A sorozat előző része itt olvasható.

1981 szilvesztere, 13 évesen, azért is volt újdonság számomra, mert életemben először mehettem el egy egészéjszakás házibuliba 2 házzal odébb. Ha most a kedves olvasó valami extrém tinibuli beszámolóra számít, akkor csalódást fogok okozni. A környékbeli srácokkal a fél éjszakát végigbeszélgettük az elmúlt év focitörténéseiről. Hogy a Fradi újra bajnok lett, Nyilasi ezüstcipője, hogy a Vasas, meglepetésre, MNK-t nyert, hogy a Dózsa lett az őszi bajnok, annak ellenére, hogy Győrben egy új aranycsapat bontogatja szárnyait (ennek még később jelentősége lesz) és már szinte mindenki előre odaadná nekik a bajnoki címet. És hát szóba kerültek az óév válogatott sikerei, a spanyolországi VB-re való kijutás, illetve, nem utolsó sorban az is, hogy már csak két hét és megtudjuk, kik lesznek az ellenfeleink a világtornán.

Nyilasi az ezüstcipővel - mellette Szlavkov

Közben válogatottunk rögtön egy közös edzőtáborozással kezd Tatán, hogy utána példátlan hosszúságú, több mint egy hónapos ausztráliai és új-zélandi túrára utazzon, hogy az óceániai nyárban értesüljenek majd leendő VB csoport ellenfeleinkről. Emlékszem, ezzel a túrával nem nagyon tudtam mit kezdeni, és nem csak én, hanem a közvélemény sem.

Tóth Jokka búcsúja a nagy út előtt

Elutazni a világ másik végére hat hétre, úgy, hogy egyetlen komoly partner elleni meccs nincs lekötve. Mert hát várt ránk egy többcsapatos nemzetközi torna Ausztráliában, helyi klubcsapatok (többek közt a jónevű St George Budapest ellen, amely gyakorlatilag amatőr és pocakos, magyar származású urakból álló hobbi öregfiúk gyülekezet) és a jugoszláv Vojvodina társaságában, majd egy átruccanás Új Zélandra, két hivatalos, országok közötti megmérettetésre a VB újonc ellen. Amely már önmagában nem kevés veszélyt hordozott magában, hiszen a FIFA már akkor is nagyhatalmú korifeusai épp a kiwik kizárásán gondolkodtak. Új-Zéland ugyanis nem kis világ-, és sportdiplomáciai bonyodalmat okozott nemrégiben azzal, hogy a nemzetközi bojkott alatt álló dél-afrikai apartheid rendszer zászlóshajóját és ékkövét, a Springboks-ot fogadta hivatalos rögbi meccsen. Ezen felül egész tavasszal csak két hivatalos meccs vár ránk a világbajnoki fellépésig. Egyik a megunhatatlan osztrákok elleni, a másik pedig Peru fellépése a Népstadionban. Valljuk be, alapból nem hangzik rosszul, négy hivatalos meccs három VB szereplő ellen, de valahogy nem túl veretes a névsor. Mindeközben a VB-re kijutott, leendő potenciális ellenfeleinkre ennél sokkal komolyabb megmérettetések várnak. Szóval a szakmai sportsajtó aprította Mészölyt elég rendesen, rögtön pár héttel azután, hogy a kijutás miatt az egekig magasztalta. Már nem emlékszem, melyik újságíró tollából látott napvilágot egy hasonló szituációban, hogy mit lehet tenni, Magyarország mindigis a 10 millió szövetségi kapitány országa volt...

Idill Sydneyben

Eredményességét tekintve a túra nem sikerült rosszul.

Az eredmény tekintetében viszont... nem tudtuk, léptünk-e előre.

Azt már, ugye, előre tudtuk, az ellenfelek névsora nem lesz veretes. Azt is tudtuk, különösebb értéke nem lesz a kiutazásnak, hiszen egy éve eldőlt, válogatottunk majd az öregecske légiósokra fog épülni, akik érthető okokból, most nem tarthattak másfél hónapra a kerettel.  Maximum ez az egész arra lesz jó, hogy Mészöly megtudja, kikre számíthat majd. És akkor a „majd” szó új értelmezést kap. Hogy majd a teljes spanyolországi keret kialakításakor, majd, esetleg a VB után, majd.  Lényegét tekintve az ausztráliai túra hozott győzelmeket, hozott egy váratlan döntetlent a Sydney Olympics FC ellen. A tornagyőzelem szerintem itt ment el, vezettünk 2:0-ra, majd két váratlan és megmagyarázhatatlan védelmi hiba után 3 perc alatt egyenlő volt az állás. A vezetést még megszereztük újra, de a vérszemet kapott ellenfél újra egyenlíteni tudott. És emiatt hozta a sors azt, hogy egy európai kis klubcsapattal játszhattuk az utolsó fordulóban a mindent eldöntő utolsó mérkőzést. Annak rendje és módja szerint ki is kaptunk a Vojvodinától 2:1-re. Itthon meg mindenki csak a fejét fogta. Aztán még az új-zélandi repülőút előtt maradt pár napunk, a vajdaságiak is ráértek, hát játszottunk velük még egyszer. 5:0 lett a vége a javunkra, gyaníthatóan, ha életünk végéig, mindennap játszunk velük egy meccset, az összes további napon is nyerünk, pont a torna szempontjából sorsdöntő meccset veszítettük el. Mindent egybevetve, most őszintén, mennyivel lettünk volna beljebb, ha azt is megnyerjük? Semmivel.

És akkor itt álljunk meg egy pillanatra. A VB csoportok sorsolása Ausztráliában talál minket. Persze, ment előre a totózás, számolgatás, kiket szeretnénk kapni és kiket nem. A közvélemény úgy tartotta, az argentinokat nem, ők Maradonával sokkal erősebbek lettek, mint négy éve voltak, én mégis valahogy úgy voltam, kapjuk csak őket, ideje visszavágnunk. Hát, első körben megkaptuk őket. négy év alatt a keretük zöme nem változott addigra, és mi is úgy számoltunk, a miénk sem. Nagyon vártam a visszavágást. A Gauchok mellé megkaptuk még Belgiumot, akik alapesetben a sötét lovak voltak a szememben. Jutottak ki világbajnokságokra, ez önmagában nem volt tényező. Sokkal elgondolkodtatóbb volt, hogy a két évvel korábbi Európa-bajnokságon döntősök voltak,  váratlanul a semmiből. A történet szempontjából kisebb jelentőséget kell, hogy kapjon, ők, annak ellenére, hogy az angolokkal, spanyolokkal, olaszokkal kerültek a B-csoportba (ne feledjünk, ekkor 1980-t írunk), könnyebb ágról jutottak a döntőbe, mint a győztes nyugat -németek, akik telibe kapták a négy évvel azelőtti döntős ellenfelüket, Csehszlovákiát, az elmúlt két VB ezüstérmesét, Hollandiát, meg örök szívfájdalmam, azokat a görögöket, akik helyett, én akkor úgy éreztem, és ma is úgy érzem, nekünk kellett volna azon az EB-n ott lennünk. A belgák ezzel szemben bemasíroztak a döntőbe a kilences pályán. A spanyolok mindig is a rapszodikusságukról voltak híresek (igazándiból az első EB, majd később VB győzelmükig sokszor esélyesek voltak, de az első sípszó pillanatában már buktak is), az angolok 1966 óta keresik helyüket a világversenyeken, az, hogy klubszinten addigra nyernek mindent, ami nyerhető, az más kérdés (ez majd egy külön cikk lesz, ha eljutok idáig), az olasz futball meg minden eddiginél ismertebb mélyrepülébe kezd Paolo Rossiék eltiltásával.

'80-ban, a mindent eldöntő Hrubesch fejes

És akkor még nem beszéltem El Salvador fiairól. Abban az időben magyarválogatott-drukker nem tudott ilyen csapatokkal mit kezdeni.  1976-ban már legyőztük őket egy rosszemlékű dél-, és közép amerikai turné során (talán sok mindenkinek rémlik, egy piros folyosós „hiba” révén Baróti válaszút elé került, vagy Törő, vagy Ebedli), de mentünk még a régióba 1977-ben is, nem túl nagy sikerrel. Tehát, Argentína után itt egy újabb négyes VB csoport, sötét lovakkal, papíron nagyobb esélyekkel, mint 1978-ban, de mégis sokkal kisebb arccal és önbizalommal.

Időrendben a sorsolás valahová az első két ausztráliai meccsünk közé esett valójában, de már ott tartunk, hogy repülünk át a kiwik földjére.  És három nap alatt két hivatalos meccs egy olyan ellenfél ellen, akikkel még életünkben nem játszottunk.

Az első meccsen az ellenfél. Uramatyám, kik ezek..

Az egy dolog, de azt sem tudjuk, kik ezek. Annyit tudunk, van egy Wynton Rufer nevű 19 éves csillagjuk, ő az angol másodosztáyú Norwich profi játékosa. De hogy erről a képről, melyik ő, hát a fene sem tudta. Meg az egész új-zélandi dolog kezd egy kicsit groteszkbe átmenni, nem hogy a B válogatott fellépése lesz értékelhetetlen, hanem lassan C válogatott lesz, akik addigra odaérnek. Hiába, a világ másik vége, játsszuk a meccseket zsinórban, jönnek a sérülések. Elfogy Kerekes Attila, a stabil második középső védő, elfogy Katzirz Béla. Abból a keretből Kerekest Rab pótolja, de ő nem az a tipikus centerhalf, Katzirzot meg Kakas. Lényeg, két meccsből behúzunk két győzelmet, de mindkettőt illik mihamarabb elfelejteni. A Telesportban is úgy kommentálták a meccseket, reméljük, ilyen összeállításban soha nem kell többet pályára lépnie a magyar labdarúgó-válogatottnak. Mit mondjak, néha ide nekem az akkoriakat.

Amúgy Mészölynek ezer gondja van ezekben a pillanatokban. A közvélemény ezer csapást mér rá. Az Ezerfejű Cézár támad. Minek kellett ez a túra (Mészöly habitusát ismerve, a válasz az, hogy a kurva anyádér’), miért nem lehetett kivinni a külföldön vitézlő sztárokat (szerinted mé’ nem??). De van itt egy sokkal nagyobb probléma.  A nyugaton szereplő társaság, az itthon, általa tervezett és álmodott B vonal, csak egy dolog. De itt a Győri ETO.  Ebben az évben hihetelen volt, amit a győriek véghezvittek.  Verebes keze alatt összeállt egy szenzációs brigád, Hannich Péter (ő „csak” egy középpályás, nem csatár) által egy gólkirályi cím, egy csapat, amelyik egy idény alatt 100 gól felett rúg. Hannich és a leggólerősebb csatár, Szentes Lázár, csaknem a győri gólok felét szerzik. Ha álmomból keltenek, a mai napig fújom, Kovács-Csonka, Mile, Hlagyvik, Magyar-Hannich, Póczik, Burcsa-Szabó O., Szentes, Hajszán. Már magam sem tudom, a közvélemény helyezett csak nyomást a Kapitányra, vagy tényleg megfordult-e Mészöly fejében, hogy lecseréli az egész tavalyi sikergarnitúrát, de az óriási dilemmán felül (én nem is hiszem, hogy volt dilemma egyáltalán) ez igazándiból maximum csak játék volt a nevekkel.

Ami tény: Kovács Laci, a kapus, már Argentínában kerettag volt, előtte tíz meccs felett védte a válogatott kapuját. A védelemből egyedül a jobbhátvéd, Csonka Gyula lehetett válogatott, de ő is csak a VB-t követően. Hannich később sokra vitte, egy VB-vel később oszlopos tag volt, most egy epizódszerep jutott neki egy Peru elleni előkészületi meccsen, Póczik (a legőszintébb sajnálatomra) addigra már kifutotta magát a válogatottból. Ő már Barótinál képbe került 1974-ben. De Messi és C. Ronaldo sem rúghatna soha labdába, ha Nyilasival, Ebedlivel, Törővel kerülne egy csapatba. Vele voltak még kisérletezések a VB után is, de ahogy 1974 túl korai volt neki, úgy 1983 túl késő. Burcsa is eddigre négyszeres válogatott volt, ebből háromszor Mészöllyel, de még 1980-ban.

Hannich, Póczik, Burcsa, ahogy az aláírásgyűjtő füzetem látta őket 1982-ben

Szabó Ottó is válogatott lett két évvel később, megint más kérdés. Szentes Lázár még képbe kerül itt, Hajszán Gyula első válogatott megmérettetése még szintén várat magára. Az tény, a közvélemény kimondta, az óceániai túra játékoskerete állhatott volna próbajelleggel a győriekből is. De nem állt. Mindenki Martosékat, Bálintékat várta haza. Velük hittünk, velük hittem mindent.

De győriek ide, az Új-Zélandon fellépő „C válogatott” oda, a válogatottunk teljes gőzzel készül a VB-re, alig három hónap maradt Mészölynek és a stábjának, hogy eldöntse, melyik 22 játékost nevezik a tornára. Igazándiból kellemes gondok, a Kapitány azidőtájt még egy bő, körülbelül 40-es keretben gondolkodhatott. Mindig az a legnehezebb ebben, hogy azokat kell megnevezni majd, akik nem lehetnek ott. Nekünk jönnek futószalagon az előkészületi és barátságos mérkőzések. Rögtön Fazekas csapata, a Royal Antwerpen fellépése a Népstadionban. A belgák egyfajta Fazekas-gálának tekintik az egészet, jönnek ők nagyon szívesen, egy feltételük, illetve kérésük van csupán. Kapa egy félidőt mindenképp játsszon náluk. Mészöly udvariasan elhárította a felvetést, mi nem gálameccsre készülünk, hanem nagyon komolyan készülünk a világbajnokságra.

Fazekas a 4. gólt fejeli

Annak rendje és módja szerint, nem csak a csapat, hanem a közönség is igen komolyan vette a találkozót. 25,000 néző, egy nem hivatalos előkészületi meccsen. Az nagyjából két teljes NB1-es forduló teljes nézettsége manapság. Gyakorlatilag a lehető legerősebb összeállításban léptünk pályára, Mészöly nem úgy nézett ki, mint aki kisérletezgetni akar. Egy érdekes próbálkozása akadt csak csupán, az pedig Pölöskei kezdőként szerepeltetése volt. Kimondva, először kapott úgy lehetőséget, hogy megmutathassa, hogy tud Fazekassal, Törőcsikkel, illetve Törőt csereként váltó Kiss Lacival szerepelni. A mérkőzést 8:2-re nyertük, úgy, hogy már 8 volt a különbség, mikor a belgák kétszer is betaláltak. Bár az ifjú csatárreménység gólt nem rúgott, de nem vallott szégyent. Ez a meccs Müller, Fazekas és Nyilasi nagy parádéja volt, de meg kell emlékezni még két „norvég” gólról. Bálint rúgott egy hatalmas bomba szabadrúgást, mint fél éve a budapesti selejtezőn, Kiss Laci pedig hajszálra lekoppintotta az osloi átemelős gólját. Nagyon jó hangulatban vártuk az osztrákok elleni, pár nap múlva esedékes mérkőzést.

Az osztrákok elleni kezdő

A közvélemény teljes VB lázban ég, ha a Stadion szoborparkjában minden nap nyilvános edzések lettek volna, belépőjeggyel egyetemben, akkor is minden nap több tízezren állták volna körül azt az edzőpályát. Igazándiból még mindig Nyilasi és Törőcsik volt, akikkel bármit el lehetett adni, klubszimpátiától függetlenül imádták őket az emberek. És hatott még az újdonság varázsa is, hogy nekünk is vannak már légiósaink. Mégpedig micsoda légiósaink. Öröm volt minden pillanat, mikor láthattam Mészárost, Martost, Bálintot, Fazekast, Müllert, ahogy nyugaton új erőre kaptak, a sajtó attól volt hangos, hogy mennyire erősségeik csapataiknak. És hát persze, öröm volt az is, mennyire szárnyaltak a válogatottban is. Erre az estére nem kevesebb, mint 50 ezren gyűltünk össze a jubileumi 125. magyar-osztrákra. Ezzel a mérkőzésszámmal kapcsolatban csak annyit, hogy a szintén jónevű angol-skót összecsapások ekkor 99-nél tartottak. Ugyanakkor azt se feledjük, az osztrákok szintén a VB-re készültek, és nagyon jó nevekből állt az akkori időkben a csapatuk. Koncilia, Prohaska, Krankl, Schachner, Pezzey, Kurt Jara, mind mind ismerősek voltak már az 1978-s VB-ről is. A találkozó emlékeim szerint kifejezetten magas szinvonalú volt, két nagyon felkészült csapatot láthattunk a pályán, a mezőnyben szinte végig az történt, amit mi akartunk. Rendre vezettük a formásabbnál formásabb támadásokat, de csak gólhelyzetekig, kapufákig jutottunk.

Törő fejese a kapufán csattan, Koncilia már verve

És annak ellenére, hogy a meccset szinte végig irányítottuk, a gólokat az osztrákok szerezték. Úgy vezettek már 3:0-ra, hogy sokkal reálisabb lett volna, ha az eredményjelző-tábla fordított állást mutatott volna. De valahogy csak nem akartak a magyar gólok jönni. Mígnem...

Váradi Béla, 1:3

Nyilasi gólja, 2:3

Nyilasi az volt a válogatottnak, mint földi halandónak a víz és a levegő. Tibi nélkül egyszerűen nem volt válogatott, ő volt az, akire mindig és minden körülmények lehetett számítani. És meg kell emlékeznünk a másik gólszerzőről is. A Nemzet Bombázójának ez volt a búcsúgólja a nemzeti színekben. És stílszerűen egy váradis bombával búcsúzott.

Úgy kaptunk ki, hogy a másnapi sajtó csak dicsérte a válogatottat a mutatott játékért, már előre visszaköszönt Mészöly egy kései kollégájának az aranymondata, mely szerint a mérkőzést gólok nélkül kell értékelni...

De a spanyolországi keret végleges kialakításához még van egy mérkőzésünk Peru ellen. Ilyenkor kapitányok már nem nagyon szoktak variálni, az utolsó fellépéseken az is elég ritka, hogy bármilyen új kombinációt kipróbálnak, inkább a már bevett figurákon szoktak csak finomítani. Mészöly viszont olyan nyomás alatt volt az ETO szárnyalása miatt, hogy Hannichot és Szentest már nem hagyhatta ki a dél amerikaiak ellen, az utolsó felkészülséi meccsünkön két újoncot avatott személyükben. És méghozzá micsoda kezdés volt a meccsen!!!

Szentes debütálása 2 képkockában

Szentes Lázár, akit valósággal bekiabált a válogatottba a közvélemény, élete első fellépésének a huszadik másodpercében már be is köszönt Ramon Quirogának. És a jó öreg Ramon már aktív játékoskorában valóságos legenda volt, neki gólt fejelni első labdaérintésre, nna, erre mondják, hogy nem semmi.

Peru végül a mérkőzés hajrájában egy Uribe duplával fordítani tudott, kikaptunk 2:1-re. A korabeli sajtó, csakúgy mint az osztrákok ellen, most sem fukarkodott a dicséretekkel. Valahol az embernek kialakult egy olyan érzése, hogy „ezek” bármit csinálnak, a kutya nem fogja bántani őket. Pedig összehasonlítva a két meccset, mindkettőn jelen voltam, Peru ellen nem éreztem azt az átütő erőt, amit korábban a szomszédaink ellen. Peru ugyanolyan VB résztvevő volt, mint mi, de valahogy róluk nem tudtunk annyit, mint az osztrákokról. Az európai csapatok jellemzően csendben, szerényen készültek, míg a különböző közép-, és dél-amerikai válogatottakról naponta repültek fel helyi sajtóhírek, hogy országuk közvéleménye már előre nekik adta a VB aranyat, és bizony, a VB legjobb játékosainak járó összes cím is a sajátjainak fog jutni minden bizonnyal. Peruval sem volt ez másként, előre rettegtem Uribétól, Duartétól, Cuetotól. Ami előremutatóan ijesztő volt, hogy ugyanekkor salvadori és hondurasi lapok tudni vélték, hogy országaik lesznek a meglepetéscsapatok. Honduras annyira nem érdekelt engem, azzal úgy voltam, miattuk fájjon a házigazdák vagy az észak-írek feje, engem El Salvador sokkal jobban aggasztott... De mindenestre bizakodásra adott okot, hogy nekünk egy Fazekas-Törőcsik-Kiss László csatársorunk mögött van, egy nagyon tehetséges Pölöskeink és van egy szenzációs formában lévő Szentesünk, aki, úgy látszik, akkor rúg gólt, amikor csak kedve tartja.

A perui mérkőzés után nem sokkal Mészöly megtartotta első hivatalos kerethirdetését. 28 játékost nevezett meg, a zöme nem volt meglepetés, mégis volt pár érdekesség benne az akkori önmagam számára. A kapusposzton sokáig úgy látszott, Katzirz és Bubu mögött Kakas kirobbanthatatlan lesz, sőt, ha egy negyedik kapust is meg kellett a Kapitánynak nevezni, az általában az MTK-s Gáspár volt. Most helyettük a tatabányai Kiss Imre és a ferencvárosi Zsiborás kerültek a keretbe. Tulajdonképpen a védők névsora előre borítékolható volt, csakúgy, mint a középpályásoké. Egyedül Moldván Miklós kikerülése volt egy picit meglepetés, mindazok mellett, hogy némileg megnyugvással vettem tudomásul, hogy helyreállt a világ rendje. Moldvánról azt hittem, majd egyszer úgy lesz ő Mészöly-bébi, ahogy Halász lett 1978-ban, kissé érdemtelenül, Baróti-bébi. A csatárok összeválogatása sem okozott túl nagy meglepetést, valami azt súgta, lesz majd egy kis mészölyös meglepcsi. Én titokban az újpesti Kiss Sanyira számítottam, aki abban a bajnokságban 17 gólig jutott, a Dózsával meg MNK-t nyert. De volt Debrecenből valaki, aki Kissnél is előkelőbb helyen végzett a góllövő listán Szentes és Hannich mögött, ez pedig Kerekes „Guriga” György volt....

Közben végetért a bajnokság is, azoknak az éveknek az egyik legszinvonalasabb sorozatával. Immáron nem volt meglepetés, a Győri ETO lett a bajnok, ezüstérmes a Fradi lett. A kettejük közti sorrendről egy bajnoki döntővel felérő mérkőzés döntött. Az Üllői úton, szakadó esőben, 4:3-ra nyer az ETO, akik látták azt a meccset, amíg élnek, nem felejtik el. Én sajnos lemaradtam róla, Dózsa meccsre szólított a kötelesség, de sokak egybehangzó véleménye szerint a magyar bajnokságok történetének egyik legszinvonalasabb találkozója volt.

Ők ketten, megint tőlük várunk mindent

Innentől kezdve gyorsmenet, ami a VB kezdetéig hátra van. Három előkészületi meccs, három külföldi klubcsapat ellen. A legérdekesebb, a mai eszemmel megpróbálom keresni rá a választ, de az emlékezetemben nem találom, hogy ebből kettő Elche és Alicante csapatai ellen. Pont ebben a két városban játszunk majd VB meccseket pár hét múlva. Alicantét még értem, Müller Sanyi ezidőtájt a Hercules Alicante profija... És mindezekhez jön még az 1. FC. Kaiserslautern.

Az Alicante elleni meccs egy érdekes kettősrangadóvá alakul. Mészöly kettészedi a keretét. Fáy utca, durván 12000 néző. Az A csapat kérdés nélkül kettéharapja 4:2-re aktuális ellenfelét, a B csapat az NB2-s U21 válogatott ellen lép fel. A B nyer 2:1-re, az ellenfél megnehezíti a válogatott dolgát. A vesztesek legjobbját egy bizonyos Bánkinak hívják.

Két nap múlva az Elche-t is legyőzzük 2:1-re. Ilyenkor az ember már nem is azt nézi, miért nem 4:0-ra, 6:0-ra nyerünk, hanem azt, hogy utána a Kapitány mit nyilatkozik, alapvetően mi volt a célja ezekkel a meccsekkel, és a meccs után miket látott.

Törő az Elche, Nyíl az Alicante ellen

Azért még az alicantei kettősrangadóra visszatérnék egy pillanatra. Ugyanezen a napon, amikor mi egy spanyol klubcsapattal játszottunk, Anglia 2:0-ra megverte a hollandokat a Wembleyben. Az angolok összeállítása csak egy dolog, de a VB-re nem kijutó hollandok kapuját egy bizonyos van Breukelen védte, a csatársoruk meg már akkor sem hangzott rosszul, La Ling-Kieft-Tahamata. Lengyelország a francia Lens-t verte 3:0-ra, a háromból kettőt bizonyos Boniek és Smolarek brátánki urak szereztek, Új-Zéland 1:1-es döntetlent játszott a az Elton John birodalom, Watford ellen, az Eintracht Frankfurt meg 2:1-re legyőzte Kuvaitot. A meccs során az olajsejkek csapata vélt bírói tévedés miatt kétszer akart levonulni a pályáról, de mindkétszer maradtak..

És akkor maradt egy meccsünk az akkori Bundesliga csapat ellen. 1:1, Varga Kacsa a végén, a 88. percben egyenlített egy 18 méteres szabadrúgás bombából. Érdekes meccs volt, 15000 néző a Népstadionban, a válogatott utolsó fellépése itthon a VB előtt. Az első percben, az első vendég támadásból rögtön kaphattunk volna két gólt. Tulajdonképpen 90 percig bekkeltünk. Mégis ez a mérkőzés számomra oly kedves volt és maradt.

A barátaim előtt sosem volt titok, magam is kapus voltam, mindig is elvakult kapushívő és szerelmes voltam. Az, hogy a honi NB1-ben micsoda neveket láthattam hétről hétre, az csak egy dolog. De itt volt Bubu és rajta kivül 1982 futballtavasza mindenkin felül elhozta nekem még Konciliát, Quirogát, és Ronnie Hellströmöt, hát ez maga, a földöntúli csoda volt.

És következő nap a Kapitány kihírdette a 22-es keretet.

A VB keret...