Válogatott okosságok

Egyik állandó olvasónk ezúttal felcsapott szerző(nk)nek. Lantos Gábor, a A Magyar Rádió Zrt. sport-programszerkesztője, a saját, egykori emlékein alapulva, megpróbálja felidézni nekünk, illetve természetesen a T. Olvasóknak a rádió egyik legnépszerűbb műsorának, az idén ötvenéves Körkapcsolásnak a hangulatát.

Lantos Gábor manapság, nem a mikrofonállvány előtt állva

Az 1992/93-as bajnoki szezonban ezzel a nem túl hangzatos címmel jelentkezett a Petőfi rádió 5 (!) perces sportműsora, amelyben 4 kora délután (13 órakor) kezdődő NB I-es mérkőzés összefoglalója hangzott el. Nem kell hozzá hatalmas matematikai tudás, hogy kiszámoljuk: egy összecsapásra alig több mint 1 perc jutott. Már abban az esetben, ha fegyelmezettek voltak a kollégák, s mindenki betartotta a rá kiszabott időt. Ha nem, akkor az utolsó helyen (a negyedik helyszínen) üldögélő tudósítónak igencsak össze kellett kapnia magát. De erről majd később…

Novotny Zoltán, a Magyar Rádió Sportszerkesztőségének akkori vezetője találta ki, hogy ezen a szombaton e négy mérkőzésről ne legyen teljes második félidős körkapcsolás, elég lesz az „öltözői hangulat” is. Amiből persze egy szó sem volt igaz, hiszen a 14.55-15.00 közé beszorított 5 percben az öltözőbe egyáltalán nem jutottunk el. Viszont, mivel ezt Körkapcsolásnak sem lehetett nevezni, ezért kapta az Öltözői hangulat címet a műsor.

Novotny Zoltán, Körkapcsolás, pályaszéle, fejhallgató, mikrofon - mi meg, valószínűleg hallgattuk

A rádiós beosztás hetekkel korábban elkészült. Amikor megláttam a nevem a papíron, majdnem kiugrottam a bőrömből. „Veszprém-Vasas: Lantos” – ez állt ott feketén-fehéren. Olyan „köróriásokkal” voltam egy „öltözőben”, mint Kovács Imre (Pécs), Fülöp László (Csepel), Fábián István (Békéscsaba) – és ennek a sornak a végén a 20 éves Lantos Gábor. A budapesti stúdióban a szerkesztő: Földy Attila.

Fülöp László sem áll már a pálya szélén

Azon a héten már nem lehetett velem bírni. Szerdán óránként szaladtam le a „Pilóta Palotába” (a rádiós gépkocsivezetők tartózkodójába), hogy megnézzem a kifüggesztett beosztást, kivel megyek a Bakony fővárosába? Ugyanis ezekre a délutáni összecsapásokra is közvetítővonalat és stábot rendelt Novotny, amely felett a sportosztály mindenható gyártásvezetője, Erzsi diszponált. A sofőrök csak nevettek rajtam, aztán nemsokára kiderült, hogy a hangmérnökök körében ugyancsak legendás Varga Feri bácsi lesz, aki hangot varázsol Veszprémből, a gépkocsit pedig a közlekedési szabályokat olykor sajátosan értelmező Simon János vezeti. (Simi bácsi a hatvanas táblánál a legritkább esetben ment nyolcvannál kevesebbel, a csúcs mégis az volt, amikor az egyik Forma-1-es magyar nagydíjról 25 perc alatt úgy értünk be a rádióba, hogy az úton több ezer autós állt a dugóban, mi viszont a drága Simi bá’ kék Polskijával a mezőn és a leállósávban vágtattunk a Bródy Sándor utca felé.)

A Körkapcsolás szíve-lelke, postacím, Bródy Sándor utca 5-7

Varga Feri bácsi persze morgott egy sort, mert szerinte egy 5 perces műsorért kár volt lemenni Veszprémbe, de ezzel akkor nem sokan foglalkoztak. Péntek éjjel már aludni sem nagyon tudtam. A fejemben ott sorjázott mindkét csapat összeállítása.  A Vasas sztárja ebben az időben a kongói Jean-Claude Mbemba volt (az NB I első légiósai között tartották számon), míg a Veszprémben olyan királyok szántották a gyepet, mint a „milliós” Lehota István – emlékeznek még rá? Ő volt az, akiért 1986-ban 10 millió forintot adott volna az MTK. Lehota ekkor Dunaújvárosban futballozott, ott kereste meg a Hungária körúti egylet. Az üzlet azonban nem jött létre, mert Lehota közben a Vasassal aláírt egy előszerződést.

Lehota a Stadler csapatképén 1996 futballőszén

Csakhogy a Fáy utcai klubnak esze ágában nem volt 10 milliót fizetni, ők 6,5 millióért vitték volna a játékost, aki aztán maradt Dunaújvárosban, mert az Újváros ekkor már megrészegült a 10 millió forinttól, s csak ennyiért adta volna Lehotát. Szegény Pistát a közönség ezek után nem kímélte. Bárhol is lépett pályára, a lelátóról rögtön jöttek a gúnyos kacajok, főleg, amikor a futballista rossz megoldást választott. „Hahaha, Lehota…” „mi van milliós Lehota?” – szállt a szó szinte minden magyar pályán.

E kis kitérő után jöjjön a szombat reggel, amikor a Csalán utcai lakásunkból a Pasaréti térig gyalogoltam a Nemzeti Sportért, majd a rádióban kapott körbeosztást nézegettem, persze fejből tudtam már a sorrendet. Azaz a vezető helyszín Csepel lesz, a második Pécs, a harmadik Békéscsaba és az utolsó Veszprém, azaz én.

A kollégák egész héten ugrattak. „Meglátod, a Fábián meg a Kovács túlbeszéli a neki kiszabott egy percet, neked csak annyi időd marad, hogy azt mondd: Veszprém-Vasas 0-0” – mintha a jövőbe láttak volna? Fülöp Lacitól nem féltem, ő már akkor is vérprofi volt, Kovács Imre bá’ mindig tartotta a neki kiszabott időt (évekkel később nyilatkozta nekem, hogy ők voltak a fokhagymaszagú vidékiek, nem is tehetett mást, fegyelmezettnek kellett lennie), ellenben Fábián Pista valóban veszélyes pontnak számított. Még arra is emlékszem, hogy 20 évesen győzködtem a szerkesztőt, Földy Attilát, hogy cserélje meg a körsorrendet. Tegyen be engem harmadiknak, én biztosan nem lépem túl az egy percet, aztán jöjjön Fábián. Földy kacagott egyet, majd közölte, hogy erről szó sem lehet, mert Fábián tuti elúsztatja az adást.

Szombaton a kiírt időben, 10 órakor vágtunk neki a nagy útnak. Mondanom sem kell, fél 12 után már a teljesen üres veszprémi stadionban voltam, ahol a Vasas Ikarusz buszán kívül csak a játékvezetőkkel találkoztam. A meccsig hátralévő másfél órában azt találgattam, hogy köd miatt félbeszakad-e az összecsapás (késő ősz volt már), hogy lesz-e tizenegyes és kiállítás, valamint, hogy összejön-e a vonalkapcsolat a rádióval. Ha ugyanis nem… de ebbe bele sem mertem gondolni. (Ne feledjük, hogy 1992 őszén mobiltelefonja csak a legkiváltságosabb embereknek volt, az is táskányi méretű csipogós.) Mikor 13 óra előtt nem sokkal Varga Feri bácsi két szendvics elfogyasztása között jelezte, hogy a „vonal él”, minden rendben, megkönnyebbültem.

A kezdőrúgás előtt – mint a nagyok – jelentőségteljesen a fejemre tettem a fejhallgatót, de mivel senki sem akart velem beszélgetni, s süket csönd volt a fülesben, levettem, mert nyomta a fejem. A meccs egyetlen momentumára sem emlékszem már, de arra igen, hogy füzetembe bőszen írtam a feljegyeznivalókat, hiszen a találkozó végén élőben kellett összefoglalnom az eseményeket a Petőfi rádió hallgatóinak.

A második félidőben már a kollégák is bejelentkeztek, így a fülesben hallottam Fülöp Lacit Csepelről és Fábiánt Békéscsabáról. Utóbbi Földynek éppen a csabai Kolbászfesztiválról értekezett. Imre bácsi Pécsett szokásához híven csak 14.30-kor lépett be, amikor megkezdődött az összebeszélés, azaz a próbakör.

Földy Attila Budapestről akkurátusan levezényelte a próbakört. Először a vezető riporter, Fülöp László név szerint szólított mindenkit, majd egymásnak adtuk a szót. Jól sikerült, eltaláltam, hogy nekem Csepelt kellene mondanom, ha ez Körkapcsolás lenne. De nem az volt, hanem Öltözői hangulat… Földy nyomatékosan figyelmeztetett bennünket, hogy mindenki tartsa be az időt és szólt, hogy Fábián és jómagam majd a fülünkre kapunk utasítást (ezt a hallgató nem hallhatta), hogy mennyi időnk maradt. A stopperórám ott feküdt előttem. Bíztam a kollégákban, hogy nem beszélik túl magukat, s hogy nekem is jut egy perc. Közben a meccs befejeződött, Veszprém-Vasas 0-0, ez állt a táblán. Jegyzeteimből szép sorban elkezdtem kihúzogatni azokat, amiket biztosan nem fogok elmondani. Megírtam az összefoglalót. Elpróbáltam stopperrel 55 másodperc alatt ment. Ez jó lesz – tervezgettem.

14.55-kor hallgattuk a bemondót, aki felkonferálta az adást. „Petőfi rádió, Budapest, 14.55 perc. Öltözői hangulat a labdarúgó NB I délutáni mérkőzéseiről. A vezető riporter: Fülöp László. A szerkesztő: Földy Attila.”

És elkezdődött. Fülöp fegyelmezett volt, nála is egy 0-0-s meccs kerekedett ki, Csepelen. Kovács Imre is tartotta az időt. Megkapta a szót Fábián. Végeláthatatlanul hosszan beszélt – ritkán tudott másképpen. Mikor végre befejezte, Földy a fülemre szólt: Lantos, 25 másodperced maradt.

25 másodperc. Az előre megírt összefoglaló elmondásáról szó sem lehetett. „Veszprém-Vasas 0-0. Nem játszott látványos mérkőzést a két csapat, a szombat délutáni találkozót kétezer néző tekintette meg a Bakonyalján. A legnagyobb hazai helyzetet Lehota István puskázta el, aki a 77. percben 6 méterről a léc fölé lőtt. A Vasas csak a védekezéssel törődött, így a végeredmény: Veszprém-Vasas 0-0. Stúdió.”

Hát, ennyi volt. A végén Földy megköszönte, hogy 25 helyett 20 másodperc voltam, igaz, lehettem volna 40 is, de ezt egy kezdőnek nem merte elmondani. Mindegy is volt már. A szerkesztő közölte, hogy mivel aznap este még jobb meccsek lesznek, meg amúgy is 0-0 lett a veszprémi „csata”, interjút sem kér, bonthatunk, jöhetünk haza. Egész úton hazafelé hallgattam Varga Feri bácsit, hogy ezért a 25 másodpercért kellett nekünk idejönnünk (ő arra gondolt, lehetett volna egy szabad szombatja is), miközben alig egy óra elteltével a Bródy Sándor utcában voltunk. Simi bácsinak megköszöntem a fuvart, segítettem kipakolni a berendezéseket. Majd felrohantam a 6-os magnóba (ahol az adásokat rögzítették), hogy utólag visszahallgassam ezt az 5 percet. Lemértem: Fülöp Laci pontosan 1 percet beszélt, Kovács Imre szintén 1 percet, Fábián Pista viszont csaknem kettőt. Mérges voltam rá, de senkinek sem mondtam. Bementem a stúdióba, ahol éppen szólt az esti nagy Kör, azaz három esti meccs 1 órában a teljes második félidővel, a nagyokkal, azaz a Novotny Zoltán-Vass István Zoltán-Török László hármassal. Hallgattam őket, s arra gondoltam, hogy egyszer majd én is mehetek ilyen nagy körbe. Akár nyolcadik helyszínként. De jó lenne.

A következő hétfő reggelen Novotny félrevont és megdicsért. Azt mondta: ezt ilyen fegyelmezetten kellett csinálni. ügyes voltam. Török Laci hátba vágott és közölte: túléltem, s most ez volt a legfontosabb. Földy kioktatóan beszélt, hogy ha hallgat rám, s a Fábiánt teszi utolsónak, akkor le kell kevernie az adást. (Igaza volt.) Molnár Dani pedig megkérdezte, hogy hazafelé beugrottunk-e Fehérváron a forintos kaszinóba, amúgy meg az értekezlet után vigyem már el őt a Moszkva térre.

Így kezdődött…