc csapataként skatulyáznánk be, jó ha tudjuk: Madridban élő feketék, arabok, dél-amerikai indiánok ezrei rajonganak a lila-fehér színekért. Való igaz, az Ultras Sur és az Orgullo Vikingo (Büszke Viking) nevű szurkolói csoportok nem éppen toleranciájukról híresek, de nem nagyon hiszem, hogy sok újat tudnának mutatni egy lelátón felnövő magyarnak ezen a téren. Egyébként sem csoda, hogy bárokban lelnék rájuk, hiszen pár tucat tagjuknál több nem jut be a Bernabeu stadionba. Kell a hely a fizetőképesebb rétegnek, és a Japánból özönlő sport-turisták hadának. Bár egy Barca meccsre nem sok tokiói fog bejutni, mivel a bérletesek elsőbbséget élveznek, így marad a bárokban való szurkolás - hiszen ki tudna otthon maradni meccsnapon? Meg úgy általában este Madridban…

Munkába menet Mohamed nevű taxisofőröm (a képen egy jellegzetes madridi taxi látható) is a Barcelonát szidja. Nem kevés kárörömmel állapítja meg, hogy a katalán elnök, Laporta ugyanabba a politikába bukott bele, amely korábban több évnyi sikertelenséget hozott a madridi blancoknak. –Ott voltak a galaktikusok, Beckham, Zidane, Owen…és mire mentünk vele? Mondd meg ember, mit nyertünk? Erre ugyanezt megcsinálja Laporta, és még a második helyük sem lesz meg…hijo de puta! – nyerít boldogan. Utána a románokat szidja egy keveset és az elszabaduló élelmiszerárak miatt a kormányt. Tiszta magyar életérzés – azt leszámítva, hogy öt sávos autópályák, és újonnan kiépített körforgalmak hada próbál segíteni a reggeli csúcsban. Nem messze négy (fél év alatt felépített) felhőkarcoló mered az égnek (képen lent), a főváros több pontján zajlanak építkezések – lakópark, iroda, metró…

Arriba Real Madrid!

Már kora délután lehetetlen visszajutni a városba. A változatosság kedvéért ismét Mohamed nevű taxisofőröm is a meccsről beszél, és a forgalmat szemléli aggodalmas tekintettel: „Az, ember, már mindenki a meccsre igyekszik. Ezek itt Andalúziából jöttek.” – dudál rá egy nem elég fürge Seatra.

– Be is jutnak a meccsre?

– Hogyne! – röhög fel hiányos fogsorával – már ősszel elfogytak a jegyek. De a Real szombaton bajnok lett, ma meg megverjük a katalánokat, ezt itt kell ünnepelni, Madridban! Campeones!

A stadiont nem tudom megközelíteni, baszk és brazil kollégáim le is beszélnek róla. Baszkföldi munkatársammal, hasonló származású barátjával, és a szamba-országbéli cimboránkkal egyetemben a városba vesszük az irányt, ahol vezetőnk, Inigo már ismerősként irányítja kicsiny Fiatját egy lakótelep kellős közepébe. A Plaza del Colón (képen fent) mellett elhúzva látok egy gigantikus spanyol zászlót lengeni a feltámadó szélben.

– Nálunk ilyet soha nem látnál! – bök a lobogó felé az egyik baszk utitárs.

– De nem ám! Ugye nem vagytok madridisták? – fordul hátra vasco sofőrünk. Hát igen, a katalánok mellett ez a nemzetiség sem rajong a Real Madridért – főleg, ha van egy Bilbaojuk.

 A kocsma kívülről kissé „szocreál”, ám belül igazán igényes, és nem mellékesen zsúfolt. Mindenki a bajnokcsapatnak szurkol, ez egyértelmű a lila mezek, sálak erdejéből. „Así, Así! Así gana el Madríd! Arriba Real Madrid!” – zúg a kórus több tucat torokból. Fiúk-lányok hasonló arányban. „A mai napon futballkorsóból jár a sör!” – hirdeti egy impozáns lézerreklám belül, bár nekem egyszerű porcelán korsónak tűnik, nagyjából három decisnek. Ellenben a „tapas”, az alkohol mellé járó sörkorcsolya fenséges. Bár rabja vagyok hazánk gasztronómiájának, de a spanyol sonkának nincs párja a világon. És nem utolsósorban, ez minden vendégnek alanyi jogon jár! A hangulat fokozódik, Raúl góljánál felrobban a kocsma, korsók repülnek, sálak pörögnek.

– Hol vannak az Atletico szurkolók? Azért ők is kijárnak ötvenezren meccsre… – kérdezem spanyol ügyekben tapasztaltabb társaimat.

– Hát itt semmiképpen. Délen többen vannak, de ott már több a román, meg a mór. Pocsék környék. – hangzik a lesújtó ítélet a másik nagy madridi klub szurkolóinak szocializációjáról, de hát ezt nem kell készpénznek venni, hiszen egy fradistának sem a villanegyed jut eszébe a IV.kerületről.

(Azért az Atleticonak sem csak mórok szurkolnak...)

Közben a hely közönségének kedélye egyre magasabbra hág, ami az újabb hazai gólokkal egyenes arányban növekszik. A vendégek kapusának, Victor Valdéznek a fejét követelik, mert bár belerúgtak, és kicsit megtaposták, de korántsem annyira, mint ahogy azt eljátszotta. A bíró egyébként mindig tévesen fúj, amennyiben abból nem a blancok jönnek ki jól. Újabb sonkaadagok tűnnek el, a korsók kancsókra cserélődnek, mindenki ordít, ami éppen eszébe jut. A 4:1-es hazai diadal után mindenki hazatántorog, de senki sem felejti világgá üvölteni azt, hogy  a Real Madridnak nem akad párja a világon.

– Katalónia? Nem létezik! Az Kelet-Spanyolország! Hahahaha! – hahotázik az éjszakába egy tar-kopasz barátjába kapaszkodó, erősen ittas afro-spanyol.

Baszk és brazil barátaim bánatosak, csupán ők szorítottak vendégsikerért, de a kedvezőtlen eredmény és az elfogyasztott nem kevés sör sem szegi kedvét sofőrünknek, hogy volán mögé pattanjon- mint ahogy az autóval hazaigyekvők közül senkinek sem.

– Most mér’? Én nem ittam rumot. Csak sört! – magyarázkodik. Egyre több baszk szót kever a beszélgetésbe. Cimborájával együttesen szidják a Partido Populart (Néppárt): „A Néppárt francoista. Aki francoista, az fasiszta!” – nyilatkozik ki ismét sofőrünk, barátja buzgón helyesel. A politikai helyzetünkről érdeklődik, de legyintek, úgysem értené. Ellenben parázs vita kerekedik abból, hogy a baszk, vagy a magyar nyelv-e az ősibb, de brazil társunk ezt gyorsan rövidre zárja, mivel e két lehetetlen nyelven felsorolt példamondatok idegessé tették, bár a tökéletes” szót a szívébe zárta. A hazaúton a kiejtésével próbálkozik.

Gracias Öcsi Bácsi!

Másnap derűs arcok a munkahelyemen, mindenki Raúl góljáról beszél, és az ellen trénerén, Frank Rijkaardon kacag gúnyosan. Ha már Madridban vagyok, nem hagyhatom ki a túrát a stadionban (hat eurót nekem bőven megér). Tisztelgek Puskás Ferenc óriásplakátja előtt – El Máximo Gólreador del siglo XX. Ezt gondolom, nem kell lefordítani, majd a klub többi magyar játékosának nevét böngészem. Hát igen, múltunk van, de hol a jövőnk, ti nagyhatalmú magyar futballvezetők? – fordítom orcámat az ég felé bánatosan, és vádlón.

A túra legjobb része a Real-kispad, számtalan fotó készül. Helvio, brazil barátunk magyar válogatott melegítőben végez gyakorlatokat, arra várva, hogy pályára küldjem – sajnos a gyep el van zárva a látogatók elől, így elmarad a bemutatkozás. Időközben tonnaszámra gyűjti a szemetet a két nappal korábbi rangadó után a több tucatnyi takarító. A módszer egyszerű: egy levegőfújóval, fentről indulva a legalsó sorok felé terelik a szeméthalmot. Még legalább két nap kell nekik a ragyogó tisztasághoz. Búcsúzóul Puskás felé mutatok – „Ő az én csapatomban kezdett el focizni!” – magyarázom két turistának és munkatársaimnak. Ezt legalább nem veheti el tőlünk senki…Gracias Öcsi Bácsi!