A hétvégén látottak után már végképp senki sem mondhatja, hogy a Kispest mezében nem törik magukat a játékosaink. Vernes Ricsi szombati brutál-sérülése után vasárnap Bobál Gerinek is idő előtt kellett elhagynia a pályát. Neki azonban nincs igazán oka a törött orrát lógatni, hiszen megszerezte első góljait a felnőttek között, ráadásul őt annál sokkal keményebb fából faragták, mint hogy egy ilyen kis malőr komolyabb problémát okozzon neki. Ricsi sérülését azonban semmi esetre sem lehet kis malőrnek nevezni, de a műtét után szerencsére már ő is elhagyhatta a kórházat. Egyébként az elmúlt hétvégénk játék szempontjából úgy nézett ki, hogy talán érdemtelenül pont nélkül távoztunk a Hungária körútról, aztán NB II-ben megsemmisítettük az újpestiek B csapatát, a Puskás-Suzuki kupán pedig a bronzérmet akaszthatták a nyakunkba.

Mumusság szempontjából az MTK már-már kecskeméti magasságokba emelkedett nálunk az utóbbi években. Ki ne emlékezne például a 2005-ös hazai 2-2-re, amit Saskőy barátunk még a mai napig is vezetne, és azóta is szorgalmasan mutogatná fel a játékosainknak a piros lapokat,  ha Lambulic a 98. percben nem egyenlített volna ki?

                                                               Saskőy pókerarca

Aztán még ennél is régebbről feldereng egy szintén hazai 3-5 is, ami nem csak Illés Béla három góljáról emlékezetes, hanem arról is, hogy minden idők egyik legtehetségtelenebb hátvédje, a Dulca-Téger-Batrinu-Balint tengely (úristen…) oszlopos tagja, Dorel Balint valami irgalmatlanul nagy gólt ragasztott 1-2-nél a felső sarokba. De az MTK-sok vették el tavaly ősszel is a veretlenségünket, szintén a Bozsikban.

Most azonban idegenben játszottunk, bár egészen a találkozó napjáig az sem volt biztos, hogy azon a talajon egyáltalán mérkőzést lehet rendezni. Végül aztán lehetett, és az első félidőben nem lehet azt mondani, hogy feltörte volna a hátunkat a kapu. Talán már ebben a játékrészben összejött nekünk a tucatnyi szöglet, és ha már csak a nagy számok törvénye alapján is kettő-három normálisan érkezett volna az ötös környékére, akkor legalább egyszer csak bepattant volna valakiről a labda. De nem így történt, ráadásul miután Hegedűs minden lövésünket fogta (főleg Lanza tette őt próbára, akinek két-három olyan lökete is akadt, amit csak bravúrral tudott az MTK portása kiszedni), igazából már meg sem lepődtem, amikor a második félidő elején megkaptuk a szokásos madárgólunkat. Igaz, utána is igyekeztünk becsülettel, de még a négyezredik szöglet után sem tudtunk gólt szerezni, úgyhogy a viszonylagos jó játékunkat ezúttal feltehetjük a „baszhatjuk” feliratú polcra. A meccs hajrájában megsérült az MTK kapusa, aki mint később kiderült, a kulcscsontját törte. Miután Józsi bácsi addigra már háromszor is cserélt, Hegedűs kénytelen volt ilyen állapotban is a kapuban maradni. Ha Kamuti Jenő bácsi olvassa ezeket a sorokat, akkor már csomagolhatja is nekem a Fair Play díjat, mert most én azt mondom, hogy ha olyan 88-89 percig képtelenek voltunk betalálni, akkor azért már ne egy díszkapus ellen legyünk eredményesek a végén.

Ami meg szegény Ricsivel történt, az olyat békésebb népeknél még a horrorfilmekből is kivágják. A Rafa Wolfe-val való összefejelés végeredményéről dr. Szilas Ádám, a Honvéd orvosa így számolt be: „Nagyon súlyos a sérülése. Eltört az arcüregének oldalsó illetve az elülső fala, a szemgödör alsó és oldalsó fala, valamint a járomcsontja is, ezen kívül agyrázkódást szenvedett, a szemhéja felett felszakadt a bőre, ezt több öltéssel kellett összevarrni.”  Szerencsére jól sikerült a műtét, Ricsinek nem lesz maradandó sérülése és idegen anyagokat sem kellett beépíteni az arcába, de a szezonjának természetesen lőttek. Nagyjából másfél hónap múlva kezdheti meg a könnyített edzéseket, és majd ő is maszkban fog játszani. Ricsi, minél gyorsabb és minél fájdalommentesebb gyógyulást kívánok innen is!

Vasárnap aztán az NB II-es csapatunk az Újpest B-t fogadta a műfüvön. Büdös nagy hazugság lenne azt írni, hogy legalább ötven néző összezsúfolódott volna a korlátok környékén. Én kivételesen egy újpesti barátom társaságában néztem a találkozót, így legalább ő is láthatta, hogy miért is várunk mi sokat az akadémistáinktól. Amikor a meccs előtt rápillantottam az összeállításra, és azt láttam, hogy elöl a Lőrinczy-Holender-Bobál-Kapacina négyes fog rohamozni, már-már eluralkodott rajtam az optimizmus, de azért ilyen játékra még akkor sem gondoltam. A vendégek öt, NB I-es tapasztalattal is rendelkező játékossal a soraikban kezdtek, ehhez képest bő harminc perc után már négy gólos volt az előnyünk. Bobál például mind a négy gólban benne volt. Az elsőt és a harmadikat ő vállalta be, a második előtt a fejéről került a későbbi gólszerző Pascariu elé a labda, a negyediknél pedig olyan labdát varázsolt Filip elé, hogy még az újpesti kolléga is elismerően nyöszörgött mellettem. Aztán az első félidő utolsó percében Bobált lekönyökölték a tizenhatoson belül, és rájöttem, hogy egy törött orr bizony közvetlen közelről sem szép látvány. Geri azonban tökéletes nyugalommal viselte a dolgot, persze hogyne tette volna, hiszen végre a felnőttek között is megmutatta, hogy miért bízunk és reménykedünk benne annyira és annyian. A fent említett négyes pedig azt bizonyította be, hogy 18-19 éves fejjel is lehet olyan kreatív és ötletes játékot játszani, amivel a nagyok védelmét is alaposan össze lehet cincálni. Bobál cseréje aztán Erdélyi Laci volt, aki sérülés és betegség miatt már időtlen idők óta nem játszott, kellett is vagy öt perc hozzá, hogy ő is betaláljon. A hatodikat az új versenyző, Nicola Canzian vállalta, aki Holender passzával úgy indult el a félpályánál, úgy száguldott végig a bal oldalon és aztán úgy verte be a labdát a hosszúba, hogy öröm volt nézni. A mostani hétvégén úgy néz ki, hogy nem játszunk, mert a jelek szerint ijedtében a Vác is inkább megszűnik.

Azért még tegnapra is maradt meccs, hiszen húsvéthétfőn a Puskás-Suzuki Kupa helyosztóit rendezték Székesfehérváron. A legutóbbi három kiírásban az első helyen végeztünk, ezúttal most a bronzéremért játszottunk. Miután nem láttam élőben a meccset, így kénytelen voltam a Sport TV ismétlésére hagyatkozni. Ezt abszolút emberbarát időpontban, hajnali  4 órától adták, de – főleg az eredmény tudatában – mindenképpen érdemes volt megnézni. Régi kedves barátainkkal, a felcsútiakkal játszottuk a bronzmeccset. Az első félidőre alaposan rápihentünk (0-1), de aztán a második játékrészben beindult a daráló. Feketics Norbi és a csereként beállt Tóth Patrik is duplázott (utóbbi még egy szép gólpasszt is kiosztott), úgyhogy még nyugodtan kaphattunk is egyet, 4-2 lett a vége, a hazai vitrinbe most sem került semmi.  Én velük olyan érzelmi viszonyban állok, hogy már egy húszcsapatos torna tizenkilencedik helyével is maximálisan elégedett lennék, ha ők a huszadikak. Hiába bújnak ki hetente pályák a semmiből, hiába építik az Aranycsapat-stadiont, hiába az ország legfejlettebb infrastruktúrája, bizony még sehol sincsenek továbbra sem. Nincsen olyan korosztály, ahol előttünk lennének a tabellán, pedig nekünk jelenleg két nagypályánk van összesen, ahol gyakorolhatunk. Na jó, ha valamelyik csapatunk kimegy néha a KAC-pályára edzeni, akkor három. Az edző bácsijuk hiába mondta a végén, hogy ők aztán technikailag sokkal jobbak nálunk, hiába kutyázta az erőfocinkat (mondjuk ezek szerint nem is látta a meccset), hiába mondta azt, hogy érthetően fáradtak voltak, mivel ők jöttek a nehezebb csoportból, hiába adta elő a vesztes csapatok szokásos önámító dumáját („Nem az eredmény az elsődleges”), azért nekem elég beszédesnek tűnt, ahogyan szemmel láthatóan nem tudta megfelelően kontrollálni a mozgását. A döntőt egyébként a Real Madrid nyerte, miután 2-0-ra legyőzték a Panathinaikosz csapatát. A csapatneveket nézve az első négy helyezettből háromnak még köze is van Puskás Ferenchez, aki most ünnepelné 86. születésnapját.