A múlt szombati labdarúgó BL-döntő játékvezetője, az olasz Nicola Rizzoli a mérkőzés folyamán akár három játékost is kiállíthatott volna, azonban egyetlen alkalommal sem mutatta fel a piros lapot. Korábban, más mérkőzésen volt lap - kritikát is kapott érte a játékvezető, hisz így ő döntötte el a mérkőzést, legalábbis a kritikusok szerint.

Egyet mondok, kettő nem lesz belőle (Fotó: Reuters)

Ki döntött jól? Mi a feladata a játékvezetőnek? Mikor cselekszik helyesen?

A hét évvel ezelőtti döntőre bizonyára mindenki emlékszik (legalábbis, akik látták). 2006-ban St. Denis-ben az Arsenal és a Barcelona csapott ösze a végső diadalért, a játékvezető a norvég Terje Hauge volt. Azt a meccset nagyban meghatározta, hogy a londoniak kapusát, a német Jens Lehmannt a játékvezető már a 18. percben kiállította. Ezután az Arsenal becsülettel küzdött, még a vezetést is megszerezték, de a több, mint 70 percen át tartó emberhátrány végül felemésztette erejüket, és 2-1 arányú vereséget szenvedtek. Ezután a mérkőzés után többen támadták a játékvezetőt a kiállítás miatt. Nem azért, mintha nem tartották volna jogosnak (ezzel a részével most nem kívánok foglalkozni, az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy Lehmann valóban elkövette a terhére felrótt szabálytalanságot), hanem, mert azt mondták, ezzel az ítélettel a játékvezető eldöntötte a mérkőzést, és nem hagyta, hogy a csapatok döntsék el az.

Nyilván, akik a döntőben részt vevő csapatok valamelyikének szurkolnak, azok a saját kedvencük látószögéből szemlélik az eseményeket, és aszerint ítélkeznek a játékvezető döntései felett is. Azonban minden évben több százmillió olyan ember nézi meg a televízióban a mérkőzést, akik egyik féllel sem szimpatizálnak különösebben. Éppen ezért egy labdarúgó BL-döntő (de ugyanez igaz a válogatott-versenyek döntőire is) nem is csak sportesemény, hanem látványosság (show) és hatalmas üzlet (business). És, ha a show-t a 18. percben tönkreteszik, akkor nem megy olyan jól a business sem.

Franck Ribéry (piros mezben) könyöke és Robert Lewandowski (sárga-feketében) arca. Fotó: AFP

Mi az elsődleges cél? Az, ami a sportban elvileg mindig érvényes, hogy igazságos eredmény szülessen, vagy az, hogy olyan mérkőzést láthassunk, amely mindenkinek tetszik, amelyik minden nézőt végig a képernyő (és ezáltal a reklámok) előtt tart, amely után mindenki úgy áll fel, hogy egy jó mérkőzést látott?

Ideális esetben a kettő nem ütközik. De előfordul, hogy a játékvezetőnek nincs szerencséje, és a 18. percben a kapus gólhelyzetben elsodorja az ellenfél csatárát. Ha kiállít: belenyúlt, ő döntötte el a mérkőzést. Ha nem állít ki, akkor igazságtalan előnyhöz juttatja a vétkes játékost és csapatát, hiszen megengedte nekik, hogy alantas eszközökkel kerüljenek el egy bekapott gólt. Melyik a fontosabb?

Mi történik, ha a '13-as döntőn Rizzoli kiállítja a Lewandowski arcát könyökel átrendező Ribéryt? A francia játékos a Bayern mindkét góljának előkészítésében részt vett utóbb. Vagy mi történik, ha a játékvezető éppen a lengyel csatárt álítja ki, amikor a talaj helyett Jerome Boateng Achilles-ínján lépked? A látványosan fáradó, és ezzel emberhátrányba is kerülő BVB aligha húzta volna ki a 90 percet (azt, hogy ténylegesen ez így sem sikerült nekik, Rizzoli előre nem láthatta). És akkor nincs érdekes mérkőzés, csak vergődés.

Dante (pirosban) más sportágakból ismert megoldással állította meg Reust (sárga-feketében). (Fotó: Sky)

Vajon Dante sajátos megmozdulása (ld. a képet) tavalyi csapattársával, Marco Reus-szal szemben miért nem ért meg még egy sárga lapot sem? Egy sárga lap nem nagy dolog, nem dönt el semmit. Kivéve, ha a játékosnak már van egy - és Dantének már volt.

Persze nem biztos, hogy tényleg ez a helyzet. Elképzelhető, hogy Rizzoli azért nem adott lapot, mert vagy nem látta az eseteket, vagy látta, de nem ítélte szabálytalannak. Igaz, Dante rúgására ezek biztosan nem állnak fenn, hiszen ezért a játékvezető tizenegyest adott (helyesen).

Robert Lewandowski (sárga-fekete sportszárban) sétálni indult.

De, megintcsak: mi a cél? A nemzetközi szervezetek adnak egy kis támpontot a játékvezetők számára azzal, hogy a döntők előtt tipikusan eltörlik a felhalmozódott sárga lapokat, azaz a döntőről csak azt a játékost tiltják el, akit az elődöntőben kiállítanak. Jómagam még emlékszem az 1990-es VB-re, amikor az elődöntőben Claudio Caniggia egy idióta szabálytalanságért sárga lapot kapott, ezzel eltiltatta magát a döntőről, és az argentín válogatott akkor legjobb formában lévő játékosa nélkül volt kénytelen kiállni Rómában a németek elleni döntőre. Ma már ez nem volna lehetséges: a szabályok fontosak, de még fontosabb, hogy minél jobb meccset láthasson a döntőre a tévékészülékek elé ülő nagyérdemű.

A VB-döntőn amúgy két argentín játékost ki is állítottak. A mostani BL-döntőn, Londonban, senkit. Ennyit változott 23 év alatt a világ - de legalábbis a showbusiness.