Válogatott okosságok

Tudom én azt jól, hogy egy harmadik hely ebben a nem éppen világszínvonalú magyar bajnokságban önmagában nem jelent túl sokat. A bronzéremmel most újra ott vagyunk Európában, de hát még ezzel sem mondtam semmi különöset, hiszen mi amúgy is, eddig is Európához tartoztunk. Mindenesetre most valami olyat élhetünk át, amiben az elmúlt tizenkilenc évben különböző okokból nem lehetett részünk. A keretünknek szinte egyik játékosa sem élhette meg személyes emlékként a legutóbbi dobogós helyezésünket (még akkor sem, ha  Magyarországon születtek volna), sőt, a mostani csapatunkban olyanok is akadnak, akik akkor még meg sem születtek.  És most mégis, annyi év hányattatás után éremmel a nyakunkban zárhatunk egy szezont. Köszönjük!

Köszönjük a csapatnak, akik az utolsó tíz mérkőzésen nem találtak legyőzőre. Köszönjük Marco Rossinak és stábjának, mert komolyabb edzői tapasztalat nélkül is régen látott magasságokba emelték a csapatot. Köszönjük Szalai Lászlónak és Herczeg Vincének, hogy megálmodtak és létrehoztak egy sikeres és színvonalas akadémiát. Köszönjük Pári Sándornak, Somogyi Krisztiánnak, Simon Miklósnak, Sárai Györgynek, Farkas Tibornak, Bakó Attilának és a többieknek, hogy a Magyar Futball Akadémia az ország egyik meghatározó utánpótlás-bázisává nőtte ki magát. És most talán sokan viseltetnek majd ellenérzéssel, de igenis köszönjük George F. Hemingwaynak az elmúlt bő fél évtizedet, hiszen az idő és az eredmények őt is igazolják.

A Haladás elleni döntő összecsapás egy brutális horror volt. Pláne úgy, hogy a velünk párhuzamos meccsen az MTK folyamatosan növelte előnyét a már abszolút motiválatlan Debrecen ellen. Bizony benne volt a pakliban, hogy majd egyetlen gól fog dönteni. És bizony az is benne volt, hogy nem a mi javunkra. Igazságtalan és kegyetlen helyzet lett volna, de a sport néha igazságtalan és kegyetlen.

Szerencsére nem így történt, a sport ezúttal a mi szemszögünkből igazságot szolgáltatott. Talán jelzésértékű, hogy az utolsó meccsen három olyan csapatnak a kezében volt a döntés, akik a saját nevelésű, magyar fiatalokra jócskán támaszkodnak. Ezúttal a Haladás nem tudott bennünket legyőzni, így aztán az MTK sem tudott felülkerekedni rajtunk.  Valljuk be, nem is érdemeltünk volna kudarcot!

Baráth Botond, Nagy Gergő, Vécsei Bálint és Vernes Richárd személyében az elmúlt szezonban négy saját nevelésű fiatal akadémistánk vált meghatározó játékossá. Bobál Gergely, Holender Filip, Szemerédi Norbert és Lőrinczy Attila ugyancsak bemutatkozhatott a legmagasabb osztályban, és nem éppen ok nélkül reménykedhetünk abban, hogy ezek egy sikeres kispesti karriernek csak az első lépései voltak.

Az idény eleji igazolásaink is jórészt beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Ignjatovic, Tandia, King és Zivanovic egyaránt hasznos tagjai lettek a csapatnak, és a már "régebbi motorosnak" számító játékosok is (a tökéletes csapatkapitány Kemenessel és a csupa szív Lovriccal az élen) zömmel egyértelmű erősítést jelentettek. Természetesen voltak olyanok is, akik kilógtak a sorból, szerencsére ezúttal még ezt is elbírtuk. A tavaszi szezonra érkező játékosok közül pedig Lanzafame és Martinez egyaránt döntő részt vállalt a végső sikerben.

A jövő pedig már egyértelműen körvonalazódik. Saját nevelésű akadémisták, kiegészítve néhány rutinos játékossal. Akik egy olyan csapatot, sőt, CSAPATOT alkotnak, ahol megalkuvás és önös érdekek nélkül mindenki tud és hajlandó küzdeni és harcolni. Önmagáért, a többiekért, a klubért, a szurkolókért.

A Csapat és a Szurkolók most úgy tűnik, hogy végérvényesen egymásra találtak. Jó lenne, ha Kispesten ez az egyetértés általános tendencia lenne, és mindenki békét kötne mindenkivel.

Mert most igazán lehetnénk nagyvonalúak és megbékélőek. Együtt sokra vagyunk képesek, de még inkább összefogva még ennél is többre lehetünk képesek.

CSAK A KISPEST, irány Európa!