Javában tart a nyolcadik rögbi világbajnokság, sőt, ha a sportág elitjét nézzük, most kezdődnek az igazi küzdelmek, hiszen a “helyezkedésért” felelős csoportküzdelmeket letudva következnek a – szó szerint – vérre menő egyenes kieséses összecsapások. Izgalmakban, küzdelmekben, emlékezetes eseményekben eddig sem volt hiány, de a csoportkör küzdelmeinek főszereplői a második vonal hősei voltak.

A rögbi magyarországi népszerűsége messze elmarad a világ sportéletében betöltött szerepétől és súlyától. Az elsősorban Nyugat-Európában és a Csendes-óceán térségében hódító sport annak ellenére sem tudott hazánkban komoly gyökeret ereszteni, hogy már a 19. században történtek próbálkozások a meghonosítására. A sportág egyébként világszerte ebben az időszakban kezdett magára találni, elsősorban a brit birodalom országaiban. 

Rögbitörténet dióhéjban

Az emberi civilizáció történetével gyakorlatilag egykorú az a játékos tevékenység, hogy egy csapat ember különböző módokon igyekszik valamilyen kézzel fogható tárgyat – már a történelem korai időszakában is leginkább labdát – megvédeni, esetleg eljuttatni egy adott helyre. Ezek közé tartozott a spártaiak által játszott, később a rómaik által is átvett és harpastumnak nevezett játék, ahol a labdajátékot birkózással elegyítették, így külsőségeiben alighanem meglehetősen hasonlított a mai rögbihez. Egyenesági leszármazással mégsem köthetjük össze a két játékot, de az egyértelműen látszik, hogy évezredek óta szinte ösztönös igény mutatkozik a férfiak között egy testi erőre épülő labdás csapatsportra. A 19. században a leginkább a labdarúgás felé tartó hasonló – az iskolai testedzésben egyre népszerűbbé váló – sportokat egyre inkább megpróbálták egységes szabályokkal kontrollálni. Ez volt az az időszak, amikor különvált, és véglegesen elszeparálódott egymástól a rögbi, az amerikai, illetve az európai foci.

Az elfogadott legendás eredettörténet szerint Rugby városában 1823-ban egy korabeli labdarúgó szabályokkal játszott mérkőzésen egy William Webb Ellis nevű fiatalember határozottan a kezébe vette a labdát, és a többi játékos élénk tiltakozása ellenére a kapuba iparkodott vele. A némileg szokatlan megmozdulás azonban mégis követőkre talált, és egyre többen kezdték el a kézzel játszott labdarúgást űzni. A világbajnoki trófea pedig a mai napig Ellis nevét viseli. A rögbi első egységes szabályrendszerére több mint 20 évet kellett várni, onnantól viszont nem volt megállás, a sportág rohamos fejlődésnek indult. A rögbi olimpiai sport is volt a kezdetekben, bár 1924 óta már nem találkozunk vele az ötkarikás játékokon. Egészen 2016-ig, hiszen Brazíliában újra szerepet kap a tojáslabda, mégpedig a sportág úgynevezett hetes (divatosabb szóhasználattal élve: olimpiai) változata. Mert hogy a rögbi azóta több sportágra szakadt: a klasszikus uniós rögbi mellett a liga vagy a már említett hétfős csapatok által kétszer hét percig játszott hetes a legismertebbek. A liga verzió például azért alakult ki, mert – főleg a nagy ipari övezetekben – a dolgozó rétegből érkező játékosok nem tudták betartani az uniós szövetség által kötelezően előírt amatőrizmust: a kiesett munkaórák bérét bizony pótolni kellett. Az uniós rögbiben annyira ragaszkodtak a kizárólag a játék szépségéért és a sportélményért végzett tevékenység eszményképéhez, hogy a rögbi csak 1995-ben válhatott professzionális sporttá. 

Szabályok igen nagy vonalakban
Az uniós rögbit kétszer 15 játékos 2x40 percig játssza egy nagyjából futballpálya méretű pályán, ahol a focikapu helyett H alakú kapukat találunk. A játék célja, hogy a tojás alakú labdát eljuttassuk az alapvonal mögötti célterületre (így szerezve célt a fociban megszokott gól helyett), illetve ugyanezt a labdát átrúgjuk a H alakú kapu vízszintes “kapufája” fölött. A cél 5 pontot, míg az ezért kapott, és teljesített jutalomrúgás 2 pontot ér. Játék közben is lehet – bizonyos körülmények között – kapura rúgni, siker esetén 3 pont a jutalom. A győzelmet értelemszerűen az a csapat szerzi meg, amelyik a teljes játékidő alatt több pontot szerez.
Fontos szabály, hogy a labdát kizárólag hátra lehet passzolni, előre csak rúgni vagy vinni lehet. Játékba a labdát birtokló csapatból csak az a rögbis avatkozhat, aki a labda vonala mögött van (tolongásnál kicsit módosult lesszabályok vannak érvényben). Támadni kizárólag a labdát birtokló játékost lehet ütközéssel, földre vitellel, az ellenfél elkapása csak a mellvonal alatt történhet - rúgni, ütni, gáncsolni, késelni, lőfegyvert használni szigorúan tilos. Speciális eleme a sportnak a tolongás, amelyik kialakulhat spontán módon (nyílt tolongás), vagy nem szándékos szabálytalanság esetén a játékvezető által elrendelve (zárt tolongás). Ilyenkor gyakorlatilag a két csapat egymásnak feszülő játékosai igyekeznek az ellenfelet eltolni úgy, hogy a labdát lábbal hátrafelé kijuttathassák a tolongásból.
A világbajnokságon a győzelemért 4 pont, a döntetlenért 2 pont, a vereségért 0 pont jár, plusz 1 pontot lehet szerezni az egy mérkőzésen elért legalább 4 célért, illetve a 7 pontnál nem nagyobb különbségű vereségért.

Világbajnokságok

Az első uniós rögbi világbajnokságot 1987-ben rendezték, a házigazdák a déli félteke két nagyhatalma, Ausztrália és Új-Zéland voltak, és a (futballhasonlattal élve) sportág braziljainak számító új-zélandiak meg is szerezték a trófeát, a döntőben Franciaországot maguk alá gyűrve. Négy év múlva a nagy Európai Ötök (Anglia, Skócia, Írország, Wales, Franciaország) látták vendégül a legjobb válogatottakat. Az öreg földrésznek nem sikerült a visszavágás, ezúttal – az angolok legyőzésével – Ausztrália került a sportág trónjára. 

Jonah Lomu
A rögbi első szupersztárja – bár Új-Zélandon szerzett hírnevet – tongai származású, csakúgy, mint az All Blacks mostani keretének ifjú reménysége Malakai Fekitoa. 1994-ben tűnt fel 7-es rögbi játékosként, majd – egyedülálló módon – a hetesben nyújtott teljesítményével harcolt ki magának helyet a 15-ös csapatban, nemcsak bekerülve az 1995-ös világbajnoki keretbe, de egyben azonnal a legnagyobb sztárjává válva a sportágnak. Lomu megjelenése előtt a szélsők – rögbis viszonylatban – vékonydongájú, fürge játékosok voltak. Ehhez képest az ifjú Jonah 100 kg fölötti (a versenysúlya sokszor 120 kg volt) tiszta izom testével bőven 11 másodperc alatt hasított végig 100 métert. A valaha volt legfiatalabb válogatott rögbijátékos egyben a legfiatalabb VB-n bemutatkozott játékos is lett, karrierje mégsem teljesedhetett ki, mert már a dél-afrikai világbajnokság után komoly veseproblémákkal küzdött, és ez a betegség egész eddigi életét végigkísérte. Lomu mindent (többek között NFL-szerződést, hollywoodi filmszerepet, és nem kis mértékben a egészségét) feláldozott a rögbiért, ő lett az első vesetranszplantált profi rögbijátékos.

Az 1995-ös év több tekintetben is vízválasztó volt a rögbi történetében. Megkezdődött a sportág professzionálissá alakulása, Jonah Lomu személyében megszületett az első globális szupersztár, és az apartheid miatt sokáig száműzött Dél-Afrika világbajnokságot rendezhetett. A nagy esélyes az óriási játékosegyéniségekkel (Fitzpatrick, Wilson, Mehrtens, ZinZan Brooke stb.), és a feltartózhatatlan csodaszélsővel, a villámgyors óriás Lomuval felálló All Blacks (Új-Zéland rögbis beceneve) volt. Végül azonban a döntőben minden idők egyik legdominánsabb válogatottja óriási csatában alulmaradt a Nelson Mandela által is feltüzelt, az ország egyesítésének jelképeként szereplő házigazdákkal szemben. A hollywoodi történetet természetesen maga Hollywood is megörökítette A legyőzhetetlen című filmjében.

Becenevek
A rögbiválogatottak túlnyomó része rendelkezik becenévvel, némelyiket még használják is, ha emlegetik őket. A legismertebb becenév az új-zélandiaké, akik (jobbára) tiszta fekete ruházatuk miatt az All Blacks névvel büszkélkedhetnek. Az argentinokat előszeretettel nevezik Pumáknak, míg Ausztrália a Wallabies (kis termetű kenguruféle), Dél-Afrika pedig a Springboks (vándorantilopok) névre hallgat. Régi törzsfőnökükről Manu Samoának hívják a szamoaiakat, míg például Namíbiát a romantikus hangzású Velvícsiák néven tisztelhetjük.

Bár az új-zélandiak továbbra is a sportág vezető nagyhatalma maradtak, 16 évig kellett várniuk, míg egyáltalán újra VB-döntőt játszhattak. 1999-ben ismét Ausztrália hozta el a címet Walesből, 2003-ban pedig a nagyszerű Johnny Wilkinson vezetésével Anglia első (és máig utolsó) európai országként tudott nyerni épp a címvédő otthonában. 2007-ben ismét Európába látogatott a mezőny, és a párizsi döntőben Dél-Afrika ezúttal az angolokat tángálta el. 2011-ben a rögbi Új-Zélandra költözött, ahol a házigazdák végre újra döntőt játszhattak, és ha már ott voltak, akkor meg is szerezték a Webb Ellis kupát a gallok elleni irgalmatlan szoros küzdelemben.

A 2015-ös VB

Így érkeztünk el az idei évhez, és az esélyeket illetően nagyot nem változott a világ. Az All Blacks félelmetes mérleggel fordult a célegyenesbe, de a vébét megelőző egyik legfontosabb mérkőzésén alulmaradt Ausztráliával szemben. Rajtuk kívül Dél-Afrika érkezett komolyabb eséllyel, de természetesen számolni kell(ett) Európa elitjével is. A selejtezőcsoportok kialakulása után nagyjából biztosan meg lehetett jósolni a legjobb nyolc közé jutókat (minden csoportból két válogatott folytathatja, míg a harmadikok kvalifikálják magukat a következő világbajnokságra), egy kivétellel, ugyanis a házigazda angolok és walesiek megkapták közös kis halálcsoportjukba a kellemetlen Fidzsi mellett Ausztráliát is. A csoportmérkőzések első meglepetését az európai második vonalat vezető grúzok okozták Tonga legyőzésével. Ezután jött a VB legnagyobb szenzációja: az eddigi világbajnokságokon Zimbabwe legyőzése mellett két Kanada elleni döntetlent és 22 vereséget jegyző Japán legyőzte a kicsit ráérősen játszogató dél-afrikaiakat. Csak összehasonlításképpen: négy évvel ezelőtt Ázsia bajnokait az új-zélandiak egy laza 83-7-es különbséggel oktatták.

A B csoportban ezzel kicsit borult a rend, különösen a – várhatóan az afrikaiakkal kevésbé bíró – skótoknak kellett összeszedniük magukat, ha hozni akarták az előzetesen biztosnak vett papírformát, de innentől magától értetődően a Springboks sem lazázhatott. A skótok aztán nem is szórakoztak, és simán vették a japán akadályt, ahogy az esélyeknek megfelelően Dél-Afrika sem hibázott többet. Így Japán lett az első csapat, amelyik három győzelemmel (némi meglepetésre Szamoát és az Egyesült Államokat is megverték) nem tudott továbbjutni egy vébécsoportból, persze szereplésük így is szenzációsra sikeredett.

A másik meglepetéscsapatnak, a grúzoknak a tongaiak ellen aratott diadal dacára sem lehettek továbbjutási álmaik Argentínával és Új-Zélanddal szemben, viszont az egyenes kvalifikációt jelentő harmadik hely elérhető közelségbe került. Mamuka Gorgodze és cimborái nem is vallottak szégyent, a dél-amerikaiktól kapott méretes zakó után elpáholták Namíbiát, majd vállalható vereséget szenvedtek az All Blacks ellenében, amivel elérték fő céljukat, és barátságos tesztmeccsekkel készülhetnek a következő vébére. A csoport első két helyét simán hozta a két esélyes, Új-Zéland és Argentína.

A C csoportban francia-ír versenyfutás zajlott az új-zélandiak elkerülését jelentő első helyért, amit az utolsó körben meglehetősen határozott franciaveréssel a kelták nyertek el. Az olaszok hozták a papírforma harmadik helyet, a románok a szinte szokásos egy győzelmüket és egy leánykérést, míg Kanada ezúttal csak szoros vereségeknek örülhetett.

A halálcsoportban az angolok lassan, de biztosan darálták be Fidzsit, az auszik és Wales bárdjai hozták a kötelezőket. Aztán érkezett az Anglia-Wales mérkőzés, ahol a jobban kezdő szászok előbb a győzelmet, majd a biztos döntetlent engedték ki a kezükből, így szinte reménytelenné téve a továbbjutást. Wales és Ausztrália nem is tették meg a hibázás szívességét a rögbi atyjainak, akik - miután az ausztrálok nem osztottak lapot nekik - így azzal a rekorddal büszkélkedhetnek, hogy házigazdaként először ők nem jutottak be az egyenes kiesési szakaszba. Wales innentől könnyedén szerezte meg a második helyet, míg Ausztrália igen meggyőző teljesítménnyel jelentkezett be a világbajnoki címért. Fidzsi egy győzelemnek, míg Uruguay egy célnak örülhet a hazafelé tartó repülőgépen.

Kialakult a legjobb nyolc mezőnye:

Dél-Afrika vs Wales
Új-Zéland vs Franciaország
Írország vs Argentína
Ausztrália vs Skócia

Dél-Afrika veresége a japánok elleni fiaskó dacára kisebb meglepetés lenne a sérülésektől sújtott walesiek ellen,  a skótokra még annyian sem fognak sokan fogadni Ausztrália ellen, bár ezen a VB-n úgy tűnik, bármi megtörténhet. Írország magabiztos csoportelsősége tiszteletet parancsoló, ugyanakkor az eddig szintén erős teljesítményt nyújtó argentinok szeretnek jól meccselni velük szemben, ráadásul az írek kulcsjátékosaikat nélkülözik a pumák ellen. Új-Zéland elvileg meglehetősen esélyes Franciaország ellenében, de a csoportkörök labdakezelési és védekezési hibái nem tehetik túl nyugodttá Dan Carterék álmait. Főleg, ha felidézik, hogy 2007-ben már játszottak negyeddöntőt Cardiffban, és akkor – némi játékvezetői segédlettel – a kékek jutottak tovább.