Talán már kevesen emlékeznek rá, de volt idő, amikor a tévés fociközvetítés kuriózumnak számított – ha valaki labdarúgást akart látni, ki kellett mennie a stadionba. Manapság viszont már sokak számára tévében végignézni egy meccset is régimódi dolog, hiszen kinek van arra ideje, amikor ott van a Youtube, ahol így-úgy összeollózott nyúlfarknyi klipek egész kavalkádja vár minket. Ebből a forrongó őskáoszból emelnénk ki három műfajt, műelemzés céljából.

Meccsösszefoglaló

A meccsösszefoglaló mind közül a legrégibb, és valójában nem is egy műfaj, hanem legalább három. Vannak a 30-60 perces, hosszú összefoglalók, amikor a meccs felvételéből jószerivel csak azt kell kivágni, amikor nincs játékban a labda. Van a 10-15 perces fajta, ami már komplikáltabb szerkesztést igényel, és van a rövid: 3-5 perc, maximum 6, ha nagyon sok gól esett.

Ez utóbbi az, amit a legnehezebb jól megszerkeszteni, érzék és rutin kell hozzá. Ha ugyanis csak a gólhoz vezető akciókat válogatjuk be, akkor az eredmény kábé annyi drámai feszültséggel lesz teli, mint amikor egy pornófilmben becsönget a mosógépszerelő. Mindannyian tudjuk, hogy a valódi életben nem minden mosógépszerelés végződik anális közösüléssel (sőt, többnyire még a nyamvadt mosógépet sem sikerül megszerelni elsőre), a képernyőn mégsincs kétségünk az akció kimenetele felől.

Nincs mese hát, valamilyen narratívát kell felépíteni legfeljebb tíz-tizenöt kiválasztott eseményből – a rövid összefoglaló tehát mesterséges konstrukció, ami jó esetben hasonló érzetet kelt, mint az eredeti meccs. Hősöket, konfliktusokat, fordulópontokat kell kreálni, ami ekkora terjedelemben még akkor is nehéz feladat lenne, ha nem egy meglevő anyag összevágásával kéne elérni ezt. Ezért nem is láthatunk túl sok házilag készített pályaművet, míg egy jól megkomponált, profi darab tényleg elismerést érdemel.

Gólparádé

A gólparádé már sokkal vegyesebb műfaj, kizárólag egy-egy csapat vagy játékos góljaira koncentrál. A pornós analógiát inkább már nem terjesztenénk ki erre, legyen elég annyi, hogy az innen-onnan összevágott gólok egyvelege már meg se próbálja visszaadni egy valódi focimeccs hangulatát és ritmusát. Az ám, a ritmus! Amit többnyire valami borzalmas tüctüc zene diktál, és nem az általában lassításban vánszorgó képek. A gólparádé világában a játék tempójának természetes hullámzása teljesen elvész, helyette minden bombasztikusan, gépiesen, takkra történik, méghozzá kettő-négyben.

Hogy a zene mennyire befolyásolja az összhatást, akkor derül ki csak igazán, ha valaki veszi a bátorságot, és a megszokottól eltérő stílusút választ aláfestésül, mint az alábbi remek darabban, ami teljesen új megvilágításban mutatja be Matt Le Tissier valóban művészi technikáját. 

Érintések

A videós műfajok közül ez alighanem a legmodernebb és egyben a legbizarrabb is. Ami itt történik, az a futball tökéletes dekonstrukciója: egyetlen játékos összes labdaérintését (és csak azt) láthatjuk benne. Bár nagy a kísértés, hogy szándékos posztmodern művészetként kezeljük ezeket az alkotásokat, de a valódi mozgatórugójuk alighanem sokkal prózaibb: a Football Manager nevű játék. Maga a játék egyébként remek, de azt a hamis érzetet kelti, hogy a játékosok nem többek számszerűsíthető képességek és statisztikák összességénél. A csapat pedig áll X darab játékosból és az edző (ezek mi volnánk) által aprólékosan kidolgozott edzéstervből meg taktikából. Ennyi, slussz passz. Ebben a kontextusban ezek az érintés-összefoglalók már inkább elkeserítők: ami itt megjelenik, az több, mint a gólösszefoglalókban megjelenő hőskultusz – ami mindig is része volt a focinak –, itt már a csapat létjogosultságának tagadásával állunk szemben.

 Vagy hát a franc se tudja, lehet, hogy csak épp ezt dobta a gép.