Válogatott okosságok

Ma este a magyar férfi vízilabda-válogatott az olimpiai bajnoki címvédő horvátokon kívül a minősíthetetlenül  fütyürésző orosz-ausztrál bírópárost is legyőzte, így szombaton késő este Montenegró ellen már az aranyéremért szállhatunk medencébe a barcelonai világbajnokságon! Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy egy egészen elképesztő összecsapást láthattunk  Katalónia fővárosában. Nagy Viktornak a világklasszis teljesítménye közben még arra is jutott ideje, hogy két ötméteresből kettőt hárítson, Szivósnak és Vámosnak köszönhetően ezentúl már augusztus 1-jén is Márton-napot tarthatunk, a Varga-testvérek a végén álomgóllal döntötték el a találkozót, a világ valaha élt egyik legnagyobb játékosa pedig immár szövetségi kapitányként is visszaülhet a vízilabda trónjára. Ha ez esetleg mégsem jönne össze, a mostani világbajnoki szereplés akkor is minden várakozást felülmúlt.

                                              A görögökön át vezetett az út az elődöntőbe

Miután az addig zsinórban háromszoros győztes magyar válogatott az ötödik helyen végzett a legutóbbi olimpián, többen egy jókorát legyintettek, hogy na tessék, most már aztán a magyar vízilabdának is befellegzett. Az ötkarikás játékok után nem sokkal a sikerkovács Kemény Dénes a medence szélén lévő műanyag ülőalkalmasságot felcserélte az elnöki bársonyszékre, a szövetségi kapitányi posztot pedig háromszoros olimpiai bajnok játékosának és akkori másodedzőjének, Benedek Tibornak adta át. Persze ez hivatalosan és szabályosan nem csak az ő döntése volt, de az ásványvíz-lóbálásban és a mérkőzések végére való totális berekedésben is felülmúlhatatlan edzőfejedelemnek finoman szólva sem volt ellenére, hogy volt játékosának adja át a képletes stafétabotot.

                                                         Az elmaradhatatlan ásványvíz

A sportszerető közvélemény persze ebben az ügyben is erősen megosztott volt. Voltak akik lelkesen helyeselték a döntést, sokan viszont még túlságosan korainak tartották az edzőként még kétségtelenül sehol sem bizonyító Benedek kinevezését, mondván, hogy szinte még alig száradt meg rajta az úszógatya. Tibor azonban érthetően nem ezzel foglalkozott, hanem késedelem nélkül megkezdte a csapat szinte teljes átalakítását. Ezt a tevékenységét zömmel a kényszer szülte, hiszen az aranygeneráció már erősen őszülő halántékú tagjai szépen sorban hajították a sutba az úszósapkát, a válogatottban való további szerepléstől legalábbis mindenképpen lemondtak.

Benedek Tibor pedig értelemszerűen fiatalítani kezdett, és a mellékelt ábra szerint újra bebizonyosodott, hogy a magyar vízilabda a tehetségek szempontjából továbbra is egy kiapadhatatlan kút.

Pedig kár lenne azt állítanunk, hogy a hazai bajnokikon a tűzoltóknak kellene lerángatni a csillárokról az azokon lógó hatalmas nézősereget. A magyar bajnokság világszínvonalú, gyakorlatilag mindig is az volt, néhány meccstől eltekintve azonban egy igazán szörnyűséges NB I-es focimeccs is bárhol több nézőt vonz. A tévé is nagyon ritkán közvetít meccseket, általában a kupadöntő és a bajnokság hajrája kerül csak a képernyőkre.

Az elért sikerek miatt azonban Kásás Tamás, Kiss Gergely, Szécsi Zoltán, Biros Péter, Molnár Tamás és a többiek neve mégis szinte mindenki számára ismert, és nem feltétlenül csak a különböző bulvárlapokból és a vacsorázós műsorokból. Nagy Viktor, Szivós Márton, Madaras Norbert, Gór-Nagy Miklós és a Varga-testvérek kapcsán is a sportkedvelők közül tízből nyolcan valószínűleg  megneveznék az adott sportágat. De például Bedő Krisztián, Decker Ádám, Vámos Márton vagy Bátori Bence kapcsán már egyáltalán nem biztos, hogy sokan vágnák rá kapásból a helyes választ. Éppen itt volt hát az ideje, hogy az ő nevüket is megtanuljuk.

Amikor a világbajnokság előtt a négycsapatos Vodafone-kupán csak a kis túlzással az „úszkáltak még” kategóriába tartozó németeket előztük meg, többen habzó szájjal verték félre a harangokat, a Benedek-fiúkra és magára a kapitányra pedig válogatott szitkokat kezdtek szórni. Tibi azonban ezzel sem foglalkozott, hiszen megivott ő már annyi vizet a medencében, hogy pontosan tudta, mikorra kell csúcsformában lennie a csapatnak.

Még csak nem is a világbajnokság elejére. Kínát ugyanis valószínűleg Gyarmati Dezső bácsiék még mai fejjel és kézzel is megverték volna, egy Szerbia ellen abszolút nem kell megszakadni a csoportkörben, Ausztrália ellen pedig majd lesz ami lesz, de úgyis továbbjutunk. Végül döntetlen lett belőle, ez pedig újra felerősítette a hangokat, hogy ennek bizony csúnya bukás lesz  a vége. A nyolcaddöntőben aztán a kazahok vártak ránk a medencében, mindezt a várakozásnak megfelelően teljesen észrevétlenül tették, így pedig jöhettek a kemény diónak ígérkező görögök. Akiken aztán egy ritkán látott védekezést bemutatva hat gólos különbséggel léptünk túl, ráadásul három gólt kapni egy világbajnoki negyeddöntőben minden, csak nem szokványos.

Így aztán az elődöntőben az olimpiai bajnoki címvédő horvátok következtek. Igaz, a londoni csapatukból már többen is hiányoztak, de ezt mondjuk mi is ugyanúgy elmondhatjuk magunkról. Ráadásul ők eleve kettővel többen voltak, mert egy-két igen-igen szórványos kivételtől eltekintve ismét botrányosan részrehajló és gusztustalan játékvezetésben lehetett részünk ma este. Még a tegnapi, házigazda spanyolok elleni női elődöntőre is (tegyük hozzá gyorsan, Kistelekiéknek még így is komoly esélyük volt a fináléra) sikerült néhány lapáttal rápakolniuk. Volt ám itt minden: 17-8-as kiállítási arány, közte egy kettős emberhátrány, valamint két ellenünk megítélt ötméteres is.

Talán mondani sem kell, hogy ha két szinte teljesen azonos képességű csapat meccsén az egyik több mint kétszer annyi emberelőnyt kap, mint a másik, akkor ott valószínűleg nagyon nem stimmel valami a parton. Nos, valami ezúttal sem stimmelt, és ezzel aztán majdnem sikerült is tönkretenni azt a régen látott (nemcsak tőlünk, hanem bármelyik válogatottól) álomvízilabdát, amit ma este a Montjuic tetején bemutattunk. Azt hiszem, nem kell ezt most bővebben kifejtenem, hiszen szerencsére nagyon sokan láthattuk. Akik pedig elmulasztották, nekik mindenképpen azt ajánlom, hogy nézzék meg a találkozót, mert valóban érdemes.  Világszínvonalú kapusteljesítményt, szenzációs bombagólokat és nagyon okos találatokat láthatnak majd, valamint azt a megmagyarázhatatlan pluszt, amitől a magyar vízilabda ilyen magasra emelkedhetett az évtizedek során. Egyértelmű, hogy az utóbbi időben egyre több ország válogatottja zárkózik fel a közvetlen élvonalhoz. Egyre több helyen foglalkoznak egyre komolyabban a sportággal, és egyre több helyen tanulnak meg egyre többet ebből a játékból. Emberelőny, emberhátrány, centerjáték, zóna, miegymás. Olyan csapatok is vannak, akik már tényleg mindent megtanultak a sportágból, amit meg lehetett tanulni.

A mi előnyünk viszont az, hogy nekünk ez a játék a vérünkben van.

Hajrá fiúk szombaton is, és bármi is történjen majd, büszkék leszünk rátok és köszönjük! Most nincsen rajtatok teher, ezúttal az ezüstérem sem lenne kudarc!

Na de miért lenne ez ezüstérem?

Hiszen vízilabdában mi vagyunk a császárok!