Válogatott okosságok

Szalai Ádám egyike a magyar válogatott kevés megkérdőjelezhetetlen alapemberének, és – bár múlt héten, a Fortuna Düsseldorf ellen pont nem volt a kezdőben – hasonlóan fontos játékosa a Mainz csapatának is. Mivel a Leverkusan reálisan nézve a második helyért áll versenyben, a Mainz meg a negyedikért, mindkét csapatnak jócskán volt miért hajtania, és ahogy a Bundesligában ez amúgy is szokás, hajotttak is becsülettel.

A taktikai felállás alapján viszont akár Hollandiában is játszhatták volna ezt a meccset, hiszen mindkét csapat az ott megszokott és népszerű 4-3-3 felállásban lépett pályára, legalábbis papíron, Szalai a középső támadó pozíciójában kapott szerepet, de a várakozásokkal ellentétben nem középcsatárként, hanem a Müller-Ivanschitz ékpár támogatójaként, valamivel hátrébb. Így a Mainz játéka inkább 4-3-1-2-vel jellemezhető, labdakihozatalkor viszont a középpálya közepén játszó Baumgartinger hátra-, a két szélső védő, Bell és Pospech pedig előrehúzódott, hogy valamelyest kiszélesítsék az amúgy nagyon középen tömörödő mezőnyt. Így aztán amikor a szélről sikerült visszagurítani a labdát, Ádám könnyedén el tudott szakadni a védőktől. Sajnos ez messze nem elégszer történt meg, pedig rögtön az első alkalommal zúgó felső kapufát lőtt.

(Egy kicsit előretekintve a válogatott meccseire sajnos ugyanezt a problémát láthatjuk: bár csábító azt gondolni, hogy mondjuk egy Dzsudzsák-Szalai-Rudolf támadóhármas álljon fel ugyanígy, a felfutó és pontosan beadó szélsőhátvédek hiánya miatt ugyanolyan kevéssé is lennének hatékonyak.)

Hogy szerelmét megmentse, a legkisebb királyfi kénytelen csókot lehelni
a gonosz mostoha hatalmas bibircsókjára. (fotó: express.de)

A Leverkusen ennél sokkal dinamikusabban értelmezte az egyébként tényleg hasonló formációját, rengeteg mozgással sokkal több helyzetet is dolgoztak ki, Kießling egyszer még a kapusra is rávezethette egy az egyben, de gyenge lövését Wetklo könnyedén fogta. Ami feltűnő volt viszont már ekkor is, az a szabadrúgások csapnivalósága, ami főleg (de nem kizárólag) a leverkuseni Castro lelkén száradt.

Mint már említettem, a Mainz leginkább középen erőltette a támadásokat: visszavont helyzetéből következően Szalait nem csak a kirúgásokkal keresték, hanem a laposan középre felpasszolt labdákat is rendre ő kapta, amivel fordulás után indíthatta a gyors csatárkettős valamelyikét – jól láthatóan ez volt a Mainz támadásainak a fő irányvonala.

A gól mégsem ebből, hanem egy rosszul kivédekezett szögletből született a második félidő közepe tájékán: a felszabadítás után a tizenhatoson belülre újra visszatett labda a Leverkusen védője kezét érintette, és bár szándékosságról aligha lehetett szó, a bíró rövid gondolkodás után mégis tizenegyest adott, amit Ivanschitz kegyetlenül bevágott.

Ahogy Tuchel edző elkezdte lecserélgetni sokat futó csatárait (Ádámot a 89. percben a leginkább egy mesefilm szeretetreméltó borzához illő nevű Choupo-Moting váltotta), a Leverkusen egyre inkább kifogyott az ötletekből, a Mainz pedig továbbra is fegyelmezetten zárt vissza, bár a végén azért Wetklo kapus újabb bravúrjára is szükség volt ahhoz, hogy a Mainz otthon tartsa a három pontot.