Válogatott okosságok

Sokszor panaszkodtunk ezen oldalakon amiatt, hogy sok évtized kontraszelekciójának, kézből etetésének és nehezen hihető üzleti modelljének köszönhetően a magyar futballban a szurkoló gazdaságilag lényegtelen tényező, és ennek megfelelően is kezelnek minket. És néha el-elábrándozunk arról, hogy milyen szép is lenne átvenni a tőlünk jellemzően nyugatabbra fekvő országok futballkultúráját, vagy csak tanulni belőle egy kicsit.

De amíg a magyar klubok az állami csecsbimbóra fixálják mohó tekintetüket, és emiatt tesznek magasról a szurkolókra, az angol futballban teljesen más folyamatok játszódnak le – azonban a végeredmény sajnos szinte ugyanaz.

Mennyi ajándéktárgy! (fotó: redandwhitekop.com)

Mielőtt belevágnék, egy vallomással tartozom: a Liverpool FC nem a szívem csücske. Nem holmi divatból majmolt városi rivalizálásról van szó, hanem arról, hogy rettentően irritál a szurkolóik küldetéstudata, az a hitük, hogy nekik a trófeák járnak, csak mindenki összeesküdött ellenük, hogy mégse nyerjék meg őket. És ebben az össznépi mitologizálásban partner az angol média is, hiszen remekül lehet vele hirdetést eladni.

De amikor ma a Spion Kop 1906 szurkolói csoport a Spirit of Shankly-vel karöltve egyperces tiltakozást jelentett be a jövő évi jegyáremelés ellen, akkor muszáj ezt félretenni és komolyan beszélni a dologról, mert egyrészt most tényleg ki van velük tolva, másrészt pedig a jelenség sajnos egyáltalán nem egyedi Angliában. Minden szurkoló érzi, érti, hogy ma te, holnap én. (Kivéve az arsenalosokat, mert ők már tegnap is.)

A terv szerint a tiltakozók a 77. percben fognak kivonulni, mert a legdrágább jegy jövőre 77 fontba fog kerülni. Át lehet számolni forintba (kb. 32.000), meg hogy mi mindent lehetne venni belőle, de maradjunk annyiban, hogy ez nagyjából egynapi bruttó átlagkereset. És persze ez csak a legdrágább jegy, de ezzel egyidőben a bérletek is átlépték az ezerfontos lélektani határt. Azt se felejtsük el, hogy sokszor nem válogathat az ember a jegyek közt, csak hogy megveszi-e, ami maradt, vagy nem.

Mert teltház az így is van, csak éppen már nem annyira szurkolókból áll, hanem inkább nézőkből. És innen már csak egy lépésre van az, amit a Liverpoolt irányító amerikai Fenway Sports Management vizionál a saját honlapján, ahol "Hogyan változtassuk a szurkolókat vásárlóvá" címmel publikáltak egy prezentációt. Ez persze csak olaj volt a tűzre, az újságok rögtön le is csaptak rá, feltehetőleg ennek hatására változtatták meg a címet sebtiben "Hogyan változtassuk a fogyasztókat szurkolóvá"-ra. Ami már szebben hangzik, csakhogy nyilvánvaló hazugságnak bizonyul, ha az ember elolvassa magát a prezentációt is.

A prezi egy esettanulmány arról, hogy a Subway gyorsétteremlánc hogyan használta ki stratégiai partnerségét, Daniel Sturridge-et felhasználva az egészséges táplálkozást promotáló reklámkampányában. Tekintve hogy Sturridge az év 12 hónapjából átlag 10-et tölt sérülten, ez alighanem nem annyira okos ötlet, mint amennyire elsőre tűnik.

Ők már hozzászoktak az új módihoz... (fotó: mcfc.co.uk)

...ők még nem. (fotó: dailystar.co.uk)

De mi teszi a szurkolók ilyen erőteljes szemen köpését üzletileg megindokolhatóvá? Nos, jövőre a Premier League tévés közvetítési jogaiból befolyó összeg 3 milliárd fontról 5 milliárdra ugrik, (ez már akkora összeg, hogy inkább át se merem számítani forintra), és ehhez képest az a pár száz, vagy talán ezer hiányzó szurkoló nem jelent semmiféle anyagi kockázatot. És mint említettük, mindig akad elég szájtáti turista ahhoz, hogy még azokat a helyeket is eladják.

Hogyan jutottunk idáig?

A 80-as évek Angliájában szurkolónak lenni kb. annyira volt divatos, mint Magyarországon a kétezres években. A lelátók romosak voltak, hazánkkal ellentétben az erőszak is mindennapos volt, magára adó ember, ha járt is meccsre, nem vallotta be. Aztán jött a Hillsborough tragédia és vele a politikai kényszer, hogy változtassanak az állapotokon. 1991-ben megalakult a Premier League is, és innentől felgyorsultak az események, a kilencvenes évek közepére már kifejezetten trendi lett meccsre járni, vagy legalábbis úgy tenni, mintha. Ez volt a  "lad culture" kora, amikor középosztálybeli férfiak a szex-foci-sör háromszögre épülő műanyag-ipar boldog fogyasztóiként tettek úgy, mintha még mindig tizenéves srácok lennének.

De a klubtulajdonosok még mindig jobbára helyi kötődésű nagyvállalkozók voltak, sokan gyerekkoruk óta szurkolók. Aztán jött Abramovics és a többiek: hirtelen a pénzemberek körében is divat lett a foci. A gyeplő alighanem 2006-ban került a lovak közé, amikor az Európai Bizottság az ő nagy bölcsességében úgy döntött, hogy a Sky belföldi közvetítési monopóliuma tarthatatlan, és kötelezővé tette, hogy több csatorna közt osszák fel a jogokat, ezzel csökkentve az árakat. A közvetítési díjak összege a következő évben másfélszeresére nőtt...

Most ott tartunk, hogy a Forbes legújabb listája szerint a világ 20 legértékesebb futballklubja közül 8 angol, még az olyan örök futottak-még csapatok is, mint a Newcastle United vagy a West Ham. A Newcastle United, ahol permanens hadiállapot van a szurkolók és a tulaj között, és a West Ham, akiket a klubot vezető két pornócézár épp most fog az áron alul megszerzett, de lélektelen londoni olimpiai stadionba költöztetni.

Hogy hová vezet ez a folyamat, nem tudjuk, de az biztos, hogy az egész angol futballra rányomja a bélyegét: a kiesés elől menekülő Newcastle United lazán kifizetett harmincmillió font körüli összeget új játékosokért idén januárban. Tehetik, mivel a bentmaradás úgy 70-80 milliót érne. Ma már egy Premier League középcsapat is könnyedén bevásárolhat bármelyik másik liga topcsapatából, miközben a színvonal nemhogy nőne, hanem egyenesen zuhan. Ma már elképzelhetetlennek tűnik, ami pár éve még rendszeres volt: hogy a Bajnokok Ligája elődöntőjében három angol csapat is szerepeljen.

Ez nem jelenti persze azt, hogy a "magyar modell" bármivel is jobb lenne, sőt. De valami nagyon nincs rendben az angol futballban.