Válogatott okosságok

Benedek Szabolcs történelmi dokumentumokon alapuló regénye a magyar közelmúlt egyik elfelejtett epizódját eleveníti fel egy tipikus budapesti bérház lakóinak sorsán keresztül, akik között éppúgy megtalálható az elvhű kommunista házmester, mint a volt horthysta főtiszt vagy a munkatáborokból hazatért házaspár.
Egyszerű futballhisztéria volt ez vagy az 1956-os forradalom előjátéka? Tömegoszlatási főpróba? A szabadság első szárnypróbálgatása? Senki sem tudja – ez a regény azonban segít elképzelni, milyen lett volna nekünk is ott lenni az események forgatagában.

„Regény egy nagyon régi időről, amikor még – állítólag – majd' százezren is voltak egy futballmeccsen, amikor ez a játék még része volt az életünknek, és egy-egy gólnak, taccsnak (nem partdobásnak!) meghatározó befolyása lehetett az ország sorsára vagy a szerelmünkre. Gazdag regény, van benne országsors, szerelem, taccs, gól, százezrek. Most az olvasó térfelén pattog a pettyes (a játékszer)." (Esterházy Péter)

„Ezt a könyvet nem kell elolvasni! Csak majd nagyon nehéz lesz kölcsönkérni attól, aki éppen olvassa...” (Lakat T. Károly)

„Számomra mind a mai napig óriási tragédia az a mérkőzés.” (Grosics Gyula)

                                                                   Fotó: Bach Máté

RÉSZLET A REGÉNYBŐL

"A többiekhez hasonlóan Kerepeczky Juli se hitt a fülének, pedig Magócs elvtársnő a nyomaték kedvéért meg is ismételte:

– Jól hallották, elvtársnők: a Népstadionba.

Az régóta tudott volt, hogy Magócs elvtársnő rajong a sportért, méghozzá minden válfajáért, válogatás nélkül. A Szabad Népben is mindig a sportoldalt nézte meg először, természetesen az után, hogy el-, illetve felolvasta a vezércikket és a pártéleti beszámolókat. Hétvégenként pedig rendszeresen kijárt a Budapesti Kinizsi meccseire.

Amikor először hallotta ezt a nevet, Juli nem tudta semmihez se kötni. Igazság szerint nem is akarta, elvégre annyi futballcsapat létezik, a bajnokságot is állandóan átalakítják, ember legyen a talpán, aki követni tudja, hogy mikor mi van éppen. Még a legrégibb drukkereknek is időnként nehézséget okoz egy-egy új elnevezésű csapat beazonosítása. Juli akkor kapta fel a fejét, amikor a munkatársnőitől egyszer azt hallotta, hogy a Magócs elvtársnő az Üllői útra szokott járni futballmeccset nézni, és ez állítólag nem kimondottan jó dolog.

Juli aznap este meg is kérdezte az apját, hogy miért baj, ha valaki az Üllői útra megy szurkolni.

– Hiszen tudod, hogy ott van a Ferencváros stadionja.

– Tudom. Voltunk is ott egyszer.

Kerepeczky Gyula megigazította a bajuszát.

– Többször. Én legalábbis eljárogattam hébe-hóba. Amikor a Ludovikán tanítottam, volt pár tiszttársam, akik rajongtak a futballért, és ha tehették, kimentek a Ferencváros mérkőzéseire. Időnként elkísértem őket. Te akkor még egészen kicsi voltál. Igen, igazad van, téged csak egyszer vittelek. Akkor, amikor édesanyád már betegeskedett.

Juliba mélyen bevésődött az az időszak. Állandóan az apjával volt. Hol a tiszti akadémián, hol a laktanyában, hol a vezérkari főnökségnél. Kerepeczky Gyula mindenhova elvitte magával. Utóbb azt mondta, azért, hogy levegyen némi terhet a felesége vállairól – legalább afelől legyen nyugodt, hogy a gyerekkel nincs gond, foglalkozzék a saját ügyével, mármint a betegséggel, vagyis gyógyuljon ki belőle mielőbb. Ugyanakkor, utólag visszatekintve, az is állhatott e mögött, hogy Kerepeczky Gyula nem akarta, hogy Juli egész nap a lassacskán siralomházzá változó otthonukban legyen. Nem akarta, hogy a lánya orrát folyton az orvosságok és a betegség kesernyés szaga töltse meg, és közben lássa, amint az édesanyja lassacskán megadja magát a rajta könyörtelenül elterebélyesedő kórnak.

Kerepeczky Gyulát mindazonáltal nem nagyon érdekelte a futball. Amennyit föltétlen illett róla tudni, azzal tisztában volt, követte annak legfontosabb történéseit, időnként véleménye is volt róla, de – leszámítva azokat az alkalmakat, amikor a tiszttársai elcipelték – meccsekre nem járt, és az újságok sportrovatát se böngészgette. Egyetlen egyszer hozta szóba Juli előtt a labdarúgást, már akkor, mikor amaz iskolás volt, és vasárnap délutánonként a mama sírját látogatták a Fiumei úti temetőben. Abban a néhány, gyorsan tovatűnő esztendőben, amikor Erdély, vagy legalábbis annak északi fele visszakerült az anyaországhoz, a nagyváradi futballcsapat megnyerte a bajnokságot. Az erről szóló hírt Az Estben vette észre Kerepeczky Gyula – a főoldalon hozták, mivel ez volt az első alkalom, hogy nem fővárosi klub lett a bajnok, ráadásul mindjárt egy olyan, amelyik két évtized kényszerű száműzetés után tért haza. Bár nem izgatta a labdarúgás, Kerepeczky örült a hírnek: az ő gyökerei ugyancsak Erdélyből eredtek. Kolozsvárról került a pesti tiszti akadémiára.

A nagyváradiak aranyérme azonban éppen csak egy villanásnyi örömre adhatott okot, még azoknak is, akik Kerepeczky Gyulától eltérően komolyabban érdeklődtek a futball iránt. Már a határhoz közel dörögtek a fegyverek, a következő bajnoki idény pedig félbe is szakadt, mivel a front Magyarországra ért. Ám hogy a Nagyváradi AC győzelme nem csak valamiféle véletlen folytán következett be, azt bizonyította, hogy a csapat nem sokkal később újból bajnoki címet szerzett, már a román ligában. Ám erről már mindössze egy kétsoros hír jelent meg, a Kis Újság utolsó oldalán – annyira jelentéktelen híradás, hogy Kerepeczky ezt már meg se mutatta Julinak.

– De hát az Üllői úton a Ferencváros játszott.

Ezt mindenki tudta. Nem kellett különösebben futballrajongónak sem lenni hozzá. Más kérdés, hogy mostanában nem sokat lehetett hallani erről a csapatról.

– Most is az játszik ott – magyarázta Kerepeczky. – Csak másik néven.

Így világosodott meg Juli előtt, hogy a Budapesti Kinizsi a hajdani FTC, amely felsőbb utasításra nem csupán nevet, hanem egyesületi színt is váltott (zöld-fehér helyett piros-fehérben léptek pályára a játékosai), és hogy Magócs elvtársnő ezért a csapatért szorít. Azonban hogy ez – miként azt a kolléganők pusmogták – miért és konkrétan kinek számára nem jelent jót, az Juli előtt nem volt világos. Az apja legalábbis nem árulta el. Juli sejtette, hogy politika lehet a dolog mögött, politikai kérdésekről viszont Kerepeczky Gyula nem szívesen beszélt. Amikor korábban Juli megpróbálta efféle dolgokról faggatni, az apja rendszerint vágott egy fintort, majd dühös keserűséggel legyintett, és annyit mondott:

– Hagyjuk. Nem ér annyit az egész.

Magócs elvtársnő tehát a Népstadionba akart menni ezen a szép vasárnap délutánon. Ráadásul éppen akkor, amikor elvileg dolgozniuk kellene. De csak elvileg. Hiába kellett bejönniük délre, az, ami miatt itt kellett lenniük, még nem érkezett meg. Egyelőre nem is tudták, mikor érkezik. Miután eltöltöttek pár órát azzal, hogy jobb híján újra meg újra letöröltek és felmostak mindent, nem csak az ügyfél elvtársak és elvtársnők által látogatott helyiségben, hanem hátul, a raktárban, az öltözőben és az irodában is, Magócs elvtársnő betelefonált a központba, ám ott se tudtak egyenes választ adni. Annyit mondtak, hogy várjanak, a szállítmány előbb-utóbb megérkezik.

– Ezek szerint még nem készültek el vele – vonta le Magócs elvtársnő a következtetést.

Tavaly nyáron, az alkotmány ünnepén szintén kivezényelte az egész kollektívát a Népstadionba. Akkor adták át a létesítményt, amelynek építésébe lényegében az egész ország beszállt. Kommunista szombatokon Magócs elvtársnő is ott tolta a talicskát, és később lelkesen mondogatta, hogy ezt a gyönyörű, vadonatúj arénát mindenkinek látnia kell. A mindenki alatt föltehetően elsősorban saját magát értette, de ez lényegtelen, mert a megnyitó tényleg impozáns volt: tizenkétezer sportoló és ezer békegalamb! A lelátó zsúfolásig megtelt, többen mutogatták, hogy ott van a díszpáholyban Rákosi elvtárs is személyesen, ám Magócs elvtársnőt nem ez érdekelte, hanem az, ami a friss, zöld gyepen zajlott. Előbb egy atlétikai verseny volt a norvégok ellen – ami természetesen a magyar sportolók diadalát hozta –, rögtön utána pedig a Budapesti Honvéd labdarúgócsapata lépett pályára, és szoros mérkőzésen legyőzte a moszkvai Szpartakot.

– Ez különösen szép eredmény – jelentette ki Magócs elvtársnő másnap reggel a termelési értekezleten, a postahivatalban –, hiszen mindenki tudja, hogy a szovjet sportolók legyőzhetetlenek.

Volt valami különös hangsúly abban a szóban, hogy „legyőzhetetlenek”. Magócs elvtársnő belevitt egy megfoghatatlan, megnevezhetetlen mellékízt, amitől (legalábbis Juli így érezte) mintha rögvest többes, vagy legalábbis kettős értelmet nyert volna. De erre megint csak nem kérdezett rá. Húszéves fejjel több esze volt annál.

– Mi van most a Népstadionban, Magócs elvtársnő? – érdeklődött az egyik kollegina, név szerint Lukács Kati.

Aki nem csak hogy egy végtelenül kedves, jóindulatú lány volt, hanem kifejezetten szép is. Na persze nem annyira, amennyire a Kerepeczky Juli, hiszen kimondatlanul is őt tartották a hivatalban dolgozók közül a legszebbnek. Ám a Kati se maradt el nagyon messzire tőle: termete magas, fiatal kora ellenére is asszonyosan telt volt, arca kerek, vonásai lágyak, sűrű haja göndör és fekete. Mindezeken felül olyan készséges szorgalommal és odaadással fordult minden és mindenki felé, hogy egyszerűen képtelenség volt nem szeretni.

Juli is nagyon kedvelte, olyannyira, hogy egyszer, egy vasárnap délután elhívta uzsonnázni. Lukács Kati roppant zavarban volt, el is mondta, hogy nagyon régen, utoljára valamikor a gyerekkorában uzsonnázott, nem csak hogy ilyen körülmények között – tálcáról, tányérról, csészéből –, hanem úgy egyáltalán. Igaz, hogy nem kakaó volt, csak tea, de akkor is, ez olyan uzsonna volt, amilyet régebben a filmekben lehetett látni. Annyira remegett a keze, hogy elejtette az egyik csészét, ami mindjárt apró darabokra tört, Lukács Kati pedig azonnal haza akart szaladni, sírt, szüntelenül bocsánatot kért, és két zokogásroham között azt hajtogatta, hogy természetesen meg fogja téríteni a kárt. A végén már Juli és az apja érezték magukat kellemetlenül.

Egyébként a filmhasonlat, sportnyelven szólva, telitalálat volt. Kerepeczky Gyulát Lukács Kati a fiatal Turay Idára emlékeztette. El is mondta a lányának, aki némi tanakodás után rájött, kiről van szó. Annak idején, a régi világban, különösen miután megözvegyült, Kerepeczky gyakran elvitte Julit moziba, még akkor is, ha a kislány nem sokat értett meg a vásznon történtekből. Ám legalább lefoglalta egy kicsit a gondolatait a villogó kép, a pattogó beszéd, az olajszagú moziterem semmi máshoz nem hasonlító hangulata. Utána legalább beszélgethettek az élményeikről, valamelyest megtöltve a mama halála után túlságosan elcsöndesült estéiket. S valóban, Juli rá is jött, hogy hol látta már korábban, még a postába való belépése előtt Lukács Katit: egy olyan filmben, amelyet sok másikhoz hasonlóan ma már nem csak hogy nem vetítenek, de nem is beszélnek róla.

Turay Ida éppen olyan lányt alakított benne, mint Kati, aki afféle mindenes volt a postahivatalban – mindig azt a feladatot végezte el, amivel éppen megbízták, és az se zavarta, hogy a többiek ugráltatták olykor. Emiatt azonban a filmbeli szereplőkkel ellentétben Lukács Katit nem csak nem hogy nem nézték le, hanem még valamiféle tiszteletet is kivívott azáltal, hogy nem csatlakozott a munkahelyi kollektíva egyetlen klikkjéhez sem, hanem azokon kívül, mintegy felettük állva végezte a munkáját. Ezért se nevették ki, ha időnként azt mondta, hogy szerelmes Soós Imrébe, a színészbe. Akibe amúgy minden lány szerelmes volt, csak nem mindenki árulta el.

Némi rosszindulattal legföljebb azt lehetett volna mondani, hogy mint két különálló, Lukács Kati Kerepeczky Julival alkotott klikket. De hát ezt senki nem gondolhatta komolyan, mindenki tudta, hogy a Juli magának való, egyesek szerint kissé rátarti lány, aki okosabbnak és műveltebbnek hiszi magát a többieknél, ezért nem szívesen barátkozik senkivel. Vagy vele nem barátkozik senki szívesen? A fene se tudja már, melyik volt előbb.

– Főiskolai világbajnokság. Azon belül atlétikaverseny – válaszolta Magócs elvtársnő, majd rögtön hozzátette: – De nem ezért kellene odamennünk. Hanem mert a verseny után a helyszínen meg lehet hallgatni a döntőt. Gondoljátok csak el, elvtársnők, tisztára mintha ott lennénk mi is Svejcban: ülünk a Népstadion gyönyörű nézőterén, körülöttünk sok ezer ember, és a hangszórókon keresztül hallgatjuk a közvetítést. Együtt szurkolunk, együtt örülünk a többiekkel.

A hivatalban két férfi is dolgozott, kézbesítők, de őket erre a vasárnapi munkára nem rendelték be, így jogos volt az „elvtársnők” megszólítás.

Igen, a döntő. Arról nem lehetett megfeledkezni. Nem is hagyták, hogy bárki megfeledkezzen róla. Elvégre miatta voltak itt. Csakhogy mi lesz akkor a munkával? Itt hagyják a postát bezárva? S mi van, ha éppen akkor érkezik meg a szállítmány, amikor ők távol vannak?

Magócs elvtársnő nem hagyta magát effélékkel zavartatni.

– Kizárt, hogy éppen akkor érkezzen. Az elkövetkező két órában mindenki a rádiót fogja hallgatni. Ha pedig mégis akkor érkezne, majd megvárnak. Nem teszünk semmi rosszat. Meghallgatjuk, hogyan nyeri meg a magyar labdarúgó-válogatott a világbajnokságot, és ettől csak még lelkesebben fogunk dolgozni utána. Emlékeznek, elvtársnők? Novemberben, amikor az angolokat vertük meg, akkor is mindenki a rádió mellett ült.

Valóban, azon a ködös, esős délutánon – pedig munkanap volt – teljesen megállt az élet. Kiürültek az utcák, egy lelket sem lehetett látni, a postára se tévedt be senki, nyugodtan hallgathatták Szepesi György pattogó szavait. Sajnos a hivatali készülék azóta elromlott, a központ pedig nem gondoskodott a pótlásáról – ami helytelen, elvégre a rádióban gyakran olvasnak be fontos, a dolgozók széles tömegeit érintő közleményeket –, úgyhogy a meccset idebent valóban nem tudják meghallgatni.

Így aztán Magócs elvtársnő direktívájának engedelmeskedve fölkerekedtek."