Válogatott okosságok

Azt hiszem, ezen a táblán minden rajta van, aminek rajta kell lennie. Mondhatni a bejegyzés megírta önmagát.

Valahogy így fordítanánk át magyarra:

- Én egy gyerek vagyok

- Ez csak egy játék

- Az edzőm önként és lelkesedésből van itt

- A hivatalos személyek is emberek – (a bírónak is van anyja)

- Nem a mai meccs után fognak profi szerződést kínálni gyermekének

Ugye, hogy mindenkinek van olyan ismerőse, akinek ezt el tudná küldeni?  - lásd még a Modoros remek bejegyzését a témában. 

A közhiedelemmel ellentétben a magából kikelt, gyermeke meccsén vörös fejjel üvöltöző szülő távolról sem magyar jelenség. A fenti tábla például a Pleasanton Little (Baseball) League mérkőzésein neveli a szülőket, de szó szerint ugyanezzel a szöveggel találkozhatunk football-pályákon (szándékosan nem soccert vagy futballt írtam) és parkokban (!) is. Szerte az Egyesült Államokban több ezerszer szembesülhetünk hasonló intelmekkel.

Hogy mennyire szükség lenne arra, hogy a csemetéiket elkísérők megtanuljanak viselkedni, azt remekül példázza az alábbi képsorozat. Sportágtól és nemtől függetlenül megy a harc.

Focista anyukák nem éppen cicaharca

San Diego, 2015 szeptemberében

Még hogy a baseball unalmas!

Sőt, még a South Park is görbe tükröt tartott az ifjúsági baseball-ligákon sajátosan szurkoló szülők elé – ebben a részben viszik el minden meccs után a rendőrök az összevert Randyt, aki a rendőri intézkedés alatt felháborodottan ismételgeti, hogy „Aszittem’ Amerikában vagyunk!”

De azért ne tartsuk ezt a jelenséget a hanyatló Nyugat ópiumának!

Itt van például egy focista anyuka önkritikus levele. 

Dokumentálva vannak olyan esetek a közelmúltból, ahol egészen tettlegességig fajult a szülői vehemencia. Akkoriban nagy port vert fel egy a Sport TV által is közvetített korosztályos labdarúgó-mérkőzés, ahol egy keveset játszó ifjú futballista szülei akartak elégtételt venni a kispestiek edzőjén.  De az ETO-Haladás U-15-ös bajnokin is csattogtak a pofonok. 

Ugyancsak Kispesten csodálkozott rá a Derby County labdarúgó akadémiájának vezetője, hogy a Honvéd-MFA elleni felkészülési mérkőzésüket szülők nélkül rendezték meg. 

Korábban nekem az is furcsa volt, amikor az akkoriban még csak nyiladozó kispesti futball akadémia egyszer csak kitiltotta a szülőket edzésekről. Akkor még nem értettem. Akkor ugyanis még nem voltam sem szülő, sem játékvezető.

Utóbbi mondjuk nem is focival volt kapcsolatos, nem is volt hosszú kaland, de azalatt a másfél év alatt számtalan kölyök kézilabda-mérkőzésen volt szerencsém megtapasztalni a szülők haragját. Haragra mindig volt ok, függetlenül a mérkőzés tétjétől, állásától és a nézőközönség szabályismeretétől. Voltam a meccsbe belenyúló csaló olyan meccsen, ahol negyven (!!!) gól különbség volt a két csapat között. Mert a szülő harminc méterről és takarásból is pontosan tudja, hogy a gyerekkupacból elpattogó labda kiről ment az oldalvonalon kívülre.

A 10-12 éves kislányok pedig hallgathatták az ízesebbnél-ízesebb megjegyzéseket. Megjegyzem, sok esetben ebben az edzők is hibásak. Mind a teátrális reklamációk, mind a szülők hergelése, mind a „szép magyar beszéd” terén.

De hát fogadjuk el, ilyen a bírósors! Nem akarok álszent lenni, vettem már én is a számra játékvezetőt – igaz, felnőtt meccseken.

Sok dologban azért a frusztrált szülőket is meg lehet érteni. Főleg manapság, Magyarországon csak az a gyerek tud rendszeresen sportolni, akinek a szülei pénzt és rengeteg időt tudnak ennek szentelni. A családi hétvégéket is ennek kell alárendelni, mert bizony ez könnyen lehet egy egész napos program, hajnali keléssel, hosszú autózással a versenyekre, edzéshelyszínre. Sőt, láttam olyan ifjúsági vízilabda-bajnokit a Szőnyi úton, ahová a szülőknek fizetniük kellett, ha meg akarták nézni gyermeküket játék közben.

És mi a helyzet az "officials"-al? - vagyis edzőkkel, segítőikkel, pályamunkással, gondnokkal és a "sporikkal"? Nos, a távolról sem túlfizetett (már ha egyáltalán), lelkesedésből, gyerekszeretetből és hivatástudatból dolgozó edzőknek ez szintén egész napos elfoglaltság. A sípmesterek ha úgy vesszük, akkor nem önkéntesek, mert nagyjából 1200-1500 forintért tevékenykednek, ha kézilabdáról van szó. Igaz, labdarúgásban lényegesen nagyobb a tarifa,  de ők sem ebből fognak megélni. Higgyék el, ők is azért járnak gyerekmeccsekre, mert szeretik az adott sportágat.

Sőt, mint minden egyebet, magát a játékvezetést is tanulni kell. A kezdő játékvezetők mindig UP-mérkőzéseken ismerkednek a sípmesterség tudományával. Mert nem elég a szabályok ismerete és az esetleges focista múlt. Aki nem hiszi, az tegyen egy próbát! Bizonyára jól esett a 17 éves játékvezető sportársnőmnek, amikor három sörszagú apuka leribancozta valami U-12-es bajnokin a csepeli ÁMK-ban. Persze, mindent szokni kell, de azért van egy határ.

Mert ezen a szinten ez tényleg csak egy játék. A játék célja a tanulás, a mozgás, a fejlődés. Ahogy a táblán írták, nem egy U-12-es meccsen fog eldőlni, hogy a gyerekből világsztár lesz-e, vagy sem. Lehet szurkolni nekik, lehet velük örülni, lehet vigasztalni őket. De tényleg használ nekik, ha azt hallják, hogy a pálya volt a rossz és az edző, vagy a bíró volt a hülye? Ilyen útravalóval fogják leküzdeni az akadályokat a felnőtté válás rögös útján?

Ha az edző nem játszatja, akkor vigye el másik csapathoz. Ha ott sem játszik, akkor keressen neki más sportágat!

De legfőképpen: hagyjuk a gyerekeket játszani!

Akinek nem inge...