Válogatott okosságok

Az elmúlt években sokszor hallhattuk, hogy a szurkolók tartják vissza a családokat, „békés polgárokat” a magyar bajnoki mérkőzések látogatásától. Sorozatunkban korabeli tudósításokra támaszkodva mutatjuk be, hogy az erőszak a kezdetektől fogva része volt a magyar futball mindennapjainak. Az embereket ez mégsem tartotta távol a stadionoktól, hisz még igazi futballt láthattak...

A 20. század első felében a futballmeccsekhez kapcsolódó rendbontások mindig kötődtek a mérkőzés eseményeihez, s többnyire azonos forgatókönyv szerint zajlottak. Vagyis ezeken a mérkőzéseken az ellenfelek általában (ha nem is minden esetben) „szembenálló” társadalmi csoport vagy város(rész) reprezentánsai voltak, az incidensek pedig mindig a pályán, még a mérkőzésen, vagy közvetlenül lefújás után történtek. Például összeverekedtek játékosok, vagy amikor a nézők úgy vélték, hogy az ellenfél túl keményen játszik, berohantak a pályára, hogy a csapatukat ért sérelmekért elégtételt vegyenek. De a bírók is gyakran voltak célpontjai a közönségnek, őket többnyire azért érte támadás, mert a drukkerek úgy vélték, nem volt elég keménykezű, vagy pártosan bíráskodott.

Az 1922 decemberében játszott Nemzeti–VII. ker. másodosztályú mérkőzés azonban nem volt rangadó (a bajnokság végén a Nemzeti az 5. helyen végzett, a VII. ker. kiesett a harmadosztályba), s még csak azt sem lehetett mondani, hogy a két klub között – a korszakban elfogadott szóhasználattal élve – éles világnézeti különbség lett volna. Ehhez képest új elemmel bővült a magyar futballerőszak története, ahogy azt a Sporthírlap is megjegyezte:

„Botránykrónikája a magyar futballsportnak éppen nem mondható szegényesnek, idáig azonban a mérkőzéseket fűszerezték a botrányok s lokalizálva maradtak a meccsek színhelyén. Most ellenben a mérkőzést megkímélve, távol a játék helyétől, tombolta ki magát. S talán ez még csúnyább, és elszomorítóbb, mintha a pályán történt volna.”

A VII. ker. csapata 1920-ban (forrás: Nemzeti Sport)

A két csapat szikrázó mérkőzést játszott a Verseny utcában (a Keleti Pályaudvar mögött, a mai Dózsa György úton állt a Postás Stadion, a korábbi Lóversenytér, ahol ekkoriban rendszeresen játszottak élvonalbeli mérkőzéseket). A bíró öt játékost is kiállított, ám mivel az igazi „nagy balhé” a pályán kívül történt, a játékvezető nem is hallott a „harmadik félidő” eseményeiről. A támadás elsőszámú célpontja Kukán, a Nemzeti játékosa volt, akinek súlyos afférje volt Brennerrel: a VII. ker. egyik játékosa elmondta, hogy „Kukán az öltöző előtt lezsidózta és libás banditának nevezte a VII. ker. játékosait, majd Brennert orron vágta”. Mint kiderült, az ütést elszenvedő Brenner bátyja vezette a VII. kerületiek csoportját, hogy elégtételt vegyenek a sértésért. S ha már megtették, mellékesen ki is rabolták Kukánt. A Nemzeti Sport 1922. december 18-án megjelent száma a „Véres verekedés az NSC – VII. ker. meccs után. Kukánt boxerrel leütötték kirabolták” cikkében számolt be a történtekről.

„A tegnapi NSC – VII. ker. meccs után páratlan botrány játszódott le a Verseny-utcában. A mérkőzésről hazafelé távozó NSC játékosok csoportját az utcán megvárta mintegy 50 VII. ker. fanatikus, akit a VII. ker. játékosának, Brennernek bátyja vezetett és a durva meccs méltó folytatásaképpen megtámadták az NSC-istákat. Brenner Kukánra támadt, akinek a pályán öccsével volt néhány összeütközése és boxerrel úgy az arcába vágott, hogy Kukán összeesett. Rajta kívül még Timár kapott néhány súlyosabb ütést. Az ájult Kukánt a Park-szállóba vitték társai, ahol agyrázkódást és orrcsonttörést konstatáltak rajta. A dolog történetéhez tartozik, hogy Kukánnak aranyóráját és pénztárcáját verekedés közben ellopták.”

A mérkőzés helyszíne 1944-es légifelvételen. Alul a Lóversenypálya, felül a Millenáris, a kettő között látható a Verseny utca végén a Postás stadion (forrás: NCAP)

A történtekről a VII. kerületiek nem nyilatkoztak, csupán annyit jegyeztek meg, hogy a mérkőzés elfajulásáért a bírót terheli felelősség. A Nemzeti vezetői szerint a VII. ker. játékosai úgy mentek ki a pályára, „mint akiknek már úgyis mindegy”. Ugyanakkor furcsállották, hogy a verekedésnek szemtanúja volt a VII. ker. alelnöke és edzője, de meg sem próbálták azt megakadályozni.

Az ügy természetesen nem állt meg az MLSZ Fegyelmi bizottságánál, a rendőrség is nyomozott. A Nemzeti Sport 1923. február 4-én már arról számolt be, hogy két játékos került bíróság elé, 14 napi felfüggesztett fogházbüntetésre és 1000 korona pénzbírságra ítélték őket.

Hamarosan folytatjuk sorozatunkat, de addig is szeretnénk olvasóink figyelmébe ajánlani jelen írás szerzőjének Riválisok című könyvét, amelyről blogunkban már tavasszal írtunk, Facebook oldala pedig itt található.